Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

1981. augusztus 16. fl Hajnó és a kutyafejű lány Hítoszhordozó a hídon 99 Ezt a világot szeretem...“ Beszélgetés Abramov magyar fordítójával „Megyek, negyed, fél dél, Negyed, három­negyed éjfél!” A boszorkánytörténetek rá­olvasó szövegére emlékeztető mondat egy frissen tettenért mitoszból, a Vérbíró-ból való. Az egy szereplős darab írója, előadó­ja ugyanaz a személy: Szendrő Iván színész, a Játékszín tagja. A szokatlan előadáshoz il­lően nem mindennapi volt a bemutató he­lye is: a Komlódtótfaluhoz vezető régi Sza- mos-híd. — Nagygéc környékén hallottam először a Hajnó nevezetű szörnyetegről, aki nagy árokugró bottal jár, mezőkön, mocsarakon vágtázik át mesélte Szendrő Iván. — A kas­télyában foglyait darálógéppel feldarálja. Szőrösarcú, kutyafejű lányát az emberek ré- misztésére küldi. Megéreztem, hogy egy kulcstörténet nyomára bukkantam. Leköltöz­tem és minden élőt felkutattam, aki ismerte a Vérbíró mítoszát. A gyűjtőmunka eredményét Szendrő Iván az 1980-as márciusi Valóságban közzétette. De valójában ki is ez a Vérbíró, mi is ez a Szendrő Iván az ősbemutatón. (Szkárossi Zsuzsa felvétele) Első látásra az egyensúly és a rend nyi­latkozik meg Horváth István fotókompozí­cióiban. Ügy sorakoznak ezek a terebélyes, színezett táblák a városi művelődési köz­pont kiállítótermében, mintha részei volná­nak az épületnek, a függőleges és vízszin­tesen tagolt síkoknak. A fából, téglából, vályogból, malterból való alakzatok azon nyersen, töredezetten, szálkásan, porosán mutatkoznak a fénytelen papíron. A magyarázat rész és egész viszo­nyában keresendő. Horváth István a kom­pozíció mestere és művésze. Elsősorban a kapcsolatokkal és az összefüggésekkel, így hát a kapcsolatokról és az összefüggésekről beszél. Tisztán, éretten, elmélyülten. Azzal az igazi tudatossággal, amely kiterjed az eszközökre és az eljárásokra, a mondandóra és a látványra, a személyességére és a törté- nelmiségére, ugyanolyan komolysággal és gondossággal, ámde mindig a végső célra és szerepre tekintve. Mostani sorozatának megteremtésében egybemarkolja a fotózás köznapi tárgyiassá- gát és a fény-árnyék határát, fokát különle­ges érzékenységgel szabályozó legújabb el­járást, a képzőművészet hagyományos hátte­rét, színmezejét, és a jelek, betűk, szövegek pop-arttól kölcsönzött kiemelését. Gyakran zűrzavart okoz ez a sokféleség. Horváth Ist­ván azonban nyugodtan élhet vele, mert ön­álló, eredeti akotást ötvöz belőle. Hasonlóra törekszik a felület megmunkálásában is. Nem veti meg a tetszetősséget, a külső szépséget. Kellemes színeket, elegáns vonal- vezetést alkalmaz. Mint a jó ács vagy pallér, Horváth Ist­ván is megőrzi a részek sajátosságát, fon­tosságát, úgy bontakoztatja Hi a teljességet. Ezért esik meghatározó hangsúly arra, hogy a képi egész csonka, hiányos elemekből áll. Nem kapuk, falak, kerítések itt és itt, ebben és ebben az utcában, hanem minden kapu, minden fal, minden kerítés közös jegyeire emlékeztetnek. Talán itt sűrűsödik legjob­ban a személyes élmény. Gazdagabb világ ez azonban annál, hogy- sem ennyi érzelmi és gondolati társítással „kollektív látomás”, amit megyénk keleti szélein ma is mesélnek az idősek? Az 1848—49-es szabadságharc vérbefojtá- sa után Magyarország egy távoli csücské­ben, Nagygécen telepedett le a magyar for­radalom hóhéra, báró Julius Haynau. Ám egészségének nem tett jót az alföldi levegő. Három év múlva elköltözött birtoHáról és utazás közben, Bécsben meghalt. Távozása után mítosz alakult ki személye körül. A Nagygéc környékén lakók emlékezetében formálódott ki Hajnó rettenetes alakja.-— Azért tartom a Vérbíró mítoszát kollek­tív látomásnak, mert benne sűrűsödik össze mindaz a szörnyűség, megpróbáltatás, amit a közép-európai népek a mostani időkig tör­ténelmük során átéltek — folytatta Szendrő Iván. — Megtalálható benne a régi hitvilág­ból a mocsári szörny képe, a magyar szabad­ságharc megtorlójának, Haynaunak az éle­tével egybeötvözve. — Hogyan fogalmazódott meg bennem, hogy az idős emberek elbeszéléseiből szín­padi művet készítsek? Ehhez egy élmény segített.~Késő este a gyűjtésből biciklin ha­zatérőben az említett SZamos-hídon kóbor kutyák támadtak rám. Ügy tüntraVérbíró mítoszának őrzői és nem engedik, hogy ma­gammal vigyem a történetet. „Hajnó!” kiál­tottam rájuk, s a kutyák elengedtek. Szem­be mertem fordulni tehát — jelképesen — a szörnyeteggel, és a mítosz hordozásában megtaláltam a magam dolgát. — Ma Nagygéc, Komlódtótfalu környéke víztározónak nyilvánított terület. A Számo­son átvezető régi hidat is lebontásra ítélték. El fog tűnni tehát az a vidék, ahol az em­lékezés a szörnyre — megmaradt. Hogy eb­ből a vízíördögből” kihozhassam a Vérbíró mítoszát, és így az fennmaradhasson — ezért kezdtem el mesélni a szörnyeteg tet­teiről először a Komlódtótfalu melletti ré­gi hídon. Az ősbemutató után a monodrámát még Csengersimán, Szamosbecsen, Szamosangya- loson, Jánkmajtison és a községhez tartozó kis településeken adta elő a színművész. Azután a Vajdahunyadvárban a budapesti közönség is megismerkedhetett a darabbal. A hazai bemutatókat követően Jugoszláviá­ban, Franciaországban meséli majd tovább a mítosz felfedezője a szörnyeteg tetteit. — Kötelességemnek tartom, hogy a talált történetet sokakkal megismertessem. Hírt viszek a világnak a tetteiről, és hirdetem: nem kell félni tőle, legyőzhető. Ügy terve­zem, hogy a darabot újabb részekkel bőví­teni, és mindig itt, Szabolcs-Szatmár me­gyében mutatom be először. Reszler Gábor beérhetné. Maguk az elemek is külön tartal­makat hordoznak. Elsősorban azáltal, hogy ép, hasznos tárgyként már nem szolgálnak; ami megmaradt bennük és belőlük, ezt az ember alakító, formáló, szépítő akarata és képessége tartotta meg. Hát ezt az éles és finom megkülönböztetést fejezi ki a ron- csoltságon, szétesettségen, mállottságon fö­lülemelkedő és uralkodó rend, szépség és egyensúly. Tovább is van azonban. Horváth István a tárgyak származását is fölismerhetővé teszi. Történelmi értelemben. A régi magyar pa­raszti, falusi világ tárgyai ezek. Végül ilyen­ként hullanak ki az időből és őriztetnek meg az időben. Búcsúztatásnak is, tisztelet- adásnak is, mérlegvonásnak is fölfoghatjuk mindezt. A történelem hitelesítő pecsétje­ként is, Horváth István művein. Székelyhídi Ágoston Egy kép a kiállításról. (Cs. Cs. felv.) Űjságok, folyóiratok, s az utóbbi években mind többször könyvek oldalain olvashat­juk: „Fordította: Antal Miklós.” A vásáros- naményi járási könyvtár vezetője negyed- százada szerzett 'diplomát Budapesten, az Idegen Nyelvek Főiskolájának fordítói sza­kán, de csak ezekben az években robbant be igazán eredeti szakmája élvonalába. Eddigi munkájának csúcsa Fjodor Abramov három jelentős kötetének fordítása. — Hogyan törhet be valaki Vásárosna- ményból — ahogy nálunk mondják: az isten háta mögül — a magyar könyvkiadás berke­ibe? ■ — Az én fordítói munkásságom elismerése valóban nehezen kezdődött. Először be-be- kopogtam a Kelet-Magyarországhoz egy-egy kisebb humoros fordítással, amelyeket szin­te kivétel nélkül közölt is a lap. (Persze csak olyanokkal mertem bemenni, amelyeknek volt is értékük.) „Kék tenger, fehér hajó" — Azután 1965-ben megjelent a Junoszty moszkvai ifjúsági folyóiratban — 1955-ben alakult és sok nagynevű szovjet író itt kezd­te — egy ifjúsági regény, Kék tenger, fehér hajó címmel, amit egy irkutszki fiatal geo­lógus, Gennagyij Maskin írt. Fel se figyel­tem volna rá, ha nincs előtte Jevtusenko be­vezetője. De volt. És olyan találó, súlyos szavakkal illette ezt a fiatalembert, olyan nagyra értékelte első írását, hogy belekezd­tem a regény fordításába és nem tudtam ab­bahagyni. Mint Jevtusenko meséli: a bratsz- ki vízierőműnél járt, amikor a kezébe adták ezt a kéziratot. Éjjel olvasta a szállóban és nem tudta letenni. Akkor még nem is gon­doltam kiadásra, de amíg el nem készültem a fordítással (minden szombat délutánom, vasárnapom és az éjszakák egy része is erre ment rá), valami szépséges izgalomba ke­rültem. Egyébként a kisregény Szahalin-szi- getéről szól, amelynek egy kis településén odatelepült orosz és ottani japán gyerekek barátkoznak. A kezdeti ellenségeskedésből, a túlfűtött gyűlöletből (ezek a japán gyerekek tényleg ebben a légkörben nőttek fel) alakult ki a háborút követően a barátság, sőt a gyer­mekkori szerelem is. Jevtusenko azt mond­ta, — és igaza van — hogy a- könyv azt a sajnos már feledésbe menő igazságot tartal­mazza, hogy minden ember képes megérte­ni egymást ezen a földön. Bármilyen nyel­vet beszélnek, bárhonnan valók is. Ennyivel több ez a könyv, mint az orosz és a japán gyerekek barátkozása. Maskin hősei termé­szetes és vérbő alakok, nyilvánvaló tehát, hogy a saját gyönyörűségemre csináltam meg a fordítást. Az asztalfióktól a kiadóig — Ebben az időben járt mifelénk Féja Gé­za és Fábián Zoltán. Megkérdezték, miért nem foglalkozom fordítással. Bevallottam ezt a kisregényt. Géza bácsi elkérte, még aznap éjjel elolvasta a vasúti szállóban. Nagy iz­galommal vártam a véleményét, ami ez volt: „Kár volna itt maradnia az íróasztal fiók­jában”, s elvitte Pestre. Fábián azt mondta rá: „A világirodalomban is kevés olyan nagymama van, mint a kisregénybeli orosz bábuska. Emléket kell neki állítani ilyen­formán is.” Nála olvasta el Varga Domon­kos, ő pedig elvitte a Móra kiadóhoz, amely­től szerződést kaptam rá. Nem is tudtam, mi­nek örüljek jobban: hogy lefordítottam, vagy hogy megjelenik. Ritkán fordul elő, hogy va­laki csak úgy lefordít egy könyvet és beál­lít vele, megbízás nélkül. Elolvasta az egész szerkesztőség, nyilván kicsit kíváncsian is: ki az a csodabogár, aki ennyi időt áldoz ilyesmire. 1974-ben jelent meg a könyv. Egy kritikus azt mondta róla, hogy még ott is, ahol sok száz a jeles ifjúsági író, évtized­ben ha egyszer jelenik meg ilyen mű. Könyvsiker lett itthon is. — Egy műfordítónak ez a legédesebb gye­reke, mert ez az első... — Méghozzá szerelemgyerek, hiszen nem törvényesen, nem kiadói megbízás alapján született. Antal Miklós fordításaival ezután antoló­giákban, majd az Európa Kiadó 1977-es Ég­táj című kötetében találkozhatott az olvasó. — Az utóbbinak fordítottam Peskov Apai ítélet című elbeszélését. Rövid, de megdöb­bentő történet egy fiatalemberről, aki dezer­tált a háborúban, szülőháza közelében buj­kált. Az apa, a tisztességben megőszült erdő­kerülő megtalálja a fiát és felszólítja, men­Antal Miklós. jen vissza a háborúba, az emberek így meg­bocsátják neki a történteket. Ám a fiú el­szalad, mire az öreg ítél: meghúzta a ra­vaszt ... A leningrádi élmény Ettől kezdve bőségesen kapott munkát az Európa Kiadónál. Előbb két hosszú elbeszé­lés a kazah irodalomból, s akkor szóltak ne­ki, olvassa el Abramov egy kötetét, a Fivé­rek és nővérek-et, csináljon egy próbafordí«, tást. Megcsinálta. Nagyon megtetszet neki a könyv, mint az utána következő kettő is, amely Két tél és három nyár, majd az Utak, keresztytak címmel jelent meg. — Valaki azt mondta, hogy mostanában minden vérbeli prózaíró Szibériából jön... — Valóban. Suksin izzig-vérig szibériai, Vaszilij Belov ugyancsak és Raszputyin is. De mindenképpen mellettük van Abramov. Jó másfél éve 'jártam Moszkvában az orosz fordítók ötödik kongresszusán, s ott bő al­kalom volt beszélgetni irodalmárokkal. Ami­kor bemutattak, mint Abramov magyar for­dítóját, mindenki nagy elismeréssel beszélt az íróróL Hogy még nagyobb legyen az örö­möm, eljutottam hozzá Leningrádba, ahol a ma hatvanéves író él. (Abramov a leningrádi egyetem irodalmi tanszékének volt a veze­tője nyugdíjazásáig. Munkásságáért állami díjat és Lenin-rendet kapott.) Meghívtak a lakásukra, egy nagyon kellemes délutánt töl­töttem el náluk. Igen gazdag a nyelve, igazi szibirják. Jó néhány kérdezni valóm volt, el­lenőriztem, hogy a tájszavakat jól fordítot­tam-e. Szerencsére ezzel utólag sem volt sok gondom, de sokat segített maga a beszélge­tés levegője, aminek a negyedik kötetnél ve­szem hasznát. Ezt A ház címűt tavasszal kell leadnom. Közben megbíztak egy tisztes ter­jedelmű munkával, Szluckisz litván író Nap­lemente című regényének fordításával. Ez merőben más, hiszen az azelőttiek paraszti környezetben játszódtak, ennek a témája or­vosi. A szakma elismerése — Milyen az élete egy Vásárosnaményban élő műfordítónak? — Nem panaszkodom. Szeretem a Bereget, azt hiszem, hat ökörrel sem lehetne elhúzni engem innen Pestre vagy valamelyik nagy­városba. Parasztgyerek voltam, a középisko­lában bejáró Nyíregyházára, Napkorról. Én a természetet nem úgy ismertem meg, mint a városi gyerek nyáron, hanem valahogy úgy, mint Abramov. Benne éltem és együtt az emberekkel. Én 9 éves koromban már szán­tottam tehenekkel. Ezt csak azért mesélem, mert az ember tényleg odaragadt az embe­rekhez, a természethez. Hogy ez éppen Na- ményban, Napkoron vagy akár Szibériában történik, az mindegy. A hasonló sorsú em­berek mentalitása azonos. Hiszik, vagy nem én minden szovjet regényhősnek — bár nincs két egyforma alak — tudnék magyar megfelelőjét találni. Ha kedvenc egy fordítás, azért is az, mert ez az a világ, amit és sze­retek. Antal Miklóst három éve felvették az író­szövetség fordítói munkaközösségébe, idén pedig a művészeti alap irodalmi szakosztá­lyába. Ami többet ér: ismerik és elismerik immár a szakma berkeiben. Jelentős siker ez annak a megyének is, ahol Antal Miklós él és szerényen, de rendkívüli kitartással dolgozik. Kopka János Horváth István fotókompoziciói Nyíregyházán Tárgyak szelleme KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents