Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-30 / 203. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. augusztus 30. o Egy nagy szabadtéri múzeum — kitűnő programokkal Szegedi nyár ’81 A -Tisza-parti városba tartó utasnak már kilométerekről intenek a lobogó gázfáklyák. Nem csoda hát, ha a fellobogózott Szegedre érve úgy érzi az idegen: az ő tiszteletére gyújtották az Alföldén messze világító fényeket. Ám ha nyár közepén fényesebb is a láng, csak egy oka lehet: az augusztusi kánikula remegő levegője lencseként sokszorozza a fényt, jelezve: bár a város ünnepel, az élet azért nem' állt meg. Az ünnep csak a Szabadtéri Játékokra érkezőknek pihenés. Ha ezt persze az idegen nem veszi észre, az legfeljebb a vendéglátókat dicséri. Mert bőven kínáltak nyári programot a színházi előadásokon kívül is. De akiket nem vonzott a Dóm orgonahangversenye, a dorozsmai szélmalomnál rendezett népzenei találkozó, a számtalan tárlat, kiállítás, akiket nem érdekeltek a figyelemre méltó változatossággal összeállított sportversenyek, sétálhattak a városban. Ha az utas sehová nem tér be, hívja bár gitárkoncert, vagy a Paprika Múzeum bemutatója, az utca akaratlanul is kínálja a látnivalót. Ha pedig a séta mellé tudjuk, hogy a nándorfehérvári Móra Múzeum előtt. Üt közben találkozhat Dankó Pistával, a fogalommá lett cigány- prímással, Mikszáthtal, Gárdonyival, Tömörkény Istvánnal, vagy Móra Ferenc „igazgató úrral”, s már be is esteledett; „hálót font a nagy barna pók”. „Gaudeamus igitur..." A zenélő óra nyolcat jelző játéka a Dóm térre hív. Ha időben érkezünk, még jut néhány perc a Szt. Dömötör templom nyolcszögletű tornyára, vagy böngészhetünk az árkádok alatt, a szoborcsarnok portréi között. Aztán megszólal az első fanfár. Háromnegyed kilenc. A „színházterem” fényét — észrevétlen —, reflektorok szippantják fel, a Fogadalmitemplom sötét sziluettje fölött már a Hold kandikál. Pislákoló csillagok alatt hatezer ember várja: kezdődjék az előadás. ★ A Szegedi Szabadtéri Játékok gondolata a húszas években Juhász Gyulában merült föl. A kitűnő akusztikájú Dóm teret központi fekvése különösen alkalmassá teheti szabadtéri előadásokra —, gondolhatta a költő, s álma 1933-ban valóra vált. A múzeum. Falai között Móra „igazgató úr” naponta meg fordult. Az idő múlását csak a zenélő óra jelzi: a nézőtér már 1982- re vár. csata előtt Hunyadi János itt toborzott hadat — nem is eredménytelenül —, hogy századokkal később Kossuth szónokolt a város falai között, és újabb száz esztendő sem telt el, amikor 1944 decemberében itt alakult meg az új országot tervező Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, úgy érezhetjük: egy hatalmas szabadtéri múzeum falai között járunk. Napfényszagú parkokkal, remek szökőkutakkal, szobrokkal, patinás épületekkel berendezett múzeum falai között. Hiszen Babits, Juhász Gyula háza ma is áll. A Kárász utcában is ott ai épület, amelynek erkélyéről Kossuth szólt, attól pedig csak egy iramodásra az egyetem központi épülete. Előtte, a park fái között, az egykori szegedi egyetemi hallgató, József Attila szobra. S ha a látogató már erre jár, ücsöröghet egy fertályórát a téren csobogó szökőkút partján, élvezve a kútból áradó zenét, vagy az azt kísérő esti fényjátékot, közben kedvet kapva tanulhat szonettet Szegedről. (Ércbe öntve ott a vers a kút körül.) Mehet az idegen a Tisza- partra is. Fordulhat egyet a Madách: Az ember tragédiája című drámáját mutatták be első ízben a Dóm tér 600 négyzetméteres színpadán. Egy-egy előadás után hatezer néző vitte el a színház hírét, ám a nyári játékok sorozatát a II. világháború kettévágta. Az 1959-ben újjászervezett Szabadtéri Játékokat minden esztendőben megrendezik. A játékok igazgatójával, Horváth Mihállyal az idei előadássorozat fináléja után beszélgettünk. Elmondta, hogy a 23. nyári programban, idén 16 előadás szerepelt. Az Ivan Szusza- nyin című operát orosz nyelven élvezhették a zenekedvelők. A nemzetközi szak- szervezeti néptáncfesztivál gálaestjén magyar együttesek mellett Bulgáriából, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Lengyelországból, az NDK-ból, Romániából, Szovjetunióból, Hollandiából és Svájcból érkezett vendégek léptek fel. Johann Strauss: Cigánybáró című műve már a harmadik alkalommal szerepelt a játékok programjában. (Idei öt előadására elővételben kelt el minden jegy.) Schiller: Teli Vilmos című drámája igazi újdonság volt Szegeden. A darabot utoljára a 60-as években játszották Magyarországon. Az ötödik bemutató Hacsaturján: Spartacus című balettje. — Tizenhat előadás közel százezres nézőszámot jelent. Mennyi időt vesz igénybe az előadások megszervezése? — Bár a szegedi nyári színházi program alig egyhónapos, a szervezésre kell a teljes esztendő. Nem titok, hogy néhány hete már 1982- re készülünk. — Mivel? — Figyelembe véve az idei esztendő tanulságait, jövőre igyekszünk még „nyáriasab- bá” tenni programunkat. A közönség elsősorban a köny- nyed, zenés darabokat kedveli, s ez az idei előadások látogatottságán is érződik. Míg a Cigánybáróra vagy a néptáncbemutatóra minden jegy elkelt, ugyanez nem mondható el a többi darabról. A megszokott 80—85 százalékos kihasználtság helyett az idei év csak 70—75 százalékos volt. — Nem lehetne a közönség- szervezésen is javítani? — Egészen biztos, hogy e téren is akad tennivaló. De az a tény, hogy a kurrens darabokra negyed-fél évvel az előadás előtt elfogynak a jegyek, azt mutatja, inkább a műsor-összeállításra kell alapos gondot fordítani. Az önök megyéjéből két-három- ezren látogatnak el szervezetten évente a Szegedi Szabadtéri Játékokra. Hogy „magánszervezésben” hányán jönnek, arról nincs információnk, de a magánúton érkezőket elsősorban a műsorpolitikával lehet megnyerni. — Mit láthatunk jövőre Szegeden? — A Kodály-centenárium- ra felújítjuk a Háry Jánost. A permi balett vendégszereplése is bizonyosnak látszik. Hogy a másik két előadás mi lesz? Verdi: Trubadúrját tűzzük műsorra, az idei sikeres Cigánybárót pedig 1982-re is megtartjuk. — Szabadtéri előadásokról lévén szó, nem elhanyagolható tényező az időjárás. Hogyan állnak a szerencsével? — Egy-egy előadás rendszerint félmilliós bevételt jelent. Érthető hát, ha drukkolunk a száraz napokért. Nem mondhatjuk, hogy elkerül bennünket a szerencse. Utoljára esős napunk 1974-ben volt. Egészen idén augusztus 9-ig. Akkor ugyanis a Cigánybáró utolsó előadását elmosta a vihar. De hétévenként egy-egy esővel a további évekre, látatlanban, előre is kiegyeznénk. BODNÁR ISTVÁN Á számadás évszaka Búcsúznak lassan a fák Levelük elereszti az ágat Felhőt karcol a díszes cserje Illatát átadja a szélnek bágyadt-zöld bíbor sárga virág Kerti pompával zárul a nyár Feszíti cukros belét a szőlő Zamat tölti a rezgő magot Mézzel jön az ősz csordultig tele Zajong az ittmaradt madár Kifehérlik a gömbölyű határ Parázs botorkál fönn a dombokon A számadás évszaka kísért Sörényét meg-megrázza a szél Holnap talán már elered az eső Tájak és élmények Maghy Zoltán kiállítása Vaján A Hajdúság festőjeként ismert Maghy Zoltán 1903-ban született Hajdúböszörményben, ahol jelenleg is él. A Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár és Vaszary János tanítványaként végzett. Az előbbitől a népművészet szeretetét és a pontosságot, az utóbbitól az önállóságot szívta magába. Vaszary modern szelleme nagy hatást gyakorolt tanítványaira, így Maghyra is. A Vaszary vezette nagymarosi művésztelepen készült a Nagymaros c. pasztell (1927), amely e tárlat legrégebbi darabja. Ennek invenciózus nagyvonalú megfogalmazása mestere hatását mutatja. Évfolyamtársadnak nagy része (pl. Hincz Gyula, Lossonczy Tamás, Vaszkó Erzsébet) az expresszionizmus és az absztrakt irányzatok felé tájékozódott, míg ő az alföldi realizmushoz kötődve indult el az úton, amikor 1928 nyarát Boromisza Tibor és Káplár Miklós társaságában a Hortobágyon töltötte. A hatalmas horizontú síkság részletgazdagságát, szépségét ekkor ismerte meg igazán. Azóta a hajdúsági-hortobágyi tájban keresi motívumait. E vidékhez fűződő viszonyáról a következőket írja: „A hajdúsági tájnak a szépségét, speciális érdekességeit, levegőjét, zamatát, magyarságát akartam és akarom megörökíteni művészetemben.” A vajai múzemban rendezett kiállításon szereplő ak- varelljei, pasztell- és filcrajzai Böszörményre és környékére, a Balatonra és Tokajba; külföldi tanulmányútjai során készült akvarelljei az NSZK-ba és Lengyelországba kalauzolnak el bennünket. A böszörményi-hortobágyi képek intimitása, a lengyel tájak expresszivitása által fogalmazhatjuk meg Maghy Zoltán stíluskörét: lírai expresszionista, lírai realista. Realista, amikor „kimerevíti” a pillanatot, próbálná megállítani az időt; így festi meg a szülőföld néprajzi sajátosságait: az egyre fogyó nádfedeles házakat, a faragott kapukat, a pásztorélet ma már rekvizitumként becsült tárgyait. Expresszionista, amikor a természet motívumait ragadja meg: viharban táncoló fákat, a felfokozott színekben pompázó égboltot. „Minden művészi alkotásban elsődlegesnek kell lennie az emberi érzelemnek, és csak második helyen következik az esztétikai rendszer meg a festésmód” — írta Maurice Utrillo, Maghy szellemi rokona. Utrillo szép gondolatát az idős böszörményi művész munkái igazolják: Maghy nemcsak leírója a valóságnak, hanem rajongó, ihletett költője is. Tarczy Péter Maghy Zoltán böszörményi műtermében. (Foto: Vencsellei István) Minden előadás állandó díszlete: a Dóm tornyai. (A szerző íelvételei) Csendes Csaba