Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
Nyaralási szokásaink (Tisza-parti jegyzetek) Az ország egyik legszebb nyaralóhelye lehetne a Szamos beömlése alatti Ger- gelyiugornva Tisza-partja. Valóságos őserdő az ártéri terület, madárparadicsom a liget, aranyhomok a part, és Tisza a Tisza. Még — írom rosszkedvűen egy kánikulai vasárnap és egy verőfényes, hét után, remélvén, hogy akiket illet, azoknak is a kezébe kerül, akárha tükörbe látnák magukat. Házigazdák Írok róluk, mert a vasárnap érkező vendég nem mindig tudja, hogy a házigazdák szeretik a partot, szeretik a vendégeiket. Nagy vizek után, olykor térdig sárban, ha kell — és gyakran kell —, társadalmi munkában „öltöztetik”, szépítik a környéket, gyó- gyítgatják a víz okozta sebhelyeket, készülnek a vendéglátásra. Mondhatnánk: teszik ezt a haszonért. Nos, a víz okozta károk évek óta nemcsak meg-, hanem túl is eszik a hasznot. A házigazdaság — legtöbbször nem üzlet. Mondják viszont: kötelesség. Tartoznak vele a város, Vásárosnamény hírének. És ebben van valami, mert kerül ide vendég az ország legtávolabbi széleiről is (a társadalmi mobilitás meggyorsulása sok embert vitt el innen, és aki ismeri a Tiszát Naménynál, az visszajár ide), de egy-egy jó nyári vasárnapon többnyelvűvé lesz ez a part is, akár a Balaton, vagy más fürdőhely. Túl ezen: vállalatok, intézmények sora épített faházat itt, és nem ritka az sem, hog> üzleti tárgyalások természet adta tárgyalóterme a part. A vendéglátás (és ebben nincs semmi túlzás) kötelező feladat, ösz- szességében tehát szolgáltatás. Törzsvendégek Ügy tartják, hogy egy fürdő akkor lesz fürdővé, amikor rajongói lesznek. A , Tisza partja nem gyógyhely az előírások szerint. Más dolog, hogy ismerek nem egy visz- szalátogató orvost, aki esküszik arra, hogy a naptól átmelegedett folyami homok gyógyít. Megint más, hogy a fürdő a nyár két-három meleg hónapjában él. Súg- dossák, mondják, tudják, hogy néhány száz méternyire onnan, a gáton túl meleg vízre találtak. A lefojtott kút bővizű, és a törzsvendég kedvére álmodozhat a gáton túli, télen, de legalább tavasszal és ősszel is élő fürdőről. A törzsvendég szükségszerűen elfogult, de tény, hogy onnan az ország egy méltánytalanul kevesek által felfedezett táját lehetne, talán kellene az idegenforgalomnak is felfedezni. Mondják, hogy ehhez pénzre lenne szükség. Írom: ehhez jó vendégek kellenének. Tévedés ne essék: egy-egy jobb nyári vasárnapon elzarándokol ide több tízezer ember. Elég, vagy éppen több is az elégnél. Az sem igaz, hogy csak kispénzű turista jön. Százával állnak a gépkocsik, vagyont keres a bóvliárus, és szinte megoldhatatlan a vendégek ellátása. Vendég van, de a jó vendég kevés. Az állandóak, a part igazi régi és új szerelmesei idegenkedve, kedvtelenül keresik megszokott helyüket, vagy a bölcsebbek elkerülik a nagy forgalmú napokat. Évek óta táboroznak itt diákok. Pécsiek, miskolciak, debreceniek, budapestiek. Egyik csoport hozza a másikat. Csúcsforgalomban a fiatalok vagy megpróbálnak a sátraikkal más partszakaszra húzódni, vagy — ami rosszabb — úgy viselkedni, . hogy az őstermészetből kisajátítsanak maguknak egy részt, hangossággal, szétpa- kolással. Szó se róla, nem szimpatikus magatartás, de' nem ez ront a parton. Tisztes vandálok A partot a magukat rendes embereknek hívőktől lehet és kell félteni. A közvetlen környéken „divat” lett „leszaladni” a Tiszára. Szaladni manapság autóval illik. És ez jó, anyagi jómódunkra vall, ahogyan az is, hogy nagyon sok kocsiban van sátor, amit néhány órára vernek fel, gázpalack, kempingasztal, -szék, edény, bogrács. Egyszóval minden, ami egy tartósabb kiránduláshoz szükséges lehet. Nos, az autózók és az autók ellepik a partot. A sikk: minél közelebb kerülni a vízhez. Minél jobban beleállni egy bokorba, elfoglalni egy tenyérnyi fűszigetet. Az, hogy vezet-e út valahová, hogy van-e valahol „Behajtani tilos” tábla, nem számít. Az, hogy egy kicsit is nedves, lágyabb talajon maradandó kárt okoz a négy kerék, nem számít. Az embernek az az érzése — tisztelet a kivételnek —, hogy az autós leszabadul a közútról és ebben a pillanatban megszabadul minden fegyelemtől. Nemcsak attól, amit a RÉSZ előír, hanem attól is, amit az ember embertől elvárhat. Az ,autók, többnyire alig hú- szonéves vezetőikkel száguldoznak, mit sem törődve azzal, hogy miattuk nem mehet el egy kisgyerek fagyiért. Ök is fagyiért, lángosért indulnak — kocsival, mert száz métert gyalog megtenni restek. Ha valaki kibírja harag és bosszankodás nélkül, akkor jót nevethetne a homokban, sárban elakadt, ott túrázva kínlódó kocsikon. Székely támad, székely bánja — tartja a mondás, nem az elpocsékolt benzint és a kopó kocsit sajnálja hát az ember. Csak a gyepet, ami ke- rülőúttá csúful. Csak az alkalmi segítőket, akik nyol- can-tízen is összesereglenek, aztán ott maradnak fülig sárosán, még annak is örülve, ha az autós fél kézzel visszaint egy elnagyolt köszönetét. Igazából nem is sajnál az ember senkit, de köhög a benzingőztől, süketül a túrázó motorok dübörgésétől. Motorosok Apropó motorok: a part külön színfoltja ez a tizenévessé lefokozott közlekedési eszköz. A motor ugyanis ma játék, és ha valakinek a pokrócán átszáguld — mert láttam erre példát — egy kismotor, az meg sem haragudhat a gépesített ipi-apa- csozókra, örül, ha épen maradt a pokrócra kirakott holmija. Túlzás? Általában igen, de mert előfordul hasonló, közel van ahhoz, hogy megszokottá legyen. Huligánok és krakélerek? Nem. Otthon jó gyerekek, tisztes családapák és -anyák, akik a part szabadságában lesznek mások. Egy-egy néhány órára táborozó (?!) társaság mögött nemcsak az oltatlan tűz marad ott, hanem az összes papír és műanyag, amibe ételt csomagoltak. Marad az üveg, és a homokban az üvegkupak, a lerágott csont. Láttam kirándulót, aki miután mór összepakolt és indulni készült, még gondosan kiürítette volt táborhelyére a kocsi hamutányérjait, illőnek találván a szép naphoz, hogy tiszta autóval menjen haza a tiszta lakásba. A tisztes vandálok után másnap megindulnak a takarítók. A dolguk reménytelen, a part óriási. Az itt még tiszta Tisza szélén műanyag, törött üveg, nyitott konzer- vesdoboz, tisztázatlan minőségű rothadó szemét hirdeti, hogy erre a szép partrészre már rátalált az ember. Védekezni ? Jóvá tenni ? Meséli az ÁFÉSZ immár nyugdíjas pincére, hogy milyen volt harminc-negyven éve a vásárosnaményi nyár. És bizonygatja Laci bátyánk (mert őt a törzsvendégeknek úgy illik ismernie), hogy nem a vendéglátás színvonala romlott, nem is a vendég romlott, csak több lett az ember, akinek pénze van. Valamikor az ugornyai strandra néhány család járt, meg a falusiak, esténként. Az égy fél- eresznyi kocsma luxus volt, a gyerekek csomagjában a zsíros kenyér a napi koszt. Valóban gazdagabbak vagyunk, de hogy azok is maradjunk, meg kellene előznünk valamiképpen, hogy védekezni, és ami ennél is nehezebb, jóvá tenni kelljen. Sajnos, erre kevés a hatóság. Kinek-kinek magának kellene a part őrévé, jószándékú vendégévé lennie. Igaz, ha ezt egyszer elérnénk, akkor nem is kellene őrizni azt saját magunk ellen. Bartha Gábor SZABOLCS-SZATMÁRI EMBF (EK Katalin a divatdiktátor Talán kicsit furcsa, hogy egy harminc körüli csinos, szép nő annyira mértéktartó, zárkózott, mint Reichenberger Katalin. Már jó ideje ülünk egymással szemben, s beszélgetünk, de nehezen nyílik meg. Igaz, mindenre válaszol, gondolataiban rend van, de mégis érzem: van valami abroncs, ami belülről szorítja, kordában tartja érzéseit. Pedig sikeres embernek mondják. — Igen, magam is tudom, gátlásos vagyok. Bár talán nem is ez a pontos kifejezés. Igazabb az, hogy van bennem bizalmatlanság, óvatosság. De ennek eka van. Minden ellenére, amit elértem, nem 'tudom felejteni, hogy nehéz gyermekkorom volt. Nyolcán vagyunk testvérek, apám pék volt, beteges ember. Sok mindenben voltunk hátrányban azokkal szemben, akik nagyobb jövedelemből éltek, vagy azokkal, ahol kevés volt a gyermek. Tudja, mit jelent az, hogy 14 éves koromig nem volt új ruhám, abban jártam, ami a testvéreimről lemaradt? Nekem csak álom volt a divat. Rajzoltam szép ruhákat, tervezgettem, de néni jutottam hozzá. Talán ez volt az indítéka annak, hogy amikor pályát kellett változtatni, a szabóságot választottam. A nagykállói pék lánya így lett tanuló, s hogy az élet fintort is vágjon, férfiszabónak vették fel. De nem volt válogatni való. Esténként, amikor más hazament a szövetkezeti műhelyből, ő maradt, s a női részleg vezetőjének segítségével ismerkedett a szoknya, ruha, kosztüm rejtelmeivel. Reményi Marika, a mester fantáziát látott Katalinban, akiben rendkívüli akarat sűrűsödött. — Komolyan vettem a szakmát, olyany- nyira, hogy egy országos versenyen elért jó eredményem után fél évvel hamarabb szabadultam. Rövidesen Nyíregyházára kerültem, az egyenruha-szabósághoz. Itt a véletlen folytán egyre többször kerültem kapcsolatba női finomkonfekcióval. Mondjam azt, hogy kezdtem azt érezni, hogy enyém a világ? Egy biztos, örültem, s éppen ebben a kicsit fel- könnyült állapotban döntöttem úgy, hogy férjhez megyek. Hamar rájöttem, a házasságok nem az égben köttetnek, s egy szép napon ott találtam magam egyedül, a kislányommal. Albérletből albérletbe kellett költözni. Megtanultam megint valamit, ami keserves volt. Mert minek nézik az elvált asz- szonyt? A férfiak prédának, az albérletet kínálók pedig gyanús nőszemélynek. Míg magánéletét gondok keserítették, a munkájában egyre több sikert ért el. Révbe ért, mint női szabó, tanult, új dolgokkal ismerkedett, míg egy szép napon közölték vele: be kell ugrania egy nagy feladatba, ö lesz a Divat Ruházati Vállalat modelltervező szerkesztő szabásza. Látták, jól rajzol, van fantáziája, szereti azt, amit csinál, jó szakember. Talán abban a pillanatban fel sem fogta, hogy kulcsember lett a vállalatnál. Minden belföldi modell tervezése az ő feladata ezután. Siker ez, kétségtelenül az. Mondhatnék úgy is: gyors karrier, ami az alig huszonéves fiatalasszony számára a gyermekkori álmok nagyüzemi megvalósítását ígérte. — Sokan kérdezték, vajon számomra a munka akkor és most menekülést, vagy örömet jelent. Vallom, hogy az öröm, a siker, a teljesítmény nekem az, ami serkent. Pedig kegyetlenül nehéz volt. Hazavittem a nautikát, hogy ott gondolkodjak fölötte. Tanultam, könyveket vettem, leérettségiztem. Tudtam, s tudom ma is, hogy nem könnyű fennmaradni. Én mint közönséges szabó kezdtem, érettségiztem, tanfolyamokat végeztem. Ha minden igaz, a jövő tanévtől technikusképzőt kezdek. Szorít a kor, a divat, a követelmény. Hány és hány főiskolát végzett tervező jelenik meg az országban?! Ha akarom vinni valamire, akkor nem elég a rutin, az eddig szerzett ismeret. Márpedig nem akarom, hogy leszoruljak a pályáról. Ennek van hiúsági oka is, de az sem mellékes, hogy mint gyermekét egyedül nevelő anya, miként tudok megfelelni ennek a hivatásnak. Lánya, aki ugyancsak Katalin, talán nem is sejti mindazt, ami nap mint nap édesanyjában végbemegy. Pár év óta rendes, saját szövetkezeti lakásban élnek, minden normális igényt ki tudnak elégíteni. De Reichen- berger Katalin itt is óvatos. Tudja, csak a saját erejére támaszkodhat, tisztában van azzal: a javakkal okosan kell gazdálkodni. A nyolc testvér egykori közösségében megtanulta a határokat, az életben kapott tapasztalatai is óva intik. — Néha elkeserít, amikor látom, milyen vetélkedés folyik az iskolában. Sok szülő határt nem ismerve ad meg mindent a gyermekének. A lányom is gyakran hozakodik elő ezzel. Mindig megmondom őszintén, neki is, hogy van egy ésszerű pont, amin túl mi nem mehetünk. Nekem mindig gondolni kell arra, hogy mi lesz akkor, ha netalán megbetegszem? Ott van idős édesanyám, akiről mi gyermekek kötelesek vagyunk gondoskodni. Valahogy úgy van ez, mint a munkában. Ott is minden vonalra, minden mértékre ügyelni kell. A túlzások nem életképesek. Lehet, hogy ez is bejátszik abba, hogy életünket racionálisan szervezem. A munkában nincs pardon. Évente 50—60 modellt kell tervezni. Mégpedig úgy, hogy az a piac igényeit kielégítse, eladható legyen, összhangban legyen a meglévő anyagokkal, a legkorszerűbb divattal, a vállalat lehetőségeivel. Kulcsember tehát Katalin, aki lényegében diktál. A felelősséget, ami reá hárul, csak ennek ismeretében mérhetjük fel. Biztosan sokan irigylik is, hogy fiatal kora ellenére milyen hatalom összpontosul a kezében. — Van, aki irigyel, s ezt én természetesnek is tartom. Vitathatatlan, alig tudok nagyobb örömet elképzelni, mintha valami jól sikerül. De az ember a kudarcból is tanul. Izgalmas dolog kivárni, míg elkészül az első darab abból, amit terveztem. De az sem utolsó érzés, amikor az ember Debrecen, Budapest, Nyíregyháza vagy Miskolc utcáin találkozik azokkal a modellekkel, melyek a fejében születtek meg. Én a filmet, a tévéhíradót is úgy nézem, hogy látok-e felvillanni valamit, ami új, ami ötlet. Sok információ áll ezenkívül is rendelkezésemre. Divatlapok, a divatintézet tájékoztatásai mindmind segítenek. A gond nem is ezzel van. Ügy érzem, az alapanyaggyártók nem mindig tudják azt szállítani, ami nekünk kellene. Baj az is, hogy a kereskedelem sokszor konzervatív, s éves hátrányba kerül a divattal óvatossága miatt. Hiába van szavam, beleszólásom a vállalati ügyekbe, a kívülálló körülményeket nem tudom befolyásolni. A fiatal tervező kiváló dolgozó és a Köny- nyűipar Kiváló Dolgozója címmel tüntették eddig ki. Erkölcsi megbecsülés ez, ami jólesik, rangot ad. Kell is ellensúly, hiszen ha szalagon dolgozna, többet keresne. A bérbesorolás abszurdumait csak a lelkesedés és hivatástudat ellensúlyozhatja. — Nézze, nekem úgy lett az első saját, új ruhám, hogy 14 éves koromban elmentem másokhoz dolgozni, s amit kerestem, abból vettem anyagot. Tudom, ez régen volt, s nem is lehet mérce. De az biztos, az ebből maradt tudat nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ma komoly felelősséget érzek azért, hogy másoknak örömet szerezzek azzal, amit tervezek. Nem vagyok divatdiktátor, de befolyásolni tudom az emberek ízlését, csinosságát. Ez nagyon jó érzés. Most is tele vagyok a jövő évi divatról szóló előzetes információkkal. A tervezőasztalon rajzok, skiccek. Színminták árulkodnak arról, hogy divat lesz a kék minden árnyalata, hogy a természetes színek változatlanul uralkodnak. Változatlanul a klasszikus anyagok hódítanak tért, több gyapjú, len, selyem alapanyag kell. Hódít majd a kosztüm, a sportos szabadidőruha, marad a sok elegáns vonal. A hosszí- tott derék újra divat, sok szép dísz, mandzsetta, gallér díszíti a ruhákat. Katalin sorolja a jövőt, s ügyes keze nyomán kirajzolódik az asszonyok, lányok jövő évi viselete. — Sok mindent elértem. De azt is tudom, még sok minden van előttem. Sosem adom fel. A bizonyítással tartozom azoknak, akik bíztak bennem, a lányomnak és magamnak. És én úgy tanultam, ez csak munkával megy. Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Mediterran táj. Durkó Gábor rajza. 1981. augusztus 16.
