Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-09 / 186. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. augusztus 9. m Izgalmas tudósítások Tallózás a 200 éves Magyar Hírmondóban „Előre való tudakozás: ha vajon talál- koznának-é elegendő számmal hazájokat és nemzeteket igazán szerető magyar hazafiak akik magyar nyelven íratandó új hírekre, vagyis hírmondó levelekre szert tenni kívánnának? Nincsen már Európában egy országos nemzet is, aki a maga hazájában történő változások, a világnak viszontagságai, az elmés emberek hasznos, vagy furcsa találmányjaik, a tudósoknak munkáik, s több afféle emlékezetes dolgok felől szóló híreket naponként, hetenként vagy hónaponként, az ő saját nyelvén kinyomtatott írásokban tanulság és mulatság kedvéért ne olvasná ... Csak az egy magyar nemzet volt még eddig sok egyéb fogyatkozásai mellett, ezen igen hasznos szerzemények híjával.” A korabeli tudakozás eredménnyel járt: Patzkó Ferenc Ágoston pozsonyi könyvnyomtató felhívása nyomán Rát Mátyás 1780 januárjában megindította a Magyar Hírmondó című első magyar nyelvű újságot. A kétévszázados jubileum adott alkalmat a könyvkiadásnak, hogy a ma olvasójának is széles körben hozzáférhetővé tegye a magyar újságírás úttörő vállalkozását. A Magyar Hírmondó kétszáz évvel ezelőtt írt cikkei napjainkban is izgalmas tudósítások, amelyek koruk ellenére is frissnek, elevennek hatnak. Rát Mátyás, miként általában a kor szerkesztői, egymaga készítette, írta az egész újságot. A következő magyarázatot adta 1781. január 31-én az első számok egyikének sajtóhibáira: „Az utóbb költ 8-dik levél felettébb hibáson vagyon kinyomtatva, melynek nem az én vigyázatlanságom volt az oka, hanem a nagy sietség, mely- lyel a Felső Hatalmasságtól okozott ürességet — kicenzúrázott helyeket — viszont megtölteni és pótolni igyekeztünk... Egyébkor holmi aprólék hibák és hijá- nosságok eránt, melyek efféle nyomtatásokban óhatatlanok, magára az olvasóra hagyjuk az igazítást.” Mielőtt pálcát törnénk az első magyar újságszerkesztő felett a hibák ilyen kezelése miatt, tudni kell, hogy a szegény „ős-zsurnalisztának” még az újságelőfizetők borítékjaira is magának kellett a címzést elkészítenie. Az előfizetők gondjairól és egyéb postai visszaélésekről olvasható tudósítás az újság 1784. december 29-i számában: „... bizonyos érdemes olvasó urunknak tudósításából általláttuk, hogy bizonyos postamester urak ezen leveleinket az olvasásra előbb kiadván másoknak, mintsem az olvasóknak, hol későre, hol pedig éppen kézhez sem mehetnek. Azért ennekutána bizonyos pecsét alatt fogjuk küldeni az olvasókhoz ... kiknek ezen pecsétjeik vagy feltöretik, vagy ehelyett más tétetik, nékünk legottan levélben jelenteni el ne mulasszák.” Tanulságos sorok olvashatók az újság 1781. március 21-i számában abban a tudósításban, amely a cigányok számbavételéről szól: „ ... ha e mostani felírásban arra nincsen erányozás, hogy a cigányok is mind helyben lakó gazdákká tétessenek. Mely valóban igen kívánatos dolog. Hány jó munkás, tehetős adózó gazdák váltanak e nemzet közül Magyarországon azólta, miólta másokkal egyenlő rendbe vétetett?” Az újság 1781. március 24-i számában a ma olvasója számára sem érdektelen sorok olvashatók abban a cikkben, amely II. József első intézkedéseiről tudósít: „ ... minémű dicsőséges igyekezettel legyen a császár őfelsége iránt, hogy birodalmának jövedelmeit, vagyis kormányozta népeinek kincsestárházát mentül jobbra lábra állítsa és állandóképpen rendbe végye. Itt különös emlékezetet érdemel az, hogy főbenjáró dolgot az ő tulajdon felséges személyére és udvarára való költségek kisebbítésén kezdette .. „Böjtmás havának 29-dik napján Szatmárnémetire oly nagy fergeteg esett, hogy tél közepibe is béillet volna; attól fogva szinte húsvétig tartott a kemény, alig szenvedhető északi szél. A hurut a télen igen uralkodott a kisdedeken. A télnek nemigen jó volta miatt a fának nagy szüki volt” — írja az újság 1783. május 7. számában. A korabeli mindennapokról vallanak az újságban közölt hirdetések. íme egy szép példánya az első „apróknak”: Csornán, Rábaközön Sopron vármegyében lakozó Horváth Mihály szűcs-mesterembernek Stefanik János nevű legénye sok lopásokat és károkat tévén e folyó esztendőben, Sz. Mihály havának 7-dik napján onnan, nem tudni merre, elszökött. Minthogy pedig azon megnevezett kárvallott csornai szűcs-mesterembernek néminemű java igen áll azon, hogy a megnevezett szűcslegény hozzá és kezébe kerüljön: tehát az e tudósítás által mindeneknek, nevezetesen minden becsületes szűcsembernek tudtokra adatik, avégre, hogy ha az valakinél közülük megfordulna, vagy ha valahol nyomára akadnának, arról őnéki Horváth Mihálynak Csornára hírt adjanak, vagy ha lehet, magát azon legényt oda szállíttassák; minden arra teendő költségek becsülettel való megfizetését okvetlen re- ménylhetvén...” O. Sz. I lyenkor nyáron, amikor mind gyérebben folyik víz a csapból, amikor gutaütötten hallgatnak a telefonok, és a vendéglőkben olyan meleg a sör, hogy fél perc alatt megdöglik benne a légy — ilyenkor nekem kisebbségi komplexusaim támadnak, felebarátaimmal beszélgetve folyton pironkodom, és szégyenkezve vallom be, hogy másodrendű állampolgár vagyok. Ugyanis nem megyek nyaralni. Sehová. Felebarátaim, amikor közlöm velük ezt a tényt, elál- mélkodnak, aztán összevonják a szemöldöküket, s végül úgy néznek rám, mintha valami szerfölött dicstelen tulajdonságomra derült volna fény, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy rendőri felügyelet alatt állok, gyógyíthatatlan nemi betegségem van, és emellett az angoloknak szurkoltam a világbajnoki selejtezőn. Mert hát, kérem, milyen ember az olyan, aki nem megy nyaralni? Hogyhogy nem megy? Magyar ember nyaral. Aki nem, az gyanús, annak valami vaj van a füle mögött. Jobb vigyázni az ilyennel. így aztán nem is merek mindig színt vallani, inkább habogok valamit, hogy még nem dőlt el, vagy hogy sok dolgom van a nyáron, inkább ősszel vagy... — ami épp az eszembe jut. De ennek most már vége. Ezentúl egyértelműen és világosan kijelentem, sőt — íme — írásban adom, hogy nem megyek, mert nem akarok. Pont. Nem megyek a Balatonhoz, a Duna-kanyarba, a Mátrába, nem megyek külföldre. nem megyek sehová. Még strandra se. Persze, nagyon jól tudom, hogy pótolhatatlan élményekkel leszek így szegényebb, aztán, ugye, a pihenés is nélkülözhetetlen, erre pedig a legegyszerűbb keretek is jók; leutazik az ember az ő vidéki rokonához — mindenkinek van —, üldögél a kertben a hársfa alatt, hallgatja az estvéli harangszót, közben házi bort iszogat... Nincs is ennél jobb. Kell a városi ember lelkének ez a kis romantika. Csuda hangulatos ám a budi az udvar végén, főleg ha sötétben akar az ember kibotorkálni, meg a kerekeskút is, mert a vízében több a kóli- baktérium, mint a H>0, aztán itt vannak a vöröshangyák, a szép, selymes fű között, sőt már nem is ott, hanem a bokámon, ettől akkorát ordítok, hogy a hazatérő csorda megvadul. Később jönnek a szúnyogok és a lódarazsak, ami azért már túlzás, ugyanis arra közben rájöttem, hogy a vöröshangyákat ki lehet irtani a házi borral, két deci egy egész bolyra elég, ám a szúnyogokhoz meg a többihez aerosolos házi bor kéne ... Nincs affinitásom a romantikához, sajnos. No de itt van nekünk Európa gyöngye, a magyar tenger. Aranyhíd, vitorlások, hínár; lacikonyhák kínálják a frissen sült heket, mindjárt innen az Északi-tengerből, hozzá kis üveg Dab sör harminchatért, de langyos, mert rossz a hűtő; strandra ötször próbál kimenni az ember, ebből négy alkalommal nem sikerül, mert minden négyzetcentimétert szeméthalmok vagy nyaralók töltenek ki, ötödjére aztán lepakol, úszni a hínártól nem tud, viszont kap egy bőrgyulladást, és ez legalább gyógyíthatatlan. Esténként pedig ül a szállodában, és nézi a tévén Pityke őrmestert. Komoly ember, persze, ezzel nem törődik, a komoly ember külföldön nyaral, napnyugati irányban, és intenzíven, hogy betankolhasson annyi élményt, ami a következő három évet kitölti. Ez sikerülni szokott. Kapja magát a turista, kiszalad Bécs- be, megiszik egy pohár üdítőt, s amikor kiderül, hogy tizennégy schillinget, azaz körülbelül huszonhét forintot kell lepengetnie érte, ez mindjárt akkora élmény, hogy nem is kell különb. A turista tehát nem iszik, mert arra nem futja. Nem is eszik, mert a hetvenöt schillinget — száznegyvenhét forint — kissé soknak találja egy bécsiszeletért. Aztán továbbmegy Jugoszláviába (étien és szom- jan), hogy tovább gyűjtse az élményeket, beül valahova egy kávéra, hatvan dinárért (kilencvenhat fillérrel szorzandó), és az irigységtől elfeketedve nézi. hogy a szomszéd asztalnál valaki egy hatalmas homárral birkózik, és jégbe hűtött pezsgőt nyakai hozzá. Ekként múlatja az időt világjáró hazánkfia, aki — mondanom se kell — fürdőszoba nélküli lakosztályt bérel, mert jobbra nem telik, gyalogol, mert a közlekedés is drága, egyszóval éhesen, szomjasan, izzadtan, dögre fáradva lohol fel-alá, és közben örül, hogy ezt legalább háromévenként egyszer megteheti. Feladja a képeslapokat, amelyeket még itthon vásárolt, csomagját hatvan forintért; ha hifi-bolond, akkor elmegy egy áruházba, és nyálcsorgatva bámulja a Thorens lemezjátszókat, Sugden végerősítőket, Sequerra tunereket ; aztán vesz három magnószalagot, néhány lemezt, megveszi a Penthouse és a Playboy legújabb számát, majd hazajön. Itthon mindenekelőtt beül a fürdőkádba, megiszik egy üveg Martell konyakot, szivarra gyújt, és úgy érzi, Európában van. Csakhát ehhez nem muszáj elutazni. Summa summárum: nem megyek sehová, Budapesten fogok nyaralni, méghozzá nyíltan, emelt fővel, boldogan. És ha ezért megvető pillantásokkal méregetnek, arra gondolok, hogy ugyan bizony, melyik brazil vagy indonéz polgár engedheti meg magának ugyanezt, akár a módosabbak közül is? No, ugye? Én viszont megtehetem. Váncsa István Hurrá, nyaralunk! Egy amatör kiállításról A fegyveres erők napja tiszteletére a Magyar Néphadsereg és a BM Határőrség évek óta amatőr barkács-, fotó- és képzőművészeti pályázatot hirdet. A magasabbegységektől zsűrizés után kiválasztott munkákat szeptember 29-én a fővárosban, a Hadtörténeti Múzeumban állítják ki. Képeink a nyíregyházi helyőrségi művelődési otthonban kiállított, az írszágos versenyre pályázó munkák néhány darabját mutatók be. Oravecz András: Rézdomborítások. Egy talpas ágyú Labbancz Gyula munkáiból. Bana Ferencné: Kalocsai terítő. Kiss János: Buzogány. (Kép és szöveg: Császár Csaba) Szilágyi Albertné kalocsai együttese. Durkó Gábor rajzai.
