Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-20 / 195. szám

KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Darvas József:

(Részlet az író Vízkereszttől Szilveszterig című . regényéből)

P

éter-Pál napján kezdtük az aratást. Az árpa már teljesen beérett. A búza kicsit még tejes volt, de a gyökere már megszakadt a rekkenő száraz melegben. Mire végzünk az árpával, azt is lehet vígan kezdeni. Nem baj, ha kicsit nedves is. Inkább a keresztben érjen be teljesen, mint hogy elfolyjon az utója.

Ketten arattunk a feleségemmel. Én kaszáltam, ő szedte a markot. Kicsit nehezen mozgott már a hasától, nehezére esett a hajladozás. Azért bírta, nem panaszkodott egy szóval se. Igaz, én se siettem túlságosan, hogy győzze. Így kettesben nem is arattunk volna le egy hónapon belül. Rajtunk kívül még két kasza vágta. Azok holdszámra arattak, ötven kilóért fogadta föl őket í a gazda.

Napközben sűrűn kijött megnézni, hogy haladunk. — Gyorsabban is rángathatnád azt a kaszát — I mondta nekem. — így nem lesz egy hold se naponta.

— Nehéz mán a Julis. Más marokszedő kéne. Haladnék én előtte, akár a szél, csak győzné szedni.

Erre nem szólt semmit. Tudtam, úgyse fogad föl mást. Inkább elnézi a lassú munkát, mint külön fizesse, amikor van szolgáló.

A másik két emberrel se volt megelégedve.

— Kicsírázik a lábán, ha így megy! — kiabált rájuk. Azt meg kell hagyni, volt valami igazsága, mert csakugyan lassan mozogtak az emberek. De nem is csoda, egyik se volt már valami fiatal. Egyikük méghozzá rokkant is. A vállába kapott golyót a háborúban. Azt szokta még most is fájlalni.

— Megérzi még mindig az egész napi kaszálást — szokta mondogatni. Az is baj volt náluk, hogy borzasztó hitványul táplálkoztak. Früstökre, ebédre mindig együtt ültünk le a keresztek alján. Reggel kenyeret ettek vöröshagymával. Délben hozott nekik az asszony valami kis levest De mi az a lötty ilyen melegben? Félóra alatt kiizzadja az ember, és alig kezdi meg a munkát, már üres is a has. Csak éppen mondhatja, hogy evett.

— Szalonnát kellene fogyasztani maguknak — mondtam. — Sokat. Attól van erő. Így kidűlnek pár nap alatt.

— Azt ám. Könnyű azt mondani, de nehéz megtenni, ha nincs. Vágni nem vágtunk, venni meg nem tudunk, mert nincs hozzá tehetség. Drága az nekünk, akár az arany.

A mi szalonnánkból adtunk nekik néha egy-egy darabot. Sokat nem lehetett, mert nekünk is ugyan kimérték. Annyiból azért jó volt, hogy nekünk elég rendes volt a kosztunk. Mindennap volt valami hús, ha avas is. Néha még csirke is került.

Az emberek közül az egyiket ismertem úgy hírből. Tavasz elején sokat susogtak róla a faluban. Azt beszélték — nekem anyám mondta el egy vasárnap, amikor hazamentem tisztálkodni —, hogy az a tizenhat éves lánya, aki olyan hirtelen halt meg március elején, talán a saját testvérétől,lett volna terhes. Nem tudom, hogy mi igaz belőle. Én nem mernék rá mérget venni, de lehetséges. Ügy mondták, akik közelebbi ismeretségben voltak velük, hogy sok gyerek van, és egymás mellett szoktak éjjelenként feküdni a földön. Így történhetett volna meg tán az a dolog. Az anyja próbált vele valamit csinálni lúdtollal meg ilyesmivel és attól pusztult el. Anyám ezt csak úgy súgva mondta nekem, és olyan biztosan, mintha saját szemeivel látta volna az egészet. Kezdetétől a végéig. Még egyszer mondom, hogy én nem tudom, igaz-e? Lehetséges, mert ilyen dolgok szoktak itt előfordulni. Még furcsábbak is. Könyvben se írnak olyanokat. Legtöbbször persze csak egymás között susognak az emberek. Hangosan egy se meri fölpanaszolni. Ahol ennyien élnek kis lyukakban összezsúfolva, mint a disznók az ólba, és egymás mellett hencseregnek, szalma derékaljon a földön, bizony nem lehet csodálkozni, ha állattá lesznek az emberek maguk is.

Most egyik fia szedte utána a markot. A másik embernek lány volt a marokverőjé. Fiatal volt mind a kettő. Mindjárt észrevettem rajtuk, hogy nem sokat csinálhatták még ezt a munkát, mert látnivaló ügyetlenül eklendeztek a kukával, és elmaradoztak fél rendekkel.

— Nyilván nem lesz meg a hold se estig — mondták nagy búsan, hogy leültünk ebédelni a kereszt hűvösébe. — Rossz napszám ez így.

— Mikor lesz itt a cséplés? — érdeklődtek tőlem, mint bennfentes embertől.

— Még learatva is sokára lesz. Miért kérdezik?

— Jó lenne minél előbb. Köllene a búza. Most is a kölcsönt esszük már.

— A géptől vihetjük egyenesen az adósságba. A padlásra egy szem alig kerül belőle.

— Csak keresnek valamit a gépnél is.

— Az kevés kitelelni. Még gépet is csak kapjunk. Hát tényleg nem sok, amit ott tudnak keresni. A legtöbb családnak itt már tél utóján nincsen kenyere. Ami keveset tavasszal-nyáron megkeresnek, nem elég egész évre. Még húzza őket az adósság is. Mert mindnek van. A tavaszi hónapokban hitelre vesznek mindent. Sót, paprikát, ecetet. Azt meg kell adni, akárhogyan is, mert legközelebb nem kapnak.

Ezeket a panaszokat így rendre mindenkinek elmondják. Nekem is. Pedig éppen olyan jól tudom, mint ők. Hogy nincs egy lepedő, ágyciha az ágyon, van egy kis összekopasztott tollúk, de nem tudják vánkosnak, dunyhának megcsinálni, mert nincs vászon. Kiszolgált kabátokkal takaróznak. Én is ezt csináltam egész életemben. De mikor így más szájából hallottam elmondani, rosszabbnak láttam. A maga nyomorúságát megszokja az ember. Lassan el se tudja képzelni, hogy másképpen is lehetne. Csak ha nagyon üres a has, akkor kezd gondolkozni.

M

ink Julissal ezek mellett egész előkelőek voltunk. Igaz, egész napunk a gazdáé, de legalább egyelőre arról nem kell gondoskodni, hogy mi lesz holnap? Mit ér az ember a szabadságával, ha nincs hozzá egy darab kenyere? Azért, mikor fölkeltünk az evéstől, mind a ketten nagyon csöndesek voltunk. Mert egyszer mink is megöregszünk, és akkor mi lesz? Ki gondol velünk?

— Nekünk nem kell annyi gyerek — mondta Julis, ahogy már jól bent voltunk a renddel.

— Iszen éppen jól kezdtük — mondtam, és ezen önkéntelenül is elnevettük magunkat.

Gábor: Tudunk-e viselkedni ?

O

lvasom felsőfokú tanintézetünk újságját. Egy hallgató leírja két tanítási órájával kapcsolatos összeütközését vezető tanárával. Utolsó mondata: „A tanítástól végképp sikerült elvenni a kedvemet.” Talán túlzó ez a következtetés, mégis elnézők lehetünk: a meg- bántottság végletes hangulatokba kergetheti az embert. Ám egy másik írás a záró mondatot kommentálja — így: „Miért a tanításból ábrándultál ki, miért nem az olyan emberekből, akik hozzá nem értésükkel fertőzik (!) a pályát?” Elszomorító a mérlegelés képességének ez a meghökkentő hiánya, kimondom: az intelligenciahiány, amely túláltalánosít, tehát sért.

És akárhány példát mondhatunk a társadalmi érintkezés különböző területeiről: a packázó hivatalnok és a kötekedő ügyfél, az udvariatlan eladó és a modortalan vevő, a betegére ráförmedő orvos, az orvosát pocskondiázó beteg, az elfogult tanár és a tiszteletlen tanuló, a borravalóért külön szolgáltatást váró és anélkül csapnivaló munkát végző — közös lényeget jelentenek meg. Egy valamikor végérvényesen leküzdöttnek hitt aszimmetria felbukkanását az emberek közötti viszonyokban. A „megengedhetem magamnak” (mások rovására) ostoba gőgjét.

Időszerű tehát a „hogyan viselkedünk?” kérdés! Annál inkább, mert az emberi élet anyagi létfeltételeinek gazdagodása csak egyik összetevője komfortérzésünknek, amelyet emellett rendkívül jelentős mértékben befolyásolhat kapcsolataink, állampolgári, munkahelyi, magántermészetű viszonyaink jellege, szűkebb és tágabb környezetünk kultúrája, mindenekelőtt az emberi magatartás kulturáltsága.

o

Hétfőn, a hajnali gyorson hallgatom a munkahelyére vonatozó munkás beszámolóját:

„Ügy hidd meg, két töltött káposztát ettem meg összesen a két nap alatt. Elhajoltunk, na! Az asszony elküldött gázért. összetalálkoztunk a sógorral...” — és ettől kezdve a megivott alkohol mennyiségét számítgatják.

Vajon hogy élte meg ezt a hétvégét az asszony? — tűnődöm. És a gyerekek?

Szállodai szobám fölött hajnali fél háromkor még fapapuccsal vernek ritmust az asztalon József-nap tiszteletére. Bekopogok. „Teneked sose volt még jókedved?” — ennyi a válasz. Magas beosztású „közhivatalnokok”.

És a történetek a stadionokból. Már Nyíregyházán is gerjeszti lelkesedését a szurkolósereg. A Kun Béla úti bolt italpultját a meccsnapon letarolják. De nem csak az alkoholról van szó. * Visszaköszönnek a közös lépcsőházi történetek: perlekedések, együttélések és válások.

Hogyan kell megítélnünk ezeket a jelenségeket? — ez politikailag is fontos kérdés. Egyrészt, mert tapasztalható, hogy közintézményeink nem tudatosították eléggé a magatartási zavarok társadalmi veszélyességét. Az egyén ritkán jelenik meg társadalmi pozíciójától függetlenül. ítéletet ezért sem csupán személyében, hanem közfunkciójában mondanak róla. Nem közömbös tehát, hogyan minősíti hivatalát.

— Másrészt — és ebben is komoly veszély rejlik — múltat megszépítő nosztalgiák ébrednek. Már a kétségbevonhatatlan jószándék is felveti néha, hogy viselkedéskultúránk nem fejlődött. Erre a hamis általánosításra építve aztán hajlamos lesz morálisan értékesebbnek minősíteni a meghaladott múltat és a nem kívánt jelenségeket kizárólag társadalmi fejlődésünk „hibáiból” származtatni.

Ez a felfogás a leegyszerűsítő gondolkodás jellegzetes terméke. Miután a történelmi haladást folytonos tökéletesedésnek fogja fel, megretten az ellentmondások láttán. Különösen, ha az újrakeletkező élet, vagy kevésbé drámai konfliktusokat a hirdetett eszményekkel veti össze.

o

Nem fejlődtünk volna morálisan? Illyés Gyula öreg bérese jut eszembe a Puszták népéből, aki mikor az intéző veri, felkiált: „Bottal ne üssön az úr!” A történetben az a megrázó, hogy a cselédember nem a megalázó verés ellen tiltakozik — mert a rendszer legnagyobb gyalázatára, a szokásszerűség alapján maga is elfogadja jogosságát —, csak a verés módja ellen. Ez a világ mindestül elsüllyedt.

Történelmi sorsfordulóink elsöpörték a vagyonhoz, származáshoz kötődő kiváltságok gyűlölt rendszerét, az embert

k

lealacsonyító egyenlőtlenségek világát, az országos méretű szegénységet, a „tessék a tüdőt kiköhögni” nyomorúságát. Ehhez persze a volt uralkodó osztályokat egészükben korlátozni kellett — hatályon kívül helyezni viselkedési, magatartási kódexüket is —, mert ez a társadalmi méretű egyenlőtlenségek szigorú hierarchiáját rögzítette. És ezzel az egyén a korábbiakban nem ismert szabadságfokra jutott, juthatott. Erkölcsét új törvény alakította, mert megszabadult a rangok és előjogok kényszereitől.

Sajátos módon magatartásunk újabb keletű zavarai ezzel a történelmi vívmánnyal is kapcsolatba hozhatók — meglassult, elakadt a felszabadult in- dividumok közösségbe integrálódásának folyamata. S bár újkeletű asszimetriá- ink nem rögzítettek, szerepeik felcserélhetek és felcserélődnek, mégis túlteng bennük a másikra nem tekintő „szabadságigény”.

Mert a múltat nem lehet végképp eltörölni, a történelmet „egészen élőiről” kezdeni. Az osztálytársadalom a Kinek mit szabad és mit nem — szabályozásával óhatatlanul hatott az elnyomottak világára is. (Gondoljunk csak a gyereket korlátozó „míg az én kenyeremet eszed ...” máig élő szülői dörgedelemre.) A nyomor az emberi vágyakat legfeljebb a „cukros ételek”, s a „kétdeci fröccs” világáig engedte szárnyalni. Azaz a munkásba is beleette magát így, vagy úgy a szűkösség világa. S a felszabadulás, a megszabadulás a múlttól hosszú és gyötrelmes út.

Nem ítélkezhetünk felelőtlenül. Az egyszer jóllakni paraszti vágya az utóbbi emberöltőben elégülhetett ki, ezért nem csodálkozhatunk sem a mohóságon, sem az anyagi javakat tartalékolni törekvő elővigyázatosságon. Utunk nem volt „egyenesvonalú”. És azt is tudnunk kell, hogy társadalmunk számszerűen kis — de emberekről lévén szó, jelentékeny — csoportja jövedelmének nagyobbik hányadát még mindig élelemre kénytelen fordítani.

A magatartásunkban is ott van tehát az új viszonyok között az ősök ritmusa. Jól érzékelteti ezt Gorkij: Az anya című regényében. A fiatal Pavel Vlaszov, aki a gyári kommunista sejtben már a társadalmi méretű egyenlőség megvalósításáért szervezkedik, otthon még nemrég meghalt apja örökét átvéve, félrészegen veri meg az anyja előtt az asztalt: „vacsorát”. Méginkább beszédesen vall a felemelkedés kapaszkodóiról — hogy amikor a fiú elmaradozik a kocsmából, s az anya könyvet pillant meg a kezében, aggódni kezd: „fiam, milyen

társaságba keveredtél?”

A régi hatalmi elit felszámolása történelmileg igen rövid idő alatt ment végbe — jóval nehezebb ennél leküszködni magunkban a dzsentrit, polgárt, vagy a jobbágyot.

iAns.i] I jIbv • I

O

A politikai forradalom mámorában mindez egyszerűnek látszott: mindent

félretolni, méricskélés nélkül, ami a múltra emlékeztet.

Tárgyunknál maradva: nem a viselkedés úrtól tanult szabályait, a szabályt egyáltalán. A viselkedés maga lett „gyanús”. „Viselkedünk, viselkedünk?” — kérdezzük gúnyosan ma is sokszor, nemcsak a képmutató, de néha hirdetett normáinkat felvállaló ismerőseinktől is. Múltunk tényleg „össze van torlódva”, melyek a gyökerei a közügyekért lótó-futó embereket körülfonó tamáskodásnak is.

Annál inkább, mert alig egy emberöltő alatt különleges méretű társadalmi átalakulás zajlott le nálunk. Az iparosodás, az utóbbi évtized agrárnövekedési üteme a kollektivizált mezőgazdaságban, a társadalmi mobilitásnak nevezett nagy átrendeződés, a munkássá válás folyamata, a falu gazdagodása és a falusi formaváltás, az egyre emelkedő fogyasztási színvonal, a kulturális fogyasztás emelkedő szintje drámai változásokat hozott. Érvényesült a történelmi haladás sajátossága: új értékeket nyerve, elveszítettünk néhány régit — új és új problémákkal találtuk szembe magunkat.

Gyakran hangoztatjuk például, hogy romlott a munkamorálunk az utóbbi időben. És megfeledkezünk arról, hogy ez volt az az idő, amikor a mezei szorgalom paraszti szokásaiból nagyipari munkások gyári termelése formálódott, új munkafogásokkal és új erényekkel. # Találhatunk árnyékosabb példát: a

nők munkába állása egyenlősödésük feltétele. De a női munkavállalás űrt hagyott a családban. Funkcióiból átvett az -ipar (félkészétel, konzerv), a szolgáltatás (Patyolat), a bölcsőde stb. Mégis az új helyzet új gondokat szült, például szülő és gyermek viszonyában mind a két oldalon.

A városiasodás, a munkafolyamatok gépesítése kivonta az együttes családi munka alól a fiatalokat, tehát önhibájuktól függetlenül munkán kívül nőnek fel és ez magatartásukban nem kívánt új elemet hozott felszínre: a munka és a fogyasztási javak különválasztását. Elvesztették a viselkedésüket szabályozó családi mintát, a tradicionális normát és az ellenőrzés közvetlen közegét.

Új gondjaink tehát nem választhatók el társadalmunk átalakulásának történelmi jelentőségű fordulataitól, folyamataitól.

De nem minden gondunk a kikerülhetetlen objektivitás szülötte. Nem is indokolható az emberi magatartás minden negatívuma a történelem kényszerével. Ügy sem, hogy gazdasági feladataink elvégzése beárnyékolta volna az emberi viszonyok formálásának fontosságát.

Követtünk el hibákat is. Az ötvenes évek törvénytelenségei morális károkat is okoztak. Megsértettek fontos emberi jogokat. De más értelemben is. A viselkedés külszíne mögül gyakran hiányzott a valóságos fedezet és ez lejáratta az értékeket. Vagy a jövedelmek kényszerű egyenlősítése (a feszített ütemű iparosítás miatt) túlságosan sokáig tartott, s a bérezés aránytalanságai nagymértékben hozzájárultak a munkamorál hanyatlásához, az ügyeskedésekhez.

Túl sokáig képviseltük az „utolérés” ideológiáját, magunkat az egyébként elmarasztalt fogyasztói társadalmakhoz mérve. Ennek a hibának is szerepe lehetett abban, hogy növekvő anyagi gazdagodásunk nem párosult újfajta fogyasztási modellel, amely az összehasonlításban sajátosan új értéket képviselne. Ezzel újból a jelen gondjaihoz értünk. Hogy ma érzékenyebbek vagyunk az emberi érintkezés zavaraira, ez egyfelől jó dolog. Azt mutatja, hogy túljutottunk a primér szükségletek (táplálkozás, ruházkodás) kielégítésén. Ez maga is időszerűvé tette a hogyan tovább felvetését az emberi viszonyok formálásában. Az utóbbi évek gazdasági nehézségei, gyors növekedésünk megtorpanása más ösz- szefüggésükben is időszerűvé tette a kultúra, benne a viselkedéskultúra kérdéskörét.

T

artós tendenciaként számolnunk kell azzal, hogy az anyagi körülmények látványosan gyors javulása, a tárgyi gyarapodás üteme meglassul. Ilyen körülmények között előtérbe kell kerülniük a jólétérzés nem gazdasági' tényezőinek. Az emberi környezet segítőkészsége, a kulturált viselkedés ilyen tényezők. Ideje tehát, hogy ne csak a megszerezhető javak mennyiségén mérjük életviszonyaink alakulását.

Ez annál fontosabb, mert a gazdasági gondok társadalmi kihatásai nem egyenlő mértékben érintik a családokat, egyéneket, társadalmi csoportokat. Politikai intézményeinknek gondosan ügyelniük kell arra, hogy az esetleges feszültségeket ne fokozzák a viselkedés anomáliái, fíogy segítőkész legyen a hivatal, demokratikus a vezető, előzékeny a kereskedő.

Végül: gazdasági fejlődésünk komoly belső tartalékaként mobilizálni kell a hozzáértést, találékonyságot, a szorgalmat, a munkakultúrát, az általános intelligenciát. Ennek intézményes feltételeit a XII. kongresszus határozatai alapján kormányzási intézkedések szolgálják. A törekvéseknek azonban társadalmi méreteket kell öltenie. Beszélnünk kell tehát arról, hogyan kell emberségesen viselkedni, s milyen (erkölcsi, jogi) törvények szerint. Hogy mi az emberi méltóság, hogy mit jelent a belső vezérlésű fegyelem. Tanulnunk kell az érintkezés nyelvét! Mert sok szavunk van az erőszakra és a trágárkodásra is, de kevés a gondolatok és érzelmek szabatos megfogalmazására.

Bármilyen szokatlanul hangozzék is: a társadalomhoz való viszonyunk, világnézeti elkötelezettségünk primér környezetünkhöz kapcsoló magatartásunkban fejeződik ki közvetlenül: szülőnkhöz, gyermekünkhöz, munkatársunkhoz, beosztottunkhoz, főnökünkhöz való viszonyunkban.

Ezért minőségi változásra van szükség életünk teljes folyamatában. Ez lehet továbbfejlődésünk garanciája. „A magasabb fokú műveltségünk birtokában társadalmi reflexszé kell fejlesztenünk az igényességet, szervezettséget, kulturáltságot munkaszervezésben, fogyasztásban és az emberi viszonyok területén egyaránt.”

Azaz, tanulnunk kell új viszonyaink között új módon viselkedni.

1981. augusztus 20.