Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-28 / 150. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. június 28. o- Életkörülmények és szemlélet Falun összkomforttal — Nehéz az élet, sokat kell dolgozni. Ezekkel a szavakkal kezdi a beszélgetést Lengyel Sán- dorné nagydobosi tsz-tag. Vitába szállnék vele, mert sze- « rintem csak annyira nehéz, amennyire engedi az ember, de folytatja: — Ezernyolcszáz órát kell dolgoznunk a háztájihoz, a szabadságra pedig csak 2300 óra ledolgozása után vagyunk jogosultak. — Mit gondol, mennyit kell dolgoznia egy gyári munkásnőnek az évi szabadságáért? — faggatom Len- gyelnét. Lengyel Sándorné — Gondolom neki is legalább annyit, mint nekünk. — Többet — mondom. — Egy gyári munkásnőnek a szabadságáért háromszáz napot kell dolgozni kötött munkaidőben, és még nem beszéltünk az utazás időtartamáról, valamint háztájit sem kap, mint a tsz-tagok. Ezzel a kis vitaindítóval csak provokálni akartam beszélgető partnereimet, a nagydobosi Petőfi Termelő- szövetkezet három tagját: Lengyel Sándornét, Kovács Andrásnét és Szender Gusz- távnét. Hogy mi volt a célom? Szót váltani az életkörülmények és a szemlélet változásairól, amelyek napjainkban is tartanak. Éppen a nagydobosi asszonyok újságolták örömmel, hogy most már nem gyalog, vagy kerékpáron járnak ki a kilométerekre lévő földekre, hanem a termelőszövetkezet saját panorámás autóbuszával szállítja őket. De vajon otthon, a lakóhelyükön mennyire változnak az életkörülményeik, és ez mennyire változtatja meg a szemléletüket? — Korántsem úgy élünk már, mint régen — vallja a huszonhét esztendős Kovács Andrásné. — Előbb arra megy a nép, hogy lakása legyen, benne fürdőszoba, vízvezeték hideg-meleg vízzel, esetleg központi fűtéssel, aztán a kocsi is kikerül. Egyre-másra emelkednek ki a földből az egy- és kétszintes családi házak garázs- zsal, vízvezetékkel. — Ahol már család is van, nehezebben mozdulnak ki az emberek — mondja Lengyel- né. — Mindig találni valami munkát a ház körül. — Mikor volt utoljára moziban? — kérdezem Kovács- nétól. — Mikor? — kérdez vissza. — Ha jól emlékszem, még lánykoromban. Hetente kétszer van itt előadás. Mi, családosok már úgy vagyunk, hogy nehezen mozdulunk ki otthonról. Ez pedig úgy hangzott, mintha egy munkában megfáradt, idős asszony mondta volna, nem pedig egy fiatal, élete elején álló nő. — Tudja, úgy van ez — kapcsolódik a beszélgetésbe Szender Gusztávné is —, hogy szívesebben nézzük otthon a televíziót. Kényelmesebb, a Kovács Andrásné műsorok közötti szünetekben még dolgozhatunk is. — Mindig dolgozni?! — bököm ki akaratlanul is. — Ha mi nem csináljuk meg, nem végzi el helyettünk senki sem — tromfolnak az asszonyok és igazat kell adnom nekik. Mert a ház körül megszámlálhatatlan aprójószág szaladgál, az ólakban disznók híznak, az istállókban tehenek kérődznek, aztán ott vannak a háztartás mindennapos dolgai. — Azt mondják meg, hogy van az, hogy a férfiaknak van idejük elmenni a presz- szóba? — Sokszor mi is gondolunk arra — mondja Kovács- né, — hogy jó lenne pihenni egy-két órát, de nem tudjuk megtenni. A munka úgyis megvár. A férfiakra meg a munka neheze hárul, de úgy látszik abból kevesebb van. Ez talán viccesen hangzik, de így van. Sokkal több a ház körül az úgynevezett női munka, amit a férfiak nem szívesen végeznek. Mégis ilyen elfoglaltság mellett hogyan vesznek részt a nők a közéletben, a községpolitika alakításában? — A termelőszövetkezetben tizenegy népfronttag és hét tanácstag dolgozik — mondja Szender Gusztávné, a termelőszövetkezet nőbizottságának elnöke. — Hallatjuk a hangunkat a nők képviseletében. Természetesen időt mindenki szakít magának, és minden jelentkező gondot, problémát megoldunk. A bizottsági üléseinken mindig részt vesz a tanácselnök is. Sikerült elérnünk, hogy minden tsz-tag asszonynak a kiskorú gyereke óvodába jár. Ezek az asszonyok rendszeresen járnak dolgozni. Minden nyáron kirándulást is szervezünk a nőknek. Most július elején megyünk. A beszélgetést azzal zártuk, hogy az életkörülmények óriási mértékben változtak, de ezt nem követte egyenes arányban a szemléletbeli változás. Még sok helyen az járja falun, hogy a nő munka után inkább maradjon a fakanálnál. Természetesen a változtatást a nőknek is gyorsítani, akarni kell. És befejezésül egy nemcsak Nagydobosra jellemző eset hadd álljon itt. Szender Gusztávné Június eleje van, a szokatlanul forró nyárelőn ti- zedmagával tűz a nap. Mindenki a hűs, árnyékos helyre menekül, minden felesleges ruhadarabot ledobál magáról. A tűző napon dolgozó nők azonban ruhában, pulóverben és melegítőalsóban dolgoznak. A kérdésre, hogy nincs-e melegük, azt válaszolják: megszokták már így, meg különben is megszólnák őket az emberek, ha sortra vetkőznének. — Tudja, falun még nem úgy van, mint városon — mondják. Pedig nagy lépésekkel közeledik a falu a városhoz. És különben is, egy embert nem a viselete alapján kell megítélni. Sokkal inkább az élete, a gondolkodásmódja után. Asszonymunka a közösben A fiatal másképp látja Élni a lehetőséggel Kihaltnak tűnik a kollégiumi folyosó, s netán aki mégis arra téved, az is lábujjhegyen jár. Vizsgaidőszak van. Ilyenkor nyár elején adnak számot a Bessenyei György Tanárképző Főiskola hallgatói tudásukról, köztük Ágoston Piroska, másodéves magyar—orosz szakos hallgató is. Szobájában, tanulás közben zavarom. — Holnap vizsgázom magyar irodalomtörténetből, így nem árt egy kis kikapcsolódás — kezdi a beszélgetést. — Különben is azt mondják, az utolsó nap már nem szabad tanulni. Én is csak ismételem az anyagot. A szobában a szokásos vizsga előtti rend. Az asztalon tankönyvek sokasága, s csak az tudja kihámozni, melyik hová való, aki odarakta. Az ágyon füzetek, jegyzetek. Mindenütt könyv, könyv hátán. Vizsga előtt ez így természetes, s ha valaki arra gondol, hogy ez rendetlenséget szül, az téved. A rend ereje, a tanulás és a vizsga sikere éppen a jegyzetek sokaságában, szétpakolásában rejlik. Egy pillanat alatt ösz- sze lehet rakni a több kilónyi nyomdai termékeket ugyanúgy, ahogyan az ember a vizsgatétel kihúzása után rendezi gondolatait. — Nekem egy kicsit szokatlan volt a kollégium — mondja Piroska, — mert általános iskolába szülőfalumban, Dombrádon jártam, és a közeli Kisvárdáp érettségiztem a Bessenyei gimnáziumban. Mindez 1979-ben történt. Persze nem volt nehéz megszoknom, mert szeretem a közösséget. Talán ez volt az első indokom, hogy a tanári pályát válasszam. A nagy indíttatást még az általános iskolában osztályfőnökömtől, Samu Istvánnétól kaptam, ‘amit a gimnáziumban Varga Judit tanárnő folytatott. Ágoston Piroska most végezte a második évet. Még két éve van a főiskolán, két gondtalan év, s csak utána kerül ki — ahogyan mondani szokták — az Életbe. Most, húszévesen már teljes komolysággal beszél a jövőről, terveiről. — A felvétel után társadalmi ösztöndíjszerződést kötöttem a kisvárdai járási hivatallal. így már biztosan tudom, hogy a járás valamelyik községében fogok tanítani. Nem célom, hogy Domb- rádra, vagy Kisvárdára kerüljek. Oda megyek, ahol szükség lesz rám. A munka-, a hivatásszeretetet a szüleimtől örököltem. Ök egyszerű emberek, édesapám tsz-tag, Ágoston Piroska édesanyám pedig háztartásbeli. Sokat tanultam tőlük. Apát érdeklik a világban történő események, tájékozott a napi politikában, párttag is. Egyedüli gyerek vagyok, és minden lehetőséget megteremtettek a tanulásomhoz. A pályaválasztásomat helyeselték, örültek neki. A kisvárosból nagyvárosba szakadó ember hajlamos arra, hogy megváltozzon a szemlélete, hogy sok mindent elfelejtsen, ami előtte volt. Ágoston Piroskával más a helyzet. Életszemlélete nem változott meg, illetve csak annyiban, amennyire szüksége van a főiskolás évek alatt. Megtanult élni az itteni lehetőségekkel, a nagyobb kulturálódási biztosító alkalmakkal. — Nem szakadtam el a szülőföldemtől, s egy-egy hazalátogatás során látom, mennyire nem úgy élnek itt a fiatalok, mint ahogyan lehetne. Van, akinek nincs is igénye a nagyobb tudásra, a művelődésre, mások pedig csak mondják, de nem tesznek semmit sem. Nem hiszem, hogy mindenki csak a pénz után futna, csak azt látná maga előtt. Persze azzal mindenütt számolni kellene, hogy a családot alapító fiatalokat másképpen kell megnyerni a művelődés számára. Nekik már több a kötelezettségük, más az igényük. A főiskolai évek alatt, ha nem is szervezett oktatás keretében, bárki megtanulhatja az emberekkel, a fiatalokkal való bánást, csak nyitott szemmel kell járni, s kikerülve az iskolából, hasznosíthatja a mindennapi munkájában. Mert mi a tanításra tesszük fel az életünket. Hunka és pihenés Egy rádióműsorban hangzottak el az alábbi szavak: „A nők a termelőszövetkezetek mindenesei.“ Mert a vetéstől a palántázáson, a kapáláson keresztül a betakarításig mindenütt dolgoznak, mindenütt megtalálhatók. Télen még a ládaszegezést is rájuk bízzák. Egyszóval, kevés az a munkafolyamat manapság a mezőgazdaságban, ahol ne foglalkoztatnának nőket. A nők persze nemcsak a termelőszövetkezet, a munkahely mindenesei, hanem otthon is nagyon sokat vállalnak magukra. Kezdve a gyerekneveléstől a háztartási munkákig, s a ház körül is jócskán kínálkozik tennivaló. Sok termelőszövetkezetben, számtalan nővel, asszonnyal beszélgettem már, s ha a napi munkára terelődik a szó, a legtöbben azzal kezdik: „fél ötkor, ötkor kelek”. S hogy mikor kerülnek ágyba? Valamikor a késő esti órákban, közben pedig megállás nélkül dolgoznak. Félreértés ne essék, nem a munka ellen akarok szólni, nem is a szebb, a boldogabb jövőt megteremtő anyagiak előteremtésére irányuló tevékenység ellen hallatom hangomat. Sokkal inkább az embert idő előtt tönkretevő, erejét kiszipolyozó munka ellen szólok. Az ember azért született, hogy éljen. Éljen az élet adta lehetőségekkel, ki-ki az igénye szerint, mert igénye, élniakarása mindenkinek van. Ezt valahogy úgy fogalmazta meg egy nyírségi szövetkezet középkorú nötagja, hogy napjainkban nem lehet létkérdés egy dolgozó embernél egy-kétezer forint. Nem érdemes mindenáron a pénzt hajszolni, s közben elfeledkezni az életről. Ha nem éljük fel a jövedelmünket, akkor minek? Mélyreható igazság ez egy olyan asszony szájából, aki tegnap még hasonlóan gondolkozott, ma pedig száznyolcvan fokos fordulatot vett. Folytatva a gondolatot: amíg fiatal az ember, nem érzi a munkát. Később viszont már nem tud úgy örülni az életnek, mint korábban tudott volna. Fáj a láb, a hát, a derék, s olyankor már a kedvvel is baj van. Nem szaporítom tovább a szót, csak még egy példa erejéig. Hallom a minap, hogy az egyik nő azzal dicsekszik a másiknak: — Leadtuk a négy bikát, meg is vettük a fiamnak a kocsit. Nekünk nincsen jogosítványunk, így Jóska megy vele ösz- szevissza. Nem állhatom meg szó nélkül: — Asszonyom, a fiának a kocsi vezetéséhez van jogosítványa, önöknek azonban nemcsak a munkához, de az élethez, az élet örömeihez igenis van jogosítványuk. Mert egy- egy könyv elolvasása, egy színdarab megtekintése, vagy mozilátogatás semmivel fel nem érő élményt jelent. Kár az ilyesmit kihagyni, vagy egészen minimálisra redukálni. Az oldalt írta és fényképezte: SIPOS BÉLA KM
