Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-30 / 203. szám
Pozíció vagy produkció? A holnap számára örökítik meg a mát! Meg nem értett krónikások A járási művelődési ház igazgatója bekopogott a nyugdíjas falusi tanárházaspár otthonába. Először meglepődtek jöttén, aztán meghatódtak, könnyekig. Az igazgató csodálkozott, hogy az egykor oly magabiztos pedagógus miért any- nyira elfogódott. Csak később, egy pohár bor mellett oldódott a hangulat annyira, hogy végre kibuggyant a házaspárból a kicsit kesernyés mondandó. — öt év óta, öcsém, Te vagy az első hivatalos személy, aki ránknyitja az ajtót. Köszönöm is a hangversenyre hozott jegyeket. Első alkalom, hogy valaki egyáltalán tudomásul veszi, hogy vagyunk. Pedig jó pár évvel ezelőtt, amíg tanítottam, meg járási választott testület tagja voltam, mindig kerestek. Hívtak elnökségbe, ünnepségre, meg-megálltak autóval a ház előtt. Mint a szaktárgyi munkaközösség vezetőjét, körüludvaroltak a kollégák, de még a megyénél is megtörölték a széket alattam. Aztán jött a nyugdíjazás, s nem kellett egy év se ahhoz, hogy leírjanak. A hajdan nagy névnapokat köszöntők, a sündörgők elmaradtak. Azóta is mardos a feleségemmel a tudat: vajon akkor minek szólt a nagy tisztelet? Annak, hogy negyven évig tisztességgel tanítottam? Vagy annak, hogy voltak társadalmi-politikai pozícióim? Ezért is lepődtünk meg. Van még valaki, aki emlékszik ránk is. A beregi nyugdíjas története elgondolkodtatott, s furcsa módon ez időben egy másik, hasonló sztorit is felém sodort az élet. Egy országos szervezet vezető asz- szonyáról szólt, aki évtizedekig dolgozott a mozgalomban. Mindenhová szabad bejárása volt, lényegében a kapuban fogadták, liften kísérték az emeletre. Aztán ő is nyugdíjba ment, s ha egykori közszereplései színhelyére érkezik, váratják az előcsarnokban, a portás körülményes belépőket állít ki a számára, s ami a legbántóbb: az egykori hódolók biccentenek. Az, hogy évek során teljesítmény jelezte sikeres működését, nem téma. A pozíció oda, a produkció másodlagos. A hatalmi helyzet, a funkció még gyakorta elhalványíthat mai és egykori eredményeket. Emlékszem, jó pár éve lelkesen írtunk a megyében is olyanokról, akik Kossuth-dí- jat kaptak. Lelkesen, s joggal, hiszen a kitüntetés mögött ott volt a társadalmilag igen hasznos munka, eredmény. Ha ma körülnézünk, szinte egyikről sem esik szó, nem hívják őket egykori szakmai dicsőségük színhelyére, nem kíváncsi a mai környezet arra, mivel, miért emelkedtek ki a sokaságból. Akkor volt róluk portré az újságokban, ott ültek az ünnepségek díszelnökségében. Aztán ment az idő, s már talán sehol nem is tartják nyilván még a megyére is dicsőségeket hozókat. Egy megyében dolgozó prominens személyiség mondta el egy alkalommal: örök kételyek között él. Sosem tudja biztosan, hogy az őt körülvevő tiszteletből mi az, ami neki, az embernek, a munkájában eredményt elérni akaró, küzdő személynek szól, s mi az, ami funkciójának. Vi- szolyog a néha már szerviliz- mus szómba menő kedvességen, amivel fogadják, s hét végeken, szabadság ideje alatt menekül más vidékre, ahol nem ismerik, ahol csak any- nyinak nézik, amennyi neki is elviselhető. — Csak arra vagyok kíváncsi — teszi hozzá —, pár évvel a nyugdíj után mi lesz? Szinte hallom, hogy rám is azt mondják, mint sok idős harcosra: hát ez mit lábatlankodik itt? Inkább pihenne otthon ... Ahogy egymás mellé sorakoztak a hasonló példák, már írásra ingerelt. S aztán jött egy új adalék. Igaz, itt nem nyugdíjasról van szó, de a tendencia kísértetiesen hasonló. Fiatal, pár éve működő műszaki mondta el, egy termelőszövetkezetben. Az üzemmérnök nagy ambíciókkal érkezett. Tudással, tervekkel, amelyek alapvetően új színt és eredményt hoztak volna a gazdaság életébe. Aztán egyre-másra kapta a leintéseket. Helyzete csak akkor változott meg alapvetően, amikor megválasztották KISZ-titkárnak. Ettől fogva partner lett, amit mondott, az „figyelemre méltó”, „igen konstruktív”, „előremutató, friss” lett. — Ragaszkodom is a titkársághoz, hiszen csak így tudok zavartalanul produkálni. Akik eddig betartottak, most egyszerre lelkes segítőkké váltak — mondta kesernyésen. Furcsa, fájó, kesernyés történetek ezek. Biztosan sokan tudnak mondani ezekhez hasonlót. Felmerül a kérdés: vajon törvényszerűen így kell ennek lennie? Szükségszerű a produkció és a pozíció szembekerülése? Életünk egésze azt mutatja: nem. Mind gyakrabban találkozunk olyan jelenségekkel, hogy csak a munkában elért teljesítmény minősít. Mind gyakrabban, de nem mindig, ezt azért tegyük hozzá, az igazság kedvéért. Tévedés ne essék: most nem azért emelek szót, hogy érdemtelen elismeréseket csikarjak ki idős, munkában megöregedett embereknek. Nem akarom rombolni a munkával szerzett tekintélyt sem. De valahogyan sértő az, hogy sok embert csak addig jegyeznek, amíg, ereje van munkabíró, tisztségviselő, pozícióban lévő, s utána jön a feledés. A jogos pihenésre tértek sem igényelnek privilégiumokat. Nem pályáznak a díszemelvényre sem. De azt joggal vetik fel: egy pont után miért válik az ember feleslegessé? És itt, ezen a ponton kezdődik az írás elején említett üzemmérnök KISZ-titkár előzetes tragédiája is, aki idővel maga is szembekerülhet ezzel az elvvel és gyakorlattal, s a produkció-pozíció csapda rabjává lehet. Van tehát újratermelődési folyamat, s így, ha nem is tömegméretekben, de nem elhanyagolható nagyságrendben él az embertisztelő szocializmustól olyannyira idegen szemlélet, amely szerint addig jó valaki, amíg kivívott státuszában aktív. Egy állami gazdasági nyugdíjas asszony, egy nyíregyházi vasasüzem nyugdíjasa és egy Nyomába eredtem néhány, még a közelmúltban is sztárolt embernek a megyében. Volt köztük rakodómunkás, tanító, művészettörténész, termelőszövetkezeti elnök, politikai munkás, kereskedelmi vezető. Anyagi kérdések szóba sem kerültek, annál többet beszélgettünk a régi dicsőségről. Nem sérelmekről, ezt hangsúlyoznám. De minden eszmecsere végén megfogalmazódott valami egyöntetűen keserű dolog: a régi környezetből kicsöppentek, a hajdani lelkesek elfogytak, s ami talán a legérthetetlenebb: a tisztelet is hiányzik. — Az élet rendje a rotáció — fejtegette a műszaki —, nemzedékek mennek, az újak jönnek. Másként nem is lehetne. De azt sosem fogom megérteni, hogy a volt irodámban Erzsiké, aki valamikor a gépíróm volt, s egykor csak főmérnök úrnak szólított, ma így intéz el: Tessék nézni B. bácsi, most nem érnek rá magára. Jöjjön holnap, vagy holnapután. Vállalati könyvelő ismerősömmel beszélgettem a minap. Kis, szürke ember, nem fontos, pozíciója nincsen, ö mondott valamit, ami nagyon elgondolkodtatott: — Nézzed öregem, megy a hadnagy, áll a honvéd. Engem csalódás nem érhet, nincsen honnan lepottyanni, a heti ultipartim mindig megmarad. Egyszer kaptam kiváló dolgozó jelvényt, arról is kiderült, hogyan. A főnököm mondta — legalább is ezt hirdette a pletyka —: adjunk neki, Józsi bácsi hoz egyet a boltból, húsz év után ennyit megérdemel. Engem nem irigyelnek ma, de az biztos, később meg nem fog sajnálkozni rajtam senki. Sic transit gloria mundi — így múlik el a világ dicsősége, mondták volt a rómaiak. Valóban ennyi lenne? Elmúlik a hír, a dicsőség, az ismertség, a becsülés és a tisztelet? Névtelenül és személytelenül beszélünk, mintegy saját dicsőségről, a tsz-szervezésről, reformokról, fejlődésről, termékekről, könyvekről, alakított tudatról. Pedig sokak produkciója, teljesítménye van ebben. Igaz, ma nincs pozíciójuk. Se hivatalban, se a közvéleményben. Bürget Lajos N emcsak az ember, a papír is „felejt”. Elmosódnak, megsárgulnak a betűk, az iratok egy része a lomtárba, a zúzdába kerül, az értékesebbek, amelyeket rendeletek védenek, a levéltárba „költöznek”. A ma eseményei holnap már történelemmé válnak. De tiszta és hiteles képünk marad-e a máról — a holnapnak? Eléggé komolyan vesszük-e, hogy a lakóhely, az üzem, vállalat, intézmény tegnapi és mai életéről minden fontosat megtudjon az utókor? A holnapért érzett felelősség hívta életre ország — sőt világszerte az üzemtörténetírók, krónikások kisebb-nagyobb községeit. A muTtTés a jelen iránt mélyebben érdeklődő, krónikás hajlamú emberek kezdték el gyűjteni a fellelhető szellemi és tárgyi emlékeket, láttak hozzá a tegnap és a ma megrajzolásához. Bizony itt nem kaphat teret a fantázia, annál inkább a tényszerű, pontos, alaposan ellenőrzött történések, adatok gondos számbavétele és leírása. Sokan magányosan végzik ezt megyénkben is, nem sajnálva az időt, a fáradságot — olykor a pénzt sem. Többségüket nem az a vágy hajtja, hogy egyszer majd nyomtatásban is megjelenik az általuk összegyűjtött lakóhely, — vagy munkahely — története, hanem a kíváncsiság, hogy minél többet megtudjanak szülőföldjükről, lakóhelyükről, üzemükről, intézményükről. Nemrég a társadalmi, kulturális szervek, a szakszervezetek megyei tanácsának kezdeményezésére és irányításával, megalakították az üzemtörténet-írók klubiát. Azért volt erre szüKseg“ hogy a különböző foglalkozású, érdeklődésű, felkészültségű emberek alaposabban megismerkedjenek az üzemtörténetírás legfontosabb tartalmi és módszertani kérdéseivel. Honismereti szakemberek, népművelők, könyvtárosok, levéltárosok, múzeo- lógusok tartották a foglalkozásokat. Csaknem egy évig, tizenöt-tizennyolc üzemtörténetíró kapott hasznos útravalót a további munkához. Sajnos, azonban amikor a tényleges gyűjtő, feldolgozó munka került sorra, a klub fokozatosan elnéptelenedett, jószerével meg is szűnt. Kérdés, hogy miért.., ? Ezt kutatják a kezdeményezők, a honismereti és helytörténeti szakemberek, akik úgy gondolták: az első lépéseket követik majd a többiek. A munkahelyeken azonban az első a napi munka, melynek sodrása nem mindenütt ad lehetőséget az olyan tevékenységnek, mint az üzemtörténet-írás, amelynek eredményei nem mutathatók ki termelési értékben, pénzben. Márpedig a fontos forrásanyagok, információk, személyes konzultációk nélkül nem boldogulnak az üzemtörténet kutatói. Ha az üzem, vállalat, intézmény vezetői nem értik, vagy félreértik, hogy munkatársuk miért kíváncsi mindenre, elzárkóznak, vagy lekezelik a jegyzetfüzetét kezében szorongató krónikást, nem csoda, ha elszáll a kedve és inkább más elfoglaltságot keres magának — szabad idejében. Ugyanez vonatkozik a krónikaírókra, akik abban különböznek az üzemtörténet-íróktól, hogy ők a nap, a hét, a hónap legfontosabb eseményeit örökítik meg. A jelent írják. Ehhez is kell azonban a segítség. Az egyik krónikás, amikor gondjairól beszélgettünk, elmondta: rossz szemmel nézik a szakmai vezetők, hogy ő, úgymond „külön naplót” vezet. Vitája is volt az egyik üzemi baleset megörökítésénél, ahol a vizsgálat a munkahelyi vezető felelősségét állapította meg, s amikor krónikás ezt a valósághoz hűen leírta, megrótták: „ez nem való a krónikába, mert lejáratja az üzemet”. Másutt arra igyekeztek rávenni a krónika íróját, hogy a mostani szakmai vezetők erényeit ecsetelje „naplójában”, mert — így mondták —, azóta új korszak kezdődött a vállalat életében... Nemcsak a szükséges, írott, vagy élőszavas forrásanyagért kell olykor megküzdeni az üzemtörténet-írónak, krónikásnak, hanem a szubjektív tényezőkkel is. Az is gond, hogy kevés szakember segíti a munkájukat. Márpedig a technika fejlődését aligha örökíthetik meg a műszaki szakemberekkel való konzultációk nélkül, vagy a termelés alakulását a közgazdászok közreműködése nélkül, és így tovább. Sokszor válik tanácstalanná az e munkát — társadalmi tevékenységként, ügyszeretetből és egyéni hobbiból — végző kutató, amikor a gyűjtést befejezi. A feldolgozás, rendszerezés is szakértelmet kíván, s ebben is kevés a segítőtárs. Tudunk olyan önzetlen kutatókról, mint a kisvárdai Egeresi Zsigmond, aki Záhony történetét írta meg, igaz vaskos „kötetben”, s hiába kopogtat, nincs aki jóváhagyja, elbírálja, netán közbenjárjon, hogy a megfelelő lektori munka után, — ha értékei ezt indokolják, — megjelenjen nyomtatásban is a helytörténeti munka. A kutatók többségét nem az egyéni szereplési vágy izgatja, hogy könyv alakban is lássák kutatásaik eredményét, hanem az az igény, hogy minél többen ismerjék meg és hasznosítsák az általuk felszínre hozott történeti értékű anyagot. Az is érthető, hogy valamennyi üzemtörténeti, községtörténeti munka nem jelenhet meg nyomtatásban, mert nincs annyi pénz vagy nem képvisel olyan értéket. Hozzáférhetővé tenni a helyi könyvtárakban azonban — akár gépelt, vagy stencilezett formában is — jó lenne. Sokszínűek — és sok gazdájuk van e törekvéseknek. Szakmai, módszertani szempontból a művelődési központok, levéltárak, társadalmilag a népfront honismereti és helytörténeti bizottságai, a szakszervezetek igyekeznek erkölcsi támogatásban részesíteni e hasznos és maradandó, munka,.névtelen munkásait. A népfront éppen a közelmúltban tett kezdeményező lépéseket, hogy a feledésbe merülő földrajzi nevek összegyűjtésére ösztönözze a megye amatőr kutatóit. Vannak biztató lépések a tsz-krónikaírás felélénkítésére is, s remélhető, az SZMT megyei művelődési központja és könyvtára sem mond le arról, hogy újjáélessze a megszűnt üzemtörténet-írók klubját. I gazában o munkahelyi vezetők adhatnak bátorítást a sokszor félénken kopogtató történetíróknak, krónikásoknak. Azzal, hogy komolyan veszik igyekezetüket, nem fukarkodnak az információkkal, s nem amolyan „külön naplót” vezető, bogaras embereknek nézik őket. Nem akarnak ők mást, mint hiteles, valós krónikásai lenni szűkebb környezetüknek, amelyért sokszor még köszönetét sem várnak. Pedig megérdemlik ... Páll Géza VÁZLATKÖNYBÖL A cégénydányádi gyermekotthon. Osváth Miklós rajza. (Repró: Gaál B.) KM VASÁRNAPI melléklet if á | v a Á é I E T ií M K szaiman tsz nyugdíjas tagja ezt a kört egybehangzó véleményével még bővítette is. Mindhárman azt sérelmezték: amíg nélkülözhetetlenek voltak, amikor kellett az erejük, ügyességük, áldozatvállalásuk, addig minden jó is volt. De amióta nyugdíjasok, évente egy találkozó (húsleves, rántott hús, saláta, krumpli, fél üveg sör), ami nekik jut. Hogy van felhalmozott tapasztalatuk? Hogy a gazdasági munkán túl szívesen lennének részesei üzem- vagy falu-történetírásnak, hogy megtanult szervezési ismeretükkel a közéletben is ott lehetnének, azt nem nagyon figyeli senki. — Tudja milyen a céda, aki kínálkozik? — kérdi a nyugdíjas asszony, akitől nem lehet rossznéven venni, hogy egykor asszonynak is kérték, s nem ő ajánlotta magát. A társadalmi élet, a politika, a munka kínálta pozíciók fénye tehát múlékony. Még akkor is, ha teljesítmény van mögötte. Nem is lenne semmi baj, ha a pozíció fénye helyett mindig a teljesítményé dominálna. Talán régi idők, elmúlt évtizedek senki nem kívánta kultusza él még tovább? Vagy rosszak a reflexeink? De az is lehet, hogy néhány magas pozícióban lévő termeli, s így válik minden szokássá? Talán egyre megy. A lényeg ebben, hogy rossz, hamis, s nagyon idegen a mi munkán alapuló társadalmunkban. 1981. augusztus 30.
