Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-28 / 150. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. június 28. o „A szépet teremteni a szóban... 99 A háború emléke Jegyzetek Konsztantyin Szimonov /utolsó regényéhez ingvár, az Ukrán írószövetség Kárpáton- túli területi Szervezete — a helyszín. Jurij Méhes felelős titkár — maga is több kötet szerzője — mondja: a területről 24 tagja van az ukrán írók szövetségének. Ez az adat sem szerény, ám jóval többet mond, hogy az ukrán írók nemrégen megtartott VIII. kongresszusának beszámolója magasra értékelte a kárpátaljai irodalmat. A felelős titkár szerint a kárpá- tontúli irodalom ereje, hogy eredeti a stílusa, hogy az irodalom számára a Kárpátok vidéke maga is érdekes terület. A művekben rendkívüli mértékben teret kapnak a morális-etikai kérdések. A küzdelem azért, hogy az új, a gyorsan változó életbe is átmentsék a múltbeli jót, az emberi tisztaságot, a kapcsolatok nemes egyszerűségét. A területi írószervezet tagjai közül is elsőnek említik Iván Csendejt, a filozófusírót, Petro Szkunc költőt, Féliksz Krivin szatirikust, akik szovjet mércével mérve is jelentős alkotók. if A terület esetében természetes, hogy sokan szeretik és sokan is fordítják itt a magyar irodalmat. Tíz- és százmilliók olvashatják ukrán és orosz nyelven Petőfit, Arany Jánost, József Attilát, de a kárpátaljai írók — talán elsősorban Jurij Skrobinyec — jóvoltából sokat tesznek a mai magyar irodalom szovjetunióbeli megismertetéséért. És a jelenben már ott van a jövő: élénk és színvonalas irodalmi munkásságot fejt ki a fiatal írók József Attila Stúdiója. Az írócso- port-ikét tagja, aa ungvári Balia D. Károly és a beregszászi Füzesi Magda már két kötettel jelentkeztek, s hamarosan felveszik őket az Ukrán írószövetségbe. Az író társadalmi megbecsülése? Jurij Méhes tényeket közöl. Köteteiket Ungvá- ron, Kijevben és Moszkvában jelentetik meg. A legkisebb példányszám 15 ezer, de nem ritka a százezres sem. Az Ukrán Kommunista Párt első titkára végighallgatta az írókongresszus vitáját, az új területi első titkár az írókat kereste fel elsőként. A könyvesboltokban a nagy példányszám ellenére is alig találni meg a Kárpátontúlon élő írók művét. Nagy az ország, hamar gazdára találnak a kötetek. Kértem, hozzanak össze Iván Csendejje l. o A kárpáti hegyek szülötte 59 éve látta meg a napvilágot Técső vidékén, Dubove faluban, 11 gyermekes parasztcsaládban. S bár már kora gyermekkorától elkerült onnan — középiskolába, háború idején katonának, a fel- szabadulás után ungvári újságírónak, majd pártiskolára Harkovba, aztán két évig volt a moszkvai irodalmi főiskolán, mindig vissza-visszatér a kis hegyi faluba. Erőt menteni elbeszéléseihez, gondolkodni a múlt, a jelen s a jövő dolgain. Iván Csendej Szovjet-Kár- pátontúl irodalmának legjelentősebb alakja. Az ukrán írókongresszus beszámolója külön kiemelte: állandóan jelen van Ukrajna irodalmi kiadványaiban, elbeszélései a moszkvai regényújság hasábjain kétmilliós példányszámban jelennek meg. Témája — csaknem kizárólagos témája — a kárpátaljai falu élete. A falusi ember gondolkodásának kiváló ismerője. Legfőbb írói törekvése azoknak a változásoknak az érzékeltetése, amelyek a hegyek emberének gondolkodásában, lelki alkatában mennek végbe. Igen pontos tájrajzot ad, hihetetlenül precíz a néprajzi leírásban. Faluja — Zábe- rezs — kitalált falu, a név szülőfaluját fedi. A madarak kirepülnek című regényét Korabelnyikov, a neves moszkvai kritikus taglalta. E könyv alapján írt monográfiát Verhovina lírájának királya címmel. Hangsúlyozza, Csendej a szovjet irodalomban elsőként vetette fel a problémát: a paraszt- ember boldogsága nem elsősorban az anyagiaktól függ, hanem az életvitelétől, a mélyen a múltba ereszkedő gyökereitől. S bár a fejlődés folyamatát a kárpáti hegyekben sem lehet megállítani, ezek a gyökerek erősen kapaszkodnak, a szokások, a gondolkodás csak lassan változnak — de kell, hogy változzanak. Műveiben ez teremti a konfliktusokat. A madarak kirepülnek témája: a hegyek között vízi erőmű épül. A regénybeli paraszt- embernek is ki kell települnie megszokott fészkéből. S bár új, szebb házat, anyagiakat kap, a szülőháztól való elszakadásba nem tud belenyugodni. Ügy érzi, mintha gyökerestől tépték volna ki, a madarat űzték volna el a fészkéből. Csendej e művét követően a szovjet irodalomban számos olyan írás született, amely hangsúlyozza: az életforma-változásnak nem kell szükségszerűen ilyen következményekkel járnia. A könyv írója ma is a gyerekkor körülményeihez hasonlóan akar élni. Kis kertes házban lakik a vár közelében, Ungvár tetején. Maga telepítette a fáit, szőlőjét, kezeli — kapálja a növényeket. Szelíd, mégis kemény vonású ember. Nem tud és nem akar elszakadni a gyökerektől. — Apám, aki ma nyolcvanöt éves, ma is ott él a régi faházban. Semmi mást nem ismert, mint a munkát. Nagyon vidám ember. A kis falusi templomban ma is ő az előénekes, életében megszámlálhatatlan lakodalomban volt vőfély, mindegyikben énekelt, maga faragta rigmusokat mondott. Mégis, soha nem láttam, hogy akárcsak fél liter vodkát hozott volna haza. Se karácsonykor, se húsvétkor, soha. Akkor annyival kevesebb tejet, kenyeret ettünk volna. A durva fából hasított kecskelábú asztalnál saját termésű óborral és dióval kínál, majd egy megkopott, de féltve őrzött könyvet tesz elém. József Attila összes verseit, amit még gyermekkorában vett Máramarosszi- geten. Azt mondja, ez a kötet megjárta vele a háborút, ez adott erőt neki számos megpróbáltatáskor. Talán éppen ez a könyv szerettette meg vele az irodalmat. Móricz Zsigmondról beszél, akinek gyermekkora, írói világa nagyon sokban hasonlít az övéhez. Ezért szerette meg, s fordította Ukrajnában elsőként Móricz elbeszéléseit az ötvenes évek elején. Nálunk az Ukrán elbeszélők című kötetben — valóban nagy ukrán elbeszélők között — jelent meg A sirályok keletre szállnak című Írása. Most készül egy újabb ukrán elbeszéléskötet az Európa Kiadónál, amelyben ugyancsak jelentkezik. Kérdezem a kertjében, a fák alatt: mi az írói és az emberi programja? Meggondoltan, tagoltan válaszol: „A szépet teremteni a szóban, a szépséget az emberekbe oltani. Ennek van ereje összehozni, jobbá tenni az emberiséget, megteremteni a megértést. Nagyon szeretem az írást. S bár nagyon megküszködök vele, ezért a célért nem szabad sajnálni a fáradságot." K isregényei, elbeszélései saját élete, szülei élete. Népköltészetet dolgoz fel, népmeséket jelentet meg. „Dubove nagyon szép falu” — mondja és hozzáteszi, hogy mindig hálás első tanítójának, aki már nem él. Tőle tanulta szeretni az embert, az emberi jóságot- szépséget, az ember környezetét. Hatvanadik születésnapjára két vaskos kötetbe rendezi válogatott művei kijevi kiadását. „Amit teszek, azért is teszem, hogy itt Kárpátalján olyan művek szülessenek, amelyekkel egy sorba állhatunk az országos irodalommal, amelyekre felfigyelnek a Szovjetunióban, a tőlünk tízezer kilométerre élők is elfogadjanak minket. Ez nem könnyű dolog. Ha valamit sikerül ezért tenni, ez a legnagyobb öröm." Lehet-e ennél szebb íróiemberi program? Kopka János Az idő múlásával távolodnak a II. világháború eseményei. Azonban az elszállt évek nem törlik ki az embermilliók emlékezetéből a történteket. A Nagy Honvédő Háború egész irodalmat teremtett, ami ma a békét és a haladást szolgálja. Nehéz lenne egy cikken belül felsorolni a műveket, vagy akár egy rövid áttekintést nyújtani róluk. A háborúról szóló legjobb művek közé tartoznak a nemrég elhunyt Konsztantyin Szimonov alkotásai is, verse a „Várj reám" a világ- irodalom gyöngyszemeinek egyike. Szimonovot olvasva, vitatkozva személyiségéről, írói munkásságáról, önkéntelenül arra gondolok, hogy a s o r s megvédte őt a háborúban. Igen, megvédelmezte őt, a háború nehéz útjain küzdőt azért, hogy a harcos, a háború írója megszólaltassa hangját a mai, modern irodalomban. Négy évtizeden keresztül Szimonov háborúról szóló művei a szovjet irodalom középpontjában álltak. Az író utolsó alkotása Az úgynevezett magánélet. Ez a regény Lopatyin haditudósító életéről szól három kisregényben: Négy lépés, Húsz nap háború nélkül és a Többé nem látjuk egymást. Az utóbbi kisregény a Szovjet Irodalom c. folyóirat nemrég megjelent (5— 6.) számaiban látott napvilágot Magyarországon. E művein mintegy négy évtizedet dolgozott az író. A kezdő fejezetek egy időben íródtak az Élők és holtak c. regényével. Ha az Élők és holtak egy hatalmas festményt készít a Nagy Honvédő Háborúról, akkor Lopatyin jegyzetei „kamara-háborúként” foghatók fel. Szimonov kisregényeiben a fő hangsúlyt a haditudósító Lopatyin életére, sorsára helyezi. Felvetődik a kérdés: miért foglalkoztatta az írót ily hosszú ideig a neves haditudósító története? Így válaszolt erre a kérdésre: „Azért, mert van sok olyan dolog a háborúval kapcsolatban, amit még nem mondtam el. Ezek különböző területekkel függnek össze, és összekapcsolni őket egy regényben, ahogy ez nekem tűnik, csak mesterségesen lehet, de összekötni a tudósító életével — természetes. Még azért is, mert sok fel nem használt anyagom van, ami a haditudósító életéhez és hozzám is kapcsolódik.” Mindezek ellenére a Lopa- tyinról szóló kisregényeket nem lehet önéletrajzi, dokumentumalkotásnak nevezni. De Lopatyin sem szerző. Ö egy más nemzedék, más sors képviselője. Ezt Szimonov azzal is aláhúzta, hogy regényét „Tyihonov, Szurkov, Platonov és Szlávin idősebb haditudósító sorstárs nemzedékének szentelte”. A háború kirobbanásakor Lopatyin már több mint negyvenéves, sokat látott, élettapasztalt, az embereket jól kiismerő. Épp ezért láthatott meg sok mindent másképpen, mint a szerző. Ugyanazokat a benyomásokat különbözőképp fogadják be, értelmezik. Lopatyin olyan dolgokon gondolkodik el, amelyek magát az írót abban az időben a kis élet- tapasztalat miatt nem foglalkoztatták. Lopatyinnal együtt azok az emberek is hordják vállukon a háború nehézségeit, akika hátországban élnek: az asz- szony — gondját viseli a sebesült férjének; Lopatyin lánya — iskolás korú — egy szibériai kórházban dolgozik, a tanfolyam befejezése után a frontra indul ápolónőként; a két kamasz — róluk mondja a taskenti üzem igazgatója egy gyűlésen: „íme, a mi hőseink...”; és Lopatyin régi barátja — híres grúz költő, egyetlen fia tizennyolc évesen a fronton harcol. Lopatyin és barátja együtt isznak a győzelemre, mert tudják, csak az adhatja vissza az anyáknak és apáknak fiaikat és lányaikat. A környezet, amelyben Lopatyin egyre gyakrabban feltűnik: az újságírók, az írók, a színház és a film művészeinek világa. Ezt a világot különböző emberek élik: olyanok, akik mindent megtesznek a győzelemért, és olyanok is, akik mások árán törekednek megélni a háború végét. A Lopatyin-kisregények cselekménye 1941—45 között játszódik. Tulajdonképpen az utolsó kisregény, a Többé nem látjuk egymást formája nyitott, lehetett volna tovább is folytatni. V. Koszolapov Szimonov- val beszélgetve a következő kérdést tette fel: találkozik-e az olvasó a későbbiekben Lopatyinnal, vagyis folytatja-e a művet? Szimonov azt válaszolta, hogy regényét befejezte, de van lehetőség a folytatásra. Azonban az író halála nem adhatta meg ezt a lehetőséget. A beszélgetés után senki sem gondolta, hogy ez a szimbolikus című kisregény, a Többé nem látjuk egymást Konsztantyin Szimonov utolsó nagy munkája lesz a háborúról. Bállá Tamara Ivan Csendej: A sirályok keletre szállnak Ukrán népművészet. M. K. Timcsenkó festménye. H| : .r;,~ — Menj, fiam Jaszenov- ra, és vidd el a fiúknak ezt a kis batyut. Ott találod őket, ahol a juhokat teleltettük !... A fiú elment egyszer, kétszer és aztán még igen sokszor. Egy reggel azonban a bokrok mögül, akárcsak az ordasfarkasok,' csendőrök toppantak eléje, hosszú bajonettel a puskájukon. — Állj! — kiáltották dühösen, amikor a fiú futásnak eredt. Kibontották a kis batyut. — Hét, tíz, tizenöt, húsz... — számolták a golyókat. — Hm!... Olyan, mint a kakasunké! Bizonyára sok kakas farkát kicibál- ták — mutatott a kisfiú a fekete kalapokra, amelyeken acélsarlókként villogtak a tollak. — Hriciha anyó is panaszkodott, hogy addig kergették a kakasát az udvaron, amíg csak meg nem fogták. Amikor pedig megfogták, és tép- desni kezdték a tollát, nem tudtak hova lenni az örömtől. „Csak tépjétek, tépjétek! A ti kősziveteket kellene kitépni! Eljönnek a mieink, s úgy szétrebbentek, mint toll a szélben!...” Igen, ezt mondta Hriciha. Elvezették és belökték az erdőigazgatóság pincéjébe. És azon az éjszakán belökték oda, a nehéz tölgyfaajtók mögé az apját is. — Hová vezetnek minket, édesapám? — Megyünk az urakkal a folyóhoz! — És mi lesz a folyó- nál? — Az urak gránátot dobnak a folyóba, a halacskák feljönnek a víz színére, mi pedig bemegyünk a vízbe, és megfogjuk őket. — De miért megyünk napkelte előtt? A folyóban még hideg a víz, megfázunk. — Mert az uraknak csak korán reggel van idejük. — De az uraknak van mindenük bőven ... Idejük is... — Nem, fiacskám, mostanában az uraknak sincs idejük... — Hallgass! — mordult rá a csendőr. A folyó felől reggeli nyirkosság terjengett. Ágas-bogas fűzfa köszöntötte őket, mélyen meghajolva. Vékony ágait földig eresztve állt a kis folyó partján, a víz örök zúgását hallgatva. Lekanyarodtak az ösvényről. Az apa mezítláb lépdelt a harmatos fűben, és hosz- szú, szétlapult lábnyomokat hagyott maga után. Noha a kisfiú apja nyomdokain haladt, testét átjárta a hideg. — Fázom, édesapám! Az apa egy mozdulattal letépte inge szegélyét, levette nyakáról a sálját, és úgy bebugyolálta vele a fiát, mintha csak át akarta volna neki adni ebben a percben mindazt a meleget, amelyet hosszú éveken át táplált iránta szívében... Meredek sziklás szakadék szélén álltak meg. A mélyben a sebes vizű folyó zúgott és tajtékzott, mielőbb le akarta vinni vizét a szűk hegyszorulat- ból. A magas, fekete csendőr leoldotta a kisfiú nyakáról a sálat. — Miért köti be az úr a szememet? — kérdezte a kisfiú apjától. — Az urak hunyócskát akarnak játszani. A lövésektől megriadt sirályok a magasba röppentek. Gyors szárnycsapásokkal nagy kört írtak le a hegyszoros felett, majd kelet felé repültek. Sándor László fordítása
