Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
Athénban van egy keskeny, sok lépcsővel és emelkedővel tarkított kis utca. Szinte sikátor, s a házak földszintjén mindenütt bolt. Az ember nem győzi kerülgetni a zöldség- és . dinnyehalmokat, s a színes napernyőkkel védett székeket-asz- talokat a kávézók előtt. Egyszer csak kanyarodik egyet ez a kis utca, s messze, két sárga napernyő, a vörös cseréptetők, cégtáblák, neonreklámok fölött előbukkan, mint egy látomás, a márványfehér Akropolisz. Lélegzetelállító pillanat, hiszen e ciprusokkal övezett fehér márványcsoda tövében született s terebélyesedett ki mindaz, amit ma európai kultúrának nevezünk. Itt működött Theszpisz, az első drámaköltő, akiről tudunk, s itt hangzott fel az első taps — szoktuk mondani — ami majd két és fél ezer éve a legtisztább, legpártatlanabb „erkölcsi megbecsülése” a minden nehézséget érte vállalni tudó művésznek. Pénzzel meg nem váltható. Plaudite amid! — hajoltak meg a régi latia nyelvű iskoladrámák szereplői: — tapsoljatok barátaim! Theszpisz, a „csaló" Valóban itt hangzott volna fel az első taps? (Nem valószínű, mint később látni fogjuk.) De ha igen, akkor azért, mert amit Theszpisz csinált, mindenki számára váratlan volt. Embert meghaladó. Mert mit is produkált Theszpisz a gyanútlan athéni polgárok előtt? A hagyományos vallási ünnepen, amelyen évről évre elmondták Dionüszosz, a bor és a mámor istenének viselt dolgait, „forradalmi újítást hajtott végre”. Kiállt kordája elé, és azt mondta, hogy ő bizony nem más, mint Dionüszosz. Kifestette magát zöld dió burkával, fekete szőlő hajával, istennek öltözött, s nem úgy kezdte a jól ismert szöveget, hogy „azt mondta vala Dionüszosz”, hanem úgy, hogy „én Dionüszosz szólok hozzátok”. Nagy dolog, hatalmas pillanat. Űj művészet született. Ám akkor még — azt hiszem — nem csattant fel a taps. Valószínűbb, hogy a hevesvérű athéni polgárok elzavarták Theszpiszt truppjával együtt, az óvatosabbak pedig egyszerűen odébbálltak a kínos jelenet legelején. — Méghogy ő az isten! — mondták. — Ki hallott már ilyet? Ismerjük jól. ö Theszpisz, a paraszt és szőlőművelő. Hiába festi ki magát, minket nem lehet átejteni. — Rádismertünk Theszpisz, te vén csaló! — mondogatták azután sokan, és Theszpisz bölcsen mosolygott. — ö tudta hogy miért. Mindez persze legenda. Két és fél ezer év irdatlan messzeségbe tűnik, s a színházművészetnek más forrásai is vannak. A görög kezdetekkel egyidőben már működik a japán no színház, Indiában árnyjátékokon ámul a közönség, s a nomád sámánok szarvasbőrbe, medvebőrbe öltözve valóságos „színielőadáson” játszották el a sikeres vadászatot. Nekünk mégis Theszpisz legendás pillanata fénylik a legszebben. A görög színjátszás határozta meg évezredekre a mai értelemben vett színházat. Fesztivál — két és fél ezer éve Athénban, az időszámításunk előtti 534. évben rendezték meg az első drámai versenyt. — Drámai verseny? A mai fül számára kissé szokatlanul hangzik, de gondoljunk csak a modern színházi és filmfesztiválokra, és az évről évre megrendezésre kerülő amatőr kulturális szemlékre. — Semmi sem új a nap alatt. Athént akkoriban választott testület, a kilenc arkhón irányította. (Tanácstagok, mondanánk ma.) Az első arkhónnak volt a feladata a hivatalos vallási ünnep, a Nagy Dionüszia megrendezése. Ezen az ünnepen került sor a drámai versenyre is. A versenyhez szükséges kórust a város állította ki, s napidíjat fizetett a kórustagoknak. A színészeket a versenyre benevezett drámaköltők szerződtették. Sok jó színész volt Athénban s a nép becenevükön ismerte őket, mint mi a futballistákat. Nem volt mindegy, hogy ki melyik drámaköltőhöz „igazol át” egy-egy verseny időszakára, s ez izgalmas találgatásokra, sőt fogadásokra adott okot, már hetekkel a Nagy Dionüszia előtt. (Bunda természetesen ott is volt) számtalan „átigazolási megvesztegetés”, s az arkhónok- nak sem volt mindig tiszta a kezük, ahogy ezt Arisztopha- nésztől, a kor egyetlen fennmaradt komédiaköltőjétől tudjuk). A színház leginkább egy mai stadionra hasonlított. Az emelkedő nézőtér a színpadot majdnem teljesen körbevette. A verseny több napig tartott, az előadások pedig reggeltől estig. Versenyszerűen peregtek egymás után a darabok, s a jegyek árában az étkezés is benne foglaltatott. Hatalmas közönség gyűlt össze az eseményre Athénból, de több napi járóföldről is jöttek az emberek. Az athéni Dionüszosz színház (máig is majdnem ép) harmincezer embert is képes volt befogadni. Csak három színésszel Mi lehetett az oka ennek a páratlan színházi érdeklődésnek? Kétségtelen, hogy elsősorban a versenyszerűség. A drámaköltők azonos feltételekkel indultak. Csak mindenki által ismert témát dolgozhattak fel. (Ezért van az, hogy Homérosz eposzaiból, s a görög mitológiából veszi minden klasszikus tragédia a hősét, és a cselekményt.) A versenyző szerzőknek ugyanazt a kórust kellett használniuk, s szigorúan meghatározott formában, de ami a legfontosabb: mindegyiküknek csak három színésze lehetett. Ezek aztán hat-hét szerepet is kénytelenek voltak eljátszani, s az volt az izgalmas, ahogy ezt megoldották. Nyaktörő dramaturgiai feladat volt a költő számára úgy megírni a darabot, hogy háromnál több szereplő soha ne legyen egyszerre a színen, mert a kórustagok egyénileg nem „szánhattak be a játékba”, s a kórus vezetője, a korifeus is csak ritkán, nehezen áttekinthető szabályok szerint. Könnyített némileg a dolgon, hogy a színészek maszkban (egész arcukat beborító álarcban) játszottak, ezért aztán aki kiment mint Kreon, a zsarnok, perceken belül visszajöhetett mint Kalkhász, a jós. Nem volt ez persze így sem egyszerű, ezeket a perceket ki kellett számítani, érthető tehát, hogy a jó athéniak úgy szurkoltak kedvenc csapatuknak, mint mi egy-egy izgalmas bajnoki mérkőzésen. Sajnos nem sok maradt fenn ezekből a rendkívül feszesen szerkesztett klasszikus tragédiákból. Három szerző összesen harminckét darabja, s néhány töredék. Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész műveit ma is játsszák a világ minden színpadán, s kétezerötszáz év távolából is meghökkentően modernnek tűnnek. Átdolgozások, újraértelmezések születnek nyomukban, s valamilyen formában minden azóta írott darabban fölsejlenek emberi gesztusaik, örök érvényű gondolataik. (A jövő vasárnap: Színház a piactéren) Mester Attila Egy Ady-vers beregi születése A Világ című fővárosi lap 1913. október 5-i számában jelent meg Ady Endre Vendégség Bottyán vezérnél című verse. Nem feladatunk most a verset filológiai, eszmetörténeti szempontból ismertetni, csupán helyi vonatkozására hívjuk fel a figyelmet. Ady Lajos, a költő testvére Ady Endre című, 1923-ban megjelent könyvében a következőket írja: „... Ez az olthatatlan harag és düh sodorja mindazok felé, akik Tiszával szemben állnak. Ez összejövetelre (Vásárosna- ményba) a csapi állomáson, miközben csatlakozó vonatra vártunk, egy üdvözlő versbe kezdett, melynek csak az elejét tudta a Pest felé menő gyorsvonat postakocsiján expressz levélben felküldeni; az utolsó két strófát már csak a gyorsvonat elrobogása után irta meg s táviratban küldött fel a Világ-nak'. A vers »-Vendégség Bottyán vezérnél* címen jelent meg s -Justh Gyulának, egy bomlott korszak bom- lasztójának és hősének, a második Bocskaynak küldöm* ajánlással nyomtatott le A halottak élén könőtteti meg szemében a Justh Gyula egyébként tiszteletreméltó, puritán és igaz magyar, de mégis csak másodrendű alakját kuruc-vezér nagyságúvá, akinek a választójogért folyó küzdelmét annyi érdeklődéssel kíséri, figyeli, hogy egy időben, őszinte meglepetésemre, egy vidéki népgyűlésre is el akarta kísérni Justhot. A gyűlésről elmaradt ugyan, de útban Bereg megyébe, egy familiáris tetben.” Hozzá kell tennünk, hogy a vers eredeti kézirata nincs meg, az a kérdéses távirat szövegével együtt nem ismeretes. Kérdés az, hogy Ady pontosan mikor járhatott Vá- sárosnaményban és kinél volt az a bizonyos familiáris ösz- szejövetel? Ha a vers megjelenésének időpontját vesszük alapul, feltehetően szeptember utolsó, esetleg október első napjaiban tartózkodhatott itt, de feltehető, szinte biztosra vehető az is, hogy nem kifejezetten Vásárosnamény volt az úticél! Mit keresett a csapi állomáson? Ha Vásá- rosnaményból pl. Beregszászba utazott, akkor kocsival hamarabb és rövidebb úton is elérhette volna, mint vonaton. Visszatérve a „familiáris összejövetelre”* esküvőre, keresztelőre, valamilyen évfordulóra kell gondolnunk. Számba jöhető dátum az anyakönyvekben nincs, bár még sok minden kiderülhet. Készül az a dolgozat, mely Ady Endrének a jelenlegi megyével való kapcsolatait tárja fel. („Milotai istenválság”, mátészalkai pap-tanára és rokonsága, Robotos Imrének Az igazi Csinszka c. könyvében néhány megállapítás korrigálása, kisvárdai, nyíregyházi vonatkozásai stb.) Ügy vélem, ezek alapján és az esetleges előbukkanó újabb adalékok alapján is közelebbi képet kapunk a nagy költő megyei kapcsolatairól. Nyéki Károly Kótics Ferenc: Álom. Császár Csaba reprodukciója. Varázslat Az egyetlen mozgó valami is moccanatlanul, a felhőtlen, forró ég egy pontjához szegezve vibrált. Egy réti héja. Hosszú percek óta egy helyben szitált, el nem mozdulva láthatatlan magasleséről. Kitűnő megfigyelőállás. Birodalma a látóhatárt lezáró Túr-töltésnél kezdődik, és tartománya minden füzes, a sásas tocsogók, és a magányos, méltóságteljes öreg mocsári tölgyek. Ritka pillanata a természetnek, amikor tökéletes a csend. Ügy remegett a meleg, mint a héja szárnya. A karcsú, elegáns madár most meg- lebbent, de aligha zsákmányra, mert lustán elhúzott a közeli égerfák felé. * A távoli zümmögésnyi nesz lassan berregéssé erősödött, egy motoros közeledett. S. mindig kedvét lelte abban, ha ezeken a göröngyösre, zsom- békosra száradt beregi legelőkön kószálhatott. Motorjával bejárta és lassan megismerte, megszerette a nyugalmas erdőket, ember nem járta bozótokat, a langyos vizű holtágakat, ahol valamikor a még meg nem szelídített Túr bolyongott kedvére. Kevés helyet ismert, ahol ilyen háborítatlan a természet. A lengéscsillapítók munkája kevés volt ahhoz, hogy a motor ura maradjon, igy a nyeregben félig állva, a térdével is rugózva kerülgette a bukkanókat. Szeme a keményre szikkadt keréknyomokat fürkészte, mert ha belefut egy ilyenbe, menthetetlenül kifordul a kezéből a kormány. Fű benőtte, rég nem használt dűlőútra kanyarodott, amely egy elhagyott, bedőlt falú tanyában végződött. A régi épület, a civilizáció tűnő nyomaival idegen testként ékelődött a tájba. A vaksi, szemetes kút betonkáváján apró, zöld gyík napozott, remegő torokkal. Az egykor talán ápolt gyümölcsös almafáin meglátszott az emberi gondoskodás hiánya. Nem volt azokon ép levél, alma, ág. Foltok, sebek, forradások jelezték: itt szabadon garázdálkodhat a pe- ronoszpóra, a fuzikládium. A fák törzsén szederindák érlelték hamvas gyümölcseiket, közöttük vadrózsák. Volt a tanya udvarán egy szilvafa, amelyen hatalmas áttetsző fehér gyümölcsök mosolyogtak. Némelyikük akkora volt, mint egy kisebb tyúktojás. A jócskán túlérett mézédes szilvákon torkos darazsak dongtak. S.-nek hamar megtelt a kosara. * — Már dél is elmúlhatott — gondolta S., a fák árnyékát méregetve. Mélán merengett a lombok fény-árnyék játékába. A szénahordásra gondolt, a gépeken verejtékező emberekre, akik mellől eljött-szökött, miután rájött, hogy nélküle éppúgy megy a munka, mint vele. Nem ismerte még az embereket, nem mindig tudta, hogyan szóljon velük. Néha úgy érezte, esetlenül viselkedik. Irigyelte főnöke magabiztosságát, nem tudta tetten érni a pillanatot, amikor jó szóval, vagy éppen istenkedve más irányt adott a dolgok folyásának. — Ű biztosan egész nap velünk lenne — szorult meg benne a bűntudat, aztán a kínos mentegetőzésre gondolt, ha végül is lebukik. * Tétovázott egy darabig, hogy mit tegyen, aztán ott1. Színház reggeltől estig KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Az athéni Dionüszosz színház. Kulcsár Attila rajza 1981. július 12.
