Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-26 / 174. szám
1981. július 26. KELET-MAGY ARORSZÄG 3 NINCS ANNÁL KELLEMETLENEBB és bosszantóbb, mint aratás idején kombájnt javítani. Prüszkölnek is ilyenkor a vezetők, de a szerelők is, pláne ha még az alkatrész is hiányzik. Mert nem az a baj, hogy javítani kell, sokkal inkább gond az, hogy órákra, esetleg napokra kiesik a termelésből a gép. Ezt pedig egyetlen gazdaság sem engedheti meg magának. Éppen ezért üdvözölhető a MEZŐGÉP vállalatok kezdeményezése. Nagyon jó módszert vezettek be: az egyes gyáregységekben az aratás ideje alatt ügyeletet tartanak. Ám nem akármilyen ügyelet ez! A hibás, kereskedelmi forgalomban nem kapható, hiánycikknek szá1- mító alkatrésszel jelentkező mezőgazdasági nagyüzemeknek soron kívül elkészítik a szükséges darabot. Még a saját munkájukat is félreteszik, elsőbbséget biztosítva ezzel az aratásnak. Baktalórántházán minden műhely, a forgácsolók, a hegesztők, a darabolok is az aratás rendelkezésére állnak. Nyírbátorban sem különb a helyet, csak itt más a profil. Ebben a gyáregységben futóműveket gyártanak és minden alkatrészt tudnak hőkezelni. A nyírteleki gyáregység sem marad ki az aratásból, már csak azért sem, mert a gazdaságokból jelentkező igények kielégítése mellett az itteni szervizcsoport végzi az AGROKER által forgalomba hozott import gépek garanciális javítását. A MEZŐGÉP VÄLLALAT mellett több mezőgazdasági gyár is kiveszi részét az aratásból. A Csepel Művek nyírbátori gyáregysége szintén felajánlotta a segítségét, s élnek is ezzel a lehetőséggel a nagyüzemek. Már nem egy bordástengelyt, meg ékszíjtárcsát, fogaskereket készítettek a kombájnokhoz, erőgépekhez. A műszaki felkészültségük lehetővé teszi — a MEZŐGÉP-ekhez hasonlóan —, hogy sokszor a mintadarab után is elkészítsék a kért alkatrészt. Valami azért hiányzik; a gyártás koordinálása, a nagyobb szervezettség. Tudják a gépészek, mely alkatrész hiánycikk, melyek mennek a leggyakrabban tönkre. Ezt az illetékes koordináló szervnek — akár az AGROKER, a TESZÖV, vagy a TSZKER — bejelentenék, az pedig továbbítaná a százhuszonhét termelőszövetkezet és a nyolc állami gazdaság igényét a gyártónak. Hiszen a sorozatgyártás mindig köny- nyebb, mint az egyedi. Az alkatrészek sorozatgyártására pedig már van is precedens: a MEZŐGÉP az egyik nagy szállítója a ME- GÉV-nek. Afc ARATÁS NEM ÉRT VÉGET a kalászosok betakarításával. Rövid pihenő után kezdődik a napraforgó és a kukorica kombájnolása. Erre is gondolni kell már. Sípos Béla Demeter László Dttíco János szerda hajnalban kiment az udvarra, felnézett az égre, s elmorzsolt egy szitkot fogai közt. A csillagokat felhők takarták, ma nem lesz aratás. Hajnalban még tartotta magát az idő, de nyolc órára már szemerkélni kezdett; Esik most is, sűrű, apró cseppek áztatják a határt. Valahol a piricsei almásban bolyongunk, Duka Jánost, a tsz egyik legrégebbi kombáj- nosát keressük. Aztán fenn a dombon feltűnik a traktor, a fák alját tárcsázza. — Maguk is kifogták — mondja az esőre, meg a sáros cipőnkre célozva. — De mit szóljunk akkor mi!? Félben az aratás, kivert bennünket az idő. Kis fészerbe húzódunk, már az őszre készülő almás- ládák között bukdácsolunk. A gömbölyödő almákban gyönyörködünk, közben Duka Jánost hallgatjuk. — Nem akartam én már az idén aratni, elég volt a ti- zenvalahány év. Jöjjenek a fiatalok, én is huszonnégy évesen ültem kombájnra. — Kézzel aratott még? — Hogy az ördögbe ne! Pilis mellett Űjtanyán nőttem fel, én voltam a legidősebb hetőnk között. öt holdon gazdálkodtunk, de apám már akkor is traktoroskodott, 'így anyám, meg a testvére dolgozott többnyire a földön. Árokparton K endőnyi árnyék az út menti árokparton, ketten alig férünk bele. Mondom is Józsi bácsinak, inkább egy nagyobb fát választott volna a kalapáláshoz, nem ilyen fiatalt. Mire az öreg: — Én már csak úgy tartom, hogy öreg ember inkább a fiatal fa árnyékába húzódjon. " — Kicsit kopott már az a kalapács ... — Régi szerszám már ez, a fiam csinálta még, amikor tanuló volt. Most meg már neki is unokája lesz lassan. Kedves emlék, meg aztán azért is szeretem, 'mert jó köiiy- nyű. Nem fárad el az ember karja vele. — Nehéz ezt az árokpartot kaszálni? — Kaszálni világéletemben nagyon szerettem. Huszonhét sürgönyfa közt kaszálok már egyfolytában majdnem tíz éve. Mégpedig évente kétszer. Mert a sarjút is leszedem. Tavaly is volt anyaszéna négy szekérrel, sarjú meg kettővel. Az idén úgy látom több lesz. — Mióta kaszál ma Józsi bácsi? — Fél négykor kezdtem. Ügy gondoltam, kijövök még a hűvösön. — Most fél 11, vagyis egyfolytában hét órát dolgozott? — Valahogy úgy. Tudja, az a jó, ha az ember elfárad. Akkor lehet nagyot pihenni és aludni. Szerintem, aki nem dolgozik, nem is egészséges. Ha most megkalapálok, felülök a biciklire és megyek haza ebédelni. Evés előtt megiszok egy kupica pálinkát, utána milyen jólesik az ennivaló! Délután aztán, ha hűvösebb lesz, megint kijövök. Addig kell szorítani, még jó idő van. — Akkor is ilyen szorgalommal dolgozott, amikor a tsz-ben volt? — Meghiszem azt. En annak idején a feleségemmel egy hold dohányt és egy hold cukorrépát vállaltam. Megcsináltuk becsülettel. Amíg fiatalabb voltam, még nyugdíjas koromban is fogtam. Most már elég a háztáji. Meg a jószág. Mert az van minden évben. Egy tehén, egy-két borjú vagy bika. Van munka velük. Aztán az ember csak nem húszéves már. — Hány éves? — Két hetes, vagyis hetvenhét. 1904-ben születtem itt Tarpán. Voltam katona, a háborúban is. Aztán fogságban is lehúztam pár évet. Az biztos, hogy ott is dolgoztam ám. Amikor arról volt szó, hogy munkára lehet jelentkezni, én voltam az első. — Az előbb azt mondta, szívesen megiszik néha egy kupica pálinkát. Milyet? — Itt a tövén, ahol annyi szilva terem? Főztem én tavaly is száz litert. Van borom is. Nem sok, öt-hatszáz liter terem évente. Evés után jólesik az embernek. Persze csak annyi, hogy meg ne ártson. Mert engem még részegen nem igen látott senki. Már meg nem is igen fog. Pedig szeretek mulatni. Az unokám lakodalmában Pesten egész éjjel fenn voltam és nótáztam. Jó, régi magyar nótákat. Csak hallgatták a fiatalok. — Nagy a család. Fiam, lányom, meg az unokák. Nem mehetünk hozzájuk üres kézzel. Vagy ha ők jönnek haza, úgy jó az, ha van miből megkínálni őket. Mi azt tartjuk a feleségemmel együtt, addig jó, míg adni tud az ember. — Ezek szerint a gyerekek már nincsenek Tarpán? — Sajnos. Pesten lakik a fiam is, a lányom is. Már mind a ketten régen családosok. — Gyakran hazalátogatnak? — Főleg az unokák. Pláne amíg kisebbek voltak. Egy hónapot is itt töltöttek szünidőben. Most már, hogy megnőttek, kevesebbet jönnek. így aztán mi megyünk. Persze nem egyszerre. A jószágot nem lehet itthagyni. — Ha ilyen egészséges Józsi bácsi, sok évet járhat még a gyerekekhez ... — Amíg tudtam jól enni, inni, dolgozni, azt mondtam, száz évig szeretnék élni. Most már, hogy egy kicsit gyengébb vagyok, azt mondom, elég kilencven is. A nap már deleién áll, amikor Simon József tsz-nyugeiij astól elköszönök. Az árokparton felkapaszkodva rnég egyszer visszaintek. Az öreg is felemeli a kezét. A kalapács már benne van. Mire a ácsihoz érek, hallom a kasza monoton, egyhangú pengését. Nyírpilis 1981. július Harmattól vacsoracsillagig Meg persze mi, pulyák. A nagybátyám kaszált, anyám markot szedett, én meg kötelet sodortam, kévét kötöttem. -— Azért ez a mai aratás jóval könnyebb lehet... — ... hogyne! Maguknak, így oldalról nézve. Tudják, mikor kelünk mi ilyenkor? Négykor! Fél ötkor már itt van értünk a busz, s ha felszárad a harmat... — Tegnap mikor végeztek?^ — Fél 9-kor. Már fent volt a vacsoracsillag. — Még mindig mérges, hogy beosztották az aratókhoz? Jóízűt kacag a kérdésen. — Dehogy haragszom, csak ez a nyálkás idő bosszant. Jólesik azért az embernek, ha számítanak rá. Meg az aratás ... Mégis csak a nyár legszebb munkája. Pont ebből maradnék ki? Nem valami vidám a közös gazdaság elnökhelyettese, Demeter László sem. Tegnap Duka János délután hatalmas vihar söpört végig a vidéken, 30 hektár dohányt vert tönkre. Még szerencse, hogy a jég . csak egy vékony csíkot pusztított, s kikerülte az almát, a rozsot. Mert még van aratniva- ló, a rozsnak jó része hátra van. Azonban még csak július közepét írjuk, s a tavalyinál sokkal előbbre tartanak. — Ha kint volt a határban, láthatta, gyönyörű termés ígérkezik — mondja az elnökhelyettes. Árpából, búzából három mázsával több hektáronként a termés, mint a múlt esztendőben, a rozs is megközelíti a tavalyi 20 mázsát. — Hány embert mozgat meg most az aratás? — Tudom én mire gondol — mosolyodik el Demeter László —, arra kíváncsi, mi a különbség a régi, meg a mostani aratás között. Ég és föld a kettő! Ha érdekli, én is arattam kézzel, kezdtem mint kötélsodró, s már dere- sedett a hajam, mikor letettem a kaszát. Megjöttek a kombájnok. Harminc éve mikor arattunk, a határban volt minden élő ember. Most? Kombájnosok, szemszállítók rakodók összesen sincsenek harmincán. S hogy régen romantikusabb volt az aratás? Kérdezzen meg vagy három fiatalt, melyik venné kézbe csak puszta romantikából a kaszát? Kiveszett volna-e hát a mai emberből az áhítat, amit akkor érzett egykor a falusi, ha hullámzó búzatengert látott? Nem hiszem. Mintahogy azt sem, hogy a kalászosok betakarítása a cukorrépa, vagy mondjuk a bab szedésének szintjére degradálódott. Másról van szó, mint az elnökhelyettes szavaiból is kiderül. — Persze, hogy jó érzés látni a szőkülő rozstáblákat, s tán még a szívürjí is gyorsabban ver, ha ujjaink között morzsoljuk a kalászokat. A gazda büszkesége, a kenyér iránti tisztelete ez. De hadd mondjak néhány számot. A 49 millió forintos termelési tervünkből az alma 11, a dohány 7, az állattenyésztés 10 millió forinttal részesül. Az igazi nyereséget ezek adják. A gabona bármennyire is kedves, a termelést tekintve csak sokadik a sorban. S az áhítatból nem lehet megélni. Az irodától .csak egy ugrás a pilisi tsz-major. A telepen nagy a sürgés-forgás, itt tisztítják a gabonaszemet. Bent az egyik raktárban két asz- szony lapátol, jöttünkre abbahagyják a munkát. Egyikük beszédjén érződik, nem ezen a tájon nőtt fel. Szőke Norbertné Somogyból jött néhány hónapja, a férje itt agronómus a tsz-ben. — Megszokta már a pilisi dombokat? — kérdem,, — Nem idegen nekem ez a táj — feleli. — Ilyen mifelénk is. Domb, domb hátán. Az autót a telepen hagyjuk, hátulról cserkésszük be a falut. Meredek domboldalakon kapaszkodunk, mindenütt a tegnapi vihar nyoma. Megtépett akácok, karvastagságú ágak az úton. Nehéz, Ableda László párás a levegő, egy eperfán seregélyek hajkurásszák egymást. Mély vízmosásban ereszkedünk alá, felkészülve a kutyák támadására. A roham azonban elmarad, csak egy öregember cigarettázik rendíthetetlen nyugalommal a kapuban. Egykedvűen néz ránk, s azt mondja: — No, hogy tetszik a falu? Mert minden idegen csak azt hajtogatja, ennyi szép régi ház egycsomóban! Csak laknának benne...! A lócára telepszünk mi is, élvezzük a csendet. Innen a dombról messze látni, kitárul előttünk a falu. Lent a hajlatban egy asszony vizet húz, az öreg, Ableda László újabb cigarettára gyújt. — Látják szólal meg később —, hogy nyugdíjban vagyok, így mennek a napjaim. Lógatom a lábam, de ha kedvem lenne, még hen- gergőzhetnék is. lefelé a dombokról. — S nincs '-keSVérl^ “■ Az öreg megütközve pillant fel, majd elnaveti masát: — Lenne. De már nem bírok felkapaszkodni a hegyre. Most is, hogy arattak a kert alatt, leballagtam hozzájuk. De vissza már fél napig tartott az út. — A kaszája megvan még? — Van nekem tán három is fent a padláson. De hogy mikor volt a kezemben ... ? Itt vannak a gépek, azok dolgoznak már. Pedig, ha meglátta volna, micsoda háborgás volt itt a faluban mikor megjött az első kombájn. Aztán lecsillapodott a népség, hogy látták, hány ember helyett dolgozik. Micsoda? Most! Ostorral sem lehetne kiverni a fiatalokat, hogy kaszáljanak. Dehát ez az élet rendje. Jól van ez így, csak nehogy megint jég jöjjön. Aggódva figyeli az eget, hallgat a lócán. Kibeszélte magát, minek szaporítsa tovább a szót. Akkor se mondana tán többet, ha el tudnánk zavarni a viharfelhőket. Szöveg: Balogh Géza Fotó: Gaál Béla Olvasónk írja hitegetés Még februárban megrendeltünk egy nagy méretű cserépkályhát a kommunális es szolgáltató vállalat nyírbátori kirendeltségén. Két hónapon belül vállalták az elkészítését, de szavukat nem tartották. Még most sincs kályhánk. Pici gyermekünk van, ezért félünk, ha hűvösebbre fordul az idő nem fogunk tudni fűteni, mert a hitegetés egyáltalán nem „melengető” érzés. i alt-sik Ferenc Emberi kézben az élet Tamás János, Pócspetri, Petőfi út 33. sz. Soron kívül
