Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. szeptember 27. (Q MM IH B H H f ■ m* ■ ja BI H A M Mm ¥ « Mm ^ A Í1 f mMbB ; Wmr%muF%l I gPf FILMJEGYZET Kincsek a dombtetőn Az ódon kapuhoz öreg utca vezet. Ide már alig hallatszik motorizált világunk fülsértő zsivajgása. Látod még a modern háztömböket, az egy kaptafára készített betonkolosszusokat, ám képük egyre halványodik benned. Érzed és engeded, hqgr^ööhdinkább elbűvöljön u Múlt'-Sejted és várod, hogy haj’dán volt emberekkel találkozol, s egykori érzelmek, indulatok ejtenek rabul. Az illúzió tökéletes, a „kellékek” korhűek. Benyitsz az udvarra és szembeötlenek az egri Ráctemplom vakítóan fehér falai. A restaurátorok befejezték izgalmasan szép, a laikus számára titkok regimentjét jelentő munkájukat. Hazánk egyik becses műemléke ma már eredeti ragyogásában pompázik. Méregzöld fűvön léphetsz a temetőkben járók megillető- désével. A halmokat simára Itt pihennek az utcák fölé magasló domb teremtette csendben. A templom körül, amelyért annyit harcoltak. Az egyház útját állta törekvéseiknek, s fondorlatosságban párját ritkítva vétózta meg az építési engedély kiadását. Az egyik ürügyat1másik követte, de ők nem adták fel, jelesre vizsgázták türelemből. ötletességért sem mentek a szomszédba. Végül is megnyerték a kalapos király kegyét, 11. József szívesen teljesítette kérésüket. Annál is inkább, mert tudta, hogy ezzel a vele egyáltalán nem szimpatizáló Eszterházy püspök orra alá töri a borsot. Az 1788. július elsején megtartott átadási ünnepségen a pap és a görög legények megszólaltatták a várból odavitt mozsárágyúkat. Az egri Ráctemplom A királykapu. (Szabó Sándor felvételei — K3) Akik régebbi olvasmányélményeik közül valamennyire még emlékeznek Nagy Lajos: Kiskunhalom c. kitűnő irodalmi szociográfiájára, azok számára Sumonyi Zoltán Panel-halom című regénye „első látásra is” többet mond, kézzelfoghatóbb, közérthetőbb. A visszaemlékezők a figyelemkeltő cím változaton túl hasonlóságot iedezhetnek fel elsősorban az írói szándékot tekintve (mindkettő részletező társadalomrajzra törekszik), a feldolgozás módszerét illetően (mindkettő időkeretét a nap huszonnégy órája adja, s ebbe sűrítve a történet) stb., míg a témát behatároló földrajzi és egyéb koordináták (pl. ott egy alföldi nagyfalu a harmincas évek táján, itt Budapest, közelebbről Angyalföld a mában stb.) eltérőek. Ha az öszfr' Az ikonosztáz egyengették az egymást váltó évtizedek, ám a sírkertet kőből faragott, bizánckeresztes emlékek jelzik. Olvasod a neveket. Arcok, fantázia teremtette portrék villannak fel előtted a rác náció tagjairól, akiknek itt jelöltek ki végső nyugvóhelyet. Megelevenednek előtted, küzdelmeikről beszélnek. Az akarást csodálod ezekben a férfiakban, azt hogy csak- azértis — konoksággal ragaszkodtak hitükhöz és anyanyelvükhöz. Minden hájjal megkent, anyagiakban bővelkedő, ravasz kereskedők voltak, készek az ésszerű kompromisszumra, de ebben a tekintetben jottányit sem engedtek. Bírókra keltek nemcsak a vármegyei urakkal, a városi magisztrátus tekintélyeivel, hanem az egymást váltó, s az őket egyre-másra zaklató, üldöző egri püspökökkel is. hadd egye a méreg a grófi címet viselő főpapot A lövések döreje minden bizonnyal el is hangzott palotájáig. Az esemény sokak érdeklődését felkelthette, még a ferencesek História Domusa is beszámol róla, hangsúlyozva, hogy „A ráctemplom tornyára nagy pompával feltették a keresztet.” Ez a mondat nemcsak tényeket rögzít, nemcsak hitelesen tudósít, de elismeréssel is adózik a kemény akaratú kereskedők kitartásának. Nyitod a nyugati főkaput, s máris a színek káprázatos birodalmában érzed magad. Mintha sok száz gyertya fénye villanna. Állsz az ikonosztáz előtt, s maradéktalan csodálattal adózol Jankovics Miklós képfaragói erényeinek. Ez a Bács megyéből idehívott tehetséges művész mesterien bánt a fával, az ecsettel. Megihlette a feladat: a távoli kelet örökségét, formai hagyatékát ötvözte a barokk ragyogásával. Az ikonok mind értékesek, de jócskán akadnak köztük olyanok is, amelyeket az országban, sőt határainkon túl is jegyeznek. Alkotóik messze tűnt időkből, a tizenötödik, a tizenhatodik századból üzenik nekünk: az élet lehet rövid, a művészet örök. A vitrinekben tompán, előkelőén csillan az ezüst, simogató sárgájával bűvöl el a színarany. Hol vannak már azok a nagyszerű ötvösök, akik ezeket a kegytárgyakat készítették? Sírhantjaikat simára gyalulták a századok, de lényük legértékesebb része mégis dacol a halállal. Pécsi István Sikerek és csalódások Megboldogult tanárkoromban szoktam mondogatni tanítványaimnak : A képességek határa külön l-iző. Nem lehet mindenkitől jelest várni. Előfordul, hogy a ,,közepes” minőség egyéni csúcsteljesítményt jelöl. Ilyenkor is jogos a dicséret, mint ahogy megesik a fordítottja: másoknál az ennél lényegesen jobb színvonalat olykor elmarasztalással szükséges nyugtázni. Voltaképpen nincs másként a filmművészeti eredmények számbavételekor, a kritikusi gyakorlatban sem. Már régóta nem bajlódom a kalkulusokkal, egykori elvemhez azonban nem lettem hűtlen. Ami mostani „mesterségemre” lefordítva a következőket jelenti: Mindenkit és mindent a maga szintjével célszerű mérni. A lécet állítsuk magasra, de ne higgyük, hogy valamennyi rendezőtől Eizenstein-szintű teljesítményt követelhetünk. Chaplin ugyancsak ritkán születik, tehát a nevettetésben ő sem lehet norma. Teljesen irreális elképzelés, amikor a bíráló Greta Garbónak, Gérard Philipe-nek, Sophia Lo- rennek vagy Marcello Mast- roianninak képzeli az összes szerep játszót. Nem szeretnék ebbe a hibába esti, azaz maximalista túlzások alapján „pontozni”. Az a két mű, mely a mostani moziműsorban kapott helyet, a fenti tétel érvényességét bizonyítja. S nemcsak azt. Mást is. Hogy mit? Erről szeretnék szólni e heti filmjegyzetemben. A filmek címe: Egy zseni, két haver, egy balek (az olasz—francia—NSZK koprodukcióban forgatott western Damiano Damiani nevéhez fűződik), illetve Zsaru vagy csirkefogó (a francia bűnügyi történetet Georges Lautner rendezte). Mindenekelőtt tisztázzuk: nem egynemű minőségekről van szó, annak ellenére, hogy mindkét film a szórakoztató produktumok szférájába tartozik. Damiani is, Lautner is nyilvánvalóan azzal a szándékkal állt a felvevőgép mögé, hogy kielégítse a kikapcsolódni vágyók igényeit. A különbség abból adódik — nem eget verő differenciáról van szó! —, hogy Damiani jelentősebb rendező francia kollégájánál. Rutinosabban szövi a történetet, poénjei szellemesebbek, jobban ért a hatáskeltés fogásaihoz. Maga a műfaj — a makaróni-wes- tern — is több lehetőséget biztosított számára a csillogáshoz. Az Egy zseni, két haver, egy balek és a Zsaru vagy csirkefogó egyaránt óriási siker a magyar mozikban. (Zárójelben említem, le kellene kopogni: ebben az esztendőben igazán nem panaszkodhatunk a közönségre. Közel féltucat filmet vetítettek országszerte fantasztikusan nagy érdeklődés mellett. A pogány Madonna, a Kóma és még néhány kalandos történet jó pontokat kapott a nézőktől s a látogatottság különben is jelentősen emelkedett a tavalyi évhez viszonyítva. Nem volt tehát igazuk azoknak, akik a vészharangokat kongatták. Bizonyos, hogy még nagyon sokáig szükség — meg igény — lesz filmszínházakra.) És most érkeztem el mondanivalóm lényegéhez. Lehet, megköveznek érte, mégis kimondom: nem tölt el nagy örömmel a szóban forgó két film fogadtatása. Nincs szándékomban fanyalogni. Abba a panaszkönyvbe sem óhajtok írni, melyben az átlagízlés alacsony nívójáról szokás dörgedelmeket megfogalmazni. Annál is inkább, mert az Egy zseni, két haver, egy balek meg a társa, a Zsaru vagy csirkefogó nem tartozik a legkártékonyabb portékák közé. Káros ideológiát nem fedezhetünk fel bennük s a filmgiccsnek sem kézenfekvő iskolapéldái. Akkor hát mi indokolja a fenntartást? A szándék és az eredmény, az érték és az érdeklődés nincsenek arányban egymással. A remek gazdasági mutatók sem fedhetik el a méltánytalanul nagy ovációval kísért üzleti termékek szep- lőit. Damiano Damiani nem erőltette meg túlságosan magát, amikor spagettijét elkészítette. Sporthasonlattal élve félgőzzel futotta végig a túlságosan nem is hosszú távot. Vagy fogalmazhatunk úgy is: „alibifutballt” játszott. Előszedte a konyhából azokat a fűszereket, melyek egy átlagos mozi-show-hoz szükségesek. ö, aki korábban — méghozzá rendszeresen — fontos társadalmi ellentmondásokra irányította a figyelmet, most lejjebb adta. A Kopaszkutya című új magyar film frazeológiájával élve: „lement kutyába”. S még inkább elmondható ugyanez a Zsaru vagy csirkefogó első számú alkotójáról. Mi a kötőanyaga ennek a Belmondo- mutatványnak? Csupa sablon. Előregyártott elem. Bemondások. Közhelyek. Mégegyszer ismétlem, egyik sem bántóan banális, csak hát így együtt és ilyen mennyiségben megfekszi a gyomrot, (őszintén megvallom, engem az is idegesít, hogy Jean-Paul, a nagy ász még ideológiát is gyártott a kissé kozmás táplálék receptjéhez. Valami ilyesmit állított: „Pokolba a művészettel. Éljenek a jó sztorik és derűs mulatságok!” Ebben az érvelésben az kárhoztatható, hogy feje tetejére állítja a filmek hierarchiáját. Mintha az ijesztő számban megszaporodott zsaru-mesékre nagyobb szükség lenne, mint Alain Resnais „nehéz fajsúlyú” alkotásaira. Sőt: azt is súgallja a sántító logika, hogy elsősorban ilyesfajta kalandokra van szükség, s nem Kifulladásig-szerű életképekre. Istenem, milyen messzire távolodott Belmondo a hajdani ideáloktól...) A végső tanulság úgyszólván örökzöld. Nem mind arany, ami fénylik. Helytelen lenne abszolutizálni a számokat... Az Egy zseni, két haver, egy balek, valamint a Zsaru és csirkefogó példája azt bizonyítja, hogy a telt ház nem feltétlenül édestestvére a művészi, igényességnek. A siker is válthat ki fanyalgást a szemlélőből. A kasszarekord ellenére is meg lehet bukni. A kom- mersz-győzelem egyáltalán nem jelenti a művészet bástyáinak bevételét. Veress József Panel-halom tönző példa felkutatásában, azonosításában még mélyebbre ásunk, akkor kitűnik, hogy Nagy Lajos szellemisége más írásai (pl. a Bér- ház c. novella stb.) kapcsán is érvényre jut, egyáltalán: Nagy Lajos szemlélete meghatározónak számít, Sumonyi ennek jegyében bánik a tényanyaggal és saját stílusban, de semmivel sem kevesebb felelősséggel írja le tapasztalatait. Tulajdonképpen hallatlanul izgalmas kérdések fogalmazódnak meg a panelha- lom-problematikában. Mindazok, amelyek egy mai modern lakóház (-telep) hétköznapi életén keresztül tükröz- tethetők. És ez nem kevés, sőt, gazdag áradású, mondhatnánk: kiapadhatatlan, mert újratermelődik. Arról van szó, hogy a felszín ismert alapformái, a látszólagos egyöntetűség — ahol „bármely lakó, bármelyik idegen lakásban vakon eligazodhat” — ellenére ez a jó szándékkal beprogramozott élet (-mód és -vitel) hálójában mennyire sokrétű és bonyolult. Másfelől közelítve: ez található a nincstelenek, proletárok lakta valamikori nyomornegyedek helyén, az összkomfortos körülmények nagyszerűsége — és annak árnyoldalai. A megszokott módon, hajnalban ébred a ház. Lakói közül — akik zömében egyáltalán nem vagy csak alig ismerik egymást — néhányan kilépve a kapun megkezdik a napi tevékenységüket. Gépkocsik berregnek fel, gördülnek ki a parkolókból, kutyákat sétáltatok vágnak át a kibetonozott téren stb., s a színhely valahogy inkább egy elmechanizálódott világot idéz, ahol — a gyér emberi kommunikáció, az egymás kellő ismerete és kapcsolattartás híján — autómárkák, rendszámok, kutyafajták, az elszemélytelenedés egyéb státuszszimbólumai utalnak kire-kire, adnak belépőt. És a magas Laersen- Nielsen típusú dán panelházban — ötven évre tervez- ' •- e, garantáltan — a gyors generációváltások és felgyorsult élettempó mellett ugyan ki foglalkozna a régmúlttal, a „Tripolisz”-szintű roggyant viskók tömegnyomorával? (A történelmi hűség kedvéért a szerző épp ezért erről is áttekintést ad.) A lakók elfoglaltak a ma örömeivel, gondjaival,' a holnapra készülődés feladataival. Jelen időben peregnek tehát az események, s a nagyobb horderejű történések filmszerű megjelenítése mellett az apró részletek pontos regisztrálására (pl. a rádió napi hírei, újsághirdetések stb.) is sor kerül. Sumonyi egyszerű fogással, az ellentétek, a fény-árnyék együttkezelése révén törekszik egy objektív társadalmi keresztmetszet bemutatására és nem eredménytelenül. Amikor dicsér, komoly vívmányokra hivatkozva teszi, amikor elmarasztal, az elfogulatlan igazságérzethez, a tisztesség kötelező normáihoz fellebbez. És szerencsére ezek — a lakásűzérek, a korrupció rafinált mesterei között kellőképpen lejáratott — fogalmak előbb vagy utóbb igazodást parancsolnak. A szerző a szociális viszonyok állapotát, a jogosultság körét, mértékét a dolgozó magyar ember alapállásából szemléli. Könyve ehhez jó adalék, olvasmány és propaganda. (Magvető Kiadó, Bp., 1981.) Futaky László
