Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

1981. július 12. Bárányi Ferenccel Kisvárdán Baranyi Ferenc költő az idei könyvhé­ten a megyében több író-olvasó találkozón vett részt. Találkozott verset szerető embe­rekkel, fiatalokkal, szakmunkástanulókkal. — Mint jegyzett közéleti költő, mit tud adni a fiataloknak? — Mit tudok adni a fiataloknak? — ez egy fogas kérdés. Azt hiszem elsősorban a fiataloknak szeretnék írni: „Ifjú szívekben élni” — ez volt Ady Endre legfőbb program­ja is. Akkor dolgozik az ember a jövőnek, ha a fiatalok lelkében rezonanciát kelt mun­kásságával. Ha én mást nem tudok adni, csak. azt, hogy társadalmi igazságérzetüket ébren tartom verseimmel, akkor talán nem születtem hiába. — Hogyan hatnak önre ezek a találko­zók? — E' körül sok vita folyik. Akit nem hívnak író-olvasó találkozókra, az azt hirde­ti, hogy fölöslegesek. Akiket sokat hívnak, azok hangsúlyozzák a dolog misszió-jellegét. Én inkább ezzel az utóbbival értek egyet. Mert egyrészt az írónak-költőnek a művei által keltett hatás a találkozókon megmutat­kozik, valami felvillan belőle, a hatásfok egy kicsit mérhetővé válik. Óhatatlanul emberek­kel ismerkedik meg, gondokról értesül. Az élet különböző területei villannak fel előtte, gyarapszik országismerete. Ojabb .közéleti impulzusokat, indulatokat kap újabb művek létrehozásához. — Szólt a találkozón egy ifjúkori versé­ről, a „Ballada az elkényeztetett ifjúságról"! Mi a véleménye a mai fiatalokról, konkré­tabban a szakmunkástanulókról? — Most zsinórban fordultam elő egy-két szakmunkástanuló intézetben. Az az érzésem, hogy a földönjáró líra, amely az élettel, a köznapjainkkal kapcsolatos, amely valós dol­gokról, gondjainkról beszél, itt még jobban hazára talál, mint az elmélettel elvontabban foglalkozó iskolákban. Szívesebben megyek például a műszaki egyetemre irodalmi estre, mint a bölcsészkarra. A bölcsészekben min­dig volt és van valami sznob üvegháziság, a műszaki egyetemistákban pedig volt és van realitás. Kicsit ezt mondhatom erről is. Nyil­vánvaló, hogy a szakmunkástanulók köze­lebb állnak az élethez, mint a gimnazisták. A kérdés első részére válaszolva: a közel húsz éve írott versem, úgy érzem még ma is nagyon aktuális. Akkor érzem jól magam, ha az akkor írott versemet sutba lehetne dobni. — Mit tud ezeknek a fiataloknak a ha­záról, az embereknek egymáshoz való viszo­nyáról, a közéletről elmondani? — A világ számára mi csak úgy tudunk érdekesek lenni, hogyha itt végezzük el, amit kirótt ránk a sors. „A lét dadog a törvény a tiszta beszéd” — mondta József Attila. Én úgy írtam meg ezt a régebbi, a „Dunáról fúj a szél” című versemben: ... „A világ ránk tekintve arra számít, hogy vállalunk gondjából egy hazányit.” Ne­künk itt kell elvégeznünk azt, amit a-vilá­gért kell tennünk. — Zenei ismeretterjesztéssel foglalkozik, mint a Tv zenei osztályának munkatársa. Jelenleg min dolgozik? — Kétrészes Rossiniről szóló dokumen­tumjátékot vettünk fel a közelmúltban. Jú­liusban lehet majd látni. Magam írtam és Baranyi Ferenc dedikál vezetem a műsort. A következőkben a „Mes­terdallamok” című sorozatot fogom csinálni, amely az operairodalom legismertebb rész­leteit vonultatja fel a képernyőn. — Felkérésre fordítok irodalmi értékű sanzonokat is. Ezt boldogan vállaltam, mert szeretném azt a szélsőséges nézetet eloszlat­ni, hogy ha valaki sanzonokat fordít, akkor az valami prostitúciót követ el. — Két kötete kiadónál van, az egyik műfordítás, a másik verseinek újabb gyűj­teménye. Mivel jellemezné a kiadásra váró köteteket? — A verseskötet szerkezetében ugyan­olyan, mint az előző nyolc kötetem. A „Sza­badság-szerelem” — közéleti töltésű, s ezek mellett a szerelmes versek dominálnak ben­ne. Műfordításaimban a 17 éves koromtól fordított versek találhatók. A kötetek meg­jelenése 1982—83-ban várható. — Min dolgozik most? — SZOT-ösztöndíjat kaptam, s most egy riportkönyvön dolgozom, amellyel a mun­kássá válás folyamatának lelki állomásait szeretném tetten érni. Bemutatni azt, hogy amikor létesül vidéken egy üzem — Kiskun­halason kutatgattam ebben az ügyben —, akkor a tanyákról és a falvakból bekerülő ember attól, hogy a gyárban kezd dolgozni, még nem tekinthető munkásnak, a szónak hagyományos, tradicionális értelmében. Amíg munkássá válik, életformát és szem­léletet is vált. Erről szeretnék riportkönyvet írni még ebben az évben. Vincze Péter hagyta az árnyas tanyát, és a vízparti nádashoz indult. Amikor legutóbb erre kószált, csodálatos darázspókokat fo­gott, amelyek épp olyan sár­ga-fekete csíkosak, mint a szilvatolvaj darazsak. Haza­térve rovartűbe szúrta őket, de napok múlva díszes pot­rohúk összeszáradt. Bosszú­san dobta ki az össjeaszott tetemeket és megkereste ré­gi tankönyveit, hogy utána­nézzen a pókok preparálásá­nak. Az új szerzeményeket már előírásosan készíti ki — fogadta meg magában. A nádak, fűzek között egy­más után fogta a szebbnél szebb példányokat. A lába alatt már víz csillogott. Nem ment tovább, mert félt a pió­cáktól. „Felmásznak azok még a csizmaszáron is” — mesélte egyszer vadász isme­rőse. Leguggolt. Nem messze tő­le pettyes szalamandra úszott, alig mozdítva farkát, lábait. Színpompás bőre, őslényszerű külseje magával ragadta S. fantáziáját. Az egzotikus ha­lakról, madarakról készült filmek, fotók láttán mindig megpróbálta elképzelni a ten­ger mélyét, a vad tájakat. Ügy gondolta, nem lenne tel­jes az élete, ha nem láthatná egyszer a déltengeri korall- szigeteket, a hideg alaszkai folyók piros lazacait. Most, hogy tekintete már csak az állatot látta, megérezte a pillanat varázsát: amit itt lát, az éppolyan gyönyörű. Érezte, hogy megfájdul a térde. Meg is meredt egy kissé. Felegyenesedett, nyúj­togatta, ropogtatta a lábát. Elindult vissza a tanyához. A délután ahhoz az órájá­hoz érkezett, amikor már több van mint meleg, inkább valami zsibbadt kábultság. * A Túr töltésének szalagnyi bicikliösvényén robogott, fel­frissült az arcába vágó friss levegőtől. Két oldalt jól szá­radt szénaboglyák maradtak el mellette, messze elől kí­váncsi ürgék ágaskodtak, majd tűntek el. A bukógát­hoz igyekezett S., amely meg- duzzasztja a folyót, mielőtt a Tiszába ömlene. Jó két-há- rom méter mély, csendes, hű­vös víz van ott, sehol olyan jót nem lehet fürödni. Meztelenül csobbant a víz­be, egy lélek sem járt a kör­nyéken. Lassan, a hátára fekve úszott, felfelé a víznek. — Még horgászok sincse­nek — tűnődött — pedig a gát utáni sellőkben meg ilyen melegben is szokott üldögél­ni néhány elszánt pecás. Nem is lehet, kínálkozott a rejtély megoldása, hiszen ilyenkor minden munkabíró embert a szénapetrencéknél találni — gondolta, és azt latolgatta, visszamenjen-e még az embe­reihez, vagy sem. Rosszked­vűen tempót váltott, és na­gyokat húzva megcélozta a parton hagyott ruháit. * Már langyossá szelídült a meleg és a nap is vörössé a fehéren izzóból, amikor S. félúton harmadjára is csordá­val találkozott a sok kis falu egyikében. Nem is próbálko­zott utat törni magának a jól­lakott, hordónyi hasú eltelten ballagó tehenek folyamában, félreállt az árokszélre, majd­csak elfogynak. Leállította a motort, és elnézett a tenger­nyi tarka hát fölött. Mintha a víz hozná, egy zöld terep­járó próbált előbbre jutni a nehezen szétváló csordában. Három korcs kutya eszeve­szett ugatással próbált segí­teni, kevés sikerrel. A lassan közeledő autóban S. a főnö­két ismerte fel. Zsibbadtan érezte, hogy nedve's lesz a te­nyere a kormányon. Kénysze­redetten biccentett, hang nem jött ki a torkán. A szó különben is beleveszett volna a hatalmas zsivajgásba. A szemüveges arc magába mé- lyedten meredt előre a szél­védő mögött, de amikor fel­ismerte S.-t, vidám mosoly- lyal intett, és valami olyas­mit kiabált, hogy a csorda miatt nem tudnak megállni, és hogy majd holnap úgyis találkoznak... Esik Sándor Bereck vásárjogától az ipartestületig A nyírbátori céhek Nyírbátornak, mint lakott helynek múltja a csiszolt kő­korba nyúlik vissza. A kör­nyéken talált leletek szerint már a bronzkorszakban ki­alakult az a jelentős keres­kedelmi útvonal, amely Er­délyből a Szamos mentén hú­zódva, a Tisza tokaji átkelő­helyéhez tartozott és keresz­tülvágta a Nyírséget. A Gutkeled nemzetségből származó Bereck 1279-ben Kun Lászlótól Bátor és Kis­bútor birtokokat adományba kapta. Ekkor nyert Bátor elő­ször vásártartási jogot, ame­lyet a későbbiek folyamán többször is megújítottak. A XIV. század folyamán Bátor mint a Tokaj felől Erdélybe, és Debrecen felől a Sza- moshátra vezető utak ke­reszteződésénél levő falu, a környék ipari és kereskedel­mi centrumává nőtt. Ezt a fejlődést a földesúr is igye­kezett a maga hasznára elő­segíteni. A földesúr saját ud­vara eltartására nemcsak nagyszámú szolganépet, ha­nem szabad mesterembereket is telepített le. Egy 1332-ben kiadott adománylevél már vi­szonylag nagy vásárhelynek mutatja Bátort. Ez az ado­mánylevél árumegállító jogot biztosított a településnek. Az árumegállító jog elősegítette a helyi kereskedelem fejlő­dését, a kézművesek nyers­anyagellátását, ide terelte a környék áruforgalmát, és a földesúr részére biztosította a vám, a piaci helypénz és a bíráskodásból befolyt jöve­delmet. Szabók és szűrszabók 400 éves kiváltságlevele Egy 1357-es oklevél emlí­tést tesz név szerint is Pető mészárosról és János ötvös­ről. Egyébként ennek az ok­levélnek az adatai azt bizo­nyítják, hogy Bátor a XIV. század közepén fejlett mező­város volt. Ezután kb. egy századnyi időre nincs konkrét adatunk. Az ipar ezalatt is nyilván erősen fejlődött a nyírbátori céhek megalakulá­sáig. A nyírbátori céh alakulá­sára nézve a céhlevelek ad­nak felvilágosítást. Az erede­ti céhlevelek közül sajnos csak az 1. Ferenc által 1824- ben kiadott oklevél van meg. Ez teljes egészében tartal­mazza a céhszabályokat. Má­solatban azonban megvan a 11. Rákóczi György fejedelem által 1655-ben kiadott szaba­dalomlevél. Ez többszörösen keretes oklevél. 1655. márci­us 12-én kelt, és átírja a Bethlen Gábor által 1623. au­gusztus 13-án kiadott kivált­ságlevelet. Ebben a kiváltság- levélben is több oklevelet ír­tak át. Első Báthori Miklós országbíró kiváltságlevele, amelyben a szabó és szűrsza­bó céh rendtartásáról és sza­badságáról szóló céhlevelet jóváhagyja. A második ugyancsak Báthori Miklóstól való. Ebben utasítja Bátor vá­ros tisztviselőit, hogy a sza­bók és szűrszabók céhének adott szabadalomlevelet tart­sák tiszteletben. Mindkét le­vél egy napon kelt, 1581. jú­lius 17-én. Ezt a napot tekint­jük tehát a nyírbátori céh megalakulásának. A Bethlen Gábor levelében átírt harma­dik levél Báthori Istvánnak 1591. november 17-én kelt írása, amellyel a céh szaba­dalomlevelét megerősíti. E kiváltságlevelet Báthori Gá­bor 1606-ban újra megerősíti. 1607-ben ugyancsak Báthori Gábor kiterjeszti a jogot a vargákra és a borbélyokra is. Báthori Gábor halála után a város az erdélyi fejedelmek birtokába került, akik igye­keztek jólétét előmozdítani. Fejlődött a város önkor­mányzata is. A polgárai ügyében kiadott okiratokat saját pecsétje alatt állíthatta ki, iparosai és kereskedői ré­szére vám- és harmincad- mentességet kapott. 1623-ban Bethlen Gábor erdélyi feje­delem a már előbb említett mesterembereken kívül a szűcsökre, csizmadiákra, ko­vácsokra és lakatosokra is kiterjeszti a céhbe való belé­pési jogosultságot. (A nyírbá­tori múzeumban levő csiz­madia céh pecsétje 1628-qóI való.) A lakosság egyharmada A XVII. század közepétől megmaradt egy összeírás, amely részletesen tájékoztat a város akkori állapotáról. 1648-ban ugyanis I. Rákóczi György erdélyi fejedelem név szerint is összeíratta birtokai jobbágyságát. Ebből tudjuk, hogy ebben az évben 227 jobbágy- és 15 nemescsalád élt a városban, mintegy 950 —970 lélek. Ez nem túl nagy szám, de ugyanakkor a szom­szédos falvakban 10—15 csa­lád élt. Sokkal jellemzőbb azonban, hogy a lakosok kö­rolva mindazok a mesterem­berek, akik jogosultak a céh­be belépni. Az eddigieken kí­vül ott találjuk most már az asztalosokat, kerékgyártó­kat, szíjgyártókat, szappano­sokat, ácsokat és takácsokat is. A XVIII. századból töbl jegyzőkönyv, sok irat, fel­jegyzés maradt ránk, aminek túlnyomó része a szerződött inasok születési anyakönyvi kivonata, a jegyzőkönyvek pedig különféle céhbeli moz­zanatokat örökítenek meg. Vannak köztük pénztárköny­vek, inasok szerződtető köny­ve. Találunk egy-egy bejegy­zést arra vonatkozólag is, miképpen simította el a céh a kötelékébe tartozó különfé­le céhbeliek súrlódásait, tor­zsalkodásait. A XIX. századi iratok tájékoztatást adnak arról, hogy 1822—39. között ötvenkét legény készített re­mekmunkát és vált ezáltal mesterré és került be a céh­be. A céhek működésük során háromféle funkciót töltöttek be: védték a kézműiparosság üzleti érdekeit, elvégezték a szakmai tanítást, és nem kis mértékben nivellálták az ára­kat, ügyelve a minőségre is. A nyírbátori csizmadia céh pecsétje 1628-ból. Céhösszehívó réztábla. zött 20 szabó, 16 varga, 9 szűcs, 8 ács, 6 mészáros, 5 kovács, 2 lakatos, egy-agy borbély, takács, serfőző és bognár volt, tehát 75 csa­lád, a lakosságnak majdnem egyharmada mesterséggel foglalkozott. 1655-ben II. Rákóczi György erősíti meg a szabadalomle­velet. Itt újra fel vannak so­Lényegében véve a konkur- rencia elleni harc érdekében születtek meg a céhek, ame­lyek a kézműiparral foglal­kozó iparosok szakmánként való tömörülését jelentették. Amíg ezeket a célokat betöl­tötték, addig fejlődésük tö­retlen volt. Aztán elérkezett a céh egy pontra, ahol már összeütközésbe került valami újjal (manufaktúrák, gyárak) és amíg sáncait védte, köte­lességét mulasztotta, és meg­indult a felbomlása. A sza­bad versenyen alapuló kapi­talizmus kibontakozását a merev céhszabályok gátolták, fejlődés gátjává váltak. A ka­pitalizmus fejlődése szükség­szerűen szétfeszítette, elsö­pörte a céheket. 1872 után, azaz a céhek megszűnését követően, még a századforduló éveiben, Nyírbátor kézműiparossága mozgalmat indított, hogy lét­rejöhessen egy érdekvédelmi célzatú helyi ipari egyesülés. Következésképpen 1902-ben meg is alakult az iparosok és kereskedők társadalma össze­fogásának ápolása céljából a Nyírbátori Iparosok és Ke­reskedők Köre nevű társas­kör. Ennek újjáalakulása folytán a Nyírbátori Általá­nos Ipartestület 280 taggal, 1926. október 15-én kezdte meg működését az iparosság érdekeiért. Dr. Szalontai Barnabás KM VASÁRNAPI MELLÉKLET „Elsősorban a fiataloknak szeretnék írni...“

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents