Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)

1981-09-20 / 221. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Nyolcezer dalos,

Szabolcs-szatmóri kórusok sikerei

A kórusmozgalom — mint az ének-zenei művészet legnagyobb tömegeket mozgósító területe — jelentős szerepet tölt be a személyiség harmonikus fejlődésében, a szabad idő hasznos eltöltésében. Nem véletlen tehát, hogy jelentős figyelmet fordítunk e fontos művészeti ágnak mind az iskolai, mind az iskolán kívüli nevelésben. Ennek szellemében érdemes áttekinteni kórusmozgalmunk megyei helyzetét.

Ebben az évben emlékeztünk Bartók Béla születésének 100. évfordulójára. Félő volt, hogy kórusaink többsége nem tud megfelelően tisztelegni a nagy zeneszerző emlékének, hiszen Bartók viszonylag kevés kórusművet komponált, főleg vegyeskarok részére, egynemű karra írt művei pedig olyan igényesek, hogy főleg a gyermek- és falusi kórusaink vezetői félve nyúltak hozzájuk. Éppen ezért értékes a megyei karnagyi klub segítsége, melynek eredményeként a középfokú iskolák karvezetőinek többsége, de számos úttörőkórus és néhány felnőttkórus karnagya is sikerrel tűzött műsorára Bartók-művet is. Jelentős segítséget nyújtott ehhez a megyei művelődési központ is, a Bartók gyűjtéséből való népdalok sokszorosításával.

Minősítések

Az Éneklő Ifjúság mozgalom keretében 57 kisdobos és úttörőkórus 2903 gyermekdalosa mindenütt ünnepi hangulatot teremtett, s teljesítményüket zsűri értékelte. 22 kórus „arany”, 15 „ezüst”, 13 pedig „bronz” minősítést szerzett. Az „Év Kórusa” címet a nyíregyházi 4. sz. iskola úttörőkórusa kapta, „dicsérő oklevelet” kapott 7 csoport, rádiófelvételt készítenek 4 együttes műsoráról.

A középfokú iskolák kórusai részére Kisvárdán rendezték meg az összevont járási-városi bemutatókat 3 hangverseny keretében. 12 gimnázium, 3 szakközépiskola és 7 szakmunkásképző intézet 22 kórusának több mint 900 ifjú dalosa mutatkozott be, s a zsűri 8 kórust arany, ötöt ezüst, négyet pedig bronz minősítéssel jutalmazott. öt nyíregyházi kórus érdemelte ki „Az Év Kórusa” kitüntető címet: a Krúdy Gimnázium, a Vasvári Pál Gimnázium, a Zrínyi Ilona Gimnázium, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző és Szakközépiskola és a 110. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet kórusai. Dicsérő oklevelet kapott 3 együttes, hármat hívtak meg az országos diáknapokra, rádiófelvételt készítenek 5 kórus műsoráról.

Munkáskórusok

Felnőtt kórusaink 3 kategóriában mutatkoztak be: Az I. kategóriában 7 városi kórus közel négyszáz dalosa találkozott Kisvárdán. A vásárosnaményi Liszt Ferenc Vegyeskar „Fesztiválkórus”, míg a Fehérgyarmati Vegyeskar „arany” fokozatot ért el. Az Ifjú Zenebarátok Kórusa „Kiemelt hangversenykórus”, míg a Mátészalkai Pedagógus Kórus és a nyírbátori Tinódi Vegyeskar pedig „arany” fokozattal rendelkezik. A II. kategóriába tartozó kórusaink a mátészalkai dalos tavasz keretében rendezett bemutatón vettek részt. 9 kórus több mint háromszáz dalos műsorát úgy értékelte a zsűri, hogy ezek az együttesek most már kiegyensúlyozott, megbízható, jó teljesítményre képesek. Ezt bizonyította minősítésük is: a

KPVDSZ leánykara „arany”, „ezüst” fokozatot szerzett.

Megyénk kórusmozgalmának egyik kiemelkedő rendezvénye volt a munkás- és ifjúmunkás kórusok megyei bemutatója. A Záhonyban példásan megrendezett találkozón 19 kórus 650 dalosa mutatta be 2 napon át műsorát. Egyre több együttest működtetnek, támogatnak megyénk ipari üzemei. A Fehér- gyarmati Ruházati Szövetkezet, a kisvárdai Vulkán, a

Nyíregyházi Konzervgyár, a záhonyi MÁV, a mátészalkai MOM, a bútorgyár, a finomkötöttárugyár, a nyírbátori cipőgyár, a tiszavasvári Alkaloida, és a csengeri cipőüzem kórusai szerepeltek eredményesen a záhonyi hangversenyeken. E találkozókon 12 csoport kapott országos minősítést. A legjobb a Nyír- meggyesi Leánykar; 10 együttesnek ezüst, egynek bronz fokozata van.

Népdalkörök

Kórusmozgalmunk szerényebb felkészültségű, de a hagyományok ápolásában jelentős szerepet vállaló együttesei a falusi népdalkörök. Idén megyénk 8 helységében rendeztek komplex művészeti bemutatót, melyeken 23 népdalkor is részt vett. öt együttes „országosan kiváló” minősítést kapott. Ugyanott két csengersimai együttes a parasztkórusok kategóriájában „ezüst” minősítést szerzett.

Nem lenne teljes a megye kórusmozgalmáról vázolt kép, ha nem emlékeznénk meg külön is néhány „élvonalbeli” együttes különösen kiemelkedő teljesítményéről. Ezek közül első helyen a Nyíregyházi Vegyeskart kell említenünk, mely a nemzetközi porondon is sikert ért el. Rendkívül sok szereplést vállal az Ifjú Zenebarátok Kórusa. Említést érdemelnek még a vásárosnaményi Liszt Ferenc Vegyeskar, a Mátészalkai Pedagógus Kórus és a nyírbátori Tinódi Vegyeskar, a nyíregyházi 4. számú általános iskola úttö- rökórusa.

Még hosszan sorolhatnánk tovább, s elemezhetnénk 190 kórus nyolcezer dalosának figyelemre méltó közművelődési tevékenységét, mellyel nemcsak magukat, hanem a társadalmi-politikai és kulturális rendezvényeket látogató közönséget is szórakoztatják, nevelik.

Erdős Jenő

Megyei és Városi Művelődési Központ

Két lelkes pedagógus munkája nyomán

Múzeum születik Csengerben

A szolgálati lakás három

Népi bútorokkal berendezett parasztszoba

volt tudatos náluk. A főiskolai évek alatt tovább szaporodtak a tárgyak, járták a megyei levéltárat, az Országos Széchényi Könyvtárat, kutatták a Csengerre vonatkozó anyagokat, dokumentumokat. Régi pecsétek, iratok másolatait szerezték meg. 1972-re összeállt az anyag, s a régi iskolai szolgálati lakás egyik szobájában az iratok, korabeli dokumentumok, pénzérmék kaptak helyet. A másik szobát néprajzi érdekességekkel rendezték be. A harmadik helyiségben korabeli parasztbútorok, népi használati .eszközök kerültek kiállításra.

A két pedagógus arra külön büszke, hogy minden egyes tárgy Csengerből került elő. Ma már ott tartanak, hogy raktározni is nehezen tudják a sok értékes régiséget. Terv szerint a községi tanács vezetőinek támogatásával egy régi épületben helytörténeti múzeumot hoznak létre, hogy megfelelő környezetben állíthassák ki azokat a tárgyakat, amelyeket a hosszú évek alatt ösz- szegyűjtöttek Csengerről.

szűk kis helyiségében állították ki azokat a tárgyakat, amelyeket a községben gyűjtött össze két lelkes pedagógus.

Ifjú Fábián László és ikertestvére, Béla már gyermekkorában megkezdte a régi tárgyak gyűjtését. Igaz, akkor még ez a szenvedély nem

A helyi múzeum egyik gyűjtője: Fábián László.

(Elek Emil)

Tóth-Máthé Miklós:

Á varázslatnak vége

Tarantóni, a bűvész megöregedett, reszketett már a keze, látni sem látott valami jól, de azért, ha kiment a színpadra, még mindig ő volt a „nagy mutatványos”. Legjobb trükkjeit senki sem tudta utánozni, pedig az évek folyamán bőven akadtak tanítványai, köztük igen tehetségesek is, de hasztalan próbálták ellesni titkait. Különösen azt, amikor botjának egyetlen intésére gyönyörű fehér ló termett a színpadon, két lábra állt, „jó napotot” nyerített a közönségnek, elmondta a másnapra várható időjárást, tájékoztatott a piaci árakról, szivarra gyújtott, és végezetül charlestont táncolt „Az én babám egy fekete nő” dallamára. Ezt a produkciót mindig nagy tetszéssel fogadta a közönség, és legalább olyan irigységgel a szakma.

Hanem az egyik előadáson csaknem kudarcba fulladt minden. A híres trükkök valahogy nem akartak sikerülni, a tojások összetörtek, a galambok elrepültek, és a fehér ló helyett csak egy korcs kuvasz ténfergett a színpadra morogva, ugatva, hogy aztán alig lehessen kizavarni. A közönség csalódottan dobogott, füttyögött, és „öreg vagy már, Tarantóni”, „vonulj visz- sza vén kókler” kiáltásokkal csúfolta kedvencét. A bűvész elkeseredett. Fájt neki, hogy ilyen emléket hagy majd a közönségben. Hogy így búcsúzik el az emberektől, akik csodálták, akik hittek benne, és akik szemében ő volt a nagy mágus, az utánozhatatlan.

Nem akart ebbe belenyugodni, és éjszakákon át azon töprengett, hogyan szerezze vissza a közönség szeretetét. Bármi áron, még egyszer, utoljára. És végül eldöntötte, hogy minden trükkjét felfedi az embereknek. Kibontja előttük, olyan egyszerűen, akár az utcán árusított borítékos sorsjegyet. Tervét elmondta Pokornyiknak, régi tanítványának, kollégájának.

— Ez képtelenség — kiáltott Pokornyik —, ezáltal éppen a közönségnek okoznád a legnagyobb csalódást! A csodáktól fosztanád meg az embereket, a gyermeki ámulattól.

— A közönség kíváncsi — legyintett a mester —, egész életemben ezt tapasztaltam. Sokan még a kabátujjamba is belebujnának, csakhogy lássák, mi történik ott.

— És ránk nem gondolsz? Ha elárulod a trükköket, lehetetlenné teszed a mi munkánkat is.

— Csak azokat árulom el, amelyeket ti sem tudtok — mondta Tarantóni. — Nincs más választásom. A közönség csalódását nem bírom elviselni. Mindent, csak azt nem! Uj mutatványokra nincs már időm, csak erre az egyetlenre, az utolsóra, hogy felnyissam a varázsdoboz fedelét. És a mágus legyen ismét ember, olyan, mint bárki, csodáktól mentes, hétköznapi.

Pokornyikon kívül mások is igyekeztek fonák tervéről lebeszélni Tarantónit, de hasztalan. A bűvész kitartott elképzelése mellett, hiszen számítása bevált, a közönség

örült a rendhagyó előadásnak, a jegyek már jó előre elkeltek, és mindenki izgatottan várta búcsúfellépését. „A varázslatnak vége” rikoltott az utcákon lépten-nyomon kiragasztott plakátokról, a lapok a mágus nyilatkozatait közölték, amelyekben az ajándékozás öröméről beszélt. „Mindenkinek jogában áll — mondta —, hogy azt hagyja örökül, amije van. A mutatványos a mutatványait, vagy ha úgy tetszik, az életét”.

És aztán eljött a perc, amikor Tarantóni, a bűvész utoljára színpadra lépett. Soha még olyan tapsot nem kapott, és annyi virág hullt elébe, hogy mozdulni sem tudott addig, amíg a takarítónők ki nem hordták. Csend lett utána, feszült, várakozástól telített. Az öreg mágus felemelte a botját, és örömmel tapasztalta, hogy a keze sem reszket most annyira, a látása is élesebb. Elsőnek a tündökletesen szép fehér lovat táncoltatta a színpadra, megpaskolta a nyakát, letérdeltette, ráült, és a sörényébe kapaszkodva együtt járták el a charlestont. Majd lendült a bot, a ló helyén csak fehér füst, és amikor az is eloszlott, a mágus már egyedül állt a reflektorok fényében.

— Hogy csináltad, Tarantóni mester?! — kiáltozták innen is, onnan is a zsúfolt nézőtérről, és ekkor a bűvész bólintott, jelezve, hogy kész megismételni a mutatványt,

immár a közönséget is beavatva. Előbbre jqft, és maga sem tudta, miért, de közben lenézett a nézőtérre. És ahogy lenézett, egy gyermek kerekre tágult, ámuló szemébe pillantott, mellette egy másikéba, egy harmadikéba, az első sorban csak gyerekek ültek. Mozdulatlanul, meg- bűvölten, mintha csak a székhez ragasztotta volna őket az imént látott csoda.

Tarantóni mester megborzongott a gyermekek tekintetétől. Valamikor régen, az idő lábánál önmagát látta így ülni, ilyen megbabonázottan, csodahívőn, kezét tördelve az izgalomtól. És akkortájt még mindenki mutatványos volt körülötte. Képes rá, hogy még egy kavicsot is azzá változtasson, amivé akar. A tenyerükből itatták a képzeletüket, akár egy madarat, és ki merné azt mondani, hogy ezek a mostani gyerekek mások! Ezeket fossza meg most az élménytől, ezeknek mutassa meg minden dolgok fonákját, ezeket varázsolja hirtelen felnőtté, csalódottá, vesztessé, hacsak egyetlen mutatvány visszavételével is...?! Nem, ezt nem teheti, hogyan is tehetné meg!

Odamosolygott a gyerekekre, majd megemelte a cilinderét, mely alól száz galamb röpült elő, és folytatta Tarantóni az előadást, úgy, mint évek óta annyiszor.

A közönség becsapottan dobogott, füttyögött, „öreg vagy már, Tarantóni” vonulj viszsza vén kókler” kiáltozták és sokan dühösen csörtettek ki a színházból. Csak a gyerekek nem mozdultak, tapsoltak ne- kihevülten, és Tarantóni mester még sohasem érezte magát ilyen elégedettnek.

Előadás után Pokornyik várta az öltözőben.

— Te ültetted az első sorba a gyerekeket? — kérdezte Tarantóni.

— Én — mondta Pokornyik.

Tarantóni leült a tükör elé,

és sokáig bámulta fáradt, öreg arcát, mely a ráncoktól olyan volt már, mint a kiszikkadt tómeder.

— Vége a varázslatnak — mondta —, bizony már vége.

— A legnagyobb mágus voltál — mondta Pokornyik.

— Nem — ingatta a fejét Tarantóni —, legyőztél. Ez a trükköd a gyerekekkel kolosszális volt. Nemcsak a legjobb tanítványom vagy, de a legravaszabb is.

— Lehet — mondta Pokornyik —, de bizonyos vagyok abban, hogy te egyébként sem tetted volna meg.

— Miért? — nézett rá Tarantóni.

— Mert magad is hiszel a csodákban. És előbb ezt a hitet kellett volna keresztüllépned, de erre képtelen vagy. Mint minden igazi varázsló.

Tarantóni nem felelt. Előhúzott egy zöld selyemkendőt, aztán egy sárgát, egy pirosat, egy lilát, végül a harmincadikkal, egy fehérrel végigtörülte átizzadt, öreg, ráncos arcát és a szemét is.

1981. szeptember 20.