Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-02 / 180. szám

1981. augusztus 2.

o

4. Színház mindenkinek

A harmincas évek egy régi képeslap oldalain

Régi Szalnlcs, Képes Szabolcs...

A görög szinnaz tuendes A nápolyi Teatro San Carlo. Kulcsár Attila rajza.

korában, a commedia deli’ arte a középkori piactereken, s a napfényes angol reneszánsz a színház történetének három legragyogóbb pillanata. E három együtt kellett ahhoz, hogy ez a művészet olyan legyen, amilyennek ma ismerjük. A fél stadionnyi görög színházépületek az év nagy részében üresen álltak. Két drámai verseny között csak a kecskék bóklásztak a márványoszlopok között. Volt épület, s nem volt „állandó társulat”. A commedia deli’ arte színészei városról-város- ra jártak, s a piactéren rótták össze hordozható színpadukat. Volt társulat tehát, de nem volt épület. A görögök adták a drámaköltőt s a színészt a világnak, a középkor összeszokott vándortársulatai emelték artisztikusan mesteri fokra a színészi játékot (olyannyira, hogy ideiglenesen a drámaköltőről ' is lemondtak), a reneszánsz korban pedig végre minden „ösz- szejött”. Állandó színház épült, a vándortársulatok hosszú időre letelepedtek, a darabokat megint költők írták és a színészek sem felejtették el a mesterségüket.

Minden együtt van, ami a színház lényege

Költő, írott darab, jó színészek, rendező- előadásszervező, és állandó épület, mely már semmi más célt nem szolgál. íme minden együtt van, ami a színház lényege. Ami ezután történik, a szüntelen fejlődés, változás, útkeresés, már csak mint az ember, aki a faekétől napjainkig mind korszerűbb eszközökkel veszi birtokába a világot, de lényegében már nem változik. Több keze nem nő.

A színházépületeket először is az eső elől lefedik, ám ezután világítani is kell. A romantika korának gyertyafélhomályát és fáklyafüstjét (melyből számtalan színházi tűzvész, s még több jórészt máig is érvényes rendszabály származott) lassan felváltja a gázlámpa, majd az elektromos izzó. Mind pazarabb a „kivilágítás”, a színházi gépek „egyre többet tudnak”, hajnalfényt, vöröslő alkonya- tot „végszóra”, s napfényt utánzó pászmák vetülnek át a díszletbástyák lőrésein. Ám mindez, amellett, hogy teljesebb illúziót kelt — nem hoz tartalmi változást. A színház önmegújulási folyamata ezentúl á nagy rendezőegyéniségek, és a drámaírók műhelyében zajlik. Itt derül ki, hogy ennek a görögök óta érlelődő, és minden hatást ma- gábaolvasztó művészetnek naponkénti megújulása ma már nem egyéb, mint egy-egy korábban kitalált, s meglévő elemének időleges fölerősödése. A Shakespeare utáni romantikus kor a látványra helyezte a hangsúlyt. Hatalmas statisztériával dolgozott, díszleteiben felhasználta a korabeli festészet minden hatáskeltő eszközét. (De hiszen ez a nagyszabású középkori misztériumjátékoknak is jellemzője volt.)

A demokrácia iskolája, politikai fórum

Heinrich Laube, a XIX. századi német rendező kardot rántott a romantika ellen, s azt mondta: „A színpadon minden a szó! A díszlet, a jelmez, a kellék fontos lehet, mégsem lényeges, csupán a párbeszédek által kifejezett cselekvés, ami színházat teremt.” (Erről beszél Shakespeare is a Hamlet ún. színészmonológjában, csak nem pontosan így.) A drámaírók egyre inkább a társadalmi problémák felé fordulnak. Azt akarják, hogy a színpadi történetekben saját koruk problémáira ismerjenek az emberek. (A commedia dell’arte állandó figurái ezt emelték művészi magaslatokba, vállalva ezzel a „hatóság rosz- szallását” is, mely abban az időben leginkább botozás formájában nyilatkozott meg.) A munkásmozgalom fellendülésével írók és rendezők fogtak össze, hogy a színházat a demokrácia iskolájává, politikai fórummá tegyék, ahol drámai módon tudják felmutatni a kizsákmányolás ellentmondásait, s felrázni a tömegeket. (És a görög kiasz- ’ szikusok, ők nem ezt akarták? Arisztophanész nyíltan agitált a béke és a peloponé- zoszi szövetség mellett. Meg is botozták a fegyvercsiszárok.)

Legfontosabb állomás azonban mégis Laube, és az ő követői, a francia Antoine, és a német Otto Brahm. Az emberi szó érdekében a. romantika korában már-már gépiessé vált szavalóstílus, az „öblögetés” ellen küzdenek.

Nagy gondot fordítottak a színészek természetes viselkedésére, hogy a mozgások és a gesztusok is olyanok legyenek, mint az életben. E korszak nagy színésznője Eleonóra Duse állítólag azzal képesztette el a minden újat

gyanakodva fogadó német közönséget, hogy a színpadon, játék közben kifújta az orrát. Micsoda parlagi gesztus! Pedig a természetes beszéd, a magától értetődő mozgás és viselkedésforma, és a korhűség olyan „színpadi találmányok”, amik nélkül nehezen képzelhető el ma már a színház. Shakespeare színészei még saját ruháikban játszottak, vagy nemes pártfogóiktól kértek kölcsön, ha az övék — mondjuk királyszerephez —, túl kopott és sörfoltos volt. A huszadik század emberének történelmi jártassága ezt már nem engedné meg, mint ahogy visszatetszést kelt a „kulisszahasogató” szavalás, és a „gesztikulá- lás” is, mert lélektanilag nem érezzük hitelesnek.

A tömegek művészete kitűnő írókkal

A természetellenes színpadi mozgás, az érzelmek „betanított”, egyezményes gesztusrendszere ma is „töretlenül él” az operajátszásban. Figyeljük meg: a szerelmi áriát éneklő tenorista hogyan teszi szívére a kezét, s hogy emeli homlokához, ha bánata van, tenyérrel kifelé, ahogyan azt a romantika korában „illett”. (Hogy jó-e ez, vagy nem, amikor a színház már megvívta a maga harcát a természetes kifejezésmódokért, nem a mi dolgunk eldönteni:)

A XIX. század végére és a századfordulóra mondhatjuk el tehát, hogy a színház a tömegek művészetévé vált. Kialakult a XX. század reális és hiteles játékmódja, színházak épültek szerte a világon, szinte minden nagyobb városban, de a kisebbekben is. Magyarországon is majdnem az összes színház ebben az időben épült. Ügy kellett ez, mint az irodalom elterjedéséhez a könyvnyomtatás. Az előadások rendszeressé válnak, elvileg mindenki számára elérhetők, hatalmasan felszökik az igény a mind újabb és újabb előadható darabok iránt, s ez igen sok kitűnő írót ösztönöz, lenyűgöző drámai életművek megalkotására. Ibsen, Strindberg, Csehov, Bemard Shaw, Gorkij, csak a legnagyobbak közül. Ez az út már napjainkig vezet.

A jövő vasárnap: Színház a Duna mentén.

Mester Attila

E

gy régi-régi újságot lapozva szemem azon akad meg, hogy: „december elsején nyílik az újonnan berendezett Korona-szálló, étterem és kávéház”. Néhány oldallal arrébb pedig a fővárosi nívót mutató, átalakított Nagykorona éttermének és kávéházának fotóját csodálhatom, amelynek csak a tönkrement, varázsavesztett képét ismerem. Az egykori nyitást egy 1937- ben íródott helyi szépirodalmi és társadalmi képes folyóirat adta hírül. A fCépes^Szabolcs. címmel évente tízszer megjelenő lapjőszer- kesztője és egyben fotográfusa Élek József volt, aki családi lapot akart olvasói kezébe adni. Irodalmi müvek, művészi és riportfotók, hírek és keresztrejtvény, sport, orvosi és divattanácsok mellett a hirdetések is vonzották az előfizetőket.

Lapozgatva a lassan két emberöltővel ezelőtti oldalakat, ismerős nevekre bukkanok. Vietórisz József verse, Méreyné Juhász Margit karácsonyi hangulatot idéző novellája mellett Jósa Jolán nevére figyeltem fel. A nyíri drámáról szóló írásában nem a társasági élet szabályairól, hanem a nyírségi népdalokról írt. Örömről, bánatról, dologról és lustaságról idéz egy-egy helyi nótát. Ki tudja, hányán ismerik ma? Nemzedékeket nevelt dr. Marssó József tanár, aki az ezüstös szélhárfa bemutatása kapcsán írt a természet és az élet viharairól. Mindenkiről nem is emlékezhetek meg, mert elragad a böngészde sok híre. Gondolatban az 1937-es Zrínyi Ilona utcára megyek sétálni, ahol elegáns hölgyek és urak délutáni korzózását vonzó kirakatok, ragyogó ruhák tették színessé. Legalábbis erről vallanak a hirdetések. A „biztos sikert garantáló jó fazont” Ferenczy Imre úriszabó műhelye kínálja, szőrmebundák, rókák, prémek Simkorics szűcsnél kaphatók, a divatárut, ajándékot Mayer Ágoston divatüzlete ajánlja. Mint könyvszeretőnek, Szántó Ernő könyvkereskedésénél volt érdemes megállni. A Képes Szabolcs könyvajánlatán okosodva kereshetem itt Makkai Sándor történelmi regényei közül az 1937 karácsonyára megjelent A magyarok csillaga, vagy Nagy Lajos: A falu arca című regényét. Az idő,a két szerző nevét nem homályo- sította, könyveik negyvennégy év múltán is újabb kiadásokat érnek meg.

Bármilyen változatos és elmélkedésre csábító a könyvesbolt kirakatában az irodalom — amelyik ha jó, több generációnak készült —, tovább megyek, és az adaptációját a moziplakátokon keresem. A Hungária filmszínház a Bovarinét hirdeti Póla Negri főszereplésével, az új, nagy sztár, Marlene Dietrich filmjét, a Mártirasszonyt az Uránia játssza. A magyar filmek közül megkezdődött a hírverése Páger, Kabos, és Erdélyi Mici Szerelemből nősültem című filmjének.

Hogy ne csak kedves időtöltésem tárgyait vegyem észre, a felidézett sétáló utcában, a Zrínyi Ilona utca 2. szám alatt máris Izsák József boltja előtt találom magam, ahol illatszerek, szappanok, takarítószerek és festékek láthatók. Mellette észreveszem a rádióboltot, annál is inkább, mert különböző eladó lámpák világítják. Vele szemben a csábítás utolsó lépcsője, a hármas szám alatt a Takarékosság irodája. Csekkönyv váltható itt,

amellyel Nyíregyháza ötven nagyválasztékú üzletében vásárolhatok. A sarkon a Bethlen utcára térek, és ismét könyvkereskedés, amelyet tulajdonosáról Fábiánnak mondanak, és benne játékok is kaphatók. Vele szemben Marsalkó fűszerkereskedése, és ahogy a fejem forgatom, feltűnik Madarász Hella fényképészeti műterme.

Meggondolom sétám irányát, és egy jó fagylalt reményében elindulok a Luther-ház felé. Útközben látom, hogy Garay Zoltán műszerész, Mendek fotós, és Németh József férfiszabó táblája milyen kecsegtető ajánlatokat tesz. Fáradt lábamra gondolok, amelynek már sajogni kellene, de akkor feltűnik a hirdetés, miszerint utolérhetetlen a Stibli cipő, aztán arra, miért kellene egyetlen séta alkalmával elmenni a Vay Ádám (ma Dózsa Györg^) útra, a bútorbolthoz, megnézni a fűtés és 'vízvezeték vállalat kirakatát a Víz utcán, összeírni a tánctanárokat, jelentkezni nyelvtanfolyamra a Szarvas utcán, vagy főzőtanfolyamra az Iparos székházában? .. . Valóban belefáradtam, és amikor leülök a Kossuth téren, nem tudom, hogy Papp Dénes kalaposmester cégtábláját hol láttam: 1937- ben a Luther-házban, vagy 1981-ben a Rákóczi utcán, és csak ekkor jut eszembe, hogy az utolsó előtti békeévben legfeljebb a nagyapám vehetett itt kalapot.

Változik a város. Talán jobban, mint vele egyidős városaink közül bármelyik, mégis marad benne valami állandóság, amely a hangulatát, otthonosságát adja.

Ehhez is jó útikalauz ez a folyóirat. Vajon mit ajánl a régi divatposta? Sajnos, az anyagok nagy részének a nevét nem ismerem, az ajánlás is idegenszerű, de amit a kosztűmről mond, azt érdemes megjegyezni. A szoknya kockás, vagy csíkos, a kabát egyszínű, amelyet színben hozzáillő prémmel díszítettek. Az estélyi ruhák sima fazonúak, voltak, ma is felvennénk. 1937-ben a fekete, a borvörös és a valliskék a divat, amit alkalomra fémmel átszőtt anyagokkal variáltak.

Azok, akik átélték ezt az időt fiatalon, nyilván még több emléket idézhetnének. Megkezdődhetne az ...emlékszel?... és akkor tudod mi történt? beszélgetés, ami feltétlenül azzal folytatódna: ... és aztán mi lett vele? Ennyi idő után a pusztítás, és az elmúlás mindenüvé bement hívatlanul is. Elvitte a rokonokat, a barátokat, és ami az élőknek a legjobban fáj, a fiatalságot. Az élet rendjén nem változtat a nosztalgia, legyen mégoly divatos is, nem is ezért fogtam tollat.

E

gy folyóirat, amelyben — mi tagadás — jócskán található olyan írás, kép is, ami a mi életünktől távol esik, és egy régi úri osztály életét örökíti meg, ennél sokkal többre volt képes. Tájékoztatta, érdeklődővé tette az 1937-es Nyíregyházát. írt és hirdetett benne mindenki, aki számított. Sporthíreit, humorát, postáját még nem is idéztem, de így is érzékelhető, hogy egy viszonylag kis közösségnek szóló sajtótermék milyen gazdag forrásanyaga a honismeretnek, a város történetének, múltunknak, jelenünknek.

Láczay Magdolna

Tizenöt perc sziget

Aprócska szabolcsi állomásról indul tovább a vonat. Pillanatokon belül úgy gyorsul fel, mintha órák óta robogna... Száguld a vidékhez és önmagához nem illő sebességgel. A félig lehúzott, kétes tisztaságú ablak mögött szakadozott filmszalagként fut a nyírségi táj... Almáskertek, talajvíztől tarkálló, távolba nyúló rétek, legelésző tehéncsordák, apró juhnyájak... A közelben egy hatalmas testű kutya próbál együtt futni a vonattal, de feladja.

A kocsiban — néhány félig lehúzott ablak ellenére — szinte elviselhetetlen a meleg és a pálinkaszag. Egyedül ülök az ablak mellett, egy régen ölembe ejtett újsággal. Próbálok olvasni, de sikertelenül. A mellettem és szemben lévő bőrhuzatos ülések gazdátlanul, kopottan, folya- dékfoltosan tárják elém mostoha sorsukat. Mögöttem ádáz kártyacsata dúl, hangos szóváltások, durva röhögések, leplezetlen káromkodások közepette. Odább két lenszőke kisgyerek — egy fiú és egy lányka — az ülésen ugrálva marakodnak valamin. Szüleik egymáshoz dőlve bóbiskolnak. Szemben a túloldalon egy toprongyos cigány fogaival bontja fel a sokadik sört, majd tétova mozdulattal nyújtja egy vele szemben ülő őszhajú férfinak... Az kibámul az ablakon. Nem akarja észrevenni a „gesztust”. A cigány orrán hipermodern vonalú, méregdrága napszemüveg. Tetovált kézfeje fölött külön életet él a szemüvegcsoda. Az üveg alján ismét nem marad semmi. Agyontaposott pár-cipő hever két ülés között a padlón. Tulajdonosa összehúzódva, részegen alszik az ülésen. Rendezetlen öltözékét egy magához ölelt kisméretű műanyag fürdőkád takarja. Feje mellett a padlón, üres pálinkásüveg rázkódik, ritmust kocogva a fűtőtesttel...

— Nézd csak, édes lányom! Üljünk ide, itt van hely — szólal meg fölöttem egy női hang, és nyomban mint apró kis fekete villám, vágódik a velem szemközti ülésbe egy hét-nyolc év körüli cigánylányka.

— Ugye, szabad itt a három hely? — néz rám kérdően a' fiatalasszony.

Igennel párosuló bólintá- somra a kislánya mellé ül, tömött műanyag szatyorját ölébe helyezi és várakozóan néz a kocsi ajtaja felé...

Huszonhat év körüli cigánynő, a szokásos mélyfekete szemekkel, a haja — ha lehet — még feketébb. Simára fésülve keretezi barna arcát, melyen a száj körül kisebb- nagyobb foltok jelzik; nem régen szülhetett. Fáradtnak látszik. A kislány szakasztott anyja. Ül velem szemben, hátát, fejét az ülés támlájának veti, s nyílt, nagy szemekkel mustrál engem — az idegent. Fehérgalléros, egyforma anyagból készült köny- nyű kartonruhát viselnek mindketten (hogy tudták ezt összehozni?!) s szinte kiabál róluk a tisztaság.

— Ülj le, itt még van egy hely! — szólal meg hirtelen a fiatalasszony, a mellettem lévő helyre mutatva.

Felnézek. Harminc év körüli férfi áll előttem. Cigány, ölében — hófehér kötött kezeslábasban — apró emberkét tart. Egyhónapos sem lehet. Felesége invitálása ellenére lenéz a gyerek mögül és rámkérdez:

— Szabad a hely?

Rendkívül óvatosan leül, a

gyereket hanyatt fekteti ölében. A kicsi szétdobja tömzsi karjait, alszik mint a tej. A parányi fekete fej felett őszJáték maszkban és maszk nélkül

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET