Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-20 / 221. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Tisztelt utastársak! Láttam az arcokat, amikor a fiúkat hallgatták a buszon. A fiúkat, akik nyári építőtábori emlékeket elevenítettek fel mindjárt az évnyitó után. Hangosak voltak ezek a középiskolások — az, hogy melyik iskolába járnak könnyen kiderült —, vidáman mesélték a történeteket. Mint az ellesett szavakból kiviláglott, történt abban az építőtáborban minden, ami a munkán kívül is megeshet egy ilyen komoly játék esetén, de egyvalami különös hangsúlyt kapott a mesében. S ez a valami különféle érzelmeket csalt azok arcára, akik velem együtt figyelték a fiúkat. i Arról vo}t ugyanis szó, hogy milyen jókat ittak ők esténként, s milyen mulatságos volt, majdnem bele kellett szakadni, amikor az egyik gyerek egy szál alsóneműben randalírozott a táborban. A „kis hülye” mondta az egyik fiú, „többet ivott a kelleténél”, s érződött a megjegyzésből a büszkeség, hogy bezzeg mi, többiek, jobban bírjuk az italt, nem úgy, mint az a másik. Ez volt jtz a történet, ami érzelmeket csalt az arcokra, az elnéző mosolytól a szent felháborodásig; volt néma és sokatmondó egymásra pillantás csakúgy, mint megértő, majdhogy együttérző figyelem. Töprengő arcot alig láttam. Pedig töprengeni volna mit a hallott eseményeken, annál is inkább, mert kiderült, hogy nem egyszeri, elszigetelt eset volt amit felelevenítettek, egy volt a — ha nem is sok, de a — több közül. És akinek valamelyes kapcsolata van ezzel a korosztállyal, az tudja: sikk inni, baráti összejövetelen éppúgy, mint KISZ-táborban, továbbképzésen, kiránduláson. Pontosan úgy, ahogy ez a felnőttek között szokás. Sikk az ivás, s nemcsak a felserdült, hanem a serdülő sorban lévők között is. S ha nem sikk még valakinél, azzá tesz- szük- mi, felnőttek, amikor tanárként szemet hunyunk a „balhék” felett, netán amikor — pusztán jóindulatból — magunk is legurítunk velük egy „pofa sört”, csupán a szorosabb, mondjuk úgy: meghittebb felnőtt-diák viszony érdekében. Ismerek szakmunkástanulókat, akik viszont arról tudnak regéket mesélni, miként invitálják őket — néha erőszakosan is — munka után mestereik a kocsmába. S ellentmondani, végső soron kiszolgáltatott helyzetben, melyik jövendő esztergályos, kőműves, vagy szobafestő mer? Megértem azt, aki felháborodik, de a felháborodásnál is többet ér a töprengés arról, hogy a felnőtt lét mintáit, jót és rosszat, mi adjuk ezeknek a fiúknak — és persze lányoknak —, mi szülők, tanárok, munkatársak, mi, az idősebbek. S hiába, a rossz minták mintha jobban hatnának, mint a jók. Ráadásul a külsődleges megnyilvánulások hatnak, melyek nem mindig, s nem mindenkinél fedik a lényeget. Hiszen a felnőttek többsége nemcsak rossz példát tud mutatni, s természetesen a fiatalok többségének sem csak a rossz befogadására van füle, és szeme, de annál mégis gyakoribb mindez, mintsem szó nélkül lehetne elmenni mellette. Semmi újat nem .mondok, ha azt állítom: közös a felelősség ezekben a dolgokban. Felelős a már okosan gondolkodni képes fiatal, s még inkább az a mintát adó felnőtt. Felelős a fiatal, mert látszatot teremt magának, látszatot abban, hogy felnőttet játszik, s ehhez a felületi jelenségeket sajátítja csak el. S hibás természetesen az idősebbek hada, mert helytelen irányba terelgeti a következő korosztályt. Közhely ez tulajdonképpen, igazsága a közhelyek igazsága, de igazság, szemet hunyni nem lehet felette. Élen járunk az alkoholizmusban, s annak minden egészségügyi, morális következményében. Válások, csonka családok, kisebb és nagyobb tragédiák mutatják ezt. Van egy népes, felnőtt generáció, amelyik történelmi, s egyéb tényezők miatt, rossz beidegződések továbbélése miatt, létező és vélt feszültségek okán, beleesett egy csapdába, az alkohol csapdájába. Ne nyíljon meg a jövendő nemzedékek előtt is ez a verem. Hogy ez így legyen, közös a felelősség. a továbbjutás feltételeiről A Gratulálok a Nyisztor György-emlék- w éremhez. Ezt a kitüntetést azok kapják, akik érdemeket szereztek a magyar mezőgazdaság fejlesztésében... — Köszönöm a gratulációt, de hozzá kell tennem: — és nem formalitásként — nem az én érdemem, hanem a sok tíz ezer termelőszövetkezeti tagé, a mezőgazdaság irányításában részt vevő százaké. Engedje meg, hogy a kitüntetéssel járó jóleső érzést ezúton is megosszam velük. A Hadd kérdezzem meg mindjárt elöljá- ^ róban: elégedett-e a megye közös gazdaságainak a legutóbbi öt évben megtett útjával? — Ha az ember elégedett, abba kell hagynia a munkát. Itt még nem tartok. Ügy érsr sildem, és éffie is törekszem, hogy többet kell nyújtani az eddigieknél, önmagámnak is fel kell tenni a kérdését, már csak azért is, mert mások is feltehetik: dolgozhat-e egy tsz-szö- vetségi titkár jól, lehet-e elégedett akkor, amikor a megye szövetkezeteinek a zöme pénzhiánnyal küzd, egy részénél visszátérő a mérleghiány? Ezért a kérdése nagyon fogas kérdés. A Akkor így kérdezek: mjvel lehet elége- ^ dett és mivel nem? — Szebb lenne a kitüntetésem, ha kevesebb volna a veszteséges tsz-ünk, ha nem kellene évente újból és újból szankcionálni, esetenként leváltani termelőszövetkezeti vezetőket. Mi ezzel, sajnos, az ország megyéi között „dobogós” helyen vagyunk, s ez személy szerint is komoly gondom. Ennyiben nem vagyok, nem is lehetek elégedett saját magammal. De ha az ember vitatkozik önmagával, meg is kell nyugtatnia saját lelkiismeretét. Azt is hozzá kell tenni: a rajtunk kívül álló okok nem kis részben közrejátszanak abban, hogy ez így alakult. % Például? — Például, hogy a földjeink minősége is rosszabb az országos átlagnál, aranykoronaértékük durván egyharmaddal gyengébb. A mezőgazdasági keresők aránya ugyanakkor egyharmaddal több, mint országosan. Ez azt jelenti, hogy rosszabb minőségű földeken kell több embert eltartanunk. S ha ehhez bejön egy természeti csapás, mint például tavaly, amikor közel ezer milliméteres csapadék volt, — ez pedig az ötvenéves átlagnak közel a kétszerese — akkor már lehet magyarázatot találni arra, miért vagyunk ott, ahol vagyunk. Sajnos, az országos szervek ezt nem mindig fogadják így el. Néha már talán unnak is minket a siránkozásunkkal, különösen amikor pénzt kérünk az állami „kalapból”. Az is igaz, hogy megyénkből is tudunk jó példát mondani, a gyenge földön gazdálkodók között is van, aki jól csinálja. De ha mondjuk egy műbolygó magasságából nézem a,telepünket, mégis csak van igazság ; abban, hogy Siabolcs-Szatmárban spkkal nehezebb á gazdálkodás,' mint mondjuk a hajdúsági tószháton, vagy Fejér megyében. A tartósan veszteséges tsz-ek az Ecsedi-láp, illetve a Rétköz környékén vannak. Tehát a vízzel függenek össze a gondok, s ez a gazdálkodás nagyfokú bizonytalansága. Ebből következik szövetségünk jövőbeni feladata is, sürgetni a meliorációt. A Már csak azért is tenni kell valamit, ^ mert szigorodtak a külső és a belső feltételek és mindinkább nőnek a követelmények. S akkor hogyan felelhetünk meg akárcsak a saját elvárásunknak? — önmagunkhoz képest eddig is nagyon szépen fejlődtünk. Gazdálkodásban, a tsz- tagság élet- és munkakörülményeiben, a vezetés színvonalában. A föld, az állattenyésztés hozamai, a közösből származó kereset — mind, mind jóval a korábbi szint fölött alakultak. De nem lehet elhallgatnunk, hogy ugyanezeken a területeken maradtunk az országos átlag alatt. S mert itt nem állhatunk, mert saját céljaink is egybeesnek az ország elvárásaival, haladnunk kell. E tekintetben optimista vagyok. A Mire alapozza a derűlátást, hiszen a sok ” gond régről örökölt, és a megoldáshoz sok milliárdos beruházás kellene ... — Négy dologra. Az első, hogy módosul a szabályozó rendszer, amely összességében a mezőgazdaságra is szigorúbb lesz, viszont kedvezőbbé válik a gyengébb adottságú tsz- ek helyzete. A másik, hogy a vezetésben jelentős változás ment végbe. Anélkül, hogy misztifikálnám a felsőfokú végzettséget, ami önmagában nem is lehet meghatározó — 1400 körüli felsőfokú szakember van megyénk 126 tsz-ében. Erőteljes a fiatalodás is, a vezetők nagy többsége élete delén van, aki munkája legjavát akarja és tudja is nyújtani. Azután nálunk még a mennyiségi váltásban is sok a lehetőség. És végül: sok rejlik a melléküzemági tevékenységben. Ez nemcsak a termelést, de a nyereséget, — és ami nálunk szintén nem közömbös — a foglalkoztatást is befolyásolja. Ha ezt a négy lehetőséget kihasználják szövetkezeteink — és ki kell használniuk —, akkor a szigorodó feltételek ellenére sem zárhatjuk rosszul a nyolcvanas évek első felét. A A fejlődés egyik kulcskérdése az úgy- w nevezett élen járó gazdaságok léte, amelyek maguk után húzzák a többit. De nekünk nincsen Nádudvarunk, Óbudánk, vagy Sasadunk! Vagy nem látom jói? — Ilyenek valóban nincsenek, de a mi szintünkön is vannak élen járók, a szavaival élve húzó tsz-ek. Van Vajánk, Máriapócsunk, Jármink. Pócs a dohánytermesztés országos rendszergazdája. Vaja a gyümölcstermesztésben az elsők között kapta meg ebbéli jogosítványát. Nyilván nem tartanak ott, mint az úgynevezett országos „nagyok”, de nekik és másoknak is vannak lehetőségeik, amelyekkel a jövőben is pozitív hatást gyakorolhatnak a többiekre. A Előtérbe kerül mindinkább az irányítás, a szervezés, tehát az ember. Nem ezek kívánkoznak gondjaink megoldásához az első helyre? — Ezek is. Nem olyan egyszerű a kérdés, mert ha az lenne, akkor 20—30 tsz-vezető leváltása árán megoldhatnánk a megye mező- gazdaságának problémáit. A gondok elemzésekor évről évre megnézzük, mik az okok. Ilyenkor személyi konzekvenciákat is levonunk, de ezek önmagukban még nem hoznak változást. Négy éve már sok tekintetben rangsoroljuk a szövetkezetek munkáját. Ebből is le lehet vonni következtetést. A többi közt, hogy ha ennyi idő alatt nem tud eredményt elérni egy közös gazdaság, a hasonló , körülmények között gazdálkodó szomszédja pedig igen, akkor már a szövetkezeti vezetőben van a hiba. Ez a rangsorolás tükör is, amelyet minden vezető önmaga elé tarthat. Ezt is figyelembe szoktuk venni, amikor a vezetést elbíráljuk. Egyébként egyetértek azzal, valóban nagy tartalékok vannak az emberi tényezőben. De higgye el, hiába jók a fejek, ha nincsenek meg a továbbjutás reális alapjai! A A technikai és az anyagi tényezők? E w területen nincsenek belső tartalékok? — Dehogyis nincsenek! Nem mindegy, hogyan használom ki az ültetvényeket, az épületeket, a gépeket, egy hektáron milyen almatermést érek el. Tudomásul kell vennünk, hogy a hektáronkénti százmázsás almára, az ezerötszáz literes tejre, vagy a húszmázsás búzahozamra nagyon nehéz olyan árat megállapítani, amely nyereségessé teszi a termelést. A Nem egy olyan példát ismerünk, ami- w kor a vezetést átvette egy fiatalember, és ügyes ötletekkel, határozott intézkedéssel megjavult a szövetkezet. Ez sem hat elég meggyőzően? — Közgyűléseken is el szoktam mondani: ahhoz, hogy jól dolgozzunk, sok tényező kell. Az első és alapvető a párt politikája. Ennek helyességét a magyar mezőgazdaság egésze húzza alá. A másik tényező az állam, a maga jogszabályaival. Szövetkezeti törvényeink jók, lehetőséget adnak a demokratikus belső élet kibontakozására. A harmadik tényező a föld, a negyedik az időjárás. A föld adott örökség, az időjárást különösképpen nem tudjuk befolyásolni. Az ötödik és a hatodik tényező viszont rajtunk múlik, s ezek: a tagság és a vezetés. Ha ez a kettő rendben van, az első négyet is kedvezően lehet befolyásolni. Ha nincs rendben, s még hozzájön a szabályozás, az időjárás, akkor, sajnos, baj van. Ezért fontos, milyen a vezetés, jól érzi-e magát a tag, aki még rossz esetben sem megy el! Ezért tartom a jó emberi kapcsolatot a vezetés lényeges kérdésének, amely árán ugyanolyan körülmények között is sokban javulhat a helyzet. £ Régen fel akartam tenni a kérdést: mi- ^ re van szükség például Nagyecseden ahhoz, hogy a tsz kilépjen a húszéves stagnálásból? — Azt mondani, hogy a veszteséges évek oka a rossz termőképességű talaj, bizony itt is túlzás lenne. A tagság és a vezetés sok éven át nem találta meg a közös hangot, nem alakult ki a kölcsönös bizalom, ami pedig a szocialista mezőgazdasági nagyüzem rendkívül fontos alapja. Ehhez járult még néhány rossz időjárást hozó év és késett a föld karbantartása is. Hiába maradt meg tehát a jó agrárpolitika, az állam pénzügyi támogatása, nem tudta ellensúlyozni a másik négy tényezőt. Most változott a vezetés, nyereséges melléküzemágat hoztak létre és az alaptevékenységen is javítottak. Ez már jó jel a holnapra. 0 A legutóbbi küldöttközgyűlésen is nagy teret szántak a közgazdasági szakember- hiánynak. Szegény a tsz, ezért nem: megy oda a jó szakember, nincs jó szakember, ezért marad szegény a tsz. Ki tudunk-e kerülni ebből az ördögi körből? — Ki kell jutnunk és ki is tudunk. Sajnos, a közgazdasági szakemberképzés országosan elmaradt az igényektől, bár ha valamikor, most égető szükség van a számolni, elemezni tudó szakemberre. Nálunk — mivel távol vagyunk az ország központjától — másokénál nehezebb a helyzet. Most már rájönnek lassan az illetékesek: a 10—15 éves elmaradást pótolni kell. Több számviteli szakemberre, üzemgazdászra van szükség, hogy a minőségi változás bekövetkezzék. Ez nem ment fel minket, hogy a tsz-eink is segítsenek magukon ösztöndíjak kötésével, vagy más módon. Egyik-másik helyen pedig úgy is, hogy ahol a második vonalban van erre megfelelő fiatal, az áttörhesse a provinciáiig* érdekek szövevényét. £ Ha valahol, nálunk létfontosságú a kiegészítő tevékenység, amely nyereséget is, foglalkoztatási lehetőséget is teremthet. Elegendőnek tartja ehhez a vállalkozási kedvet? — Tőmondatban: most jóval több az igény, mint a lehetőség. Nem a vállalkozói készségen múlik a nagyobb ütem, inkább azon, hogy szövetkezeteink tőkeszegények. Szükségük van tehát olyan partnerre, aki pénzzel támogatja a vállalkozást. Ilyeneket most is keresünk.* Az viszont igaz,: nem kell mindig messzire mennünk, a megyében is sok mindenre van még lehetőség. Társulásra az iparral, a szövetkezetek más ágazataival, a közös gazdaságoknak egymás között. És önállóan is többet tehetne egyik-másik tsz. ^ És az egymást segítő mozgalom? — Erre is több kezdeményezést találunk. A közös támogatási alap is az összefogás eredménye. Napkor és négy társa bontásból szerzett alkatrészt árusít, sokan segítenek egymáson gépekkel, más eszközökkel: _ Tudom, jóval több kellene, közös növényvédő* <szer-, műtrágya-, alkatrészraktár is létesüli hetne. Ezek a beruházások többszörösen, rövid idő alatt megtérülnének. Csakhogy ezeket a pénzeket más, e pillanatban sokkal fontosabb dolgoktól kellene elvenni. A Ha most azt kérdeznék, mit tart a leg- v fontosabbnak, amiben az ország segítségét kérné? — Hát... legelőször a termelési és értékesítési biztonságot kellene megteremteni a főágazatokban. Alma- és burgonyatárolókat építeni, aztán feldolgozókat és üzlethálózatot létesíteni. A második: új gépek beszerzése, a biztonságos alkatrészellátás. Megfelelő meny- nyiségű műtrágya és növényvédő szer megvásárlása, a nagy ütemű talajjavítás. Ezek ma még sajnos illuzórikus kérdések. Aztán a szociális ellátottság, a munkadíjazás javítása — nagyobb lehetőséget adni, hogy munkadíjaink utolérjék az országos átlagot. A Sokáig gondjuk volt a vállalatokkal való közös érdekeltségű kapcsolat. Ma nem az? — Korrekt és tisztességes partnereknek ismerjük el a vállalatokat, évente rendszeresen megbeszéljük velük a szerződéstervezetet. Sok mindenben közeledtek érdekeinkhez, de azok mégsem azonosak. Jobb megoldás lenne a vertikális integráció — termelés, feldolgozás, értékesítés — de ettől ma még messze vagyunk. A Decemberben ül össze a tsz-kongresz- w szus. Milyen útravalóval indulnak a szabolcsi küldöttek? — Közös gazdaságaink zöme kedvezőtlen adottságú és a gyengébbek közé tartozik. Ha valakinek e tárnáról szólni kell, azok mi vagyunk. Azt az útravalót kapták a megyei közgyűléstől a küldöttek, hogy tegyék szóvá: a ma végbemenő nagy differenciálódási folyamat, a különbség gazdaság és gazdaság között ne növekedjék tovább. Mindemellett azt is tudjuk, hogy illúzióinktól is meg kell szabadulnunk, s mindinkább saját talpunkra kell állni a jövőben. Köszönöm az interjút. Kopka János Vasárnapi i INTERJÚ L á Makrai Lászlóval, a megyei tsz-szövetség titkárával 1981. szeptember 20.
