Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-26 / 174. szám
dr. Berecz Emília környezetés természetvédelmi titkárral N égy napja annak, hogy örömmel újságolta nekem az autóbuszon kedves igazgató elvtárs: idén alig győzte aláírni diákjai útlevélkérő lapját. A gimnázium négyszázötven tanulója közül százhatvanöten töltik a nyarat, vagy annak egy részét Európa szinte minden országában. Hogy is sorolta? Az olasz Riminitől Isztambul bazárjáig, a spanyol Barcelonától a Britszigetekig, az athéni Akropolisztól a norvég fjordokig mindenfelé megfordulnak a neveltjei. Egy diákja már az ünnepélyes évzáróról távozott, hogy csak szeptember elsején térjen haza az Egyesült Államokból, ahol az angolt gyakorolja. Kérdeztem akkor önt, vajon a tanári kar tagjai is ilyen nagy számban járják a külföldet? Természetes egyszerűséggel válaszolta, hogy nem, de azért mégiscsak örül a nagyarányú diákvándorlásnak, mert idén az iskola tanulóinak több mint harmada jut el a messzi városokba, lát, hall, ismereteket szerez, s ez valahol jelentősen bejátszik majd a végső tudásnál. Igaza van, mégsem osztozhatok teljesen az örömében, bár tudom: ezek a gyerekek a mi gyerekeink, utazásuk lehetőségét is mi teremtettük meg. Hogy miért vegyesek az érzések, amelyekkel ezt a hírt fogadom? Nem akarok a „bezzeg a mi időnkben” hasonlatokkal élni, mert össze sem lehet hasonlítani azt az időt, amikor a mi korosztályunk járt középiskolába. Akkor egy életre meghatározó élmény volt, ha eljutottunk a Bükkbe. Más világ, tudom. Az is igaz, hogy nem feltétlenül csak az a jó, ha a gyerek a tanárától, a szülőtől, vagy nagyszülőtől hallja először, milyen is ez meg ez az ország, amelyet ők ilyen vagy olyan ok kapcsán bejártak. Nem vagyok ellene a külföldi utaknak, akkor sem, hogy ha annak résztvevője tizennyolc éven aluli, nem kereső diák. Nem irigylem az útjaikat. Inkább féltem a gyerekeket. Mert ha ma két kézzel és válogatás nélkül szórjuk az ölükbe a külföldi utakat, mit tudunk adni számukra később? Ha most úgy vélik a gyerekeink, hogy ez jár nekik, mert a szüleiknek az ő külföldi utazásukra futja, akkor az holnap visszaüt. Talán nem ok nélkül tartok attól, hogy a ma középiskolás diákja — aki bejárta fél Európát anélkül, hogy valamit is tett volna útjaiért — holnap már nem' kaphat többet. Emiatt csalódott lesz, elégedetlen, esetleg cinikus, agresszív — elsősorban éppen a szülővel szemben, aki nem gondolta meg, hogy a javakból mit, mikor és mennyit adhat a gyerekének. Egy szocialista ország kitűnő fürdőhelyén jártam ezen a nyáron. Hangulatomat csupán egy zavarta: egy ho'nfitárs- nőm, aki minden étkezésnél az ajakbiggyesztés és fanyalgás magasiskoláját mutatta be, s hangosan tette szóvá, mi « az, ami neki „eszméletlenül rossz”. Sajnos, a hölgy tízéves fiacskája is állandó szem- és fültanúja volt az anyai fitymá- lásnak. Neki is egyre kevésbé tetszettek azok az ételek, amelyeket pedig nagyon is szívesen megevett volna addig. Sokat tűnődtem már rajta; hogy bennem és a hozzám hasonlókban van-e a hiba, amikor az ilyesmi ellenérzést vált ki az emberben, mikor közvetlen összefüggést látok a „mindent megadni, mert van miből” gondolkodás és szülői gyakorlat, s a majdani negatív következmények között. Ha néhányan megátkoznak is, kimondom: nekem nem tetszenek a méregdrága iskolai kirándulások, az exkluzív gombavatók, a különleges érettségi bankettek és természetellenesen fényűző társaik. Nem, mert ebben a szülő — s csak ritka esetben az iskola — kivagyiságát vélem felfedezni. De főképp azért nem, mert ebben a nemesnek egyáltalán nem mondható versenyben áldozatul eshet és sajnos bizony esik is a szülő, azután pedig éppen az, akiért az egész cécó tulajdonképpen lenne: a gyerek. Gondoljuk meg, hogy amit ma megadunk, azt holnap fokozni illene. A ma kisdiákja a holnap felnőttje lesz és esetleg boldogtalan, mert nem lehet majd képes e szint tartására sem. Tulajdonképpen ezt akartam mondani önnek kedves igazgató elvtárs. Segítsen megértetni a szülővel: ha most nem mondja meg a gyereknek, hogy erre, meg erre nem telik fiam, akkor később nagyon megbánhatja. környezetünkről A Soha nem beszéltek még annyit a környezet- és természetvédelemről, mint napjainkban. Csak nincs Ielkiismeret- furdalása az emberiségnek? — Csodálkozik ezen? A földön 1600-tól 1950-ig 114 állatfaj pusztult ki. Azonban míg 1600 és 1700 között mindössze kilenc, az utóbbi ötven esztendő alatt hetvenöt tűnt el örökre a Földről. Nem sokkal biztatóbb a helyzet a növényeknél sem: 1880 óta például Angliában húsz, Belgiumban 59, hazánkban pedig tizenkilenc faj pusztult el, s nálunk további hatvanat fenyegeti a pusztulás. Néhány körzetben azonban még ennél is tra- gikusabb a helyzet. Ideje volt hát, hogy józanul mérlegeljük az állapotokat, s legalább azt igyekezzünk megmenteni, amit még lehet. Q Nem késtünk még el? — Nem. Vannak ugyan jó néhányan, akik állandóan a világ végét jósolják, s azt hangoztatják, nem érdemes ilyen célokra pénzt költeni, hiszen úgysem tudjuk megakadályozni a2t a környezetromboló folyamatot, ami végső soron a Föld élővilágának pusztulásához vezet. Ez azonban roppant veszélyes gondolkodásmód, szerencsére a nagy többség nem is osztja. Az országok zömében már törvények védik a környezetet. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy nem mindig sikerrel. A Föld bioszférája felgyorsult változásokon megy keresztül. Beavatkozunk — valódi és néha vélt érdekeink miatt is — abba a természetes folyamatba, amely az évmilliárdokon keresztül a maga törvényszerűségeinek megfelelően, spontán, módon változott. S közben sokszor nem vesszük észre, mennyire eltávolodtunk mindattól, ami az anyagi javakon túl alapvető létszükségletünk. Mint a tiszta levegő, a jó ivóvíz. Előbb-utóbb rá kell jönnünk, a környezet minősége elválaszthatatlan az élet minőségétől. £ A környezetvédelem tehát önvédelem ... — ...de még mennyire! Soha nem volt talán annyira érvényes az engelsi gondolat, mint napjainkban: „Ne kérkedjünk túlságosan a természeten aratott emberi győzelmeinkkel. Mindegyiknek azok ugyan a következményei, amelyekre számítottunk, de másod- és harmadsorban egészen más, előre nem látott hatásai vannak, amelyek az első hatásokat fölöttébb gyakran megszüntetik.” Ennek igazolására csak egyetlen példa: a világ öntözött területe 1975-ben mintegy 230 millió hektár volt. Mostanra ezeknek csaknem felét kedvezőtlen talajtani folyamatok — szi- kesedés, elvizenyősödés — károsították. Ismerjük az öntözés kedvező, a termés meny- nyiségét és minőségét fokozó hatásait, de tudnunk kell: a természet teherbíró képessége sem végtelen. De hát a Földön százmilliók éheznek! Térjünk vissza az ezer évvel ezelőtti termelési eljárásokhoz? — Szó sincs erről! Természetes, hogy termelünk, mert élni akarunk. De meg kell tanulnunk a technikával való élés művészetét, tulajdonképpen ez a környezetvédelem. A A környezet-, illetve természetvédelem ^ tehát nem azonos? — Nem bizony. Az előbbi sokkal általánosabb fogalom. Ide tartozik többek között a víz, a levegő, a talaj védelme, s ehhez kapcsolódik, mint a sok feladat egyike, a természetvédelem. A ön Szabolcs-Szatmár környezet- és ter- w mészetvédelmi titkára. Mióta, s mi a feladata? — A Minisztertanács 1977. évi határozata alapján jött létre az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, s ez a rendelet írta elő a megyei bizottságok megalakítását is. 1979 óta pedig a megyei tanácsokon függetlenített környezet- és természetvédelmi titkárok dolgoznak. Mi a feladatuk? összefogják a tanácsok osztályainak a környezetvédelemmel kapcsolatos tennivalóit, s összehangolják a különböző állami és társadalmi szervek ilyen irányú tevékenységét. Szabolcs-Szatmárt évek óta a környezet- védelemben élenjáró megyék között tartják számon. Itt találjuk a legtöbb még érintetlen tájat, van olyan folyó, amelynek a vize szinte iható, s olyan növény-, illetve állatfajok élnek itt, amik a szakemberek szerint egyedülállók. Kit dicsér ez? sadalmi aktivistánk tesz meg ezért mindent. A megyék között elsőként, az országos irányelvek közzétételét megelőzve készült el Szabolcs-Szatmár közép- és hosszú távú környezetvédelmi terve. Helyzetünk valóban jobb, mint az országos átlag, de az igazság, hogy elavult, vagy'szennyező iparunk sincs. A kedvezőtlen környezeti változások egyik része megyénkben még a múlt századi, akkor szükségszerű és igen kedvező gazdasági változásokat eredményező vízrendezések utóhatása. Ilyen például a belvízgond, ami évről évre visszatér. Az ártalmak másik csoportja az utóbbi évtizedben alakult ki, amit a gyors ütemű iparosítás, az ezzel járó urbanizáció, s a mezőgazdasági termelésben bekövetkezett nagy változás okoz. A Ha környezetünk állapotáról beszélgetünk, szinte mindig az első panasz az, hogy településeink határában, az erdőkben, az utak mentén elviselhetetlenül sok a szemét... — Kétségtelen, hogy országosan nem készültünk fel annak a hulladékmennyiségnek a fogadására, tárolására, ami a lakások korszerűsítése, fogyasztási szokásaink megváltozása, a műanyagok elképesztő mérvű térhódítása miatt állandóan növekszik. Szemétlerakóhelyeinkre évente 1,3 millió köbméter hulladékot szállítanak, de ez rövidesen a duplájára nő. Nyíregyházán most terveznek egy új, korszerű szemétlerakóhelyet, „várhatóan 1983-ra felszámolják a sok problémát okozó borbányai telepet. Ez azonban még nem oldja meg az utak mentén, a kirándulóhelyeken meglévő gondokat. Itt nekünk, magánembereknek van a legtöbb tennivalónk. Szerte a világon — kivéve talán a skandináv országokat — sajátos ütközőpont a fa. Nálunk sincs ez másképp, a napokban láttam például a vajai tó partján az egyik üdülőtelken, hogy a tulajdonos hat gyönyörű nyárfát pusztított ki. A szomszédok szerint olajjal öntözte a fák tövét, mert árnyékolták a kertet. — Mikor ilyeneket hallok, mindig eszembe jut egy klasszikus példa. 1920-ban Lenin egyhavi elzárással sújtatta annak a szanatóriumnak a vezetőjét, akinek utasítására kivágtak egy teljesen egészséges lucfenyőt. Bár hazai példát tudtam volna említeni! Sajnos, megyénkben is gondot jelent, hogy eddig nem sikerült megfelelően védekezni a rongálok, a szemetelők ellen. Csak elvétve fordul élő olyan eset, mint a napokban Nyíregyházán, ahol a városi tanács arra kötelezett egy lakót, hogy a kertjében engedély nélkül kivágott fákat a saját költségén pótolja. Ezen a téren azonban meggyőződésem: eredményt csak akkor érünk el, ha elejét tudjuk venni a rendbontásnak. Ez nevelés, jóra ösztönző intézkedés, rendszeres ellenőrzés, s persze széles körű társadalmi összefogás kérdése. Egyébként örvendetesnek tartom azt, hogy szabálysértési hatóságaink tevékenysége a köztisztasági és környezetvédelemmel összefüggő cselekmények elbírálásánál 198Ó-ban a korábbiakhoz képest szigorodott. Köztisztasági szabálysértés miatt 562, a környezetvédelemmel kapcsolatos szabálysértések miatt pedig 48 embert vontak felelősségre. Montecuccoli szerint a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz. Sokak szerint érvényes ez a környezetvédelemre is... — Azt persze senki sem vitatja, hogy ez a tevékenység is súlyos összegeket emészt fel, pénzzel azonban még itt sem lehet mindent megoldani. Hiába vannak például milliók, ha nincs, aki mondjuk elültesse a fákat, elvesse a fűmagvakat. Szükségünk van az emberek segítségére. Szerencsére itt is lehet dicséretes tevékenységekről szólni, 1985-ig például megyénkben csaknem 200 ezer négyzetméter parkot kívánunk létrehozni társadalmi munkával. A VI. ötéves terv készítésekor a megye középtávú társadalmi munkaprogramjában meghatároztuk a környezetvédelemmel kapcsolatos feladatokat. Fal.vaink 113 millió forint értékű társadalmi münkát ajánlottak fel e célra. Ezt a tevékenységet persze szervezni kell. El szeretnénk érni, s úgy tűnik, ez hamarosan meg is valósul, hogy a tanácsi vezetők mellett az iskolaigazgatók, az ipari és mezőgazdasági üzemek, valamint a kereskedelmi egységek vezetői munkájának megítélésénél is vegyék figyelembe a felettes szervek a rendezett környezet kialakíttatását, megtartását. A Mi a helyzet megyénkben a vizek és a w levegő tisztaságával? — A szabolcsi, a szatmári, meg a beregi embert. Mert hiába születnek a jobbnál jobb intézkedések, ha fütyül rájuk mindenki. Szerencsére környezetünk óvásán nemcsak azok munkálkodnak, akiknek ez hivatali kötelességük. Számtalan ismert és ismeretlen tár— Élővizeink tisztasága jelentős eltérést mutat. A Tisza például első osztályú tiszta víz. Vásárosnamény alatt azonban már változik a helyzet; sajnos a Szamos igen sok szennyező anyaggal terheli. Megyénk második legnagyobb folyója Romániából érkezik, 1981 július 26. s közben olyan nagy városokat érint mint Kolozsvár, Szatmárnémeti. Csengéméi a minősége már alig éri el a másodosztályt. 0 A Kraszna azonban még ennél is szeny- nyezettebb, gyakori a halpusztulás... Szinte teljesen tehetetlenek vagyunk, hozzánk már harmadosztályú, szennyezett vízként érkezik. Alacsony vízállásnál már az öntisztító képességét sem tudja fenntartani. Hasonló, néhány esetben azonban még rosz- szabb a helyzet a Lónyai-csatornával, nem beszélve az Érpatakról, ami a lehető legszennyezettebb, negyedosztályú. Megyénk 85 vezetékes ivóvízzel ellátott települése közül csak’11 rendelkezik szennyvíztisztítóval, s ez kevés. A hatodik ötéves terv során a szennyvíz tisztítására és elvezetésére előreláthatólag 470 millió forintot fordítanak. Ezzel jelentősen csökkennek majd a gondok. A levegő tisztaságát tekintve a megye igen előkelő helyen szerepel, mégis csaknem száz lég- szennyezőt tartunk nyilván. A múlt évben nyolc üzemet büntettünk meg, csaknem félmillió forintot fizettek a közös kasszába. ^ A napokban vált véglegessé, hogy hosz- szas vajúdás után ugyan, de mégiscsak megvalósul a környezetvédők álma, a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet. Hány hektárt érint majd ez, tulajdonképpen mi lesz a rendeltetése? — Azon ne lepődjön meg, hogy aZ előkészületek ilyen hosszú időt vettek igénybe, s azt hiszem, fölösleges is felsorolnom mindazokat a tennivalókat, amiket el kellett végeznünk a tájvédelmi körzetté való nyilvánítás előtt. Egyébként 37 ezer 330 hektárt ölel majd fel, s ezzel az ország legnagyobb ilyen jellegű védettséget élvező területe lesz. A fehérgyarmati és a vásárosnaményi járásban szinte minden települést érint majd, de átnyúlik a kisvárdai és a mátészalkai, járás területére is, magába foglaltra itt 'Bénk, szamogyorós, Mezőladány, Üjkenéz, Nagygéc és Csengersima környékét. Ide tartoznak majd a Lónya, Gelénes, Vásárosnamény, Be- regdaróc, Tiszakerecseny menti gyertyános tölgyesek, a bockereki, a dédai erdő, a tőzeg- és mohalápok maradványai, a szatmári rész természetes erdőtípusai, ritka lágyszárú növényzete, kiveszőben lévő madárvilága, hollótelepei, építészeti emlékéi. De hat községhek — Csarodá, Tákos, Kisár, Nagyar, Tiszácsé1- cse és Túristvándi — belterülete is védelem alatt áll majd. Szigorúan védett lesz a garbóiéi legelő-erdőmaradvány, a mágósligéti Cserköz erdő, a ricsei erdő, a penyigei eret- hegyi legelő, a túristvándi Rókás, a Tarpa és Szatmárcseke közötti Tisza-ártér, a Tisza— Szamos—Túr összefolyása, a Sonkád és Csa- holc határában lévő Nagyrekesz, a Nyíres- tó, a Bábtava, a bockereki, a dédai, a Téb-, valamint a tarpai Nagyerdő, s a lónyai Mélyéger. A tájvédelmi körzet területén nem szabad ötyan tevékenységet folytatni, ami a táj jellegét, védett növény- és állatvilágát veszélyezteti. A cél tehát világos: meg kell mentenünk a vidék természeti és művelődéstörténeti emlékeit. A Sokan félnek attól, hogy ezzel akadályozni fogják a gazdálkodást, a tervezett meliorációs tevékenységet. — Ez így nem igaz. Az eredeti, elképzelés, sek szerint a védelem 54' ezer hektárt érintett volna, azonban éppen a mezőgazdasági üzemek, valamint a MÉM észrevételei alapján dolgoztuk át a terveket, elhárítva ezzel — azt hiszem — az esetleges későbbi kifogásokat. A körzetben a gazdálkodás nemhogy megtűrt, hanem igenis kívánatos lesz. Azt természetesen nem tűrjük majd el, hogy minden füttyentésre kivágjanak egy fasort, vagy egy jellegzetes fát. De a körzet éppen azért terül el mozaikszerűen, mert csak azt védjük, amit valóban veszély fenyeget, s pusztulásukkal pótolhatatlan értékek tűnnének el. Az viszont igaz, hogy az említett hat község belterületén sokkal szigorúbban bíráljuk majd el az építési engedélyeket, s csak olyan épületek terveit hagyjuk jóvá, amik a táj képébe illenek. S ha már itt tartunk, szólnunk kell azokról a tájvédelmi körzeten kívül eső kastélyparkokról is, amiket most nyilvánítottak védetté: az anarcsi, szabolcs- veresmarti, kocsordi, eperjeskei, mándoki és tuzséri parkokról van szó, amik helyi jelentőségű értéket képviselnek. Még egyetlen, személyes jellegű kérdést engedjen meg! Sok haragost szerzett környezetvédő munkája során? — Elhanyagolható a számuk. Sokkal, de sokkal több barátot. £ Köszönöm a beszélgetést. Balogh Géza ^asärnap^ ^IMTERJúj KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
