Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-30 / 203. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. augusztus 30. o Egy nagy szabadtéri múzeum — kitűnő programokkal Szegedi nyár ’81 A -Tisza-parti városba tar­tó utasnak már kilométerek­ről intenek a lobogó gázfák­lyák. Nem csoda hát, ha a fellobogózott Szegedre érve úgy érzi az idegen: az ő tisz­teletére gyújtották az Alföl­dén messze világító fényeket. Ám ha nyár közepén fénye­sebb is a láng, csak egy oka lehet: az augusztusi kánikula remegő levegője lencseként sokszorozza a fényt, jelezve: bár a város ünnepel, az élet azért nem' állt meg. Az ünnep csak a Szabadté­ri Játékokra érkezőknek pi­henés. Ha ezt persze az ide­gen nem veszi észre, az leg­feljebb a vendéglátókat di­cséri. Mert bőven kínáltak nyári programot a színházi előadásokon kívül is. De akiket nem vonzott a Dóm orgonahangversenye, a dorozsmai szélmalomnál ren­dezett népzenei találkozó, a számtalan tárlat, kiállítás, akiket nem érdekeltek a fi­gyelemre méltó változatos­sággal összeállított sportver­senyek, sétálhattak a város­ban. Ha az utas sehová nem tér be, hívja bár gitárkon­cert, vagy a Paprika Mú­zeum bemutatója, az utca akaratlanul is kínálja a lát­nivalót. Ha pedig a séta mellé tud­juk, hogy a nándorfehérvári Móra Múzeum előtt. Üt köz­ben találkozhat Dankó Pistá­val, a fogalommá lett cigány- prímással, Mikszáthtal, Gár­donyival, Tömörkény István­nal, vagy Móra Ferenc „igaz­gató úrral”, s már be is es­teledett; „hálót font a nagy barna pók”. „Gaudeamus igitur..." A zenélő óra nyolcat jelző já­téka a Dóm térre hív. Ha időben érkezünk, még jut néhány perc a Szt. Dömötör templom nyolcszögletű tor­nyára, vagy böngészhetünk az árkádok alatt, a szobor­csarnok portréi között. Aztán megszólal az első fanfár. Há­romnegyed kilenc. A „szín­házterem” fényét — észre­vétlen —, reflektorok szip­pantják fel, a Fogadalmi­templom sötét sziluettje fö­lött már a Hold kandikál. Pislákoló csillagok alatt hatezer ember várja: kezdőd­jék az előadás. ★ A Szegedi Szabadtéri Já­tékok gondolata a húszas években Juhász Gyulában merült föl. A kitűnő akuszti­kájú Dóm teret központi fek­vése különösen alkalmassá teheti szabadtéri előadások­ra —, gondolhatta a költő, s álma 1933-ban valóra vált. A múzeum. Falai között Móra „igazgató úr” naponta meg fordult. Az idő múlását csak a zenélő óra jelzi: a nézőtér már 1982- re vár. csata előtt Hunyadi János itt toborzott hadat — nem is eredménytelenül —, hogy századokkal később Kossuth szónokolt a város falai kö­zött, és újabb száz esztendő sem telt el, amikor 1944 de­cemberében itt alakult meg az új országot tervező Ma­gyar Nemzeti Függetlenségi Front, úgy érezhetjük: egy hatalmas szabadtéri múzeum falai között járunk. Napfényszagú parkokkal, remek szökőkutakkal, szob­rokkal, patinás épületekkel berendezett múzeum falai kö­zött. Hiszen Babits, Juhász Gyula háza ma is áll. A Ká­rász utcában is ott ai épület, amelynek erkélyéről Kossuth szólt, attól pedig csak egy iramodásra az egyetem köz­ponti épülete. Előtte, a park fái között, az egykori szegedi egyetemi hallgató, József At­tila szobra. S ha a látogató már erre jár, ücsöröghet egy fertályórát a téren csobogó szökőkút partján, élvezve a kútból áradó zenét, vagy az azt kísérő esti fényjátékot, közben kedvet kapva tanul­hat szonettet Szegedről. (Ércbe öntve ott a vers a kút körül.) Mehet az idegen a Tisza- partra is. Fordulhat egyet a Madách: Az ember tragédiá­ja című drámáját mutatták be első ízben a Dóm tér 600 négyzetméteres színpadán. Egy-egy előadás után hat­ezer néző vitte el a színház hírét, ám a nyári játékok so­rozatát a II. világháború ket­tévágta. Az 1959-ben újjá­szervezett Szabadtéri Játéko­kat minden esztendőben megrendezik. A játékok igazgatójával, Horváth Mihállyal az idei előadássorozat fináléja után beszélgettünk. Elmondta, hogy a 23. nyári programban, idén 16 előadás szerepelt. Az Ivan Szusza- nyin című operát orosz nyel­ven élvezhették a zeneked­velők. A nemzetközi szak- szervezeti néptáncfesztivál gálaestjén magyar együtte­sek mellett Bulgáriából, Csehszlovákiából, Jugoszlá­viából, Lengyelországból, az NDK-ból, Romániából, Szov­jetunióból, Hollandiából és Svájcból érkezett vendégek léptek fel. Johann Strauss: Cigánybáró című műve már a harmadik alkalommal sze­repelt a játékok programjá­ban. (Idei öt előadására elő­vételben kelt el minden jegy.) Schiller: Teli Vilmos című drámája igazi újdonság volt Szegeden. A darabot utoljá­ra a 60-as években játszot­ták Magyarországon. Az ötö­dik bemutató Hacsaturján: Spartacus című balettje. — Tizenhat előadás közel százezres nézőszámot jelent. Mennyi időt vesz igénybe az előadások megszervezése? — Bár a szegedi nyári színházi program alig egyhó­napos, a szervezésre kell a teljes esztendő. Nem titok, hogy néhány hete már 1982- re készülünk. — Mivel? — Figyelembe véve az idei esztendő tanulságait, jövőre igyekszünk még „nyáriasab- bá” tenni programunkat. A közönség elsősorban a köny- nyed, zenés darabokat ked­veli, s ez az idei előadások látogatottságán is érződik. Míg a Cigánybáróra vagy a néptáncbemutatóra minden jegy elkelt, ugyanez nem mondható el a többi darab­ról. A megszokott 80—85 szá­zalékos kihasználtság helyett az idei év csak 70—75 száza­lékos volt. — Nem lehetne a közönség- szervezésen is javítani? — Egészen biztos, hogy e téren is akad tennivaló. De az a tény, hogy a kurrens darabokra negyed-fél évvel az előadás előtt elfogynak a jegyek, azt mutatja, inkább a műsor-összeállításra kell ala­pos gondot fordítani. Az önök megyéjéből két-három- ezren látogatnak el szerve­zetten évente a Szegedi Sza­badtéri Játékokra. Hogy „magánszervezésben” há­nyán jönnek, arról nincs in­formációnk, de a magánúton érkezőket elsősorban a mű­sorpolitikával lehet meg­nyerni. — Mit láthatunk jövőre Szegeden? — A Kodály-centenárium- ra felújítjuk a Háry Jánost. A permi balett vendégsze­replése is bizonyosnak lát­szik. Hogy a másik két elő­adás mi lesz? Verdi: Truba­dúrját tűzzük műsorra, az idei sikeres Cigánybárót pe­dig 1982-re is megtartjuk. — Szabadtéri előadásokról lévén szó, nem elhanyagol­ható tényező az időjárás. Ho­gyan állnak a szerencsével? — Egy-egy előadás rend­szerint félmilliós bevételt je­lent. Érthető hát, ha drukko­lunk a száraz napokért. Nem mondhatjuk, hogy elkerül bennünket a szerencse. Utol­jára esős napunk 1974-ben volt. Egészen idén augusztus 9-ig. Akkor ugyanis a Ci­gánybáró utolsó előadását elmosta a vihar. De hétéven­ként egy-egy esővel a továb­bi évekre, látatlanban, előre is kiegyeznénk. BODNÁR ISTVÁN Á számadás évszaka Búcsúznak lassan a fák Levelük elereszti az ágat Felhőt karcol a díszes cserje Illatát átadja a szélnek bágyadt-zöld bíbor sárga virág Kerti pompával zárul a nyár Feszíti cukros belét a szőlő Zamat tölti a rezgő magot Mézzel jön az ősz csordultig tele Zajong az ittmaradt madár Kifehérlik a gömbölyű határ Parázs botorkál fönn a dombokon A számadás évszaka kísért Sörényét meg-megrázza a szél Holnap talán már elered az eső Tájak és élmények Maghy Zoltán kiállítása Vaján A Hajdúság festőjeként is­mert Maghy Zoltán 1903-ban született Hajdúböszörmény­ben, ahol jelenleg is él. A Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár és Vaszary Já­nos tanítványaként végzett. Az előbbitől a népművészet szeretetét és a pontosságot, az utóbbitól az önállóságot szívta magába. Vaszary mo­dern szelleme nagy hatást gyakorolt tanítványaira, így Maghyra is. A Vaszary ve­zette nagymarosi művésztele­pen készült a Nagymaros c. pasztell (1927), amely e tár­lat legrégebbi darabja. En­nek invenciózus nagyvo­nalú megfogalmazása meste­re hatását mutatja. Évfo­lyamtársadnak nagy része (pl. Hincz Gyula, Lossonczy Tamás, Vaszkó Erzsébet) az expresszionizmus és az abszt­rakt irányzatok felé tájéko­zódott, míg ő az alföldi rea­lizmushoz kötődve indult el az úton, amikor 1928 nyarát Boromisza Tibor és Káplár Miklós társaságában a Hor­tobágyon töltötte. A hatal­mas horizontú síkság rész­letgazdagságát, szépségét ek­kor ismerte meg igazán. Az­óta a hajdúsági-hortobágyi tájban keresi motívumait. E vidékhez fűződő viszonyáról a következőket írja: „A haj­dúsági tájnak a szépségét, speciális érdekességeit, leve­gőjét, zamatát, magyarságát akartam és akarom megörö­kíteni művészetemben.” A vajai múzemban rende­zett kiállításon szereplő ak- varelljei, pasztell- és filcraj­zai Böszörményre és környé­kére, a Balatonra és Tokaj­ba; külföldi tanulmányútjai során készült akvarelljei az NSZK-ba és Lengyelország­ba kalauzolnak el bennünket. A böszörményi-hortobágyi képek intimitása, a lengyel tájak expresszivitása által fo­galmazhatjuk meg Maghy Zoltán stíluskörét: lírai ex­presszionista, lírai realista. Realista, amikor „kimereví­ti” a pillanatot, próbálná megállítani az időt; így festi meg a szülőföld néprajzi sa­játosságait: az egyre fogyó nádfedeles házakat, a fara­gott kapukat, a pásztorélet ma már rekvizitumként be­csült tárgyait. Expresszionis­ta, amikor a természet mo­tívumait ragadja meg: vihar­ban táncoló fákat, a felfoko­zott színekben pompázó ég­boltot. „Minden művészi alkotás­ban elsődlegesnek kell len­nie az emberi érzelemnek, és csak második helyen követ­kezik az esztétikai rendszer meg a festésmód” — írta Maurice Utrillo, Maghy szel­lemi rokona. Utrillo szép gondolatát az idős böszörmé­nyi művész munkái igazol­ják: Maghy nemcsak leírója a valóságnak, hanem rajon­gó, ihletett költője is. Tarczy Péter Maghy Zoltán böszörményi műtermében. (Foto: Vencsellei István) Minden előadás állandó díszlete: a Dóm tornyai. (A szerző íelvételei) Csendes Csaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents