Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-28 / 150. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. június 28. | VÁLTOZÓ ÉLETÜNK | Népművelés — alulnézetben Az ember rakosgatja sokéves tapasztalatát, s arra a következtetésre jut: nem csak beregi gondok ezek. Az egész magyar művelődésügy hullámzó változása tükröződik ezekben. A kísérletezés helyett immár jöhet a munka. Bürget Lajos A GYÓGYÁSZAT ÚJ ÚTJAI Mire való az elmeosztály? Azt hisszük, mindenki tudja a választ: elmebetegek kezelésére. Igen ám, de ki az elmebeteg? Aki magát annak érzi? Akit családja, hozzátartozói, munkatársai tartanak annak? Vagy akit az orvos? Végül pedig kinek a véleménye döntő, ha a beteg, a család, vagy az orvos eltérően vélekedik? Ezek a kérdések ma nyílt, olykor heves szakmai viták tárgyai is; hiszen ma még csak elvétve rendelkezik az elmegyógyászat olyan objektív eszközökkel, amikkel a betegség léte kétséget kizáróan megállapítható. így jobb híján a beteg magatartásából következtetünk arra, hogy nagy valószínűséggel betegség okozhatja furcsa, megváltozott magatartását. Az viszont már távolról sem ilyen bizonytalan, mely magatartás mögött keresendő betegség? Hiszen tudjuk, a sokáig kórosnak hitt homoszexualitás vagy más nemi eltérések, a dacos, zárkózott, vagy éppen indulatos személyiség, az alkalmazkodás rengetek zökkenője, a pár- vagy társas kapcsolatok sok-sok zavara nem orvosi értelemben vett betegségre, hanem legtöbbször társadalmi tényezőkre vezethető visz- sza. Betegség is meghúzódhat mögöttük, de ez inkább a kivétel. Az elmegyógyászat (pszichiátria) vizsgáló módszerei azonban alig egy-két évtizede nevezhetők tudományosnak. Korábban az elmeorvos jószerint inkább csak leírta a beteg magatartását, nevet adott neki — de ő maga is attól fogadta el kórosnak, hogy egyszerűen más volt, mint ahogy ő megszokta, vagy mert a beteg környezete annak ítélte. Az elmeosztályos felvétel tehát nem az orvosi vizsgálat eredményén múlt, hanem azon, hogy a beteget valaki oda beutalta. Gyógyulás: 3—6 hét alatt Ez a gyakorlat még közel sem a múlté. Elmeorvosra, elmeosztályra ma is elsősorban akkor gondol laikus és gyakorló orvos egyaránt, ha valakinek otthoni magatartása furcsa, szokatlan, még inkább kellemetlen, zavaró, idegesítő. Ez leggyakrabban idős emberek, máskor fogyatékos gyermekek, sokszor környezetükkel együtt élni nem tudó és ezért „kiborult”, még többször iszákos emberek kapcsán esik meg — és csak az esetek kisebb részében jelent elmebetegséget. A mai pszichiátria az orvostudomány egyik ága, amely a pszichés tünetekkel járó agyi megbetegedéseket gyógyítja. Nem is hatástalanul: ma az elmebetegek közel egyharmada teljesen és véglegesen, másik egyharmaduk maradványtünetekkel ugyan, de munkaképességig meggyógyul. Ezért csökkenhetett a régen átlag féléves ápolási idő ma 3—6 hétre és ezért szűnik meg egyre több elmeosztály „zárt” jellege a rácsokkal, „hálóságyakkal” és hasonlókkal, ami a kívülállókban annyi borzadályt, iszonyt vagy éppen szánalmat keltett valaha. Az emberek szemlélete ezt még alig képes követni. Ma is úgy érzik, az elmebeteg „valami más”, a társadalomnak végleg elveszett „élő halott”. Pedig látják az eredményeket; talán nem akarják látni? A társadalomnak minden időben problémát okoznak az együttélési normákat meg nem tartó, azokkal szembeszegülő, különc, fura, vagy önmagukat eltartani nem tudó emberek: értelmi és testi fogyatékosok, öregek, krónikus betegek — no és persze a bűnözők, csavargók, „csövesek”, „hippik”, prostituáltak, iszákosok és így tovább. Másmás időkben különböző módon próbálja a társadalom fegyelmezni vagy kiküszöbölni őket: büntetéssel, száműzetéssel, elkülönítéssel. A francia forradalom előtti Salpet- riere vagy a Bicetre pl. egyáltalán nem „elmegyógyintézet” volt, mint sokan hiszik, hanem nyomorékok, koldusok, csavargók, aggok, betegek, árvák, a társadalom mindenfajta kivetettjének menedékhelye vagy gyűjtőfogháza — köztük voltak az elmebetegek is, erős kisebbségben. Az elmegyógyászat csak e század elején vált orvosi tudománnyá — és azóta értelemszerűen kialakult az a törekvés, hogy a társadalom „deviáns”, tehát problémás egyedeit orvosi indoklással különítsék el, orvosi „pecséttel” hitelesítsék és szentesítsék bezárásukat, olykor életük végéig. A kórház nem menedékhely Az elmeorvosok egészen a 70-es évekig világszerte vállalták e nem túl dicső szerepet: ráütötték a „bélyegzőt” minden hozzájuk utalt emberre, miszerint az „tudományosan” bizonyított módon, más, beteg, sőt „veszélyes” és ezért zárva tartandó. Kivételek azért mindig voltak — már az 1700- as években is —, de mindig kisebbségben. Ügy harminc éve törtek elő az „antipszi- chiáterek”: ők megfordították a kérdést, kijelentették, hogy elmebetegség egyáltalán nem létezik, minden „beteget” azonnal el kell bocsátani. Mai ismereteink azt látszanak bizonyítani, hogy elmebetegségek léteznek, és azok igazában semmiben sem különböznek pl. a cukorbajtól, a gyomorfekélytől vagy a reumától, csak éppen az agy betegségei. A szakorvos éppúgy felismerheti őket, mint a belgyógyász a tüdőgyulladást, a sebész az epekövet. Am mint ahogy nem minden panaszkodó embernek van belbetegsége, ugyanúgy nem minden „problémás” maga- tartású embernek van elmebetegsége. Ezt a szakorvos hivatott eldönteni. Nem kevésbé fontos, hogy amint a szívroham elmúltával a beteg meggyógyult és hazamehet, úgyanúgy hazamehet a gyógyult elmebeteg is. Nem csak mehet: haza is kell mennie, mert a kórház nem otthon, nem menedékhely, nem kaszárnya — nem is vállalkozhat ilyen feladatra. A gyógyítás ép, munkaképes embert ad vissza a társadalomnak, akinek munkájára szükség van; ha pedig ez nem sikerül, a további gondoskodás a család, a hozzátartozók, esetleg az állami szociálpolitika feladata, de semmiképpen nem az egészségügyé. Sokan megütköznek még ezen: hiszen eredetileg sem gyógyulni hozták be a beteget, hanem azért, mert szabadulni akartak tőle. Azt mondják: „és ha visszaesik”? Igen, előfordul és akkor a kórház újra kezelésbe veszi a beteget; hisz a gyomorfekély, a szívroham, a cukorbaj is „kiújul”, mégse gondolja senki, hogy erre hivatkozva végleg bennmaradjon bárki is a belgyógyászaton. Azután van, aki nem javul: legtöbbször azért, mert nem is volt beteg. Ha az idős ember „nem fogad szót”, ha a tizenéves nagylány „fiúzik”, vagy ha a házimunkába belefáradt feleségnek „elege van” — ez nem elmebetegség! Persze, hogy nem gyógyul orvosi kezelésre, hisz nincs miből kigyógyuljon. A közösség segítsége kell! Ha viszont az elmeosztályra nem, hová vigyék a nehezen eltűrhető öreget, „hibás” gyermeket, iszákos férjet, magukra maradt gyermektelen és társtalan embereket? E gyakran elhangzó kérdésre a legelső válasz: miért kell egyáltalán valahová „vinni”? Miért nem segít nekik a család, a közösség, a falu, a sok-sok társadalmi szerv — lehetőleg helyben, otthon? Hiszen ezek az emberek maguk csak legritkább esetben vágynak el hazulról és még akkor is csak elvétve kívánkoznak elmeosztályra. Az a beutalási forma pedig, hogy „szociális okból kérjük elmeosztályos felvételét” — igazából hátborzongató; nem elsősorban a tudománnyal, a drága állami egészségüggyel való visszaélés, hanem mindenekelőtt embertelen. Az elmeosztály az állami egészségügy része, így a benntartózkodás ingyenes. Olykor éveken át, pedig a betegnek jövedelme (nyugdíja), vagy jól kereső hozzátartozói vannak. Haza nem viszik, szociális otthoni elhelyezéshez nem járulnak hozzá (mert az már nem ingyenes!) —, az „erőszakos” elmeorvost pedig feljelentik, no persze más ürüggyel. összefoglalva: az elmeosztály az orvosi ellátás része, az elmebetegek meggyógyítá- sára hivatott és e téren képességei egyáltalán nem lebecsülendők. A kórisme — tehát, hogy ki is elmebeteg? — a kórházi szakorvos dolga éppúgy, mint maga a gyógyítás. Az viszont már össztársadalmi feladat, hogy tudatosítsuk: az együttélés nehézségeit, a munkaképtelen, emberi kapcsolatok nélkül maradt vagy épp összeférhetetlen emberek okozta gondokat az elmeosztály nem tudja, nem is tudhatja és épp ezért nem is vállalhatja megoldani (egyszerűen azért, mert ezek nem orvosi problémák!). Szerepe itt is lehet: a kivizsgálás, az esetleg megbúvó elmebetegség feltárása. Csak egy nem lehet: az a megcsontosodott, bevett maradi, elavult és emberileg tűrhetetlen álláspont, hogy ha segíteni nem is tud, de tartsa ott bezárva mindazokat, akiket a család, a hozzátartozók meguntak, megelégeltek odahaza. Nagykálló, 1981. június 15. Dr. Bánki M. Csaba osztályvezető főorvos KM Hosszú volt az út a begyűjtési csasztuskától, a kazalagi- tációtól, a repülő kultúrbrigádtól a tudományos népművelésig. Változtak a formák, a tartalom és a cél is más lett. Hogy jobb lett? Vagy rosszabb? Vagy csak egyszerűen más? Ehhez nyújt tájékozódást beregi szemlélődésünk. kényelemre, a pénzszerzés elsődlegességére ; panaszkodott a vásárosnaményi igazgató, a vidéki népművelő. Hol az igazság? Lehet, hogy csak az iránt érdektelenek, amit kínálnak? Érdekes, hogy a beat- koncert, a gügye hakniműsor mindig közönséget vonz. Ellentétként: faluban a jó, érdekes és változatos vidám falusi esték elnevezésű programok tömegeket csábítanak. Talán igaza van a naményi igazgatónak, aki ezeket mondta: a munkába álló népművelőknek mindig azt mondom: először ne csináljanak semmit. Járják a házakat, ismerkedjenek, fogadtassák el magukat, s csak azután, amikor ismerik azokat, akikért dolgozni kell, akiket szolgálnak, akkor szervezzenek, cselekedjenek. A tudat semmin nem változtat, ahhoz, hogy hasson, cselekedtetni kell. Áll ez akkor is, amikor a tudatot akarjuk változtatni. Ezt tűzte ki programnak Badak Gyula Beregsurányban. A tanítóságból nyergeit át a művelődéshez. — Optimista vagyok. Ha nem lennék, nem vállaltam volna el ezt a munkát. Három község tartozik hozzám: Beregsurány, Bereg- daróc és Márokpapi. Most ott tartok, hogy kezdem megismerni a lehetőségeket,, az embereket. Egy biztos, az első feladat: felrázni, megmozgatni az embereket. A régi falusi közösségek felrobbantak ' a társadalmi, gazdasági változások nyomán. Újak kellenek. Ezt akarom! — Nem sok olyan emberünk van, aki akar, és ugyanakkor tud is. Különben — így Sántha Miklós — nem mindig népszerű pálya ez. Volt egy emberünk B.-ben. Jól dolgo- , zott, okosan, hasznosan. Olyan : kicsi volt a bére, hogy odébb- ' állt. Most Pakson betanított 1 segédmunkás, hétezret keres, , egyik héten dolgozik, a má- , sik szabad. Ott a baj, hogy '■ sok helyen egyszerűen nem ’ értik, hogy ki és mi a nép- . művelő. Nem fogták fel, amit • pedig a közművelődési párt- ■ határozat és törvény egyér- 1 telművé tett. Sajnos, a pártszervezetek sem jelentőségé- . nek megfelelően foglalkoznak > a témával. Egy jellemző eset: 1 az egyik vállalatnál egy alkalmazott teljesen társadalmi munkában szervez, oktat • tánccsoportot, maga varrja a ruhákat. Azon folyt a vita, megbocsátható-e, hogy ezt a . társadalmi munkát végzi- kommunista szombaton és nem kapál. Ehhez nincs mit • hozzátenni. [ Vásárosnaményban működik egy értelmiségi klub. ’ Okos viták, eszmecserék szín- ’ helye ez. A közeljövőre okos ’ programjuk van. Felelevení- [ tik a régi falujárásokat. Egy ’ szombaton vagy vasárnap ’ mindegyikük kimegy egy köz- ’ ségbe, hogy ott tapasztalatot . gyűjtsön. Az összegzést a vá- ' ros és járás vezetőivel együtt végzik majd el. Stratégiát akarnak kidolgozni, hosszú ’ távra. Mert ahhoz, hogy a népművelés hatékony legyen, 1 ma már kevés a hivatásos és tiszteletdíjas gárda. Sok partner kell. És kellene a falvakban, a tsz-ekben, az üzemek - 3 ben. Hiába van társulás, a- gazdálkodó azzal, hogy befi- c zet, csak egyet, s kicsit lépett. A Bereg, Vásárosnamény központtal jó vizsgálódási területnek ígérkezik. Negyvenezer ember lakja, települései változatosak. Van itt város, nagyközség, apró, elhagyatott falucska, tanya is akad. Nagy a történelmi és néprajzi tradíció, műemlékei, népművészeti alkotásai egy mindig teremtő, alkotó, fantáziával megáldott, mesét is megtermő népre utalnak. Az anyagi viszonyok sem rosszak, sok helyen a megyei átlagot is meghaladóak. A megyeszékhellyel jó út köti össze, s legtávolabbi települése sincs innen messzebb, mint hetven kilométer. — És itt is tapintható minden gazdasági és társadalmi változás, amire a népművelésnek figyelnie kell — egészíti ki az előzetes összegzést Sántha Miklós, a naményi városi-járási művelődési ház igazgatója. — Itt is előtérbe került az életmód és -forma változása, ezen a területen is megjelentek a vegyes családok, szembe kell nézni eszmei-ideológiai tévhatásokkal, külön gondként jelentkezik az idős emberekkel való foglalkozás, a Beregben is lecsapódik a gazdaság vagy kultúra hibás alapon álló dilemmája. Vagyis a változó élet minden jellemzője, ami a népművelő elsődleges feladatait meghatározza. • A vásárosnaményi művelődési ház korszerű létesítmény. Minden funkciónak meg tud felelni. Ezenkívül van még kettő, ami célszerűen használható a járásban, a maradék huszonegy egyszerűen alkalmatlan a mai feladatok megoldására. Régi, egy nagytermes megoldású, amolyan igazi fapados létesítmény, többnyire mozival érdekházasságban. A személyi helyzetről: Naményban van hét szakember, ezenkívül a járásban tizenhét függetlenített közművelő. A frontvonalban dolgozók egy része valakinek a valakije, se társadalmi presztízzsel, se szakértelemmel nem rendelkeznek, nem tudnak partnerek lenni. Jobb a helyzet a könyvtár területén dolgozókkal, akik szakmailag felkészültek, s a legrosszabb esetben is pedagógusok. Amint látható: a feladatok és a lehetőségek között űr tátong. — A gondolatot folytatva — fejtegeti nézeteit Sántha Miklós —, a mi legfontosabb feladatunk az lenne, hogy utat találjunk minden emberhez. Tény: kellenek a nagy, látványos rendezvények, előadások. Tulajdonképpen ezek révén minősítenek is minket. Ha valami a statisztikában jó, akkor minden rendben van. A mostani munka ezzel szemben nem attraktív. A kiscsoportos közösségek megteremtése, a minden ember megismerése, az életmódkultúra alakítása számokban nem mérhető, nem látható azonnal. De csak ez a követhető út. Ha nem tudunk offenzí- vek lenni, ha csak reagálunk és nem megyünk a dolgok elébe, elveszítjük a hitelt, bizalmat, az embert. Szemb' kell nézni azzal, hogy a rádió, u televízió sok mindent jobban tud, mint mi. Nem versenyezni kell, hanem azt csinál: i, amit ők nem tudnak, ami az élő szó varázsával hat ami "'-beszéd, ami a minden település sajátosságából fakadó legfontosabb feladat. • Eszembe jut a Szatmárban hallott történet. Az, amelyben elmondták, hogy a szabadegyház térítője több falu lakosságát nyerte meg. Együtt énekelnek, olvasnak, vitáznak, foglalkoznak magatartással, erkölccsel. A környék párt- és állami vezetése pedig tanácstalanul nézi, s azon gondolkodik, mit kellene tenni. Elhalászták a lelkeket, adtak programot, s most mindegy, milyen előjeljel, de érdekeltséget is megszabtak. Marad a védekezés, a defenzíva, a köz- és népművelés sündisznóállása. — Nézze — így egy népművelő a beregi községben —, én tudom, mi lenne a dolgom. Még olyan helyiség is van, ahol klubszobát lehet kialakítani. De mivel? Ócska bútorokkal, kényelmetlen székekkel? Ma a faluban mindenkinek kényelmes otthona van. Ki fog nekem eljönni, hogy lócán feszengjen? Különben az bosszant, hogy a tsz-elnök szobájában plüss- garnitúra van, olyan az egész, hogy az ember alig mer belépni. A tagság — ezek a falubeliek — nem érdemelné meg, hogy legalább olyan kulturált helyen töltse a szabad idejét? De jön újra a pénzkérdés, a gazda szegény, újságra is alig jut. Mondja, miért jöjjön be valaki a klubba? • Vegyesen fordul elő a szó- használatban az, hogy nép- és közművelés. Kár addig rágódni azon, hogy melyik a helyes, amíg sok minden tisztázatlan. Van például egy vonal, amely tudományos, vagy tudományoskodó alapon lényegében illúziókat kerget. Nyitott ház, konténeres népművelés, nonstop program — hallhatjuk előadásokon, olvashatjuk városi szakemberek cikkeiben. De mindezzel szembesül a valóság, a gyenge személyi és tárgyi feltétel, sok helyütt az érdektelenség. Az általánosságokban mozgó módszertani tanácsok vajmi kevés segítséget nyújtanak a konkrét valósággal küzdőknek. — Nekem az a meggyőződésem, hogy mindent a gyermekek között kell kezdeni — fejtegeti Antal Miklós, a járási könyvtár igazgatója. — Az élet nálunk is azt mutatja, hogy a gyermekolvasó az a hely, ahol az olvasó ember nevelődik, aki majd felnőtt korában is folytatja, amit kiskorában megkezdett., Persze, ez is csak ott lehetséges, ahol van ehhez hely. A legtöbb helyen a könyvtárak is csak egyszerű kölcsönzőhelyek, az állandóságot megtorpedózták azzal, hogy két- három falunak van egy könyvtárosa, sokan este járnak csak a ifaluba, ahol laknak, s jó, ha kinyitnak. A régi módszer, amikor a könyvtáros még kiskosárban hordta a könyvet, s úgy kínálta — lejárt. w Szomorú, de már többen és többször emlegették az igénytelenség szót. Hivatkoztak
