Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)

1981-09-27 / 227. szám

Kedves házigazdám! így írom, mert megadatott nekem az öröm, hogy valóban az ön vendégének éreztem magam, önnek naponta leg­alább száz, de lehet, hogy többszáz ven­dége van, aligha hiszem hát, hogy emlé­kezne rám. Fordítva emlékezni köny- nyebb. Kávét kértem és a meleget csendesít- getni, sört Jó szót nem kértem a sör­höz, hiszen elszokott ilyesmitől manap­ság az ember, ön letette elém a kávét és megkérdezte, hogy honnan jöttem, sokáig maradok-e a városban, ismerős vagyok-e? Azt mondtam, nem vagyok ismerős. Valójában ez nem volt igaz, de bocsá­natos bűn a kíváncsiság. És bűnöznöm megérte, ön ott, a fehér asztalnál fel­sorolta nekem, hogy mi az, amit Nyír­bátorban megnézni érdemes. Váratlan ajándékként különb idegenvezetőm' lett, mint turistabuszok főhivatású idegenve­zetői. Nemcsak azt mondta el, hogy mi­kor nézhetem meg a múzeumot, hanem azt is, hogy mit játszanak a moziban, hogy a városban hol mit és miért épí­tenek és bontanak, hogy Nyírbátorban minek Örülnek vagy bem örülnek ép­pen az emberek. Mindezek után okkal szólítom önt kedves házigazdámnak. Tudom, hogy a fizetésébe legfeljebb az számít, hogy hány tál meleg ételt, hány féldecit, sört fogyaszt a kedves vendég. A házigazdái jótanácsok már olyan plusz szolgáltató- sok, amit önnek nem fizet meg senki, és amitől az utasember már-már el­szokott. Valójában köszönőlevél ez, jóllehet nem egészen önnek szól. Az ősz, itt ná­lunk, ebben a megyében a vendégjárás időszaka. Jön idegen és egykor volt is­merős, jön hazai turista és mert szép a nyírségi ősz, jönnek külföldiek is. Fe­szengve írom: ritka és különös öröm volt az a néhány, Nyírbátort megismer­ni segítő jó tanács, amit kéretlen kap­tam. Utána, hogy beszélgettünk, ön mondta: a pincérember akarva-akarat- lan népművelő is egy kicsit. Igenis tud­nia kell, hogy mit játszanak a moziban, hogy meddig tart nyitva a strand, hogy milyen kiállításra készül a múzeum. Bi­zonyítgatván e bizonyításra nem szoru­ló, de a házigazdái szakmában tanítani szükséges igazat, mondta, hogy Debre­cenben az Arany Bikában például ki­osztották a város térképét a felszolgálók között, mert a vendéglátás része volt, hogy a városban eligazodni akaró ide­gen a kávéja mellé tanácsokat és út­mutatásokat is kapjon, ha kér. Való igaz, hogy a vendégek többsége már-már leszokott arról, hogy kérni merjen. És tény: a tisztes vendéglátó- iparban dolgozók sokan leszoktak arról, hogy tőlük ilyesmit kérni lehessen. Rossz gyakorlat? Gondolom több is ez annál. Egész egyszerűen a házigazdák nem kapnak elég segítséget ahhoz, hogy népművelők is legyenek, pedig azzá kel­lene lenniük. A felszolgálói mesterség­ben megfizetetlen (pedig megfizethetet­len) érték a nyelvtudás, nem házigazdái erény, elvárás a helyismeret, a közmű­velődésben való jártasság, kedves ven­déget jó szóval is fogadni tudó házigaz­daság, ami miatt pedig a vendég a leg­közelebbi alkalommal újra beférne. Hadd emlékeztessek a régi kávéhá­zakra, ahol természetes dolog volt, hogy a kért kapuciner elfogyasztásához a vendég többféle újságot kérhetett. És kért is, ahogyan most is kérne, ha az a bizonyos egy újság, ami a vendéglőkbe jár, nem maradna az irodákban. Olyan apróság az újság is, mint az útbaigazító szíves, jó szó. Filléres dolog, vagy még annyi sem. Parányi figyelem, a mesterség értésének bizonysága. Zavarban vagyok, mert ezt olyan em­bernek mondom el, akitől mindezt meg­kaptam. Zavarban vagyok mert éppen az, hogy kaptam valamit, hogy erről nekem írnom érdemes, figyelmeztetett a hiányra. Olyan dolgot köszönök meg ebben a vasárnapi nyílt levélben, ami önnek valamiképpen természetes, de nekem, a vendégnek váratlan és kedves ajándék. Bártfai László gépésztechnikussal gondolkodásról, ötletekről A Ez a pecu itt a papírgyár végében, amin w túl „csak a fácánok élnek”, mindennek látszik, csak egy újítási előadó reziden­ciájának nem. Inkább műhely, sem­mint iroda, s csinos adminisztrátorok helyett festékes, olajos szerelők veszik körül... — Igaza van, nem is iroda ez. Ahol most vagyunk, a birodalmam, a papírgyár kisgép- gyártó és újításkivitelező műhelye. Jóma­gam gépésztechnikus vagyok, az itt dolgozó csoport vezetője, s egyben gyári újítási elő­adó, mégpedig fizikai státuszban. Amint eb­ből kitűnik, feladatunk a gyár részére a há­zilag előállítható kisgépek elkészítése és az elfogadott újítások legyártása. Vagyis benne, vagyunk az újítási ügyek kellős közepében. S ha már itt tartunk, akkor rögvest elmon­dom: az elfogadott újítások legyártása miatt van is némi lelkiismeretfurdalásom. Ezzel ugyanis késésben vagyunk. Rá kell kapcsol­ni, hiszen az újításért pénzt csak akkor fi­zet a vállalát, ha azt alkalmazzák már. Tu­dom, magam is újító vagyok, a pénz jól jön mindenkinek, s ha késedelem van, akkor rám is haragszanak. Máskülönben ez a mű­hely számomra nagyon kedves, s hiszem, nem sok hasonló van. Ha kinéz itt a kalit­kám ablakán, láthatja azt a kék masinát. Ez is új dolog lesz. Megkönnyíti azt, hogy a csomagok köré a műanyag pántot felszerel­jék a lányok. Ma seprűnyéllel dugdossák a csomag alatt, ez nevetséges. A Örülök, hogy lelkes beszélgető partner- w re akadtam. Mondják, maga is újító, megszállott ember. Pedig az újításokról szólók manapság inkább kesernyések, panaszkodók. Hogyan lesz valaki eny- nyire szerelmese a munkájának? — Csepeli vagyok, ott jártam iskolába. Mint úttörő, már minden szakkört végigcsi­náltam, aminek köze volt a technikához. Modelleztem, barkácsoltam, csónakot építet­tem. Ez a szenvedélyem máig megmaradt, most Nyíregyházán, az úttörőházban veze­tem a csónaképítő szakkört, s minden nyá­ron megyek velük a Szamosra, Tiszára. így aztán belémoltódott a kíváncsiság, izgatott minden, amit nem ismertem, minden, ami­ben szerkezet van, vagy ami mozog. A tech­nikumban megszerettem a műszaki rajzot, s első munkahelyemen már olyan tökélyre vit­tem a dolgot, hogy gondolatban szét- és ösz- szereltem rajzról bármilyen gépet. Amikor idekerültem, először művezető lettem. Jó volt. Megtanultam a szervezést, a technoló­giát, a fél- és egész automatikát. Innen a készáru vonalra irányítottak, raktárfőnök lettem. Ezt nem nagyon kedveltem, sok volt a papírmunka, de legalább a szállítás forté­lyait megtanultam. Innen kértek ki a tmk- hoz kooperátornak. Nekem kellett tartani a kapcsolatot azokkal, akik műszaki dolgokat gyártottak, vagy szállítottak nekünk. Ami­kor kiderült, hogy szeretek új dolgokat ki­kísérletezni, s megalakult ez a műhely, ide helyeztek, a legnagyobb örömömre. Minden­nek az volt a legnagyobb haszna, hogy át­tekintést kaptam a gyár egész technikájáról, munkájáról, gépeiről, s ami a fő, emberei­ről. A Ebből az is következik, hogy aki az újí- w tások felé közelít, az legyen sokoldalú, műszaki szenvedéllyel beoltott, gondol­kodó, és egy kicsit megszállott? — Részben igaz. Ugyanakkor azt is lát­ni kell, hogy a mai gyárakban, üzemekben egy-egy munkás egy munkafolyamatot vé­gez. Sosem láthatja át egy egész gyár életét, problematikáját. Aki a gép mellett dolgozik, elsősorban azzal van elfoglalva, hogy telje­sítse a normát, menjen a gépe. A legtöbb­ször nem is tud, vagy nem is akar azzal fog­lalkozni, hogy miként lehetne ésszerűbben, gazdaságosabban, jobb minőséggel, könnyeb­ben termelni. Ez teljesen érthető. De hi­szem, hogy ha valaki megmozgatja az agya­kat, felbirizgálja a fantáziát, akkor a legtöb­ben képesek arra, hogy legalább saját mun­katerületükkel kapcsolatban újat találjanak ki. Ez lehet akár műszaki, akár szervezési kérdés. £ Akkor ön bizonyára ilyen birizgáló? — Nem, az rendkívüli kevés, ha valaki mondogatja: újítsatok. Ahhoz, hogy valaki' komolyan elgondolkodjék, más, több kell. A Példamutatás? Az anyagi érdek? A nép- w gazdasági, vagy üzemi érdek bemuta­tása? — Ugyan. Az ilyen csak a vezércikkek­ben fordul elő. Az emberek sokkal prakti­kusabbak és racionálisabbak. Ott kezdődik, hogy egy-egy gyár tud-e, s ha igén, milyen feladattervet ad a dolgozóinak. Mert az ke­vés, hogy a sürgető határidőtől űzve össze­gyűjtenek a műszakiak néhány ötletet, meg­jelölik a felelősét, kiírják, s várják az újí­tást. Van nekünk is ilyen a faliújságon. Jön valaki, megnézi, aztán továbbmegy. A fel­adatterv legyen olyan, hogy tartalmazza a beérkezett és megszűrt javaslatokból a leg­fontosabbakat, amelyek valóban létfontossá­gúak a gyárnak. Dolgozzák azt is ki a ki­írók, mit várnak el az újítótól, milyen pa­ramétereknek kell megfelelnie az újításnak. Ha ezt tudják, akkor azt is oda lehet írni, mit fog érni az, ha valaki megoldja. Ilyen esetben mit csinál a melós, vagy a műszaki? Azt mondja: tényleg, ezt meg lehetne csi­nálni. De hogyan? Kivel? Mikor? A Tehát jobb feladattervek kellenek. Ogy véli, hogy ez elég? Megváltja az újító­mozgalmat? — Folytatom. Lejárt a magános újítók kora. Arra sincsen szükség, hogy olyanok újítsanak, akik egy-egy jobb, vagy rosszabb ötlettel a sörre valót kívánják megszerezni. A mai gyár modern technikája feltételezi az újító .közösségek, vagy ahogy mostanában olyan szépen mondják, a team-ek létrejöttét. Mert ha megnézzük a mi gyárunk gépeit, mit látunk? Van azokban elektromosság, elektronika, hidraulika,_pneumatika, félveze­tő — hadd ne soroljam. Képtelenség, hogy valaki mindenhez ért. De ha szervezési fo­nalat nézünk, ott is ezernyi kisebb-nagyobb tényező jön össze, a munkalélektantól a színdinamikáig. Az ötletet felcsípőnek tehát az első dolga azon gondolkodni, kikkel tu­dom a legjobban megoldani a feladatot? Mérnökkel, villamosságival, vagy mindket­tővel? Az így kialakuló közösség képes a legbonyolultabb kérdések sikeres végrehaj­tására. Sajnos, ma ez nincsen így. A fiatal mérnök, aki lehet, hogy kiváló elméleti em­ber, húzódozik attól, hogy a munkással szót váltson, a munkás talán nem akar nála je­lentkezni az ötlettel. Pedig külön-lfcülön nem fog menni, ezt a mind igényesebb technika is sejteti. A Amikor arra utalt, hogy a feladatterv tartalmazza az elérhető újítási díjat, pontosabban a hasznot,, akkor nyilván arra gondolt, hogy az anyagi mozgató a döntő... — Szó sincs róla. Teljesen félreértett. Egy ilyen összeg és haszon lényegében a célt teszi pontosabbá. Amikor valaki újítani kezd, vagy találmányon dolgozik, nem is in­dulhat ki abból, hogy ebből ennyi, vagy any- nyi zsozsó leesik. Nem is indul ki a több­ség. De milyen más érzése van valakinek, ha tudja: az újításomnak lesz mondjuk egy­milliós vállalati haszna. Hadd induljak ki magamból. Munkásnak érzem magam, isme­rem azokat is, akikkel együtt dolgozom, s biztosan így gondolkodnak ők is. Amikor nyugtalanná tesz egy probléma, amikor fo­rogni kezd az agyam, akkor elsősorban min­dig az eddig ki nem próbált, az ismeretlen hoz lázba. Magamat is próbára akarom ten­ni. Képes vagyok-e megújulni? Aztán ott a szakmai presztízs, dolgozik bennem az, hogy tudtam-e a tanultakon kívül új ismeretre szert tenni. S kétségtelen, a végén az sem mellékes, hogy mit kapok érte, milyen emel­lett az erkölcsi elismerés. Volt az elmúlt években harmincvalahány újításom. Nem tudnám megmondani, mennyi pénzt kaptam érte. De mindig bizsereg a szívem, amikor végigmegyek az üzemcsarnokokon, s látom: jó, dolgoznak vele, hasznos. £ Magát utolérte a végzet. Először újított, s aztán újítási előadó lett. Nem esett bele a csapdába? — Ha valaki a mai újítási procedúrát nézi, az az első pillanatban azon gondolko­dik: ezen gyorsan újítani kell. Én is így jár­tam, s ennek eredménye ez a feladattervvel kapcsolatos elméletem is. De van más, ami szintén ezt szolgálja. Hadd mondjak el né­hány dolgot, hogy világosabb legyen. Ve­gyük azt, hogy valaki újít. Elhozza nekem. Erre fogom, elmegyek a közvetlen munka­helyi vezetőhöz: véleményezze. Onnan a munkahely területi vezetőjéhez. Ö is megné­zi. Ha van, akkor meg kell nézni a munka- védelmi, tűzrendészet!, közegészségügyi, környezetvédelmi s a jó ég tudja, milyen vonzatait. Ha mindez megvan, akkor elme­gyek a főkönyvelőhöz, hogy kalkulálható, vagy eszmei díjas-e az újítás. Ha erre is vá­laszt kaptam, akkor megyek a főmérnökhöz, ő is véleményezi. Ha véletlenül mindenütt azt mondták, hogy igen, akkor a végállomá­son, az igazgatónál könnyű a dolog. De ha vagylagos, akkor még mindig van vita, pro­cedura, kiegészítés, véleményezés. Ha már minden áldás rajta, akkor jöhet a beveze­tése. Mondja, minek ez? Van itt a vállalat­nál egy sor kiválóan képzett, ragyogó fej. Műszaki, közgazdász egyaránt. Nem lehetne, hogy amikor van két-három újítás, összeül­nek egy órára, s azt mondják: kell, nem kell, jó, rossz. Ehhez az indoklás, s mehet. Van, amikor csak úgy csapódnak be az ajtók, ha feltűnök, mondják: jön Bártfai az újítással! Még szerencse, hogy régi fiú vagyok itt, s ez inkább tréfa. De figyelmeztető. A Hallgatni is hosszú, hát még csinálni. w Változhat ez? — Ez meghaladja a vállalati hatáskört. Az egész újítási szisztéma országos felülvizs­gálatot kíván, őszintén mondom, nálunk még jó is a helyzet, amit bizonyít ez a mű­hely, ahol meg lehet csinálni azt, amit va­laki kitalál és jó. Igaz, az újítók száma ná­lunk sem nőtt, de a hasznos értéke teteme­sen. De sok minden még lassú, sokszor a ki­vitelezés késedelme miatt. Előfordul, hogy újítást, ami nálunk született, más vállalat­nál, vagy szövetkezetnél kell kiviteleztetni. Ez is ésszerűtlen. Abban lehet talán re­ménykedni, hogy a mostani vállalkozási le­hetőségek ezen is változtatnak. Arra gondo­lok, hogy az a team, amelyik feltalál, itt a gyárban, munkaidő után, a saját célunkra gyárthassa le, ha. úgy tetszik, vállalkozóként. Időt nyernénk, s főleg sokkal olcsóbb lenne. Még azt is megkockáztatom, hogy sok más, nem újításjellegű gyártást is végezhetnénk így. Mert mi a helyzet most? Vége a me­lónak, jön a fusi. Pedig itt, a gyárban is lenne szakmunka, amit ma tízszeres áron csinál egy-egy szövetkezet. Érdemes lenne ilyeneken is gondolkodni. A vállalat járna jobban, ha saját munkásaival köt szerző­dést, akik ráadásul hozzáértéssel, a munka ismeretével, a rendeltetés tudatában végez­nék a vállalt munkát. Többször említette az emberek fantá­ziájának ébresztgetését, s kis alkotó és újító közösségek létrehozását. Az embe­ri tényező ezek szerint nagy hangsúlyt kap munkájában és elképzelései kiala­kításánál? — Mindenképpen. Hiszek abban, hogy az alkalmakra szövetkezett emberek között egé­szen más emberi kapcsolatok jöhetnek lét­re. Barátságok, munkatársi viszony, ami az­tán magával hozza a további együttműködés lehetőségét, szükségességét. Akarva-akarat- lan az ilyen emberekből válnak az újítás gazdái, menedzserei. Képesek mozgatni má­sokat, segíteni, ötletekkel bombázni munka­társaikat. Így alakulhat ki az egyre tudato­sabb munka is. Mi van ma? Valaki dolgozik a gépén, s talán fogalma sincs, mi történt a hozzá került anyaggal, s mi a további út­ja. A monotónia is így születik, s talán az érdektelenség is. Na már most: ha van, aki arra serkent másokat, hogy összefüggésben gondolkodjanak, igyekezzenek átlátni egy egész munkafolyamatot, az már lényegében jobbra, többre, gondolkodásra serkent mást. Ezért is tartom fontosnak, hogy az újítási mechanizmusból kiiktassunk mindent, ami a gyors emberi reagálás, a friss gondolko­dás ellen működik. Az elbürokratizált, a nem pontos célt meghatározó, az elhúzódó, s az igazi haszonról visszajelzést nem adó újítási rendszer egyszerűen bűn. Őszintén magával ragadó, amit mond. De most ne az újító, hanem a felhasz­náló oldaláról 1« nézzük a dolgot. Va­jon a papírgyári munkásnő, vagy mun­kás lelkesen ünnepli az újítót, serkenti a jobbra, újra? — Először nem. Az esetek többségében szkeptikus, félti a normáját, a begyakorlott­ságát, a megszokott biztosat. Ilyenkor egy hétig ott kell lenni az új gép, berendezés mellett. Mutatni, magyarázni, hogy megért­se: neki segít. Nekem az a tapasztalatom, hogy egy-egy jó újításnak a műszaki ered­mény mellett a legnagyobb sikere, hogy ké­pes megújítani a vele dolgozót is. Nem lebe­csülendő eredmény ez akkor, amikor tudjuk, hogy a műszaki kultúra alakítása az egyik feltétele a versenyképes termelésnek. A Véget ér-e a műszaki dolgok iránti szen­vedélye, amikor hazamegy? Mint mond­ta, bérházban, harmadik emeleten lakik. Itt aligha van sok jelentősége, hogy bar­kácsoljon, studeráljon. — Bánatom ez nekem, de kicselezem. A sógoromnak van műhelye, ott szoktam dol­gozni. Aztán ott az úttörőház, a szakköröm­mel, ott is élek a hobbimnak. A feleségem szegény csóválja a fejét, mert mindig me­gyek, valamin töröm a fejem. Szégyellem, de az olvasmányaim is szinte kizárólag a mű­szaki témákra korlátozódnak. Nem tehetek róla. Épp olyan izgatott vagyok, mint gye­rekkoromban, amikor valami újjal találko­zom, s a gép, a szerkezet nem hagy nyugod­tan. Sokszor még azon is bosszankodom, hogy a mai iskolai oktatásból mennyire hiányzik a technika megkedveltetése. Mond­hatnak egyoldalúnak, nem haragszom, tu­dom, hogy nem így van, mert a gép, a mű­szaki dolgok szeretete az ember tiszteletét, szolgálatát is jelenti. Nem tudok fél szívvel csinálni semmit. Ha ez bűn, akkor az enyém ugyancsak nagy lehet... 0 Köszönöm az interjút. Bürget Lajos HM VASÁRNAPI MELLÉKLET ^isárnai^l L INTERJÚ J 1981. szeptember 27.^^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents