Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
N agyapa a hintaszékben ült, kezében újságot tartott, de nem olvasott, tekintete papírt szorító ujjain pihent. A körmei erősen szarusodtak, a bőre száraz volt, kráterszerű pórusairól felidéződött benne a tavasszal szántott határ, amikor a göröngyök, mivel nem szíttá őket szét a fagy, kemények, mint a szikla. Nem eszébe jutott ez, hanem szinte a szemébe ötlött a szántás, mert hamarabb tűnt fel előtte valaminek a képe, mint a neve, vagy ezzel kapcsolatos gondolata. Keskeny, kissé kegyetlen arca, szemére liffenő szemhéja nem sejttette azt a mérhetetlen ráérősséget, ko- ^rjiótosságot, tanakodást kedvelő természetet, amiről ebben a kisvárosban oly igen jól ismerték. Az, hogy most ült, ellene szólt valódi tulajdonságainak. összerán- eolt homlokkal, élesen nézte az ujjait; azt hitte volna az ember, van annyi nyers indulat benne, hogy ha kell (mert megmarta egy mérgeskígyó vagy katonának Nagyapának jószerével nem is volt története, ha netán ő került szóba valahol, legtöbbször a vörös kakasát emlegették. Volt ugyanis régen — harminc, negyven vagy ötven évvel ezelőtt? — egy verekedős kakasa, aki, ha belépett valaki a kapun az udvarba, rátámadt, ki akarta verni áz érkező szemét, belevágta a csőrét a hátába, fejebúbjába. Nagyapa husángot támasztott a kerítésnek az utcán, a kapun kívül, hogy ha jönnek hozzájuk, megvédhessék magukat a kakastól. Alattomos jószág volt, settenkedve, némán, lábait lopakodva, óvatosan rakva előre, meglepetésszerűen rohamozott. Azt tanácsolták nagyapának, vágja le, egye meg a kakast, úgy tartották, különlegesen jó leves lenne belőle. De ő addig-ad- dig tanakodott, levágja, ne vágja le, míg arra jutott, meghagyja, mivel a tyúkok nagyon elégedettek voltak vele. S elvégre a kakasnak a tyúkoknak kell megfelelni, nem neki, mondta. Ez rávallott. A természetére. A Gulay István: CSÖND vinnék különben), könnyen lecsapná bármelyik' ujját baltával. De megvolt mind a tíz ujja. Az is rideg természetre vallott, hogy soha semmilyen állatot nem tartott maga mellett, sem a feleségének, sem a fiának, később az unokájának sem engedte meg, hogy házhoz szoktassanak kutyát, macskát vagy sündisznót, az utóbbit azért, mert úgy horkol, akár egy ember. Galambot sem tartott a padláson, cinkének sem akasztott ki szalonnát. Nem ragaszkodott semmihez és senkihez, kivált a hasznot nem hozó dolgokhoz, állatokhoz, tárgyakhoz. Az emberekhez sem. A szokásait sem szerette, pedig voltak olykor neki; egy időben a szemétbe dobta a zsebkendőjét, ha megtelt, nem engedte kimosni, később meg nem fé- sülködött. Az emberek rendszerint szeretnek a szokásaikról fecsegni, ő fecsegni sem szeretett. A szokásait meg, ha voltak is ide- ig-óráig, utóbb elhagyta, hűtlenül, egykedvűen, nem gondolt rájuk soha többé. Néha valósággal tutyimu- tyinak mutatkozott, mindenesetre inkább csak őrjítően akkurátus volt, semmint az ábrázatának megfelelően hideg eszű, orbáncos kedélyű. A városban nagyjából mindenki ismert mindenkit. Vagy a háborúból (akkor sokan összeismerkednek), vagy még az iskolából, vagy mert olyasmi történt az illetővel, amiről beszélni szoktak az emberek. A nyomorékok egy ilyen kisvárosban nem tudtak elbújni a kíváncsiság elől, nekik még a gatyájukba is belenéztek, mondván, a nyomorék férfi is férfi. A csélcsap asszonyok, nagytermészetű férfiak közismertek voltak. Ugyanígy a rabbiátus természetűek (akik verték az asszonyaikat) és a duhajok. jellemére. Megtartotta a kakast évekig, addig bot támasztotta az utcafronton a kapufélfát. Aztán valaki agyonverte a kakast. Megzörrent az újság a kezében. Az ajtó felé pillantott, de nem jött senki, léptek koppanása sem hallatszott. A fia otthon volt, de nem az öregházban lakott, hanem a mellé épített új épületben. Ez a megrez- zenés szokatlan volt. Nagyapa soha senkit nem várt, látogatói ritkán akadtak. Talán az újság tette, hogy megcsúszott az ujjai közt. özvegyemberként szokott rá az újságra, amikor, bár tudott volna dolgozni, de felhagyott a munkával. Az újságot a házhoz hozza a postás, naphosszat ült így az ablak mellett, a kezében tartva és nem hiányzott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt, vagy annyi sem. Legfeljebb egy délután és egy délelőtt; rendjén is volt ez így, hiszen a gondolatok meggyöt- rik az embert, bármily csekélyek vagy sekélyek. Apró gondolatokkal, mondjuk azzal, hogy hónapról hónapra erőtlenedik, felesleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon át érnek puszta felismeréssé, addig csak a megszállottak viaskodnak velük, illetve magukkal, hogy kicsikarjanak valami napnál világosabb eredményt. Nagyapa az újságot is azért szerette, mert nem kiabált, olvass el! Egy újságban nincs semmi iz- gágaság, semmi ellen nem tiltakozik, semmit nem követel. Ha követel vagy tiltakozik, sem történik semmi, ha nem olvassa az ember. Viszont kellett neki valaki, illetve valaki helyett (a felesége helyett) valami, amivel együtt lehet élni anélkül, hogy bármire kényszerítené. Nagyapa kilencvenedik évében volt, sok disznót meghizlalt életében, Azért vált természetévé a ráérősség, azért dolgozott olyan módszeresen, szinte mániákusan, azért tanakodott jelentéktelen, hétköznapi dolgokon is, mert addig, amíg ezekkel foglalatoskodott, csönd volt a fejében, lelkében? Tény, hogy nagyapával nem történt soha olyasmi, amiről mesélhetett volna a fiának, vagy elszórakoztathatta volna az unokáját. Arról a kakasról meg elfelejtkezett. Szerette az újságot, bár inkább csak a szagát ismerte. Gyorsan elrepült vele az idő. Ha délben átjött a fia, menjen át hozzájuk, mert asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt. Átcsoszogott a másik házba, nagyházba, a fiáéba és főleg levesevés közben magában némán, jólesően kuncogott. Csak a szeme nevetett és nem is gondolt semmire, csak az a jó érzés, amit az idő könnyű múlása okozott benne, melegítette a bensejét, csillant meg a szemében. Ha kérdezték, felelt, néha önkénytelenül megszólalt: „Jó meleg a leves!” vagy „Jó puha a kenyér!”, mert a levest is kenyérrel ette. A fia ilyenkor izgágán visszaszólt: Jó hát! Miért lenne hideg?!” vagy „Puha hát! Gondolja, hogy szárazát adunk?!" V isszacsoszogva az öreg házba egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy egyáltalán ebédelt. A székbe telepedett, kezébe vette az újságot, de nem a betűkre, inkább az ablakon túlra az utcára bámult. Becsapta magát, hogy olvas, ezért aztán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehet figyelni. Most is kibámult: nézett, mégsem nézett; látott, mégsem látott. És közben újságot olvasott, pedig nem is olvasott. „Írsz? — írok, feltétlenül.” És azóta megérkeztek az első levelek. Pár percre, míg fut a toll a papíron, megint eleven a tivadari emlék ... — A tanárnőnek van gyereke? — kérdezte az egyik kiscsoportvezetőt a Tiszado- bi Gyermekvárosból érkezett szakmunkástanuló. — Van. — És mekkora? — Majdnem, mint te. — Akkor a tanárnőnek elmondhatom, hogy mennyire féltem idejönni? — Persze, el. De miért? — Azért, mert mi, intézeti fiúk nem voltunk még Karakay Zita. Móricz Zsigmond olvasótábornak. Nos és a halfőző'verseny, meg a gyalogtúra a Pe- tőfi-fához, Nagyarba ... A legtöbben azonban nem az előadásokat és előre megtervezett programokat emlegették, hanem a kiscsoportBardi Terézia • tokról beszélgettünk. Többen megszólaltak akkor és azt mondtam, egy ilyenfajta közös munkára csak őszinteséggel lehet elindulni. S most, amikor zárunk, nem azt kell keresni, vajon Bartókot jobban szerető gyerekek men- nek-e ki a táborból, hanem azt, vajon nyitottabbá vál- tunk-e az ő művészetét befogadni? Vagyis azon, hogyan tehetem magam nyitottabbá a világra? Orgován József a stúdióban. ilyen olvasótáborban, nem tudtuk, hogy fogadnak itt minket. A többieknek biztosan könnyű lesz beilleszkedni. De, tetszik tudni, én még a szüléimét sem ismertem, nekem senkim sincs. — Itt majd találsz barátokat... ★ Táborozás előtt sorra vettük a legemlékezetesebb programokat. Jól sikerült a KISZ- ankét, melynek vendége Bihari -Albert, a KISZ megyei bizottságának titkára volt. Ifjúság és politika — így lehetne röviden összefoglalni a vita lényegét. A táborlakók itt kezdték egymást megismerni : ki miként vélekedik önmagáról, a környezetéről, hazáról, emberről. Kiderült, hogy a tizenöt—tizenhét éveseket igenis érdekli, többségüknek van önálló véleménye, s azt vállalja is. Emlékezetes volt Fábián Zoltán előadása Bartókról. Még az utolsó napon is sokan emlegették. Sikeresnek tartották a tarpai gyűjtőutat: ezúttal a ház körül használatos gazdasági eszközökből kaptak ajándékba néhány régi darabot, sütőlapátot, osztókét stb. Ott sorakoznak a a gyűjtött tárgyak az ebédlő sarkában — már egy minimúzeum. Megkedvelték a Dongó együttest, a nyíregyházi fúvósötöst, s ritka zenei élményben volt részük, amikor a hírneves Bige József az esti tábortűznél tárogatón játszott. Megbarátkoztak Tar Béla jánkmajtisi fafaragóval, aki 4 méter magas oszlopot faragott a tábor főterére — van tehát már „emlékfája” a foglalkozások keretében lezajlott beszélgetéseket. ★ Karakay Zita például, aki Csongrádról jött, így foglalta össze a tizenkét nap történetét: — Sokat vitatkoznak mostanában azon, milyen a jó olvasótábor ? Szerintem: ilyen. Irodalom, zene, néprajz, képzőművészet, történelem, művészettörténet — szóval mindenről beszéltünk. A legfontosabbnak azt tartom, hogy nagyon mély volt a diákok és a felnőtt csoport- vezetők kapcsolata. így őszinte véleményt mondhattam bármiről és ezért senki nem lépett a sarkamra ... A beregdaróci Bárdi Terézia alaposan felkészült a táborra. Előtte tanulmányozta az ajánlott irodalmat, módszeresen feldolgozta, amit Bartókról megtudhatott. Lenyűgözte az a változatos program, amelyben — saját kifejezésével — az emberről és a világról volt szó, olykor a bartóki életmű tükrében, máskor kiránduláson, vagy esti tábortűznél. A legnagyobb élmény? Természetesen Németh Péter múzeumigazgató beszámolója az ásatásokról. Mert Teri, a kisvár- dai Bessenyei Gimnázium tanulója csakis régész lesz, semmi más! A tőle megszokott módon, teljes szívével kitárulkozva, meleg szavakkal zárta a tábort Fábián Zoltán író. — Emlékeztek? Első este félig ismeretlenül, félig egymással is ismerkedve BarMég egy nap volt hátra a tábornyitóig, amikor az egész napos utazástól fáradtan, nagy bőröndjével betoppant az olvasótábort szervező megyei könyvtárba Menyhárt Amaril. Az országot utazta végig — Győrtől Nyíregyházáig — s annyira izgult, hogy egy napot egyszerűen elszámolt. De így a biztos, mondta, inkább korábban jöjjön, mint egy nappal később ... ★ Harmadnap megérkezett az első levél: az az Orgován József Ignác írta Tiszadobról, aki talán a leglelkesebben próbálta ki képességeit a tábori stúdióban: „A buszban egy kicsit szomorúak voltunk. Sajnos, némelyikünk még sírt is. Joggal sírtunk, hisz 12 napon át egy teljes, család volt a tábor és sajnos búcsúzni kellett mindenkitől. Nagyon jó volt, tele volt kalanddal és regénnyel. Rengeteg címet kaptam, azt tervezzük, hogy meglátogatjuk a barátainkat, akik írtak...” ★ „Írsz? — írok, feltétlenül.” ,És találkozunk jövőre, ugyanitt." Baraksó Erzsébet Tar Béla a maga faragta cm- j lékfa mellett. (Jávor László 1 felvételei.) 1981. augusztus 16. o Tivadari képeslap MM VASÁRNAPI MELLÉKLET sok csirkét megevett sütve, mit jelenthet neki az a pár nyomtatott sor az újságban a törökökről, az amerikaiakról, a románokról? Mindig voltak törökök, amerikaiak meg románok. Ha egy török, egy amerikai vagy egy román annyi sült csirkét megeszik, mint ő, akkor esetleg kiváncsi lesz rájuk. Akkor is minek, hiszen miben különböznek tőle? Nagyapának az újság arra kellett, hogy megakadályozza gondolatai csörte- tését. A vaddisznó csörtet olyan erőszakosan át a bozóton, mint az öregemberek gondolatai egy szoba csöndjében. De hát aki olvas, vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt tenné, nem gondolkodik, mert el van foglalva. öt az is elfoglalta, hogy kezében tartja az újságot. Lehetséges, hogy azért hizlalta egész hosszú életében azt a tengersok sertést, azért tartott annyi baromfit, azért evett annyi sült csirkét, hogy addig se törjenek rá a gondolatok?
