Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
1981. július 12. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Száz tégla az emeletre Már nehezítette az izmokat a kemény munka fáradtsága, mégsem szűnt meg a virtuskodás. A saroglyások versengtek egymással, hogy melyik pár hord fel több téglát az emeletre. Az asszonyok lazítottak. Elmentek sörért a közeli Krú- dy-szállóba. Amikorra megjöttek, erősen megcsappantak a téglarakások, kiürült a malter a keverőládából. Ekkor történt a fogadás. A zömök, kemény kötésű Tomasovszki István azzal ugratta a nyúlánkabb, vékonypénzű Kurucz Józsefet, hogy nem bír felvinni vele száz téglát az emeletre. Felvitték. Megrakták a saroglyát, száz tégla púposodott fertelmes nagy súllyal a deszkatákolmányon és elindultak. Elöl Tomasovszkinak, hátul Kurucznak remegett a horgas ina, rogyadozott a lába. Száz tégla, száz lépés. Kutya kemény vállalkozás volt, főként ha figyelembe vesszük, hogy a lépcsőkön három kanyart kellett megtenni. A brigád, az adminisztrátorokból, műszakiakból, gépkocsivezetőkből verbuválódott lelkes csapat a Tölgyfa csárdában öblítette le a mész- és téglaport. Akkor határoztak: máskor is, többször is megismétlik a történteket. Rádupláznak a négyórás társadalmi munkára, hiszen a fáradságot leszámítva felödítő, szórakoztató és nagyon is emberi volt az együttlét. így volt ezzel több száz, sőt több ezer ember a vállalatnál, hiszen a sóstói üdülő építésekor szocialista brigádok, osztályok és alkalmilag verbuválódott munkacsapatok egymásnak adták át a saroglyákat, lapátnyeleket, malteros- kannákat. Az üdülő épült, felépült. A ma művészete Fehér György festményének reprodukciója Látvány, ízlés, nevelés 1969—1970—1971. Ezek voltak a nagy építkezés évei. De hogyan is történt, miként kezdődött? Tomasovszky Istvánnal , a MEZŐGÉP Vállalat műszaki igazgatójával ülünk az üdülő ebédlőjében és beszélgetünk. — Emlékszem, behívott a vállalat igazgatója, Nagy Sándor és arról beszéltünk, hogy a tizenegy gyáregységben — akkor még annyi volt — több mint háromezer ember dolgozik. Azt mondta, venni kellene egy telket a Sóstón és építeni egy üdülőt, hogy a SZOT-üdültetésen felül is pihenhessenek, szórakozhassanak azok a dolgozók, akik megérdemlik. Akkor én felkutattam ezt a telket. Viszonylag olcsón vettük és mindjárt hozzá is láttunk a munkához. Előbb bozótot kellett irtani, terepet rendezni. Ezt a munkát a szocialista brigádok vállalták magukra. Az üdülő tervét Csicska Gyula készítette — a megyei tanácson dolgozott —, ő volt az építkezés műszaki ellenőre is. Másodállásban csinálta, de nem volt megfizetve. Ideje nagy részét ő is társadalmi munkában töltötte itt. — Végül is mennyibe került a vállalatnak ez az üdülő? — Körülbelül egymillió forintba. De ez csak az anyag értéke. Ez az üdülő sok millió forintot ért és ér, hiszen a fal felhúzásától a szakipari munkáig mindent a vállalat dolgozói végeztek társadalmi munkában. Ha volt anyag, munkaidő után mindig más és más brigádok érkeztek, szívesen és jó kedvvel dolgoztak. — Megérte a fáradságot? — Ilyet kérdezni?! Nézz körül és ítéld meg magad. Körülnéztem az üdülőben. Éppen nagy napnak, mozgalmas eseménynek lehettem tanúja. Gyermeknapot tartott a nyíregyházi központ és gyáregység. Legalább kétszáz gyermekkel és szüleikkel volt tele a tágas, gyepes udvar. Műsort a városi irodalmi színpad tagjai adtak, de fokozta a szép nap örömét a Ki mit tud, a labdajáték, a kötélhúzás, a lepényevés, a rajzverseny és a felnőttektől kitelő számtalan ötlet. A fanyűvő Vass Sándor, a gyáregység hármas pártalap- szervezetének titkára, vasesztergályos, unokáját bíztatta minduntalan a versenyekre. — Megöregedtél pajtás — közlöm — és ő felhúzza a szemöldökét, rám kérdez: — Mihez képest? — Az elmúlt tizenkét évhez képest. — Ja. Az nem számít. Az a fontos, hogy ezt is megértük. Már benne is vagyunk a múltban. Vass Sándort nem véletlenül tituláltam fanyű- vőnek. ö és brigádja volt az, akik hetekig kijártak a Sóstóra munkaidő után bozótirtásra, favágásra, gyökérkiásásra. Az a brigád már régen nincs együtt, átszervezték, jöttek, mentek az emberek, de a közösen végzett munka emléke örökké megmarad. Szeretnék néhány adatot is közölni az üdülőről. Fehér Sándor, mint illetékes még az étkészleteket is felsorolná, de intem, csak a lényeget. Ez pedig: 12 vendégszoba, plusz 2 szoba. Egy földszinti ebédlő, tálaló és egy emeleti társalgó, ahol biliárdasztaltól a televízióig rengeteg a gondűző, a kellemes időtöltést szolgáló eszköz. — Egy-egy szezonban 260 főt üdültetünk, 10 napos és kéthetes turnusokban. Jelenleg nyugdíjasok vannak itt. Nyaraltatunk gyerekeket is, sőt évek óta csereüdülőként vendégül látunk szovjet pionírokat, csehszlovák dolgozókat. A beutaltak naponta négyszer étkeznek, a TITÁSZ- üdülőből hozott koszt bőséges és változatos. Szervezünk kirándulásokat, Tokajba vagy máshová, a megye nevezetes, szép tájaira visszük a beutaltakat. A sóstói strand, a fürdő kapuja számunkra nyitva áll. Az üdülőkön kívül hétvégeken, hétköznap is bárki, aki a vállalat dolgozója, vállalati dolgozó hozzátartozója kijöhet ide, van itt öltöző, leöltözhet és mehet a strandra. A strandra nyíló kapuért évi 65 ezer forint átalányt fizet a vállalat. Tolnai István, a vállalat szakszervezeti titkára azt is közli: — Mi már elértünk arra a szintre, amikor az üdültetés majdhogynem tömeges. A dolgozók gyerekeit a Balaton mellett, csereként a Szovjetunióban és itt Sóstón is üdültetjük. Ugyanígy a felnőttek nemcsak a honi SZOT- üdülőkben, de külföldön is pihenhetnek. — Hány ember? — 700—800 fő. Háromévenként a vállalat valamennyi dolgozójára sor kerülhet. Ami szép és jó, már szeretnek üdülni menni az emberek. Szeretik Sóstót is és van is miért szeretni. Távolba tekintve a MEZÖGÉP- üdülő teraszáról látszik a jő levegőt adó erdő, a csónakázótó, a strand és mindaz, ami nyugtatja, pihenteti a szemet, az idegeket, a sok zöld és virág. Ezt ki-ki érzése és felfogása szerint értékeli, hasznosítja. De vannak közös élmények is. Az éppen ebédelő nyugdíjasok, Dorka János és felesége, Dobos András és felesége is ilyen közös élményről beszéltek. — Mindennap kétszer fürödtünk. Nagyon jó időt kaptunk. Nagyon szeretünk üdülni. Voltunk Tokajban is kirándulni. De tetszik tudni, az volt a legjobb, hogy olyan csendes, szép, családias ez a hely. Aztán micsoda öröm az nekünk, hogy láthatjuk ezt a kedves gyermeknapot. Dorka Jánosné Vérzékenyül. — Én hat gyereket neveltem fel. Amikor még olyan kicsik voltak, mint ezek most, azt sem tudtam, egyik napról a másikra mi lesz. Jó, ha kenyér volt, tej került mindig, nemhogy csokoládé. Elhangzott egy sor ilyen kezdetű mondat: „Ha én az ifjúságomat elmesélném ... Ha én most lehetnék fiatal... Ezt, meg amit én éltem meg, nem is lehet egy napon említeni ... Ebédre a nyugdíjasok húslevest, rántott szeletet, fagylaltot kaptak. — Nagyon finom volt — dicsérte Dobos Andrásné és ekkor a férje, rágyújtva egy cigarettára, kijelentette: — Hát én ezt annak idején nem hittem volna. — Mit? — Ezt az üdülőt társadalmi munkában én is építettem. Baktán dolgoztam, onnan jöttünk be többször is. Hordtuk a maltert, de ki hitte, hogy ilyen is lesz... E lnézem olykor a piacokon hímzést, szőttest árulók portékáit. A régi szép minták közé mind több ízléstelen motívum nyomul be, csókolózó galambpárokra pazarolják finom öltéseiket az asszonyok, ez kell, úgymond a városi népeknek. Ha családi otthonokban megfordulunk, nem mindegyik marasztal meghittségével, szépségével, pedig a háziasszony de sokszor megmondja, mennyibe került az új bútor. Mintha számokkal lehetne pótolni az ízlést. Mintha a szobaszökőkút, és a bárvilágításba helyezett nippek helyettesíthetnék színek, formák, arányok harmóniáját, s a lakásban élők fantáziáját, A magyar nőket világszerte csinosnak mondják, de ezt a hírüket alighanem olyan turisták röpítették szét, akik csak a strandon vették szemügyre a fehérnépet. Mert az igazán jól öltözött nő ritka, noha drága kelméket, értékes holmikat sokan viselnek. Össze nem illő színek, össze nem hangolt kellékek rontják a hatást. Mi tagadás: baj van az ízlés körül. Van, aki csodálkozik rajta. Hiszen több a művelt, iskolázott ember, mint valaha. Hiszen mindenki tanul rajzolni már az óvodától kezdve; valamelyes művészettörténeti oktatásba is belekóstolt, aki gimnáziumba járt; a múzeumok látogatottak, külföldi túrákra is tömegével járnak újfajta nomádjaink, ha pedig utaznak, szorgalmasan végigzarándokolják a képtárakat is. Mindez hiábavalónak bizonyulna? Lehetséges, hogy esztétikai érzék, ízlés és műveltség nem összetartozó fogalmak? A kérdés izgalmas, érdemes elgondolkozni rajta. A népművészetet írni-ol- vasni nem tudó parasztemberek hozták létre. Mégpedig ízlésficam, megbicsaklás, fél- recsúszás nélkül. Sem dalban, sem balladában, sem tárgyi alkotásban nem találunk cukrozott érzelmeket, harmóniazavart, torz formákat, álságos hazugságokat. A fa nem mondja magát márványnak, a cserép sem akarja elhitetni, hogy porcelán; a díszítőelem pedig, legyen bármennyi is belőle, sosem hat zsúfoltnak. De a népművészet alkotóját meg a felhasználóját is a természet nevelte. A látvány. A fa, a virág, a kert indította, nem másolásra, hanem továbbgondolásra, a növénymotívumok stilizálására. A virághímekkel borított párna vagy menyasszonyláda nem azt mondja el, hogy milyen a növény, hanem azt, hogy milyen visszhangot vert az alkotó érzéseiben és azt is, hogy milyen az az alkotó. A természet jó nevelő volt, látványa kicsiszolta az esztétikai érzéket. És nem tűrte a hazugságot, őszinteségre késztette neveltjét, és ebbe az igazmondásba beleillett az álom is. Szólhat a mesemondó tündérről, sárkányról, akkor is a teljes igazságot mondja a maga lényéről, vágyairól, álmairól. A városi ember kikerült a természetnek, s a látványnak ebből az iskolájából. Esz- mélésétől fogva kőtengert lát maga körül, égbe nyúló falsíkokat Égnek, felhőnek jó esetben darabkáját, csene- vész fa ága csücskét. Virágot a sarki standon. Madárdal, vizek zúgása helyett lárma dörömböl a dobhártyáján. Fantáziája fogva marad valahol a falak tövében. Otthonát építené ki mentsvárnak, telerakja minden csillogóval, s ha úgy sem véli elég fényesnek, fennen hirdeti bútorai árát. Rohanásában nem szakít időt az igaz érzelmekre, pótlásuk végett apró álérzésekre váltja fel az igaziak lehetőségét, és csókolózó galambokkal népesíti be konyháját. Csakhogy falun is található épp elég giccses portéka. A kacsalábon forgó új családi otthonokból gyakran szökik el a fantázia, hogy helyét átadja az uniformizált ízléstelenségnek. Valóban: mert a mai falusi ember korántsem él olyan szimbiózisban a természettel, mint egykori ősei, s a zárt közösség megszűnésével a falu elvesztette önbecsülését: értékesnek vél mindent, ami a városból jön. Magas fokú általános műveltség kellene ahhoz, hogy ez a helyzetkép megváltozzék. Sajnos, az iskolákból „félművelt” sokaság kerül ki, jó szakemberként talán, de az ízlés alacsony fokán. És ez nem csupán és nem is elsősorban az időhiányon, a tananyagnak a szakemberképzés felé orientáló összeállításán múlik. Hányszor láttam táborozó úttörőket unott nevelők kíséretében bandukolni Bala- ton-parti jegenyék alatt, pedig ott külön „időráfordítás” nélkül lehetett volna a természet szépségeire irányítani a gyermekek pillantását! És kontaktust lehetett volna teremteni gyermek és természet között, hogy az utóbbi újra átvehesse látvánnyal nevelő szerepét! Az ízlésnevelés része a nevelés egészének. Esztétikai torzulásokat könnyebb lefaragni az ép, teljes érzelmekben gazdag személyiségről; ám a rideg, zord, vagy éppen szorongó embert bajos a szépség befogadására fogékonnyá tenni. Aki szorong, annak kevés az önbizalma, nem mer egyéniség lenni: tele fogja tömni az otthonát limlomokkal, csak azért, hogy le ne maradjon ismerősei mögött Aki rideg, beleviszi a maga sivárságát a legfényűzőbb bútorok közé is. Sem élet sem virág, sem fészekmeleg, sem meghittség nem lesz otthonában, anélkül pedig a drága bútor sem vonz. r A m a napfényt sugárzó személyiség létkörében megszépül az önmagában kevésbé tetszetős tárgy is. A tárgyak összhangját, egymás közötti kapcsolatát a köztük élő ember teremti meg. Esztétikum nincs ember nélkül; természet és tárgy az ember által találkozik, az ő keze nyomát viseli. A szépség: jó ízlésű, vonzó, barátságos emberek visszfénye a környezetben. B. E. Az üdülés szezonja most van. A SZOT-üdülőkben közel félmillióan töltik szabadságukat. És mennyien a vállalati üdülőkben? Gyerekek, felnőttek százezrei jutnak most úgy pihenéshez, szórakozáshoz, hogy valakik mindig hordták, ma is hordják szabad idejükben a téglát. Száz téglát, ezer téglát, millió téglát fel az emeletre. Dicséretes, becsületes munka ez. » Seres Ernő (M VASÁRNAPI MELLÉKLET Révész Napsugár rajza
