Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
Kedves Barátom! A megyei képzőművészeti tárlat után — amely egyébként nekem sem tetszett —, mondtad volt: íme, ezek a szabolcsi művészek! Mondandódnak nem a kritikai részével szeretnék porolni, hanem a fenti kifejezés egy részével. Azzal nevezetesen, amely azt mondta: szabolcsi művészek. Gyakran hallani ezt, más összefüggésben is. Beszélnek szabolcsi költőkről, már nyíregyházi színészekről is, szabolcsi tudományról. Ez az a pont, ahol meg kell szólalni. Mert mit is fed ez a kifejezés, hogy szabolcsi? Legfeljebb lakhelyet, más szóval illetőséget jelöl. Semmiképpen nem minőséget. Se felemelő, se elmarasztaló értelemben. Mert aligha lehet bármilyen minőség mércéje az, hogy egy alkotás, felfedezés, vers vagy színészi alakítás hol születik. Márpedig ebben a „szabolcsi” kifejezésben hol oktalan gőg, hol eleve elmarasztalás rejlik. Jó, ha tudjuk: legyen szó akár művészetről, akár tudományról, értéket csak akkor tudunk — bár így csak viszonylagosan — meghatározni, ha van mihez hasonlítani. Az önmagával történő összevetés mulatságos. Olyan, mint az egyszeri balga találós kérdése, mely azt feszegette, mi a különbség a krokodil között. Hogy egy között nem lehet különbség? Nos ez tévedés, jobban tud úszni, mint futni. Abból kell tehát kiindulni, hogy van magyar tudomány, művészet, színművészet, s mércénk segítője az, ha megnézzük: hogyan illik ebbe azok munkássága, akik itt élnek. Nem elkülönülten ettől az általános magyartól — azt már nem is mondom, hogy európaitól —, legföljebb sajátosságokat hordozva, de nem igénytelenebbül, nem provinciálisán. És itt már egy lényeges ponthoz érkeztünk: a vidéki is lehet csodásán jó, de lehet ijesztően provinciális, Főleg akkor, ha mércéje önmagához hasonlítja. Ha egyszerű példákat akarnék hozni, említhetném a szabolcsi népdalt, ami nem attól jó, hogy szabolcsi, hanem attól, mert nagyszerű alkotórésze a magyar népzenének, -dalnak. Az itteni néptánccal, -költészettel is hasonló a helyzet. A nagybányai festőiskola sem Nagybányától lett nagyszerű, hanem az ott dolgozók zsenialitásától, s Szentendre is legföljebb ihlető, de nem minőséget termelő. Ha kifogásunk van a képzőművészek múnkája iránt, akkor nem a megyében, hanem a művészben lehet a hiba. És ez áll a költőre, esetleg a tudományoskodóra is. Sokkal helyesebb lenne, ha tisztáznánk végre, mit jelent itt élni az alkotó embernek, mi az a többlet, amit a táj, az ember, az életforma ad, s mi az a követelmény, amit a magyar és európai színvonal diktál. Barátom! ot-Ao Igazat adok neked abban, hogy néha úgy tűnik: tort ül a dilettantizmus. De nemcsak nálunk, találkozunk ezzel a fővárosban, de még a nagyvilágban is. A mi dolgunk többek között, hogy a dilettánst ne engedjük művésznek nevezni, a talentumot pedig — és az is van itt — karoljuk fel. Nem azért, mert szabolcsi. Hanem azért, mert talentum. Hogy néha mégis fordítva történik? így igaz, s ha cinikus lennék, azt mondanám, szegény ember vízzel főz. De mégse ez az igazság. A legtöbbször csak a félreértett lokálpatriotizmus visz tévútra, csupa jó szándékból, amivel köztudottan a pokolba vezető utat is kikövezik. Jó lenne, ha az, aki alkot és az, aki befogad, támogat, csak a mindenséggel mérné magát és az alkotást. Biztosan kevesebb lenne a művészi és tudományos selejt, kevesebb az érdemtelen fel- magasztalás. Biztos, hogy hírünk is javulna az országban. Mert pillanatnyilag az általunk kreált szabolcsi jelző másfelé is a vidékiség egyik — bár nem mindenkire vonatkoztatott — ismérve. Ez pedig nem jó, se a megyének, se az itt élő, de az egyetemesre törekvő alkotónak. Maradjunk hát abban: beszéljünk így, igen vagy nem, jó vagy rossz. Üdvözlettel : Kövesdi József vezető szakfelügyelővel a nevelők segítéséről A Valamikor a „tanfelügyelő” valósággal w mumusa volt az iskolának, akitől félt diák, tanár, igazgató ... Mit tapasztal, amikor megjelenik egy iskolában? — Félelmet semmiképpen. Sokat változott az idők során nemcsak az iskolai oktatás-nevelés jellege, célja, de a szakfelügyelők szerepköre is. Napjainkban nem a hatóságot képviseli a szakfelügyelő, nincs parancsol- gatási, utasítási joga és ez nem is hiányzik ... A A mumuskorszak után és ellentéteként w itt-ott az oktatás mellékes figurájává vált a szakfelügyelő, hiszen az iskolák egyszemélyi vezetője az igazgató. Erről mi a véleménye? — Volt egy időszak, amikor oktatásunk nem tulajdonított kellő jelentőséget a szakfelügyelő munkának. Ennek szemléleti okai is voltak; néhol talán attól is tartottak, hogy a kívülről jövő vizsgálódások, iskolalátogatások csökkentik az igazgatók presztízsét. Bebizonyosodott, hogy a szakfelügyelő munkájára nagy szükség van. A nevelők többsége igényli, hogy véleményt mondjanak a munkájáról, erősítsék a jót, irányítsák a figyelmét a gyenge pontokra. Ezt az igazgatók képtelenek ellátni, mert különböző okok miatt nincs elegendő idejük az óralátogatásokra és nem is lehetnek egyformán járatosak minden tantárgy tanításában. A megújuló, korszerűsödő oktató-nevelő munka is igényli a szakfelügyelő jelentőségének erősítését. A nevelők naponta szembetalálják magukat újabb és újabb kérdésekkel, amelyekre közösen kell a választ megtalálni... Q Nincs tehát olyan: aki nem vált be gya- w korló tanítónak, tanárnak, az jó lesz szakfelügyelőnek? dás. A látogatásaink másik részét nem jelentjük be, váratlanul jelenünk meg az iskolában, ahol már sokszor az óra előtt a környezetről, a gyermekekkel való beszélgetésből is sok mindent megtudunk... A Olykor pedig úgy halljuk, a szakfelügyelő ritkán jut el a gyermekekig, inkább a nevelő és az igazgató a fontos számára. — Ez a látogatások jellegétől is függ, de általában törekvésünk, hogy a gyermekkel is beszélgessünk. Amikor az úgynevezett komplex vizsgálatokat tartjuk, amelyekre négy-öt évenként kerül sor minden iskolában, az iskolai életet minden oldalról megnézzük és úgy összegezzük a tapasztalatokat. Sokszor a gyermekektől is igen figyelemre méltó, hasznos észrevételeket hallunk ... £ Igaz-e, hogy szakfelügyelőnek csak a legtapasztaltabb, legöregebb nevelők alkalmasak? — Véleményem szerint nem kell megöregedni ahhoz, hogy valakiből szakfelügyelő legyen. Tízéves tanítói, tanári gyakorlatot elegendőnek tartok ahhoz, hogy megmegkezdhesse a munkát. Ügy tapasztalom: a megyei szakfelügyelői gárda megfiatalodott, többségük jól látja el feladatát. Persze a kellő tapaszalatot időközben kell megszerezniük, s tanulni az idősebb szakfelügyelőktől, nevelőktől. Mert úgy van az, mint más munkáknál is, nemcsak a szakfelügyelőtől tanulnak a nevelők, hanem a szakfelügyelő is tanul a nevelőktől... Miért húzódoznak hát olykor, akiknek felkínálják a szakfelügyelői munkát? — Ilyen is előfordult, de ma már nemigen tapasztalni. A szakfelügyelő jól felkészült, szaktárgyában a részletekig és naprakészen járatos, jó emberismerettel, elemzőkészséggel rendelkezik, akinek van önálló véleménye a gyakorlatban megvalósuló oktatási-nevelési intézkedésekről, s mindig megtalálja a helyes munkatársi kapcsolatot a nevelőkkel. Az is fontos, hogy ne csak a hibákra figyeljen, hanem a jó-módszerekre is. Egy kicsit igazságosztó szerepe is van w a szakfelügyelőnek? — Kötelességünk a teljes, hiteles képet feltárni az általunk vizsgált iskoláról, az egyes nevelők munkájáról. Sokszor napokig kint vagyunk, akár kint is alszunk a községben. Nem felületes, röpke látogatások alapján alkotunk véleményt, alaposan ellenőrizzük a saját észrevételeinket is. így előfordul, hogy a szakfelügyeleti vizsgálódásunk olyan következtetésekre jut, amikor a látványosan, „hangosan” dolgozó nevelőről kiderül: hiányzik a tartalom; a csendesről pedig, hogy kiváló, igen értékes munkát végző ember, akire felhívjuk az iskola vezetői és a kollégák figyelmét. A Nem kell túl tökéletesnek, mindenben w a legjobbnak lenni a felügyelőnek, ami nyomasztó lehet és talán elérhetetlen is? — Nem kell a legokosabbnak lenni, hogy egyszerűsítsünk. De a tantárgycsoportjában minden lényegest ismerni kell és tudni kell továbbadni azokat. Jó emberismerőnek is kell lenni, hogy el tudja fogadtatni a véleményét, amely soha nem lehet általános. Mindig konkrétan meg kell mondani, mi a jó és mi a rossz abban, amit tapasztalt. Azzal is tisztában kell lennie, hogy kiemelje a jót, hogy munkakedvet adjon a nevelőnek. A szakfelügyelőnek doppingolni is kell a nevelőt, amikor összegzi a tapasztalatait. Az a jó, ha a megjegyzéseiben arányosan több a dicséret, mint a bírálat... Előfordul, hogy a szakfelügyelő is ved? Szokta korrigálni a hibáját? té— Nem túl gyakran, de előfordul. Ilyenkor meg szoktam mondani, hogy nem nekem volt igazam. A sokféle kísérlettel, az új nevelési és oktatási tervekkel egy sor új feladat is jelentkezik, amikről csak később derül ki, hogyan is valósíthatók meg a legeredményesebben. Ilyenkor nincsenek csalhatatlan módszerek... £ Hogyan tud meggyőződni arról, hogy a w tanár, az osztály nem előre megtanult szerepet játszik el a szakfelügyelőnek, különösen, amikor előre bejelenti, hogy látogatni fog... ? — Természetesen elsősorban a szépét igyekszik bemutatni a tanár, a diák, de ezt a gyakorlott felügyelő hamar észreveszi és általában nem egy-két órásak a látogatások. Megvannak a módszereink arra, hogy meggyőződjünk, mennyi a betanult, a felügyelőnek szóló szerep és mennyi a tárgyi tu— Igen nagy felelősséggel járó munka a miénk. Itt nem lehet megpihenni, állandóan az érdeklődés középpontjában vagyunk. Naponta kell állást foglalni, döntésre vinni ügyeket. Konfliktusok is adódhatnak. De a szabad idő kevés, a látogatásokra alaposan fel kell készülni, különben el se induljon az ember. Állandó és intenzív önképzést, továbbképzést kíván e munka, amelyekhez a megyei oktatási szervek kedvező lehetőséget biztosítanak számunkra. Arról nem ők tehetnek, hogy az anyagi megbecsülés, jutalmazás, felügyelői pótlékok dolgában nem állunk valami jól, nem éppen túlfizetett munkakör a miénk. Aki vállalja, és megszereti ezt a munkát, sok örömet talál benne. £ Hogyan lett szakfelügyelő? — A tanítóképzőben végeztem, majd 1953-ban a munka mellett megszereztem a főiskolán a matematika—fizikai szakos általános iskolai tanári képesítést is. Harminchét éve vagyok pedagógus, nyolc évig tanyán tanítottam, tizenhárom évig voltam iskolaigazgató. Tizenegy éve szakfelügyelő, öt éve pedig vezető szakfelügyelő vagyok. Mit tart ma a leglényegesebbnek az alsótagozatos munkában? — Egészen röviden: az óvoda és az iskola munkájának összehangolását. A legtöbb kudarc az első osztályban éri a gyermeket a hiányos előkészítés miatt. Sok még az óvoda nélkül iskolába kerülő gyermek, akiket tíz hónap alatt, az első osztályban a legnagyobb igyekezettel sem lehet felzárkóztatni. Elgondolkoztató, hogy minden száz kis elsős közül a megyénkben nyolc problémásán, vesztéssel kezdi az iskolát... Igen fontos a differenciált iskolába küldés, a korrekciós, a kisegítő osztályok szervezése, amelyeknek olykor pénzügyi akadályai vannak. — Említeném a tantárgyak egyenrangúságát is, amely szintén gond. Egyformán fontos minden tárgy. De vannak olyanok, mint az olvasástanítás, ami nélkül nem boldogulhat más tárgyakkal. A beszédművelés is új feladat, igen fontos ahhoz, hogy a gyermekek képesek legyenek elmondani, amit tudnak, kifejthessék véleményüket. Folytathatnám a kisiskolák, a még osztatlan rendszerű osztályok kiemelt segítésével csakúgy, mint az értékelés-osztályozás helyes értelmezésével és alkalmazásával. Hogy például a 2-es valóban kettest érjen, ne egyest, egy minimális tudást kifejezzen, különben jönnek a kudarcok... A Nem válik-e egyoldalúvá a felügyelő, ^ ha csak ellenőriz, felügyel, és nem tanít? « — Minden szakfelügyelőnek van egy iskolája, ahová állományilag tartozik, ahonnan a fizetését kapja. A tanítási gyakorlattól sem szakadhatunk el. A beosztott szak- felügyelők kötelező óraszáma a saját iskolájukban heti tíz óra, ami bőven elegendő, sőt szerintem sok is a gyakorló nevelői munkához. Emellett kell ugyanis ellátni a szak- felügyelői munkát, amire ilyen terhelés mellett nem mindig jut elegendő idő, legalábbis az alapos felkészülésre. A vezető szakfelügyelő kötelező óraszáma heti négy, ami nem sok, így az időm zömét a felügyeleti munkával töltöm el. A Előfordul, hogy önt is ellenőrzik, láto- w gatják az óráit? — Nem is olyan régen volt látogatóm, a tanács általános tanulmányi felügyelője. Nem mondom, hogy nem izgultam egy kicsit. Más az, amikor én „vizsgáztatom” a másikat és más, amikor engem vizsgáztatnak ... De szükség van a kontrollra, mert a nevelő erkölcsi hanyatlása ott kezdődik, ha azt hiszi magáról, hogy már mindent tud, már nem kell tanulnia senkitől sem... Q Nem fárad még? — Néhány éve egy kicsit összejött, a munka is, a tanulás is. Ugyanis a fejembe vettem, hogy elvégzem az egyetemen a pedagógiai szakot. Elég furcsa valamit éreztem a szívem körül, el is mentem egy szívgyógyászhoz, aki megnyugtatott: szervi elváltozás nincs, de a tempót egy kicsit csökkenteni kell. Sajnálatomra, az egyetemi tanulásról le kellett mondanom. Az önképzésről természetesen nem mondtam le. Nemcsak megyei, országos tapasztalatcserékre is járok, van lehetőségem az Országos Pedagógiai Intézetben is gyakorta megfordulni. De utazás közben is tanul az ember, s nem csak a szűkebb szakmai kérdések iránt kell fogékonynak lenni. Az iskolákban sok minden szóba kerül, napi kérdések, hazai vagy külpolitikai témák is. A Azzal kezdtük, hogy a régi iskolában a „tanfelügyelő” nagyhatalmú ember volt. Most mit ér a szakfelügyelő szava, vizsgálódása, ha olyan hibákat tár fel, amelyek intézkedést kívánnak? — Említettem, módunk van többször is visszatérni az iskolába, ha olyan tapasztalatokat szerzünk, amelyek változtatást kívánnak. Ilyenkor igyekszünk meggyőződni arról, hogyan hasznosítják a nevelők az általunk elmondottakat. Az is előfordulhat, elsősorban a négy-öt évenként sorra kerülő komplex vizsgálatoknál, hogy az iskola, a tantestületi élet, az irányítás problémáit tárják fel a vizsgálatok. Ilyenkor a tanács művelődési osztályán dolgozó általános tanulmányi felügyelő kezében futnak össze a tapasztalatok. Ekkor dől el, milyen javaslatot tesz, netán az igazgató leváltására. A De ez csak négy-öt évenként kerül sorra. Közben is tapasztal visszásságokat a szakfelügyelő. Mit tehet? — Ha meggyőződött arról, hogy tartós visszásságról, tantestületi munkát hátráltató gondokról van szó, természetesen minden vizsgálat után megtehetjük javaslatunkat a tanácsi tanulmányi felügyelőnek. Ha úgy találjuk, hogy az iskola vezetőjével hiába beszéltük meg a gondokat, azokat vagy nem fogadja el, ami ritka eset, vagy nem akar változtatni... Az első természetesen mindig az, hogy az érintett szaktanárokkal, tanítókkal, igazgatókkal beszéljük meg a tapasztalatokat. A A szakfelügyelőnek így nem elsőrendű w dolga a tantestületi élet nehézségeinek feltárása? — A munkához tartozik az is, hisz’ nem csak az olvasás-, írástanítás, a beszédművelés és számolás módszertani, tantervi kérdéseinek helyességéről igyekszünk meggyőződni, hanem a nevelő emberi helytállásáról, esetleg a munkáját zavaró gondokról is tájékozódunk. A tantestületi légkörről, feszültségekről is tudnunk kell, amit nem nagyon lehet takargatni, észrevehető a nevelők hangulatán, egymáshoz való viszonyán, a munkán, amit naponta vizsgálunk... A Mi növelhetné a szakfelügyelői munka w rangját, tekintélyét? — Elsősorban a saját igényességünk. S természetesen az olyan igazgatói szemlélet, amely partnernek tekinti a szakfelügyelőt, segítőtársat lát benne, és javaslatait igyekszik felhasználni a tantestület irányításában. Az is előfordul ma már, hogy az igazgatók kérik, mondjunk véleményt a náluk kipróbált tanítási módszerekről, vagy adjunk segítséget az új nevelési és oktatási terv gyakorlati megvalósításához. Megyünk is szívesen, izgalmas, változatos munka ez, még ha olykor konfliktusokkal is jár. De több benne az öröm, mint a keserűség ... 0 Köszönjük az interjút. Páll Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. szeptember 13.^^ ^Vasárnapi^ UNTERJüJ
