Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
KM VASföfí API MELLÉKLET ' ■ | ® „Mi lesz velem tü év múlva?” Ásatáson dolgoztam nyaranta — évekig. Egyik nap robusztus, szakállas férfi állt meg a szelvény szélén. „Ásni szeretnék! Hobbym a régészet, és olyan ritkán van errefelé ásatás.” Három hétig járt hozzánk. Dolgozott, sokszor kettőnk, hármónk helyett. Három hét után felvette a pénzét, sóhajtott és elköszönt. „Letelt a szabadságom, ifiegyek vissza dolgozni.” — Kazánfűtő volt. „Azt a kertet megnézheti, tele van csodákkal. Vagy het- venféle szőlője, mindenféle dísznövényei, megszámlálhatatlan fajta rózsája, meg tudom is én még mije van a kertjében. Nyugodtan menjen el, nagyon szívesen megmutatja mindenkinek azt a kis tündérkertet. Még magokat is kaphat tőle!” — így biztatott gépkocsivezető alkalmi ismerősöm, hogy látogassam meg egyszer a szomszédját. Elmentem a tündérkertbe. Gazdája? öregember. A MÁV fűtőház kazánja mellett öregedett meg. Éjszakai műszak után siet haza, sebtiben reggelizik, hogy mihamarabb nekiláthasson kertészkedni. Szaklapokat járat, legalább féltucatot, kertbarátokkal levelez, csak ő tudja, — ha azóta megszámlálta — hánnyal. Este meg megy kazánt fűteni. Közben tündérkertről és nyugdíjról álmodik. Kazánról sohase, vagy csak ha nagyon rossz az álma. Harmadik kazánfűtőmmel — talán nem haragszik meg a birtokragért — egy kiállítás előkészületei közben ismerkedtem meg, Azon, hogy kisplasztikáit állítottö^ki, már ffíég sem lepődtem. Aztíh inkább, hogyr fiatalember létére ő is nyugdíjról álmodott. Mert akkor egy percet sem kell többé a kazán mellett töltenie. Élhet a plasztikáinak. A negyedik kazánfűtővel... De érdemes tovább sorolni? Egyikük „véletlenül” nem jutott be az egyetemre, másikuk akkor, amikor tanulhatott, .véletlenül” nem tanult, s később, mikor már kedve is engedte volna a tanulást, napi gondjai kötötték gúzsba. A harmadikat „véletlenül” az élet kényszerítette, hogy gyorsabb kenyér után nézzen. A negyediket. .. „véletlenül” ... Mert tizennégy- tizennyolc évesen egyikük sem a kazán mellé indult. Véletlen hát, ha ki-ki a „kazán” mellé kerül? Tíz esztendeje készített terveknek eredtünk nyomába. Tizennyolc, vagy tizennégy éves gyerekek készítették — az élet kapujában. A tiz év eltelt. Hová értek ennyi idő alatt? Mi lett a tervekből? Hármójuk tanulságát közreadjuk. Elképzelések egy évtizede KRISTÓF GYÖRGY Napközis jellemzés: „Acsoport büszkesége, kitűnő tanuló, aki úttörőmunkáját is példásan végzi. Egyénisége szép reményekre jogosító. Többet kellene testvérével foglalkoznia, hogy a kisebb fiú is jobbá formálódna. Reméljük, sok örömet és boldogságot fog szerezni az életben édesanyja számára. Magatartás: példás. Szorgalma: példás. Rendszeretete: állandó. Közösségi munka: kiváló. Tanulási készség: könnyű, gyors, önálló. Étvágya: jó.” „Egy napom 10 év múlva: Reggel 7 órakor kelek. A feleségem már elkészítette a reggelit, amit az ágyban fogyasztok el. Háromnegyed 8- kor indulok a munkahelyemre a feleségemmel és a gyerekeimmel, természetesen autón. Előbb a gyerekeket elviszem az óvodába, majd a feleségemet a munkahelyére. Az üzemből délben ebédelni megyek. Munkaidő után beülök a kocsimba, elmegyek a feleségemért, s a gyerekekért, együtt megyünk haza. Otthon bekapcsolom a tévét. Míg a feleségem elkészíti a vacsorát, megnézem a sportműsort, vagy éppen ami jó film megy. Ha nincs benne semmi jó, akkor olvasok: újságot, vagy valami jó könyvet. A vacsora után nézzük a tévét, hallgatjuk a rádiót, vagy elmegyünk színházba, esetleg moziba. A pénzt én fogom kezelni! Ha esetleg továbbtanulnék, akkor délutánonként 1—2 órát, vagy többet tanulnék.” Üzemmérnöknek vagy vegyésznek készül. PÁJER MÁRIA „Hat óra. Berreg az ébresztőóra. Férjem és én kiugrunk az ágyból. Egy óra alatt rend- betesszük a lakást, reggelit készítünk. Mire a gyerek felkel, útra készen állunk, öt is felöltöztetjük, megreggeliztetjük és elvisszük a bölcsődébe. Az iskolában az első órám az ötödikben van. A gyerekek jól felkészültek, vidáman és könnyen veszik az új anyagot és így múlik el a délelőtt. Az iskolában ebédelek. Ebéd után hazamegyek, és a férjemmel sétálunk egyet. Három órakor szakkört tartunk az iskolában. Délután hazaviszem a gyereket a bölcsődéből, és megkezdődik a készülés a következő napra. Este vacsorát készítek, foglalkozom a gyerekkel, vacsora után lefektetem. Mi még tévét nézünk, olvasunk, megbeszéljük a nap eredményeit.” (Az „Egy napom tíz év múlva” című írásából, ötödik osztályos kora óta tanár szeretne lenni.; LACZI ISTVÁN Tizenkét éves kora óta autó-motorszerelőnek készül. Esetleg más, csak utcaseprő nem. Tíz év alatt? Szeretne egy víkendházat szerezni, meg egy autót. És „jó lenne sokat kirándulni, szórakozni.” t valúravált (?) álmok KRISTÓF GYÖRGY: — Jelenleg ez a második munkahelyem. A Magyar Néphadsereg egyik alakulatánál dolgozom. Az angol- francia tagozatos gimnáziumból nehezen ment a műegyetem. Gépgyártás-techno- lógusi és orosz nyelvű szakfordítói diplomát szereztem. Az élet iróniája, hogy a diplomámban egyedül az „orosz nyelv” mögött áll 4-es érdemjegy. — Tizenhét évet tanultam, s mikor kikerültem az egyetemről, úgy éreztem, elegem van az egészből. Engem nem ösztönzött senki, hogy „tanulj fiam!” Nekem a diploma nem volt élet-halál kérdése. De azt már tudom, hogy az ösztönzők szerint nem érdemes tanulni. Erkölcsi elismerésben nincs hiány, de ha a zsebünkbe néznek az emberek, sajnálnak bennünket. De nem is ez a baj! Az állam is sok pénzt beleöl a taníttatásunkba, ám nekünk ezM i lesz velem? — Életünk fordulópontjai előtt hangzik el a kérdés. Akik mellé társat is adott az élet, így módosítják: mi lesz velünk? Ez utóbbi — ba más-más formában is —, évezredek óta közszájon lehet. Pusztító háborúk, népeket tizedelő járványok rémségei közben naponta kezüket tördelve, remegve kémlelték a jövőt az emberek: mi lesz velünk?! A „Mi lesz velem 10 év múlva?” kérdés jóval derűsebb. Hogy a kérdező esetleg meg sem éli a másnapot vagy a következő tiz évet? F51 sem merül benne. Mert számol vele, természetes neki: lesz következő évtizede is. Számít rá, s bár nem tudja, mi lesz vele — talán éppen ezért —, terveket készít. Aztán a terv tetté szürkül, hogy észrevétlenül, évek múltán életté színesedjék. S ilyenkor derül ki: mit ért a terv, mennyit a tervező? És máris lehet új tervet kigondolni. Vagy lehet ismét elővenni régit. Lehet dolgozni egyszerre tucatnyin is. Csak egyet nem lehet. Tűnt Időt újraélni. Am tanulni, okulni nemcsak lehet, de kell is belőle! (Martyn Ferenc rajza) zel még egzisztenciálisan nem jobb. — Huszonhetedik éves vagyok. Nősülésre az egyetem alatt sem gondolhattam, de most sem. Tíz éve? Nagyon naiv voltam, mint minden tizennyolc éves. Tévénézésből, olvasásból nem lehet megélni. Lehet, hogy én vinném a feleségemnek ágyba a reggelit. Csak lenne hová. Egyelőre? Édesanyámmal, meg a bátyám családjával lakom ezen a tanyán. Reggel hatkor kelek. Hogy is mondják? Kihasználom- a környezet adta lehetőségeket — itt a tanyán erre van hely —, és állatot nevelek. De ezt meg ne írd!!! Volt egy bikám, most adtam le tizennyolcezerért. Nagyobb tételben kéne csinálni, de ahhoz komolyabb beruházás, meg pénz kellene. — Nyolcra járok dolgozni, négyig, fél ötig. A szakkönyvekre szükség van idehaza is, mert annyi a munkám. Hetente kétszer-háromszor bemegyek Nyíregyházára. Könyvtárba. Meg járok egy kislánnyal is, olyankor vele megy el a délután. De hová járhatunk? Legfeljebb moziba. Vagy úgynevezett szórakozóhelyekre, ahol csak inni lehet? — Hát így telnek a napok. Igyekszem nem elhanyagolni az angolt, meg a franciát. De most, pillanatnyilag úgy érzem, a társadalom perifériájára kerültem. Tulajdonképpen ott tartok, hogy innen kellene megkezdenem az életet. PÁJER MÁRIA TEREMI SÁNDORNÉ: — örülök, hogy érdekel valakit az életem. Elég változatos volt ez a tiz év. Műszaki pályára javasoltak képességeim alapján. A logikai dolgokat, összefüggéseket jobban meg tudom tanulni. Nem vagyok egy magolós típus. — Parasztcsaládból jöttem, Vencsellőről, de a szüleim mondták, hogy tanuljunk. Bátyám állatorvos, én a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre kerültem érettségi után, földrajz-biológia szakra. Az első év remekül sikerült. Jó átlaggal zártam az évet. Aztán a második évben kicsúszott a lábam alól a talaj. Ne mondjam azt, kirántották. Erről csak any- nyit — igazán nem akarok megsérteni ott senkit, annyi év után —, hogy inkább tudós, mint pedagógus beállítottságú emberekkel találkoztam, pedig —, hiszen erre is láttam példákat — ugyanott — a kettő nem zárja ki egymást. — Lényeg, hogy félévet ismételtem. Négy hónapig Miskolcon, a Lenin Kohászati Művekben dolgoztam. Dolgoztam? Semmi munkám nem volt, de azért aranyosak voltak. Az egyetemtől viszont elment a kedvem. Egészséges fiatalsággal, temperamentumosán kerültem Debrecenbe. Zökkenőmentesnek gondoltam az egészet. Illúziók! Visszamenni is csak anyám kedvéért mentem. Meg, hogy megmutassam, igenis képes vagyok megcsinálni a félévet, nem vereséggel távozom! Mert akkor én már eldöntöttem: otthagyom Debrecent. — A nyíregyházi tanárképző főiskolára nagyon nehezen akartak átvenni. Kilenc tantárgyból különbözetiztem, és az lett a vége, hogy miközben húzódozott az egész, vesztettem még egy évet. De már — a miskolci hónapok alatt —, megismertem Sanyit, összeházasodtunk. A főisko- .lát végül is már levelezőn végeztem el. Közben megszületett a kislányom. Férjem de- mecseri, és az egyetem után az itteni textilgyárba került. Kaptunk lakást, nekem — egy év napközi után —, végre sikerült a szaktárgyaimat tanítani. — Ha a férjem leszerel — mert most katona —, és sikerül talpraállnunk, itt maradunk a faluban. Csak egy kocsi kéne, hogy ha akarok, esténként, vagy hétvégéken kiruccanhassunk. — Az egyetem? Ne hidd, hogy sajnálom. Nem, nem hiszem, hogy valaha is befejezem. Pedig, nézd, itt az agyonstrapált indexem! Két évről papírom van! De én jól érzem így magam. LACZI ISTVÁN: — A mai napig nagyon szeretem az autókat. Autómotorszerelő akartam lenni. Aztán a nyíregyházi Kossuth szakközépben gépszerelő szakon kezdtem el tanulni. Vagy hogy pontos legyek, oda kezdtem járni. Mert tanulni nem sokat tanultam. Így aztán átkerültem a 107-esbe, tudod, a szakmunkásképzőbe, mechanikai műszerésznek. A nyírségi ruházatinál voltam tanuló, de mikor felszabadultam, csak a három hónap próbaidőt töltöttem ott. Nem hosszabbították meg a szerződésemet. Tudod, szeretek aludni. Elég gyakran elkéstem. Átkerültem ide, a háziipariba. Itt is műszakba raktak, s mit mondjak? A reggeli munka itt sem tetszett. A végén a karbantartó brigádban maradtam. Azoknak reggel nyolctól negyed ötig kell minden héten dolgozni. Bár az is igaz, így a délután nagyrésze nem szabad. De itt nem rossz. A kötőgépeket javítjuk. — Egy-két dolgot másképp csinálnék, ha elölről kezdhetném megint. Nem úgy tanulnék, mint eddig. Szeretnék leérettségizni is, de a munkahely nem enged. Mindig többen jelentkeznek, mint ahá- nyan mehetünk. — Most inkább bútorra gyűjtök. Már meg van rendelve, az ősszel megjön. Ezzel a saját ízlésem szerint szeretném berendezni a szobámat. Az egyedül az enyém. Testvérein nincs. Még néhány éve jó lett volna, de így legalább nem kell vitatkozni, minden az enyém. — Mit kívánnék magamnak? Egy lakást, egy kocsit, meg egy jó, és szép feleséget Ez, azt hiszem, általános a fiatalok körében. De hát több pénz kellene. Kétezer ötszázat keresek és már tudom becsülni az értékét. Tizennégy évesen, ha kértem otthon, mindent megkaptam, mindent megvettek. Persze nem nagy dolgokat. Nagy dolgokat sose kértem. A dolog akkor kezdett más lenni, mikor saját pénzemből vettem biciklit meg motort. — Maszekolni kéne. Lehetne is, mert van időm. Ha hazamegyek a bérházba, mit tudok csinálni? A tévében, ha van valami, bekapcsolom. Meg eljárok ide-oda, a haverokkal. Szereznének munkát is. De ha engem megkérnek, csináljam meg azt a mosógépet vagy azt a kötőgépet, megcsinálom, addig oké. Aztán, mikor oda kell állni, hogy ennyit vagy annyit kérek, már nincs képem. A pénzt viszont szeretem. Hogyan tovább? „Kazánfűtők” hát ők hárman is? Igen. Hiszen csak többé-kevésbé sikerült elérniük, amit tíz esztendeje célul tűztek maguk elé. „Kazánfűtők?” Nem! Hiszen többé-kevésbé elérték, amit tíz éve célul tűztek maguk elé. „Kazánfűtők?” Igen. Hiszen a tíz év alatt nem egy fiaskó érte őket. „Kazánfűtők?” Ugyan, hiszen végül is mindhárman azt csinálják, amit terveztek, vagy ahhoz közelállót! És ezt már ők, ugye egyedül ők választhatták ?! Fiaskóról hát szó sincs! Legfeljebb évtizednyit közeledett valóság és illúzió, vágy és lehetőség. Hogy tanulságaik már következő terveiket gazdagítsák. Hogy tíz év múltán, egy másik megélt terv után lehessünk türelmetlenebbek: mennyi minden van még előttünk! S ha nyugtalan-elégedetten válunk az évektől, ha kíváncsi-elégedetlenül várjuk őket, tán gyorsabban közeleg a legmesszibb, könnyebben a legmerészebb álom is: hiszen nem „kazán” mellett kell várni rá. Csendes Csaba Merre visz az út az élet kapujából? Merre fordítsam? (Fotó: Balogh F. László)
