Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Szomszédunk egyeteme DÉKÁNY KÁLMÁN: Tízéves a tokaji írótábor A lapok hírül adták, hogy augusztusban ismét írótáborozás volt Tokajban, az idén immár a tizedik. A tokaji írótábor jubileumhoz érkezett Jó alkalom arra, hogy megismertessük olvasóinkkal ezt az irodalmi-közéleti eseményt Hegyi Imrének, a Hazafias Népfront Borsod megyei Bizottsága nyugalmazott titkárának a segítségevei, akinek — többek között — nagy szerepe volt az irotabor kigondolásában és létrehozatalában. Előzmények A történet elég messzire nyúlik. 1940 májusában Tt- szaladányban író-paraszt találkozót szerveztek a népi írók, amelyen az akkori falusi élet nyomasztó gondjairól, tennivalóiról esett szó. Többek között Darvas József is ott volt Később 1944-ben Darvas Tiszaladányban húzódott meg a nyilasok elöl. 1960. augusztus 28-án — idézi Hegyi Imre, a népi írok régi barátja — az első találkozó emlékére, Darvas József segítségével, újabb találkozót rendeztek, éppen a tsz-szervezések idején. Az emberek elég komoran hallgattak. Felállt Darvas József: Engem 1944-ben egy emoer- erdő védett Tiszaladányban. A pap is kijátszotta a csendőröket... Nem hoztunk magunkkal belépési nyilatkozatokat, de ha annyira akarják, elküldhetünk egy gépkocsit.” Az emberek megértették a tréfát; szívüket simogatta, hogy Darvas embererdőnek nevezte okét, amely óvta a bujdosót. A találkozó, hangulata barátságosra, fordult. ^ SR Tiszaladánytól Tokajig De még mindig Ladányban vagyunk. Tizenkét év múlva, 1972-ben, ismét összehívták az írókat, de most már azokat, akik a közben létrejött Napjaink című miskolci irodalmi folyóiratban tevékenykedtek. Darvas József ismét elment. Tiszaladányban kezdték a táborozást, aztán átutaztak Tokajba, amely alkalmasabb volt annyi ember befogadására. (Persze, Tokaj neve, szépsége, bora is közrejátszott.) A tábor először inkább baráti találkozó, kellemes együttlét volt. 1973-ban előbbre léptek. Azóta mindig valami aktuális, fontos irodalmi, művészeti társadalmi kérdést vitatnak meg. Közülük néhány: munkások az irodalomban — a munkásábrázolás (Borsod-Abaúj- Zemplén megyében vagyunk, egy nagy iparvidék közelében); az ifjúság, a nők, a család helyzete, állapota; a művelődés szerepe ma; a demokrácia; az információ; Móricz Zsigmond (születésének 100. évfordulóján). Mindmind izgalmas téma. Olyan előadók szerepeltek, akik egy-egy kérdés alapos ismerői, neves közgondolkodók: Fekete Gyula, Mód Aladárné, Hankiss Elemér, Kása Erzsébet, Gombár Csaba, Tur- gonyi Júlia, Bata Imre, Molnár Zoltán, Jókai Anna, Tarján Tamás stb. A tokaji egyetem A tizedik írótábor Az idén Bartók Béla születésének 100, évfordulóját ünnepelték. Dobossy László egyetemi tanár, Cs. Varga István debreceni adjunktus, Tarján Tamás irodalomtörténész tartott előadást, aztán elkezdődött a műhelyvita, az őszinte, nyílt demokratikus párbeszéd, főleg Bartók magyarságáról, nemzetköziségéről, s ebből kiindulva általában a hazafiságról, a maA tokaji író tábor ma már fogalom. Borsodban pedig társadalmi esemény; a táborozok ugyanis fölkerekednek, s bejárják szinte az egész megyét. Koszorúznak, író-olvasó találkozókon vesznek részt, ellátogatnak a gyárakba, a termelőszövetkezetekbe. A Napjaink rendszeresen közölni szokta az elhangzott előadásokat, mindenki számára hozzáférhetővé téve. A tábor ezzel — utólag — az egész ország számára is eseménnyé válik. Egy tizennyolcadik századi orosz feljegyzés szerint az orosz diákok a prágai, a krakkói, a bécsi, a párizsi, a berlini — és a tokaji egyetemre jártak. A feljegyzés írója valószínűleg tréfából írta oda Tokaj nevét. Ma a tokaji írótábor kicsiben mégis mintha egyetem volna... Gy. L. TALÁLKOZÁS A HEGYEKKEL Windig keresnek valakit A tokaji írótábor résztvevői megkoszorúzzák Darvas József emléktábláját Tiszaladányban. Berecz András festménye az V. Szabolcsi Tárlaton. Brassnyó Ágnes illusztrációja szét benne. Megnevezni nem tudta, csak részben hasonlított az ismerős anyai féltéshez, amely lelkének élő másaival forrasztja össze. De ez egy emléket zárt így magába, egy sebet, egy elvesztett álmot — a legsajátabb fájdalmát. S a legbenső tulajdonának, gyászának szentélyébe tolakszik be az a kölyök. Nap nap után beállít. Mindig ugyanabban az órában, mint a régi délutánokon, ugyanabban a javított, elszürkült térdnadrágban. Nem szól, nem kérdez, csak leül a sarokba. Ott gubbaszt, a szeme ide-oda jár. Aztán egyszerre, mintha kábulatból ébredne, elkéri Miklós zsebkését, a tenyerén tartja, s nézi: „Igen, Nelli néni. Ezzel vágta ketté azt a karamellát”. Sípszó hasított a csöndbe. Nem bírta hallgatni, most semmit, ami fölfűtött izgalmukból odaátról beszüremlik. Azelőtt mosolygott rajtuk. Fütyülnek — a gomboknak; mint az igazi meccsen. Betapasztotta a fülét. — Sutt! — kiáltott Attila a balösszekötőre, a tizenhatoson, s a gombot leszorított körömmel nekipattintotta a labdának. A lövés elsuhant a jobb fölső kapufa mellett, az emeletes bekkek fölött. Hajszálon múlt az egyenlítő gól. A kapus valóságos gombtorony, de az ellenkező sarokban állt. Norbert az órájára pillantott, majd hosz- szan sípolt, s vigyázz állásba merevedett. A testvérei azonnal követték példáját, ahogy megállapodtak, hogy egyperces néma tisztelet- adással adóznak a bátyjuk emlékének. Norbert már fogalmazta gondolatban a tudósítást a gyászszünet utáni első játéknap eseményeiről a legközelebbi lápszámba. Az anya egyre elkínzottabb lett. Minden érzése, minden idegszála tiltakozásra ingerelte. Ki ellen? Mi ellen? Erről azonban nem tudott magának számot adni. Elborult lélekkel a bensejébe zárva kiáltozott: — Azonnal hagyjátok abba! Megértettétek? Nincs folytatás. Ekkor csöngettek. Fölpattanva nyitotl ajtót. A térdnadrágos fiú volt. Talán erre várt? Ilyenkor szokott beállítani. Csak az önkívület, az agyvelőláz tartotta itt éjjel-nappal a betegágy mellett, haza se lehetett kergetni. Most rebbenetlen tekintete ráakaszkodik. Kiszakadt belőle a tiltakozás: — Mit akarsz?! A fiú megzavarodott. — Miklós ... — Nincs! — csattant a hangja. — Te is tudod! A fiú összerezzent. Megnyírkosodott tenyerét a nadrágszárába törölgette. — Nelli néni, ne tessék haragudni — hebegte. — Az a három nap. Semmi baja sem volt... Nem lehet elhinni. Elmozdult, be akart lépni, de az asszony már-már sikoltozva föltartóztatta. — Nem, nem, nem! — és becsapta előtte az ajtót. Bent ledobta magát a díványra, arcát a díszpárnába fúrva rángatódzott. Már megbánta és visszahívta volna a fia barátját. Sírás fojtogatta a torkát, de a könnyei nem eredtek meg. A díványrugó tompán megpendült a párna, az arca alatt. Fölült, ölbe ejtett kézzel, kiégetten, rettenetes fáradtan meredt maga elé. Attila jött, s ő képtelen mozdulni. A kisfiú az asztalfiókban kotorászott. — Édesanya, jött valaki? — Senki, kicsim. — Csengetést hallottam. — Attila pótgombot halászott elő a fiókból. — Igen — mondta az asszony bágyadtan. — Kerestek valakit. A kisfiú kipróbálta a gombot. — Miért tévednek annyiszor? — mondta csak úgy odavetve. — Nagyon furcsa. Mindig keresnek valakit. 1981. szeptember 13. • ’ I ■'t* ^ \jjSt ßr MMMll >>*,V ■ / . ' -v..' í : gyarság közép-európai helyzetéről. A mai magyar társadalom címmel Sarlós István, a HNF Országos Tanácsának főtitkára tartott érdekes előadást. A hozzászólók közül talán Jókai Annáé volt a legszebb, a legszenvedélyesebb. A tábornak — már hagyományosan — külföldi vendégei is voltak: a nagyváradi román Famila című irodalmi folyóirat szerkesztőjének három tagja. A gyerekek sorra odatartották a tányérjukat. Az asszony, talpig feketében, porcióz- ta a levest. Aztán megszokott mozdulattal várt még egy pillanatig, merőkanállal a kezében. A negyedik tányérral senki sem jelentkezett. Magának már nem is szedett. A torka összeszorult. Lehunyta a szemét. „Miklós, hol vagy? Ugye, csak elbújtál?” Már éjjel sincs nyugta a fiú zaklató hangjától. Zápor dobol az ablakon. A szeme nyitva, éjjel örökké nyitva. Azóta csak nappal tud aludni. A sötétség azonnal megtelik a hiányával. Pedig a másik három, a testvérei itt vannak... Miért nem lép tovább a fiú? Miért nem barátkozik velük? Miklós... „Ne, ne!” — kulcsolja könyörgésre a kezét. De mintha ő ott sem volna, egyre hallja éjszakánként. Részt követel belőle, osztozkodik a hiányában. Hogy lehet egy ilyen hangot kitiltani? A gyerekek mohón szürcsöltek. Nyúlánk vékony fiú volt mind a három. Termetre az apjukat formázzák. De még másban is. Élnek-halnak a sportért. Miklós, a bátyó vitte közülük legtöbbre. Még csak első gimnáziumba járt, és már állandó helyet kapott az iskolaválogatottban, ördöngös cselező volt, gyors, szemfüles és izmos. Ha birkózott, lekötötte a bal karját, fél kézzel te- perte le ellenfelét. A kicsinek, Attilának mindenben a pártját fogta. A gombfociba jnokságban neki engedte át a csapatválasztás jogát. A gom dók natara ragasztott keskeny, zöld-fehér színű pa- pírszeletkékre apró bolhabetűkkel írta rá a játékosok nevét : Mátrai, Albert, Dalnoki és így tovább. Attiláé a Fradi. • Épp most telt le az egyhetes gyászszünet. Bekapták ebédjüket, s mint rendesen, egymás után kezet csókoltak édesanyjuknak. Elsőnek Attila, utoljára a legidősebb. Aztán bevonultak a szobájukba. Az asszony csak ült, ült, mozdulatlanul, egymagában, levegőben felejtett kézzel, egy hiányzó kézcsókra várva. a hűk játékra éhesen kezdték fölszerelni az asztalukra festett futballpályát. A falon házi sportújságjuk. Ormótlan fekete betűkkel rajzolták föl a nagy eseményt, hogy ma folytatódik a bajnokság, amely szeretett bátyjuk hirtelen halála miatt megszakadt. Az iskola sportújságja különkiadásban, vastag gyászkerettel emlékezett meg a halott fiúról. Attilától nyilatkozatot hoztak hőstetteiről: hányszor védte meg a Verekedőktől, hogyan vágta ketté zsebkésével a barátjától kapott stolverkot, hogy megfelezhessék, s amikor már nagyon lázas volt, ráhagyta a sok fordulót nyert MTK gombcsapatot. Most Attila két garnitúrával szerepelt a bajnokságban. Az első mérkőzésen Kristóf „Dózsa” csapata volt az ellenfél, Norbert bíráskodott. Megindította a meccset. A sípszó behallatszott az ebédlőbe. Az asszony összerezzent. Már majdnem elbóbiskolt ott az asztal mellett. Ebben az elmerítő ködgomolygásban hallani vélte a Miklóstól megszokott „Hajrá!” kiáltást. Belülről szívta az elhagyatottság. Az ura ma utazott vissza a csapatához. Szívós, öreg játékos. Jövőre már edző lesz. Megy tovább az élet. A fiai folytatják az ebéd utáni játékot. Mindenki folytatja. Valójában még ő is. Végzi a megszokott dolgát, lemegy az utcára, beszél a szomszéd- asszonnyal, főz, ebédet oszt... De az övé mégsem ugyanaz. A folytatásban mozdulatlan, a szavaiban néma. A halál elvitte a holnapot, a holnapok fényét. Az álmot, az álmok melegét. A szíve halkabban ver azóta. Kisfiam, kisfiam! — ©ól! — A rikkantás, a játékszoba hangja belenyilallt. A fiúk először játszanak nélküle. Megrándult. Valahol bent ütés érte. Egy másik kiáltás az árnyék lopakodó révületéből. „Miklós, gyere elő! Ugye, csak elbújtál?”... Sötét, ellenséges indulat áradt
