Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
1981. szeptember 27. BODNÄR ISTVÁN: Annyi mindenről Annyi mindenről kellene szólni. Szólni kéne a halak titkairól. A virágok hűségéről kellene üzenetet hoznom. A temető páfrányairól, a tegnapi szomorúságról, s az özvegyasszonyok fohászairól — anyámról kellene újra-újra szólnom. Szólni kéne a szótlanságról. A félmondatokká foszlott üdvözlésekről, hazugságainkról, a zúzmarák káprázatáról. A folyóparton tegnap sziréneket láttam. Le kellene festenem őket mindennapi használatra. Kisfiam mosolyát is. megénekelhetném. BÉNYEI JÓZSEF: Hegvénült Máriák Kapuk elé kiülnek az esték s olyan árvák mint karácsonyi képen jászol előtt az állat Párázik aranyleves kerek kalács piroslik de nem eszi meg senki setét penészbe dermed Vasárnap a reménység ágaskodik és fénylik bár estére rácsukódik a dohos pinceajtó A kaput nem nyitották levest se kanalaztak az öregasszony árván feketén áll a szélben Kendője ága villa tíz ujja vasgereblye Megvénült Máriácska egyetlen fia sincs már CSORBA GYŐZŐ: SZIESZTA Napközben olykor elálmosodom; ledőlök, s már aludnék is, de nem, de nem megy addig, míg lábujjhegyen nem jő a Kedves (szinte úgy oson), s be nem takar. Félébren figyelem, majd boldogan csukódik két szemem. Madách Imre írószekrénye A nyírbátori Báthori István Múzeum bútorkiállításának egyik legbecsesebb emléktárgya Madách Imre empire írószekrénye. Ezen írta Madách Az ember tragédiáját. A nyírbogáti kastélyból származik, Bogáthy József földbirtokos neje, Madách Gabriella tulajdona volt. Ezzel kapcsolatos bizonyító sorok így hangzanak: „Igazolom, hogy a nyírbogáti iskolából (volt Bogáthy-kastély) beszállított íróasztal darabjai, tulajdonomat képezték. Örökség révén Sztregováról, Madách Imre szülőházából jutottak birtokomba. Bogáthy Józsefné sz. Madách Gabriella. Budapest, 1956. ápr. 2-án.” Az íróasztal restaurálása, rekonstrukciója Kovacsics Gyula nyíregyházi asztalos (jelenleg a munkásmozgalom közismert veteránja) útmutatása és szakszerű rajza alapján készült, aki azon 1931-ben kisebb javításokat végzett. Szalontai Barnabás Nemvaló, akkor békén hagyja, hiszen nincsen, nem való. Fiatalabb koromban ezt a képet kiszíneztem volna, íme, most jön a gonosz, nézeget jobbra-balra, bekukucskál a konyhaajtón, ni, milyen borzas, s mondogatja „Hol az a kisgyerek? Hol az a kisgyerek? Ahá, itt van. Hogy hívnak? Nemvaló?” És erre a homlokára csap, s villámgyorsan eltűnik a csudába. Most csak szomorú vagyok. A hülyéskedés sem hozhatja vissza apámat. Emlékszel, amikor segíteni akartunk neki a szőlőben? Derekadra kötözted a raffiát, mint az asszonyok ott a hegyben, illegtél-billegtél kedvesen, szép vagy-e, kérdezgetted. Persze hogy szép vagy. Apám is kinézett a pinceajtón, nem akart engedni, hiszen soha nem kötöztél te még szőlőt. Elmagyaráztat- tad magadnak velem, és aztán estig kötöztünk, meg tetejeztünk a szőlőben. Másnap is kimentünk, harmadnap pedig a délután közepére megvoltunk az egésszel. Ez a kis szőlő ott a hegyben már akkor „a szőlő” volt, amikor még nem is tudtuk, lesz-e egyáltalán. Gyerekkorom óta beszélt róla apám, hogy majd egyszer lesz nekünk egy kis szőlőnk. Mikor nyugdíjba ment, akkor tudta megvenni. De nekem addig soha nem adódott lehetőségem, hogy fizikai munkát végezzek otthon, különösen nem a szőlőben. Hiszen még meg sem volt. Igaz, volt úgy, hogy én is, ő is elmentünk napszámba nyaranta, amikor nem volt iskola, s neki is összejött pár szabadnap, de vele soha nem mérhettem össze, mit tudok, mert őt permetezni fogadták fel, engem eleinte csak gazt tépni, később kötözni. Amikor pedig tanulni kezdtem, ő elismerte, hogy az biztosan nehéz lehet, én meg mindig akartam, hogy ne beszéljen rólam ilyen megkülönböztetetten. Ez olyan, mintha sajnálna valamiért, nem? Illetve, hogy nem olyan vagyok, mint ő. Én nagyon szerettem volna megmutatni, hogy tudok én is dolgozni úgy, mint ő. Azért, mert tanulok, még bánhatok jól a szerszámokkal. Ez volt a becsvágyam, összemérni a teljesítményt. Nem akartam volna én ezzel bántani őt, csak azt elérni, hogy az a megkülönböztető-sajnálko- zó vagy milyen hangszín tűnjön el a szavaiból, ha rólam beszél. Pedig lehet, hogy ez fejezte ki a szeretetét? Ezen tűnődöm mostanában. Nem lett volna szabad elvégeznünk azt a munkát a hegyben. Megfosztottuk vele sok mindentől. Napokon át járhatott volna az ismerősökhöz, hogy napszámba hívja őket. Ó, aki addig maga járt napszámba, egy-egy százast, később többet keresni a vasutasfizetés mellé. Megfosztottuk a beszélgetésektől, amik adódtak volna, miközben napszámost keres. Itt is, ott is, megállva az Alsó utcán. „Hová, Józsi bátyám?” „Hát, kéne nekem két permetező. Nem tudna valakit?” „Tán a Törekiék tudnak, próbálja meg... vagy ott a trafiknál, tudja a sarkon ..És így tovább. Csak most értem meg, mennyire szerette, ha így beszélgetett az emberekkel. Egész életében rohant. Percre pontosan, óra szerint, a vasútra, szolgálatba. Milyen boldogság lehetett neki, hogy végre ráér, és megadhatja a módját nyugodtan mindennek. Mit beszélhetett volna még otthon is, zsörtölődve talán, hogy elég lesz-e a hús a napszámosoknak a gulyáshoz. „Jó étvágyú emberek azok, mit gondolsz!” Szinte hallom és látom, mit és hogyan mondott volna, hogyan nézett volna, merre lépett volna, ha nem végezzük el ketten pár nap alatt azt a munkát a hegyben. Én? Én szinte rejtegetve örömömet, elvártam, hogy tudj kötözni. Apám jobban kigömbölyítette az örömöt. Csodálkozva megdicsért. Amit túlzott, azt csak szere- tetből. De azzal nem mondott olyant, ami nem igaz. Persze hogy tudtál kötözni. Milyen jó az, amikor az ember keze alatt a zöld vesszők szépen elrendezve simulnak a karóhoz, még a szellő is vidámabban lengedez a sorok közt! Apám egy-egy pohár bort hozott. Nem akarózott abbahagyni a munkát. „Én mindig a hagyomány vonzásában élek“ Csizmadia Zoltán Csizmadia Zoltán (Mátészalka 1933— ): festő. 1958- ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán. 1963 óta Veszprémben él, de rendszeresen dolgozik a hódmezővásárhelyi müvésztelepen. Több önálló kiállítása volt, legutóbb 1970-ben a Dcrkovits-teremben, ahol kerámiamunkáit is bemutatta. Az egykötetes Művészeti Kislexikon fenti adatai elavultak. Kiderül ez a Csizmadia Zoltánnal folytatott beszélgetésből, melyet a böszörményi nemzetközi művésztelepen folytattunk ez év nyarán. — A művésztelepek funkciója más — vág rögtön a beszélgetés közepébe —, mint a múltban volt. A műcsarnoki festészet ellen verbuválódtak a nagybányai kolónia tagjai. A szirupos álmagyarkodás ellen alapították Tor- nyaiék a vásárhelyi telepet, akiknek legalább olyan fontos szerep jutott, mint Ady- nak a századforduló irodalmában. Nagyon örülök, hogy szülőföldem, Szatmár szomszédságában dolgozhatok. Egyébként is: ennek a tájnak a karaktere hasonlít a szatmári síkhoz. Szívesen járok ide ezért is. A telep ideje alatt bebarangoltam a környező tanyákat, festettem ezt az eltűnő világot. A pró- di puszta, ahol képeim születtek, az erdőháti világra emlékeztet. — Kanyarodjunk vissza a múltba. Hogyan került a főiskolára? A balatonfüredi házasságkötő tanulmány. (A szerző felvétele) terem kerámiafalához készült — A főiskolai felvételik előtt Kmetty János minden évben végigjárta a szabadiskolákat. Rajzaimat Kmetty megnézte és azonnal felvételizni hívott, A szabadiskolán és a főiskolán Cs. Nagy Andrással voltam közvetlen viszonyban. Méltánytalanság lenne Berendi József emlékével szemben, ha nem beszélnék róla. Együtt kerültünk a főiskolára, ő szobrásznak készült. A hatvanas években többször meglátogattam Párizsban. Sajnos nem művészetéből élt: bizsukat készített. Líbiában köztéri szobra is van. Gyermekparalízisban halt meg. Hangsúlyozom, hogy kiváló, eredeti hangú szobrász volt. — Kik hatottak önre pályáMásnap már nem jött ki velünk. Bíztatott, hogy csak napozzunk, kiránduljunk, nem kell dolgozni annyit. Meg kellett volna hallanom: valóban azt kívánja, hogy ne dolgozzunk. De én nem hallottam meg. Beléfeledkeztem. örültem néki, hogy szereted a munkát. Amikor megtudta, hogy mindent megcsináltunk, nem lett ingerült, csak elfehére- dett. Konyhaszékről a szobai fotelba ült át, újság után a televízió gombjához nyúlt, abbahagyta azt is, nem beszélt, csendes volt szokatlanul. Az évődő jókedv, ami mindig megjelent a szemében, ha a kis szőlőről volt szó, vagy ha a városban intézte a munkák sorát, most eltűnt a tekintetéből. Valami végleges, hűvös derű vette át a helyét. Sokáig kereste a papucsát, aztán meg a szemüvegét nem találta sehogyan sem. Nem nézett a szemembe. Zavart volt, és a sarkában járt a szomorúság. Akkor értettem meg, hogy megfosztottuk valamitől. Ha nincs mit csinálni a hegyen, otthon unalmas a nap egyedül. Anyám dolgozik, este jön meg ... Ö ünnepelni akart volna, örülni nekünk, poharazgatni mértékkel. Beszélgetni. Mi pedig? Semmi. Nem akarok semmit mondani. ja kezdetén, beleértve a tanulás éveit is? — A nyíregyházi szabadiskolán Diószegi Balázs szerettette meg velem a magyar művészetet. Diószegi Rudnay- növendék volt — Nagy István, Tornyai, Rudnay szellemét vittem a főiskolára. Kodály szép gondolatát már akkor elfogadtam, mely szerint a hagyomány nélküli művész olyan mint a szárazra vetett hal. A főiskolán a klasszikus festők közül elsősorban Velasquez, Hals és Manet gyakorolt rám nagy hatást. Tanáraim közül Bán Béla embersége jelentette számomra a legtöbbet. (Bán Béla festőművész, Munkácsy-díjas. Tagja volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjának. 1956-tól a Tel Aviv-i Képzőművészet) _ Főiskola tanára volt. 1972-ben halt meg.) Hat éven keresztül mindennap 8—13 óra között festettünk. A „szakmát” így lehetett megtanulni! A főiskola után a modern művészetek bűvkörében éltem, Broqne-tól a tasizmusig minden érdekelt. Váci Mihály írta 1963-as budapesti kiállításának katalógusába: „Képein a táj, a paraszti világ nagy ellentmondásait, mély szenvedélyeit, hallgatag aggódásait, reményeit súlyos, erőteljes, egyszerű képletű, drámai feszültségű kompozíciókba fogalmazza.” Váci gondolatai ma is érvényesek: Csizmadia Zoltán mély tónusú, tőmondatos festményei egy életforma örömeiről, megrázkódtatásairól, „az emberi lélek reális valóságáról” vallanak. — Akik ismer '< munkásságát, tudják, hogj kerámiákat is készít, sőt az ön nevéhez fűződik a műszaki kerámiaelemek felhasználása a művészi kerámiában. — A hódmezővásárhelyi majolikagyárban kezdtem el a munkát. Meg kellett tanulnom az egész ábécéjét: az asszír-babiloni kerámiáktól a magyar díszítőművészetig. 1965-ben Derkovits-díjat kaptam, így anyagilag felszabadultam, kísérletezhettem. Inspiráltak a megrendelések, mindig tovább tudtam lépni. Az önmegvalósításban nagy segítséget kaptam Veszprém városától, ahol 1963—77 között éltem. Veszprém megye több házasságkötő termébe készítettem nagyméretű kerámiafalakat Tavaly egy 7 négyzetméteres kerámiaképem, a Táncolok került a balatonfüredi házasságkötő terembe. Ezen az erdélyi székely kapuk, a dunántúli tükrösök és mézeskalács formák motívumait használtam fel. A táncoló négy figurát a böszörményi népi táncosok ihlették. Az ipari kerámia művészi kerámiaként való felhasználását először a veszprémi delikátesz üzlet két oszlopán valósítottam meg, ez a 20 négyzetméteres kompozíció a Kariatidák. Egyébként kerámiámat láthatta Krakkó és Koppenhága művészetszerető közönsége is. A kerámia az egyik legősibb anyag, de még mennyi lehetőséget rejt magában ! — Veszprémben teljesedett ki a művészete ... Négy éve újra Budapesten, pontosabban Budán él. — Nehéz a vidéken élő festőnek (általában a képzőművésznek), szinte egymás szájában élnek, figyelő szemek pásztázzák. Nekem Veszprém sokat adott, én is sokat vállaltam A szövetség Veszprém megyei titkáraként tevékenykedtem 12 évig, aztán megyei tanácstag is voltam Papíron fővárosi lakos vagyok, de az év nagy részét vidéken töltöm. Hódmezővásárhely, Hajdúböszörmény, Mártély és Mátészalka, ahol anyám él. — A közeljövőben hol láthatjuk munkáit? — Ez év őszén Szombathelyen nyílik kiállításom. Én mindig a hagyomány vonzásában élek, festészetem az alföldi piktúrához kötődik. Egy mezővárosi utcarészlet, egy elárvult tanyai egy korhadó, rozsdásodó vetőgép annyi intimitást, szépséget, sőt adott esetben filozofikus gondolatot hordoz, a „nagy sömmi” annyi részletgazdagságot rejt, hogy érdemes megfesteni. Az átalakuló mezőgazdaság, egy életformaváltás pszichológiaifilozofikus vetületeit „tetten érni” a festészet eszközeivel, ez izgat most nagyon. Szeretnék ebből a szombathelyi kiállításomon is bemutatni valamit. Tarczy Péter KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
