Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. október 4. O Négynapos tapasztalatcsere-látogatást tett lehetővé a mátészalkai járási tanácsi hivatal és a városijárási művelődési központ főhivatású közművelődési munkások és községi tanácsvezetők számára. A résztvevők jártak Tolna, Somogy és Zala megyékben, láttak városi-járási művelődési központokat, nagyközséget és alig ezer lakosú faluban lévő faluházat. Ötlet és lehetőség Egy Dunántúli tapasztalatcsere ürügyén Tény: nemcsak nálunk, hanem világszerte felismerték, hogy a közművelődés több, mint a kultúra egyszerű terjesztése. A szó legnemesebb értelmében belpolitika, termelést, életérzést segítő feladat. Olyan tényező, amit ha elhanyagolunk, akkor nemcsak a fejekben leszünk szegényebbek, hanem anyagiakban, előbb-utóbb földi javakban is. Nem véletlen hát, hogy e formájában szokatlan tapasztalatcserét támogatta a pártbizottság, erőteljesen segítette a járási tanácsi hivatal. Mégis: még a meghívottakban is volt olyan érzés, hogy eltúlzott a* vállalkozás. Sok a négy nap, óriási a távolság. A tanácselnökök sajnálták az így elvesző időt, még akkor is, ha az két nap volt csak. A többi hétvégére esett. Néhányan megpróbálták lemondani az utat, de a járási hivatal ragaszkodott a résztvételhez. Néhány tanácselnök kimondta: nem vár semmit az úttól. Néhányan bizonygatták: a Dunántúl annyira más, hogy nekünk a példák nem adhatnak semmit. ÉLMÉNY-SOKK Nem tudom mennyire volt a szervezők akaratából való, de a kimerítő program bebizonyította, hogy nem kirándulni mentünk. A dombóvári művelődési központban eltöltött délelőtt után következett Kaposvár, Szenna, végül Marcali. Kilométerben sem kevés, tanulságokban hosszú időre elég. Dombóvárott láttunk egy csodálatos művelődési házat és a vele egy helyütt, szervezetileg is együtt dolgozó könyvtárat. Szakembereknek izgalmas, hogyan valósították meg itt a közművelődésben korszerű „nyitott ház” formát, de látványnak is érdekes, hogy a hatalmas előtérben varró, bábkészítő, szíjgyártó és magnó konténert helyeztek el. Ezeket bárki használhatja. Az alagsorban asztalos barkácsműhely várja a látogatókat. Ámultunk? A felszereltség és az épület láttán irigykedve csodálkoztunk. Láttuk a költségvetésüket. Évenként egy dombóvári lakosra majd háromszáz forint művelődési kiadás jut. Mátészalkán alig hatvanhárom. A részletek szakmai tanulságok, az viszont, hogy a művelődési központ jórészt társadalmi összefogásból épült, már akár példa, járható utak jelölése lehet. A tanács 14 millió forintjához a környező falvak termelő- szövetkezetei, a helyi vállalatok és a téglajegyeket vásárló, társadalmi munkát vállaló lakosság hatvanhat millió forintot adott. Jobbak a mieinknél az anyagi, tárgyi és személyi feltételeik, és mégis ugyanúgy vannak gondjaik a házhoz tartozó terület ellátásával. Ez a későbbiekben máshol is így volt. Délben mentünk Kaposvárra. Az autóbuszon volt időnk megbeszélni a látottakat. A feltételeket irigyelni, vagy csak ezt tenni öncsalás lett volna. A legnagyobb élményt. nem is ez jelentette, hanem ahogyan a párt- és tanácsi vezetők fogadtak minket, ahogyan Dombóvárott, később Marcaliban, Dióská- lon is részletekbe menő, szakmailag pontos ismertetőket hallottunk tőlük a közművelődés ott aktuális kérdéseiről, a tervekről. Már-már olyan érzéseink voltak, hogy a szakember házigazdáknak nem lesz mit mondaniok. Volt. A személyi feltételek nem azért, nemcsak azért jobbak ott, mert többen vannak, hanem azért is, mert a közművelődésben dolgozók valóságos megszállottjai a hivatásuknak. A NÉPMŰVELŐ RANGJA Véletlen lenne? Nem az. Egy-egy dunántúli város, járási székhely tudatosan válogat embereket. Szakmai tudásért, rangért, emberi tartásért nemcsak megélhetést, hanem lakást, és ami majdnem egyenértékű ezzel, erkölcsi megbecsülést is ad. Ott rang népművelőnek lenni. Természetesen tudtuk, hogy házigazdáink nekünk a legjobbakat mutatják, de el is mondták, hogy nekik is gondjaik vannak a területi munkával, az üzemekkel való kapcsolat teremtéssel. Mutattak jót és elmondták, amivel elégedetlenek. Ott is verekedni kell életformánk betegsége, a begubózás, az érdektelenség ellen. Ott is nehéz megnyerni, elérni, megmozdítani az embereket. És ha az anyagiak jó eszköz-ellátást jó kínálatot biztosítanak is, a nyitott házak eszközei nem mindig kihasználtak. Kaposvárott az Úttörő és Ifjúsági Házat láttuk. Szennán a múzeumfalut. Kaposvárott bosszankodtunk, mert annyi pénzből mi talán szebbet csináltunk volna, Szennán a hajdani életre feledkeztünk, de délután és este Marcaliban már újra irigykednünk kellett. Itt is párt- és állami vezetők fogadtak, és nem véletlen, hogy bár a közművelődés volt a témánk, a tanácselnökök voltak a többet kérdezők, többre kíváncsiak. Míg korábban csak kérdeztünk, itt már vitatkoztunk is. És kiderült még valami az éjszakába nyúló beszélgetések közben: bennünk sem kevesebb a szenvedély és a jószándék: más dolog, hogy ezt jórészt az élmények sokkja fogalmazta meg bennünk. A harmadik napra egy nagyközség, Zalaszentgrót, és egy kis falu, Dióskál maradt. Beszéltük az autóbuszban, hogy a mellettünk elsuhanó falvak házai nem szebbek a mi házainknál, sőt kisebbek- Kevesebb az új épület, a módot hirdető kerítés, a szemre is gazdag porta. Nem gazdagabb a táj, nem élnek ott sem könnyebben az emberek. Zalaszentgróton mégis láttunk egy olyan művelődési házat, amit felszerelésével együtt akár művelődési központnak is elfogadnánk. Honnan akkor a különbség? A FELZÁRKÓZÁS LEHETŐSÉGEI Korábban kértek, okosabban kértek, központi keretekből mindehhez lényegesen többet kaptak, mint ml itt, S za bölcs-Szat már ban. A történelem igazságtalansága, hogy jobb helyzetből kezdték azt, amit mi az országhoz mérten hátrányos helyzetben kezdtünk. Itt a művelődési házakban elhangozhattak olyan mondatok, hogy anyagi gondjaik nincsenek. Ügy terveznek a tanácsok, hogy a szükséges igényeket mindig ki tudják elégíteni. Ezúttal is irigykedhettünk volna. Nem tettük. A két nap utáni harmadik kellett ahhoz, hogy a szükséges felzárkózás lehetőségei izgassák a tanácselnököket és a kultúrházak igazgatóit, a közművelődés munkásait. így együtt már számtalan ötletet, másként, más formában, de megvalósítható példát kínált szinte minden, amit láttunk, még akkor is, ha a dióskáli faluház ma is egyedülálló országos példa. Az alig ezer lakosú kisközség ötmillió forintos faluháza már nem számoltatott minket, hogy hány forint kulturális kiadás jut egy lakosra. Dióskál a koronája volt az útnak. Az a ma még távoli lehetőség, ahovár egyszer el kellene érni. Nem a falunak jutó kétmillió forintos állami támogatásról álmodoztunk, hanem azon vitatkoztunk, hogy van-e helye italárusításnak egy művelődési házban. Nem azt kérdeztük, hogy hány forintból gazdálkodnak, hanem azt, hogy mit jelent a ház a falu közéletében, mérhető-'e vagy mikor lesz mérhető a ház haszna a közgondolkodásban? A negyedik napon utazás közben a vonaton számba- vettük, hogy mi van a tarsolyunkban. Hány ötlet, kísérleti lehetőség, holnapi program? És most már, bármilyen fárasztó volt, senki sem mondta, hogy nem érte meg a négy nap, hogy kár volt eljönni. Mondtuk viszont, hogy ha csak a köz- igazgatás, a tanács és a köz- művelődés került egymáshoz közelebb bennünk az együtt- lét során, akkor is érdemes volt eljönni. És beszéltük: számos más mesterség szakembereinek, mezőgazdasági, műszaki szakembereknek is érdemes a távolabbi országrészek tapasztalatait összegyűjteni, elvinni magukkal a nálunk jót, és hazahozni ami másutt az. összegezni a tapasztalatcsere eredményét: az idő, a hol- napi munkánk, a holnaput£- ni eredményeink fogják, nyereséges vállalkozásnak minősítve azt. Bartha Gábor GYŐRI LÄSZLÖ: HYlR Zöld porszívó Zümmög a réten, a nyír instrumentuma hajladozik a levegőben, zeng-zúg, rázkódik a fa. Idő árama hajtja. Bogár, rovar, pille, klorofil zúg a lombjaiban. A sugár sürög. Működik a nyír. Lélegzik a levelek a port. Az ág a levegőbe nyúlik, a földre, hajlik a lomb. A rét bejárónője. Együgyű, jó cselédműködés, klorofil-, oxigénláng a nyír. De lobogj, míg el nem égsz, te mártír, szent cselédlány! CSANÁDY JÁNOS: Pajzsra emelt dicsőséged Anyám, anyám, Édesanyám vesződséged százezerszám átüt a kor véres falán hatvanhét éved vasfalán. írnék, írnék szép beszédet de letorkol a hét halál mit legyőztél, mit megéltél miközben tésztát metéltél. a levesbe, káposztába, belevágtál a torzsába négy gyermeked csemegéje ez volt, ez volt, s a szív vére, hét halált festett pirosra, száz élet szólt parancsolva századok mélyéről; szíved s méhed gyümölcse volt műved; felnőttünk hát erős csonttal, sejtjeinkben ős paranccsal, amit csak a költő sejt meg, élve halnak meg a sejtek, hogy újulva új anyaggal éljen tovább minden élet, éljen tovább neved, fényed, pajzsra emelt dicsőséged. OLÁH JÁNOS: Fehér éjszakák megállók nincs tovább kabátom is üres a fehér éjszakában föltámadó szelek egyetlen lebbenéssel fölisszák mindenem Kint éltem a tanyán. Tisztem volt akkor a libákat őrizni, a tyúkokat, csirkéket istápolni és csőszködni a görögdinnyét, paprikát, paradicsomot. Tíz hold homok volt ott árendában. Mihály bá’, a bérlő vakondtermészettel örökké túrta a földet. Inas, kemény, konok paraszt volt, hamar begerjedő. Roggyant volt a tanya. Görbe gerincű, mint a nagyanyám háta. A nádfedél alatti paticsfal két büdöslyukat határolt. A pitvar tyúkpiszokkal és libaürülékkel volt tele, ott éjszakáztak a szárnyasok. A szobát a kutya, a macska és én rondítottuk. Éjszaka persze. Éjszaka féltem, és ha már nagyon szorított, a sarokba pisiltem. Háltuk hát a szobát. Sajó, a korcs kutya, a macskának nevezett macska, meg én. Volt a szobában két ágy, lópokróccal leterítve, egy bicegő asztal, három sánta szék, és a komód. A komód őrizte a száraz tésztát, a zsírozó szalonnát, a kenyeret, a sót és a paprikát. Meg a heti váltásra való jobbik klottga- tyámat. A kutyának, macskának megmagyaráztam: kint az éjszakában nyüzsögnek a lólábú emberek, a boszorkák, li- dércek lobognak és betyárok kószálnak. Nem jó hát kimenni. — De ti ne féljetek — mondtam —, én majd vigyázok rátok. Cseppet se féltek. Marakodtak. Engem a bolháik ettek. Azért mégis csak jó volt itt együtt, biztonságban és bezárkózva. Tanyánk csak akkor volt tele, ha kapálni, kaszálni kijött a család a faluból. A szekéren Mihály bá’, meg a hasonnevű fia, Zsuzska né- ném, meg a hasonnevű lánya ült. Aratáskor kint is háltak. Akkor korán kellett kelni, mert csépeltük a rozsot kézzel. A szalma zsuppnak kellett. Rossz munka volt. Reggel még én táncoltattam a cséphadarót, délután már a hadaró engem. Egy hétig sem vidultam, talán csak akkor, amikor éjszaka Mihály bá’ ráment Zsuzska nénire, és a fáradt, öreg ágy kínjában leszakadt. Akkor a kis Zsuzska egész nap azért nyaggatott: — Tudod-e, miért szakadt le az ágy? — Miért, miért, hát azért! Ezen röhögtünk. Pedig nekem inkább sírhatnékom lett volna, merthogy szeleltük a rozsot. Tele volt a bőröm a kalász szálkáival, viszkettem, égtem és fájtam. Akkor volt ez, amikor a földünkkel határos szőlőskertben kigyulladt a csőszház. Korán reggel történt. Kenyeret akart sütni Juliska néném, és a szalmatető meggyulladt. Az öregasszony féltében, kínjában a kútba ugrott. Mi szorgoskodtunk. Előbb Juliska nénit, aztán a vizet mertük ki. Egyiknek se volt sok értelme; Juliska nénit a részeg kerülő félholtra verte, a ház a mi locsolásunk ellenére is porrá égett. A bolton csak én nyertem. A kerülőék elköltöztek, nem volt csősz, szabad prédám lett az érő barack, a kékülő szilva és a hamvas szőlő. Más • nem történt. Egészen addig, míg kunyhót nem építettünk a dinnyeföld közepére. Azt mondta Mihály bácsi: — Most csinálunk egy gunyhót, mert a tanyából ezekre már nem lehet rálátni. Takaros kunyhó volt. Nappal hűvös, éjszaka meleg. Csak az hibádzott, hogy nekem kellett benne aludni. Ezt úgy adta tudtomra Mihály bácsi, hogy rákérdeztem: — Aztán mondja, ki fog itt lakni? — Ki, ki? A kínai császár. Akkor kiszállt belőlem a virgoncság, kiváltképpen, hogy megjött az este. Mentem volna inkább a tanyába, de hát Mihály bácsi úgy tudott verni a kis ostorral, hogy akkor még a pócsi Mária is értem könnyezett. Na, beköltöztem a kunyhóba. KutyáKM Ősz a lápon. Ottó Modersohn (1865—1943) festményének reprodukciója.
