Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
KM VASÁRNAPI melléklet VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Nosztalgia Megnéztem a körfolyosós bérházat, és a gyerekkort kerestem. A ház mocskos volt, a falaktól éppúgy pergett a vakolat, mint harminc esztendeje, az udvar végében ugyanaz a poroló állt, mint annak előtte. S a hátsó lépcső — mondták régen úgy is : cselédlépcső —, a számháborúk, ipiapa- csok nagyszerű búvóhelye macskaszagot lehelt. Az indiánháborúk, a lovascsaták színhelye, a grund, — mert mi is így neveztük —, játszótérré alakult, törött hintával, elgörbített vasakkal, támla nélküli padokkal, szétvert oldalú homokozóval és piszokkal. Szinte futólépésben hagytam ott a valaha annyira szeretett utcát. Nagyvázsony ban évek óta rendeznek „török-magyar” csatát, s ami a történelemben meglehetősen ritkán esett meg, az itt minden nyári idegenforgalmi látványosság: a végvári magyarok elporolják a „kontyosokat”. Nem is oly rég azt olvastam, hogy Angliában hadijáték klubok alakultak, ahol a középkort, az ősi erényt felidézni vágyók pénzt nem kímélve vásárolnak lovat, dárdát és páncélt, s ki tudja mit még, hogy ugyanúgy vívják meg a csatáikat, mint sokszáz éve élt eleik. Ugyanúgy? Még külsőleg is aligha, tartalmilag pedig semmiképp. Mert a kockázat nem az, ami volt, játék ez csupán, felnőtt — és pénzes — emberek időtöltése. Alig néhány napja, fiatalemberekkel beszélgettem, 17 éves volt a legifjabb, s tán 22 a legidősebb. Azt mesélték, hogy épp találkozásunk előtt arról beszélgettek, milyen jó lenne a középkorban élni, iszogatni, vadászgatni, nemesnek lenni. Volt közöttük gimnazista, szakmunkás- tanuló, és érettségizett szakmunkás. Tudják ezek a gyerekek, hogy mi volt a középkor? Megvallom, hogy Heyer- dahlnak, a Kon-Tiki hajósának papiruszcsónakon való hányattatásait nemcsak a tudomány érdekében tett jelentős lépésként értékelem, hanem a valami mást tenni akarás megnyilvánulásának is. A sokakban élő,' ám kevesek által megvalósított törekvés mintájának, amely arra irányul, hogy tenni kellene valamit, ami embert próbáló, s látványos is, tett a javából, ami elviszi hírünket, mint az ókor istenített hőseinek, a középkor rettegett bajvívóinak, vagy a tengereken dióhéjban küszködő, hivatásukat teljesítő, régi, ismeretlen tájakat felfedező matrózoknak. A tettek, legyen az játék, tudományos eredményt hozó vállalkozás, a képzelet szabad szárnyra bocsátása, az eltűnt gyermekkor keresése, a modern élet kétségtelen megpróbáltatásaiból a természetbe, a messzi faluba menekülés, az idillinek hitt volt világok felidézgetése, egytől egyig közös jegyet is viselnek, azt, hogy a mintát a múltban lelik. A példák még sorolhatók — lesz is belőlük —, de ami eddig papírra került nem egyéb, mint az, amit manapság gyakran hallhatóan úgy nevezünk: „nosztalgia”. Vagyis: „Erős, szinte fájó, sóvárgó vágyakozás, áhíto- zás, valami után, — rendszer, rint olyasmi után, amit már ismertünk, átéltünk.” Az értelmező szótár magyarázatához annyit még hozzátehetünk, hogy sokszor olyasmi után vágyakozunk, amiről csak hisszük, hogy ismerjük, holott csak minták hatnak ránk. Igaz, ma divat a nosztalgia, ám hiba lenne azt hinni, XX. századi kortünet ez csupán. Mindig voltak ugyanis „aranykorok”, — mondjuk Augustus kora Rómában —, ami után az utódok áhítoztak; az éji homályban késő régi dicsőség említése sem egyedi és magyar jelenség. Don Quijote is nosztalgiáit váltja cselekvéssé, s a ver- sailles-i parkban bárányká- kat terelgető, pásztorsíp hangjára andalodó, XVIII. századi, enyhén dekadens rokokó hölgyek és urak is elvágyódtak, csakúgy, mint a mai városlakó tanyavásárlók, vagy az a gátőr, aki pesti lakását, állását cserélte fel a folyó melletti házzal. S minden századnak megvoltak a maga régiségkereskedői, akik egyebek közt azokból is éltek, akik valamiért nem érezték jól magukat ott és akkor, ahol és amikor voltak, s érzésüknek tárgyak vásárlásával is jelét adták. Egy biztos: a nosztalgia ma és itt, de világszerte is, létező valóság. Sokan mondják, válságjelenség. Menekülés. Mások szerint nem is oly egyértelmű a dolog, mert ami menekülésnek látszik, nem egyéb, mint értékálló minták keresése. Megint mások azt állítják: a nosztalgia egy bizonyos szinten való megrekedés. Az idős hölgy, aki az antikváriumban német nyelvű, régi szerelmes regényeket keresett, a képzeletben megszépült múltat kereste. A Karádi-láz az előbbi okon túl tán annak is betudható, hogy a világ kétségtelen válságjelenségeket visel magán, csakúgy, mint a számok születése idején, hisz olyanok is elkapták a ragályt, akik még nem éltek akkor, amikor Karády Katalin (aki a jelek szerint nem olyan volt, amilyennek a szépítő emlékezet megőrizte, de nem is olyan, mint sokáig mondtuk), a ma ismét hallott dalokat lemezre énekelte. És nosztalgiának nevezhető az a vélemény is, ami egy hatvanas férfi szájából hangzott el, amikor a jelen gazdasági nehézségeiről, az esetenként tapasztalható szervezetlenségről, a közepesnek is nehezen nevezhető munkatempóról volt szó. Szerintem — mondta — mégis az a jó, ami az ötvenes években volt, mert akkor — jelentette ki — rend volt. De, Karády Katalinhoz visszatérve, a zenében nagyon is tettenérhető ez a visszavágyódás, és a lemezkínálat azt tanúsítja, korántsem csak az idősek ízléséről, igényeiről van szó. Csak a példa kedvéért, a mátészalkai könyvesbolt kirakatában (sorrend és értékítélet nélkül) egyebek közt a követketők lemezei voltak kitéve, vagyis — tudatos kirakatrendezést feltételezve —, a vevők figyelmébe ajánlva: Zorán, Szörényi, Korda, Hofi, Koncz Zsuzsa, Bergendy, Máté Péter, Karády, Honthy Hanna, továbbá Horváth Jenő, valamint Bágya András dalai, Rátónyi Róbert számai. Magyarnóta és „echte” cigányzene. A kínálat nagyobbik részét ezek tették ki. A vásárosnaményi művelődési házban egy „Hungária” koncertről mondta a 17 éves gimnazista: — Csupa középkorú veit itt és a Hungária zenében, ruhában, hajviseletben hozta a régit. Ehhez fűzte még hozzá a ház előadója: — Ellenszenves volt a fiatalok megnyilatkozása, megjegyzéseket tettek a koncert közönségére. Ugyanitt esett szó az országot, így a megyét is bejáró filmmúzeumi sorozatról. A sorozat legifjabb filmje az 1967-ben készített „Hidegvérrel” volt, a legrégibb pedig, az 1935-ben forgatott „Uj földesúr”. S a két dátum között a „Halálos tavasz”, a „Moulin Rouge” található és sorolhatnánk a különböző értékű alkotásokat, így az „Egy tál lencse” című, 1941- ben készült magyar filmet Karády Katalinnal, Jávor Pállal, Csortos Gyulával, Kiss Manyival. Mint hírlik, a legnagyobb sikere ennek volt. Tartalmát az egyik fiú ismertette címszavakban. — Űri család. Gazdag ős. Utolsó leszármazott, aki keresi, van-e az országban még egy ága a családnak, akire az örökséget hagyja... Hogy mire jó ez a példa? Talán arra, hogy kiderüljön, nem minden nosztalgia, ami annak látszik, még akkor sem, ha a statisztika, a film milliós látogatottsága netán ezt mutatja. Mert a fiúk, és nyílván sokan a hasonkorú- ak — és az idősebbek — közül, nem „nosztalgiázni”men- tek. Azért mentek, mert a mai magyar filmre, a mai problémákra szemük és fülük nem nyitott még, ezért aztán mai magyar filmet többnyire „elvből”, nem is néznek meg. Ennél talán még a nosztalgia is jobb lenne. Ami elvágyódásnak látszik, az az életünk iránti érzéketlenség. És végül még valami, ami különösebb bizonyításra talán nem is szorul. Nevezetesen az, hogy a régi idők slágereit szeretni, „zűrzavar” helyett a „közérthetőséget” sóvárogni, nem mindig nosztalgia. Vagy nemcsak az. Megrekedés valamiben egy adott szinten, hiszen az ízlésbeli konzervativizmus is tűnhet vágyódásnak. És ne feledjük, a talán túlságosan is megszervezett, a rációra épített világ sokszor bizony nehezen áttekinthető,. illetve a ma divatját filmben, zenében nem fogadja el mindenki. Megkockáztatom: a nosztalgia nem egyéb, mint hiánypótlás. Pótoljuk, ami a jelenből hiányzik. Romantikát keresünk. Sosem volt szép szerelmeket idézgetünk. A zűrzavarból, vagy amit annak hiszünk, a múltba menekülünk, megfeledkezve, tán nem is tudva, máskor tudatosan tudomást nem véve róla, hogy ahová kívánkozunk, sem volt jobb, sőt... A nagyvárosi panelházból nézve szép lehet a nádfedeles házikó, a külvárosi földbe süppedt házacska, a középkori va- dászgatás, a dzsentri mulatozás, a lovagi torna, a tengeren való hányódás, de ha hozzátesszük, hogy a házikón alig van ablak, hogy a házacska salétromos, vagy a középkorban a negyvenéves öregnek számított, a tengereken pedig egyebek közt skorbutot lehetett kapni, talán más színben tündöklik majd minden. De azt sem lehet elhallgatni, hogy a nosztalgia — eddigi története legalább is ezt mutatja — ha széles körökben terjedt, mindig jelzett valamit. Ha mást nem, hát azt, hogy a világunkat jobban kell berendezni. Nekünk kell olyanná tenni, hogy jól érezzük magunkat benne. Speidl Zoltán n/ ______________j L iái U1J.1 Id&Cliv 1UJLU. Egy kitüntetés története A mátészalkai múzeum szobájában Farkas József igazgató három műanyag tasakot tesz elém. Egyikben rozsdás-fehér kőzetdarabkák, a másik kettőben barna föld. — Ez... — szól és a rozsdás-fehér színű kőzetes tasakra mutat, — __Huesca talaja... Arról a helyről való, ahol Zalka Máté elesett... Huesca ... Lukács tábornok gyászosan felemelő halála ismertté és rokonszenvesen vonzóvá avatta képzeletünk számára. Gondolatban rajzolgattam is képét elégszer, de mégis bizonytalan és lebegő, mintegy a legenda szárnyain ülő maradt. Nem ismertem földjét, s ha földjét nem, hát arculatát adó bokrát-fáiát sem. Igen, és most, most itt a földje. Nem is föld, de fehér szikla, rozsdás kőzet, rozsdája olyan, mint a megszáradt vér foltja. Színére és anyagára is távol eső ama- tolcsi humusztól. Mondhatnám szokatlan és idegen arrafelé az ilyen, Zalka Máté mégis meghalt érte. A 25 év előtti fogadalom — Ez pedig — térít vissza a napfényben fehéren szikrázó tájról Farkas József hangja — ez a szülőhely, Matolcs földje ... Ebben a harmadikban — mondja és kezébe veszi a tasakot — az ukrajnai Belikij település földje van. Szerette, mert a település és környéke Matolcsra hasonlított, arra emlékeztette ... Nézem, barna és barnább föld. Talán nem is minden szem veszi észre a különbséget. Hány árnyalat fér meg a két barna közt, azt csak az tudja igazán, aki hosszú időt töltött távol a világban és bármennyire fájt is a szíve szülőföldje után, azt nem láthatta, meg kellett hát elégednie a hasonlóval, a rá emlékeztetővel. Szörnyű kín lehet! — És hogy kerültek ide? Elmondja, hogy egyszer nagy fekete személyautó állt meg a mátészalkai városi könyvtár előtt. Piros lampaszos katonák és polgári ruhás emberek szálltak ki belőle. Farkas József akkor könyvtáros volt, így hát tőle érdeklődtek Zalka Máté után, majd szülőhelyét akarták látni. Irult, pirult, mert történész létére nem sokat tudott mondani. Zalka munkásmozgalmi tevékenységét a felszabadulás után is sokáig nem tanították. — Akkor én szégyenérzetemben megfogadtam — vallja negyed századdal az esemény után —, hogy Zalka emlékét fogom kutatni. Egy kis Zalka-könyvgyűjteményt hozok létre... Egy jói ismert kép: Lukács tábornok Spanyolországban. (A Zalka-kiállítás anyagából.) Másképpen alakult, mert technikumi tanár lett, de csinált ott egy honismereti kört és abban — még ha a mezőgazdasági technikumban az nem volt is a legcélirányosabb — kezdett Zalkával foglalkozni. Később Zalka- emlékszobát akart Matolcson. Abban az időben Csallány Dezső volt a megyei múzeum igazgatója, megértette ezt a törekvést és 20 ezer forintot adott. Az emlékszoba létrejött. Akkoriban többször felkereste Váci Mihály, Czine Mihály és Hársfalvi Péter. Az ő biztatásukra és segítségükkel kezdett alaposabban kutatni: gyűjtötte a Zalka-relikviákat,-emlékeket, majd a technikumban szervezett egy Zalka-kiállítást. Ekkor már segítője is akadt, egy mátészalkai kutató, Nyéki Károly személyében, aki abban az időben is már Zalka élettörténetének feltárásán fáradozott. Miután pedig Mátészalkán valóság lett a múzeum, célul lehetett kitűzni egy Zalka Mátéhoz méltó nagyobb kiállítás létrehozását, annál is inkább, mert Magyarországon sehol nem volt ilyen. Farkas József, a mátészalkai múzeum kitüntetett igazgatója, Zalka-kutató. — Ha évtizedekre visszalapozunk a magyar sajtóban, láthatjuk — mondja Farkas József —, hogy sokat foglalkoztak Zalkával. Ennek és külföldön szerzett hasonló tapasztalataim ellenére mondom, mi magyarok még most sem döbbentünk rá, hogy ki volt Zalka Máté teljes valóságában. A kutatások perdöntőén bebizonyították, hogy Zalka nagyon jelentős alakja volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom utáni időknek; a polgárháborúnak és a nemzetközi munkásmozgalomnak egyaránt. Ügy éreztem, nekünk lelkiismereti kötelességünk, hogy a mi földünk szülöttének, tehát egy Szatmárból elszármazott embernek itt egy jó értelemben vett kultuszt teremtsünk... Nos, ebből a szellemi fogantatásból jött létre a mátészalkai múzeum Zalka Máté-ki- állítása. Az író, a politikus és forradalmár Zalka születésének 75. évfordulójára nyitották meg, öt évvel ezelőtt. Ez volt az első stáció. Utána kapcsolatot kerestek az Ukrajnában lévő Belekij település Zalka Máté Irodalmi Múzeumával. Baráti, elvtársi segítő kapcsolat alakult ki úgy- annyira, hogy tavaly a 77 éves Oleg Mojsze- jev író látogatta meg a múzeumot. Ez az ember személyes barátságban volt tíz éven át Zalkával, ma Zalka életét kutatja. Az ő révén több dokumentumhoz és e három tasak földhöz jutott a múzeum, sikerült számos kulturális intézménnyel is kapcsolatot találni. Az utóbbinak jelentősége van abban, hogy a Zalka Máté állandó kiállítást folyamatában továbbfejleszthetőnek tekintsék és bővíthessék a jövőben is. Mai elismerés A kiállítás nem nagy, de Magyarországon ma is egyedüli. Németek, franciák, amerikaiak, spanyolok, olaszok és a környező népek fiai látták már, a szovjet katonai híradó filmre vette a kiállítást, így hát külföldön is ismert. Létrehozásáért és Zalka Máté életének népszerűsítő ismertetéséért Farkas József — éppen negyedszázaddal a Zalka-emlékekkel való első találkozása után, tehát övenéves korában — kitüntetést kapott. Erről kérdeztük. Azt mondta: — A Szovjetunióban, Zalka megbecsülését szimbolizálva, több Zalka Mátéról elnevezett díjat és kitüntetést alapítottak. Többek közt van egy ilyen, hogy Zalka Máté Irodalmi Díj és Zalka Máté Emlékérem. Ezt a Szovjetunióban évről évre kiadják azoknak, akik Zalka népszerűsítéséért valamit tettek. E diplomából huszonhatot adtak ki eddig az elmúlt nyolc-tíz esztendőben. A huszonötödiket és huszonhatodikat külföldiek kapták: az előbbit az NDK nagykövete, az utóbbit itt mi... — Név szerint Farkas József? — Igen..., de én úgy veszem, hogy a múzeum kapta, a kiállítást minősíti! — feleli. Hát ez a kitüntetés története. Zalka élete, tettei, emlékei ismertek, relikviái a múzeumban megnyugtatóan együtt vannak. Mindenképpen elegendők ahhoz, hogy emlékének rögzítői legyenek, de Zalka Máté úgy is mint ember, úgy is mint forradalmár oly nagy formátumú volt, hogy nem elég, ha csupán emlék számunkra, hiszen — Faulkner ide is találó szavaival élve — „támaszték és oszlop is lehet, mely olyan segítséget ad, hogy megmaradjon, hogy fennmaradjon az ember.” Erre éppen napjainkban van igen nagy szükségünk! Szabó György 1981. szeptember 13.
