Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

1981. július 26. KELET-MAGY ARORSZÄG 3 NINCS ANNÁL KELLE­METLENEBB és bosszan­tóbb, mint aratás idején kombájnt javítani. Prüsz­kölnek is ilyenkor a veze­tők, de a szerelők is, pláne ha még az alkatrész is hiányzik. Mert nem az a baj, hogy javítani kell, sok­kal inkább gond az, hogy órákra, esetleg napokra ki­esik a termelésből a gép. Ezt pedig egyetlen gazdaság sem engedheti meg magá­nak. Éppen ezért üdvözöl­hető a MEZŐGÉP vállala­tok kezdeményezése. Nagyon jó módszert ve­zettek be: az egyes gyáregy­ségekben az aratás ideje alatt ügyeletet tartanak. Ám nem akármilyen ügye­let ez! A hibás, kereske­delmi forgalomban nem kapható, hiánycikknek szá1- mító alkatrésszel jelentkező mezőgazdasági nagyüze­meknek soron kívül elké­szítik a szükséges darabot. Még a saját munkájukat is félreteszik, elsőbbséget biz­tosítva ezzel az aratásnak. Baktalórántházán minden műhely, a forgácsolók, a hegesztők, a darabolok is az aratás rendelkezésére áll­nak. Nyírbátorban sem különb a helyet, csak itt más a pro­fil. Ebben a gyáregységben futóműveket gyártanak és minden alkatrészt tudnak hőkezelni. A nyírteleki gyáregység sem marad ki az aratásból, már csak azért sem, mert a gazdaságokból jelentkező igények kielégítése mellett az itteni szervizcsoport vég­zi az AGROKER által for­galomba hozott import gé­pek garanciális javítását. A MEZŐGÉP VÄLLALAT mellett több mezőgazdasági gyár is kiveszi részét az aratásból. A Csepel Művek nyírbátori gyáregysége szin­tén felajánlotta a segítsé­gét, s élnek is ezzel a lehe­tőséggel a nagyüzemek. Már nem egy bordásten­gelyt, meg ékszíjtárcsát, fo­gaskereket készítettek a kombájnokhoz, erőgépek­hez. A műszaki felkészült­ségük lehetővé teszi — a MEZŐGÉP-ekhez hasonlóan —, hogy sokszor a minta­darab után is elkészítsék a kért alkatrészt. Valami azért hiányzik; a gyártás koordinálása, a na­gyobb szervezettség. Tud­ják a gépészek, mely alkat­rész hiánycikk, melyek mennek a leggyakrabban tönkre. Ezt az illetékes koordináló szervnek — akár az AGROKER, a TESZÖV, vagy a TSZKER — beje­lentenék, az pedig továbbí­taná a százhuszonhét ter­melőszövetkezet és a nyolc állami gazdaság igényét a gyártónak. Hiszen a soro­zatgyártás mindig köny- nyebb, mint az egyedi. Az alkatrészek sorozatgyártá­sára pedig már van is pre­cedens: a MEZŐGÉP az egyik nagy szállítója a ME- GÉV-nek. Afc ARATÁS NEM ÉRT VÉGET a kalászosok beta­karításával. Rövid pihenő után kezdődik a naprafor­gó és a kukorica kombájno­lása. Erre is gondolni kell már. Sípos Béla Demeter László Dttíco János szerda hajnal­ban kiment az udvarra, fel­nézett az égre, s elmorzsolt egy szitkot fogai közt. A csil­lagokat felhők takarták, ma nem lesz aratás. Hajnalban még tartotta magát az idő, de nyolc órára már szemerkélni kezdett; Esik most is, sűrű, apró cseppek áztatják a határt. Valahol a piricsei almásban bolyongunk, Duka Jánost, a tsz egyik legrégebbi kombáj- nosát keressük. Aztán fenn a dombon feltűnik a traktor, a fák alját tárcsázza. — Maguk is kifogták — mondja az esőre, meg a sá­ros cipőnkre célozva. — De mit szóljunk akkor mi!? Fél­ben az aratás, kivert bennün­ket az idő. Kis fészerbe húzódunk, már az őszre készülő almás- ládák között bukdácsolunk. A gömbölyödő almákban gyönyörködünk, közben Du­ka Jánost hallgatjuk. — Nem akartam én már az idén aratni, elég volt a ti- zenvalahány év. Jöjjenek a fiatalok, én is huszonnégy évesen ültem kombájnra. — Kézzel aratott még? — Hogy az ördögbe ne! Pi­lis mellett Űjtanyán nőttem fel, én voltam a legidősebb hetőnk között. öt holdon gazdálkodtunk, de apám már akkor is traktoroskodott, 'így anyám, meg a testvére dol­gozott többnyire a földön. Árokparton K endőnyi árnyék az út menti árokpar­ton, ketten alig férünk bele. Mon­dom is Józsi bácsinak, inkább egy nagyobb fát választott volna a kalapáláshoz, nem ilyen fiatalt. Mire az öreg: — Én már csak úgy tartom, hogy öreg ember inkább a fiatal fa árnyékába húzód­jon. " — Kicsit kopott már az a kalapács ... — Régi szerszám már ez, a fiam csinál­ta még, amikor tanuló volt. Most meg már neki is unokája lesz lassan. Kedves emlék, meg aztán azért is szeretem, 'mert jó köiiy- nyű. Nem fárad el az ember karja vele. — Nehéz ezt az árokpartot kaszálni? — Kaszálni világéletemben nagyon sze­rettem. Huszonhét sürgönyfa közt kaszálok már egyfolytában majdnem tíz éve. Mégpe­dig évente kétszer. Mert a sarjút is lesze­dem. Tavaly is volt anyaszéna négy szekér­rel, sarjú meg kettővel. Az idén úgy látom több lesz. — Mióta kaszál ma Józsi bácsi? — Fél négykor kezdtem. Ügy gondol­tam, kijövök még a hűvösön. — Most fél 11, vagyis egyfolytában hét órát dolgozott? — Valahogy úgy. Tudja, az a jó, ha az ember elfárad. Akkor lehet nagyot pihenni és aludni. Szerintem, aki nem dolgozik, nem is egészséges. Ha most megkalapálok, fel­ülök a biciklire és megyek haza ebédelni. Evés előtt megiszok egy kupica pálinkát, utána milyen jólesik az ennivaló! Délután aztán, ha hűvösebb lesz, megint kijövök. Ad­dig kell szorítani, még jó idő van. — Akkor is ilyen szorgalommal dolgo­zott, amikor a tsz-ben volt? — Meghiszem azt. En annak idején a feleségemmel egy hold dohányt és egy hold cukorrépát vállaltam. Megcsináltuk becsület­tel. Amíg fiatalabb voltam, még nyugdíjas koromban is fogtam. Most már elég a ház­táji. Meg a jószág. Mert az van minden év­ben. Egy tehén, egy-két borjú vagy bika. Van munka velük. Aztán az ember csak nem húszéves már. — Hány éves? — Két hetes, vagyis hetvenhét. 1904-ben születtem itt Tarpán. Voltam katona, a há­borúban is. Aztán fogságban is lehúztam pár évet. Az biztos, hogy ott is dolgoztam ám. Amikor arról volt szó, hogy munkára lehet jelentkezni, én voltam az első. — Az előbb azt mondta, szívesen meg­iszik néha egy kupica pálinkát. Milyet? — Itt a tövén, ahol annyi szilva terem? Főztem én tavaly is száz litert. Van borom is. Nem sok, öt-hatszáz liter terem évente. Evés után jólesik az embernek. Persze csak annyi, hogy meg ne ártson. Mert engem még részegen nem igen látott senki. Már meg nem is igen fog. Pedig szeretek mulatni. Az unokám lakodalmában Pesten egész éjjel fenn voltam és nótáztam. Jó, régi magyar nótákat. Csak hallgatták a fiatalok. — Nagy a család. Fiam, lányom, meg az unokák. Nem mehetünk hozzájuk üres kézzel. Vagy ha ők jönnek haza, úgy jó az, ha van miből megkínálni őket. Mi azt tart­juk a feleségemmel együtt, addig jó, míg adni tud az ember. — Ezek szerint a gyerekek már nincse­nek Tarpán? — Sajnos. Pesten lakik a fiam is, a lá­nyom is. Már mind a ketten régen csalá­dosok. — Gyakran hazalátogatnak? — Főleg az unokák. Pláne amíg kiseb­bek voltak. Egy hónapot is itt töltöttek szün­időben. Most már, hogy megnőttek, keve­sebbet jönnek. így aztán mi megyünk. Per­sze nem egyszerre. A jószágot nem lehet itt­hagyni. — Ha ilyen egészséges Józsi bácsi, sok évet járhat még a gyerekekhez ... — Amíg tudtam jól enni, inni, dolgoz­ni, azt mondtam, száz évig szeretnék élni. Most már, hogy egy kicsit gyengébb vagyok, azt mondom, elég kilencven is. A nap már deleién áll, amikor Simon József tsz-nyugeiij astól elköszönök. Az árok­parton felkapaszkodva rnég egyszer visszain­tek. Az öreg is felemeli a kezét. A kalapács már benne van. Mire a ácsihoz érek, hal­lom a kasza monoton, egyhangú pengését. Nyírpilis 1981. július Harmattól vacsoracsillagig Meg persze mi, pulyák. A nagybátyám kaszált, anyám markot szedett, én meg kö­telet sodortam, kévét kötöt­tem. -­— Azért ez a mai aratás jóval könnyebb lehet... — ... hogyne! Maguknak, így oldalról nézve. Tudják, mikor kelünk mi ilyenkor? Négykor! Fél ötkor már itt van értünk a busz, s ha fel­szárad a harmat... — Tegnap mikor végeztek?^ — Fél 9-kor. Már fent volt a vacsoracsillag. — Még mindig mérges, hogy beosztották az aratók­hoz? Jóízűt kacag a kérdésen. — Dehogy haragszom, csak ez a nyálkás idő bosszant. Jólesik azért az embernek, ha számítanak rá. Meg az aratás ... Mégis csak a nyár legszebb munkája. Pont eb­ből maradnék ki? Nem valami vidám a közös gazdaság elnökhelyettese, De­meter László sem. Tegnap Duka János délután hatalmas vihar sö­pört végig a vidéken, 30 hek­tár dohányt vert tönkre. Még szerencse, hogy a jég . csak egy vékony csíkot pusztított, s kikerülte az almát, a ro­zsot. Mert még van aratniva- ló, a rozsnak jó része hátra van. Azonban még csak jú­lius közepét írjuk, s a tava­lyinál sokkal előbbre tarta­nak. — Ha kint volt a határban, láthatta, gyönyörű termés ígérkezik — mondja az el­nökhelyettes. Árpából, búzá­ból három mázsával több hektáronként a termés, mint a múlt esztendőben, a rozs is megközelíti a tavalyi 20 má­zsát. — Hány embert mozgat meg most az aratás? — Tudom én mire gondol — mosolyodik el Demeter László —, arra kíváncsi, mi a különbség a régi, meg a mostani aratás között. Ég és föld a kettő! Ha érdekli, én is arattam kézzel, kezdtem mint kötélsodró, s már dere- sedett a hajam, mikor letet­tem a kaszát. Megjöttek a kombájnok. Harminc éve mi­kor arattunk, a határban volt minden élő ember. Most? Kombájnosok, szemszállítók rakodók összesen sincsenek harmincán. S hogy régen ro­mantikusabb volt az aratás? Kérdezzen meg vagy három fiatalt, melyik venné kézbe csak puszta romantikából a kaszát? Kiveszett volna-e hát a mai emberből az áhítat, amit ak­kor érzett egykor a falusi, ha hullámzó búzatengert látott? Nem hiszem. Mintahogy azt sem, hogy a kalászosok beta­karítása a cukorrépa, vagy mondjuk a bab szedésének szintjére degradálódott. Más­ról van szó, mint az elnökhe­lyettes szavaiból is kiderül. — Persze, hogy jó érzés látni a szőkülő rozstáblákat, s tán még a szívürjí is gyor­sabban ver, ha ujjaink kö­zött morzsoljuk a kalászo­kat. A gazda büszkesége, a kenyér iránti tisztelete ez. De hadd mondjak néhány számot. A 49 millió forintos termelési tervünkből az alma 11, a dohány 7, az állatte­nyésztés 10 millió forinttal részesül. Az igazi nyereséget ezek adják. A gabona bár­mennyire is kedves, a terme­lést tekintve csak sokadik a sorban. S az áhítatból nem lehet megélni. Az irodától .csak egy ugrás a pilisi tsz-major. A telepen nagy a sürgés-forgás, itt tisz­títják a gabonaszemet. Bent az egyik raktárban két asz- szony lapátol, jöttünkre ab­bahagyják a munkát. Egyi­kük beszédjén érződik, nem ezen a tájon nőtt fel. Szőke Norbertné Somogyból jött néhány hónapja, a férje itt agronómus a tsz-ben. — Megszokta már a pilisi dombokat? — kérdem,, — Nem idegen nekem ez a táj — feleli. — Ilyen mife­lénk is. Domb, domb hátán. Az autót a telepen hagy­juk, hátulról cserkésszük be a falut. Meredek dombolda­lakon kapaszkodunk, minde­nütt a tegnapi vihar nyoma. Megtépett akácok, karvastag­ságú ágak az úton. Nehéz, Ableda László párás a levegő, egy eperfán seregélyek hajkurásszák egy­mást. Mély vízmosásban ereszkedünk alá, felkészülve a kutyák támadására. A ro­ham azonban elmarad, csak egy öregember cigarettázik rendíthetetlen nyugalommal a kapuban. Egykedvűen néz ránk, s azt mondja: — No, hogy tetszik a falu? Mert minden idegen csak azt haj­togatja, ennyi szép régi ház egycsomóban! Csak laknának benne...! A lócára telepszünk mi is, élvezzük a csendet. Innen a dombról messze látni, kitá­rul előttünk a falu. Lent a hajlatban egy asszony vizet húz, az öreg, Ableda László újabb cigarettára gyújt. — Látják szólal meg később —, hogy nyugdíjban vagyok, így mennek a nap­jaim. Lógatom a lábam, de ha kedvem lenne, még hen- gergőzhetnék is. lefelé a dombokról. — S nincs '-keSVérl^ “■ Az öreg megütközve pil­lant fel, majd elnaveti ma­sát: — Lenne. De már nem bírok felkapaszkodni a hegyre. Most is, hogy arattak a kert alatt, leballagtam hozzájuk. De vissza már fél napig tartott az út. — A kaszája megvan még? — Van nekem tán három is fent a padláson. De hogy mikor volt a kezemben ... ? Itt vannak a gépek, azok dol­goznak már. Pedig, ha meg­látta volna, micsoda háborgás volt itt a faluban mikor megjött az első kombájn. Az­tán lecsillapodott a népség, hogy látták, hány ember he­lyett dolgozik. Micsoda? Most! Ostorral sem lehetne kiverni a fiatalokat, hogy ka­száljanak. Dehát ez az élet rendje. Jól van ez így, csak nehogy megint jég jöjjön. Aggódva figyeli az eget, hallgat a lócán. Kibeszélte magát, minek szaporítsa to­vább a szót. Akkor se mon­dana tán többet, ha el tud­nánk zavarni a viharfelhő­ket. Szöveg: Balogh Géza Fotó: Gaál Béla Olvasónk írja hitegetés Még februárban megren­deltünk egy nagy méretű cserépkályhát a kommunális es szolgáltató vállalat nyír­bátori kirendeltségén. Két hónapon belül vállalták az elkészítését, de szavukat nem tartották. Még most sincs kályhánk. Pici gyermekünk van, ezért félünk, ha hűvö­sebbre fordul az idő nem fo­gunk tudni fűteni, mert a hi­tegetés egyáltalán nem „me­lengető” érzés. i alt-sik Ferenc Emberi kézben az élet Tamás János, Pócspetri, Petőfi út 33. sz. Soron kívül

Next

/
Thumbnails
Contents