Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-05 / 130. szám
1981. június 5. KELET-MAGYARORSZÄG 3 Egészséges környezetben 3 únius 5-én világszerte megtartják a környezetvédelmi világnapot. Egyetlen nap ez, amelyen minden újságolvasó, rádióhallgató, tévénéző figyelmét felhívják, hogy önmaga, családja, a társadalom és az eljövendő nemzedékek érdekében védje a környezetet. Tény, hogy az emberiség szinte társadalommá szerveződése óta — vagy még régebben — visszaél a természet adományaival, szennyezi a levegőt, a vizet, a termőtalajt, mert ősidők óta tüzet gyújt, fölöslegessé vált tárgyait — elsősorban a szerves eredetű anyagokat — a vizekbe, a földekre szórja. A legújabb kor, a huszadik század felsoroíha- tatlanul sok olyan találmányt, az emberi életet megkönnyítő dolgot hozott létre, amelyet mind nehezebben visel el a természet. Mindez a megfelelő védelem nélkül valóban katasztrófával fenyegetné az emberiséget? Az egyensúlyt fenn kell tartani — s ez többé már nemcsak a környezetés természetvédelemmel foglalkozó szakemberek dolga. Még egy-.cét évtizeddel ezelőtt is elég volt annyi, hogy a kivágott fák helyére újakat ültessenek, megfelelően működjenek a .szennyvíztisztító berendezések, s az új lakótelepeket kissé távolabb telepítsék a gyárnegyedektől, amelyek ontották a füstöt. Ma már mindez kevés. Gondoljunk csak a Balatonra. Néhány éve még százezrek — bel- és külföldiek — nagyon kedvelt üdülővidéke volt, s hogy még évtizedek múlva is az legyen, ahhoz máris szinte csillagászati számokkal kifejezhető pénzösszegekre van szükség. „Csupán” azért, mert akiknek gondolniuk kellett volna rá — nem kaptak észbe idejében, s gyárak és üdülők egyaránt (ha nem is egyenlő mértékben) szeny- nyezték a tó vizét. Mérgezzük a levegőt is. Elöregedett gyárkémények, rossz házi fűtőberendezések, hanyagul kezelt gépkocsik egyre rontják azt, amire mindenkinek a legeslegna- gyobb szüksége van. Rendelkezések egész sora szólt már arról, hogy mennyire kell védeni a környezetet, sok millió forint bírságot fizettek már ki különböző vállalatok a jogszabályok megsértéséért, de ma sem állíthatjuk nyugodt lelkiismerettel, hogy mindent megtettünk, ami tehető a környezet, az emberek, az egészség védelméért. Talán ott van az alapvető hiba, hogy a környezetés természetvédelmet hajlamosak vagyunk — még most is! — az erre létesített hivatal és általában a kö- zületek feladatának tekinteni. Pedig igazi, lényeges változás csak akkor lehet, ha az egész társadalom ösz- szefog annak érdekében. Senki nem tekintheti magát e téren kívülállónak, hiszen valamennyien azt a levegőt szívjuk be, azt a vizet használjuk, azokat a természeti tájakat keressük fel, amelyeket — védünk vagy rongálunk, szennyezünk. K ulturált és egészséges környezetben szeretne élni mindenki — s úgy látszik, mintha a kettő ellentmondana egymásnak : a kulturáltságot, a „civilizációt” szegezik szembe a természet védelmével. Holott a kettő éppen feltételezi egymást: a kultúra vívmányait fel lehet, fel is kell használni az emberi környezet védelmére — s ebbe éppúgy beletartozik a védő-, szűrő- és egyéb gépek, szerkezetek alkalmazása, mint a távközlésé, a felvilágosítás, tömegtájékoztatás legkorszerűbb eszközeinek „harcbavetése”. S minderre nemcsak a környezetvédelmi világnapon kell gondolni. V. E. Jól tejelő tehenek a csengeri Lenin Tsz csengersimai telepén. (Elek Emil felv.) Galambos Lajos: Kazlak M ég szerencse, nagy szerencse, hogy hirtelen indulatomban nem ejtettem ki ama tökéletesen buta szavakat, amelyeket ki akartam ejteni. Mi több, le akartam írni. Ej, mondom magamnak, kérdezzük meg előbb Józsi bácsit, aki már nyolcvanéves és nálánál különb kazalmestert nem ismer itt a környék. Történt pedig, hogy kedves barátom elvitt agy Tisza m*n- ti nagy termelőszövetkezetbe, ahol épp az ártérről betakarított hatalmas szénamennyiség kazlazása folyt. Nyilvánvalóan nem boglyákba rakták a szénát; hatalmas kazlakba, mint valamikor, gyermekkorom idején az uradalmakban, csépléskor, az elevátorról lehulló szalmát. Apám megbecsült kazalmester volt, három ember dolgozott a keze alá, a kazlak végeire ak- kurátos szarvakat tekert, nehogy a szélvihar, még ülepedés előtt belekapjon a kazlakba, s nehogy felborítsa azokat. Szóval ilyen emlékekkel küzdve vágott belém: hát ezek az emberek itt a hatalmas szénakazlaknak nem pö- dörítenek szarvakat, s vajon miért nem? Ennyire lusták lennének talán? Ennyire nem érdekelné őket a közös vagyon, a nagy állatállomány egész jövő téli élelme? Az indulat vehemensségé- nek némi csökkenése után arra gondoltam, hogy ej, hát azok az emberek mégsem lehetnek buták, ha egyszer ez a dolguk és így csinálják. Értekeznem kell Fenkő Józsi bácsival, aki ugyan már nyolcvanéves elmúlt, de apám Nyugtalan emberek Salak — egy forintért • Az eltérített úthenger • Vasárnapi „iskola" Gyerekhad nyüzsög. Közöttük az igazgatóhelyettes. Ö is lapáttal. (Gaál Béla felvételei) A kép állít meg az érpataki iskola előtt. Az udvaron fekete és vörös salakhegyek, az épülő kosárlabdapálya körül még nedves a friss beton. Gyerekhad nyüzsög az udvaron, vasárnap a szüleik dolgoztak itt. Gulyás Miklós igazgatóhelyettes a húszperces nagyszünetben is irányít, szervez, intéz. Kaptak 20 ezret — Sportpályát építünk. Lesz kosár-, röp- és kézilabdapályánk. Egy hónapja kezdtük, szerettük volna átadni gyermeknapi ajándékként, de sok volt a gondunk is közben. — Hogyan kezdődött? — Kaptunk húszezer forintot a megyei úttörőelnökségtől. Pályára. Tervezgettünk és álmodtunk egy nagyot. Az iskola igazgatója Szabó Barna. Harmadik szakja — nincsenek az életben véletlenek — testnevelés: — A hely adott volt, de mit ér húszezer forint. Ha építünk, akkor az legyen jó, legyen a pálya nemzetközi méretű, legyen a játéktér kifogástalan. Kicsi község vagyunk, és ez a pálya jóllehet az iskoláé, nemcsak az iskolát szolgálja majd, hanem minden fiatalt, aki itt él Érpatakon. Ha késve is, de készen leszünk. Dolgozott itt már vagy nyolcvan szülő, és az az igazság, hogy segítettek még sokan. Különben, ha nem hiszünk ebben, akkor hozzá se mertünk volna kezdeni. „Fejreállt" árak Az épülő pálya értékét kiszámítani szinte lehetetlen. Különös építkezés ugyanis ez. Nyugtákkal, elismervények- kel, bizonylatokkal tökéletesen rendezett (rendezettebb mint sok más építkezésünk) de az embernek olyan érzése támad, hogy fejreálltak az árak. Gulyás Miklós nevet a csodálkozáson és magyaráz: Szabó Barna: „Dolgozott itt már nyolcvan szülő ...” — Kérdezze meg Szabó Barnát, hogy hány kilométert ment a Trabantjával, amíg 50 köbméter vörös salakot szerzett, rakodással együtt (!) köbméterenként egy forintért ... Jellemző igazság, hogy a Trabant kilométerei nem szerepelnek egyetlen számlán sem, ez ugyanúgy társadalmi munka, mint az igazgatóhelyettessel kettesben betonozott támfal. A történet viszont lejegyeznivaló. Volt hely a pályához, volt húszezer forint. És voltak mindehhez nyugtalan emberek. Egy kisfalunak kell — Nyugtalanság nélkül az ember viseli, tűri az életét. Akiben nyugtalanság van, az alakítja is — mondta erről a meggyötört Trabant gazdája, Szabó Barna. — Arra hamar rájöttünk, hogy ez a húszezer forint jó, hasznos, de arra is, hogy szánalmasan kevés. Sahalála után mégis csak ő volt itt a környéken a legismertebb kazalgazda. Mindenképpen meg kell keresnem őt, hisz az édesanyám házától nem is lakik olyan messze. S azt várhatnám, hogy netán ő tipeg erre a botjával, esztendők óta nem hagyja már el a házuk udvarát se. Vittem neki egy kis borocskát is. — Aj, de rendes gyerek vagy te, mindig is tudtam, hogy rendes kölyök vagy, bárha azt is tudja már az ilyen vénember, hogy nem semmiért hoztad. Így van-e? — Mit tagadjam ... — Nem baj. Örüljön az ilyen vénség, ha szóba áll vele valaki. Na mi baj? Mit akarsz kérdezni? — Maga nagy kazalmester volt a maga idejében. — Apád után, fiam, akkor igen. — Mármost a szénának, ha kazalba rakják, s nem boglyába, gyürnek-e szarvat, miként a szalmakazalnak? — Ugyan. Mit képzelsz le? A jó, száraz széna hamarább ülepszik, mint a szalma. A szalma laza szerkezetű, sokkal több idő kell ahhoz, hogy a szálak egymáshoz érjenek, a széna olyan, mint az érett leányka, odasimul mindjárt a másik szálhoz, összeölelkeznek örökre. Nem csalják meg egymást, mint mostanság némely leány, s némely legény. A szénaszálak hűségesek egy máshoz, meg a kazalhoz, amelyben élnek. Érted-e? — Megértettem, Józsi bácsi. — Ha bármi ilyesmi dolgot akarsz a jövőben is kérdezni tőlem, minthogy nem él már az apád, csak gyere nyugodtan. — Jövök, ha ilyesmiről szeretnék szót ejteni. Nem feledkezem meg a borocskáról sem. — Ugyan, az ilyesmiről mért kell szót ejteni? Valóban. Hát minek is? lak legközelebb Miskolcon és Özdon van. Mentem Özdra, a kereskedelmi igazgatóhelyetteshez. Elmondtam, hogy mit jelentene a mi majd háromszáz gyerekünknek a pálya. Adott salakot, szinte ingyen. No, volt fekete salak, de kellett vörös is. Mentem az LKM-hez, nem végeztem ugyan semmit, de azért segítettek. Elküldték a megyei építőanyag-ipari vállalathoz. Ott Drótos Lászióné kedves volt nagyon, elküldött minket egy brigádhoz. A történet vége: az Április 4. Szocialista Brigád rakodással együtt 1 forintért adta a salak köbméterét. Érdekes dolog: mindenütt azzal érveltem, hogy ez a gyerekeinknek és egy kis falunak kell. — A nagyközség? A közvetlen környék? — Engedje meg, hogy ne tegyünk rangsort. Tény: amikor elkezdtük, akkor mi nagyon hittünk abban, hogy két- százvalahány, kis faluban élő gyerek gondja akár országos ügy fontosságú is lehet. Nem súlyban, érzelemben. Itt a megyén belül: kaptunk még pénzt. A nagyközségi tanács ifjúságpolitikai alapjából 10 ezer forintot, a járási tanács elnökétől még húszezret. Túl ezen: segített nekünk termelő-, ipari szövetkezet, segített úthenger úgy, hogy jóváhagyással és üzemköltségfedezettel, a rajta dolgozók társadalmi munkájával „eltérítettük”. Nem mernék rangsort tenni, talán egyszer, ha mindennel kész leszünk. És akkor sem rangsort, mert nem az ajándék nagyságrendje a fontos, hanem az is, amilyen természetességgel adták. Mikor nehéz kérni? — Kérnek-e még bármit, bárkitől? — Nem tudom, de előfordulhat. Tudja, van egy nagy igazság: csak olyankor nehéz kérni, ha magának akar valamit az ember. Mi magunknak nem kértünk. Ezért volt könnyű. — Mennyit ment az a Trabant? — Nem ügy. — Az, hogy lesz pályánk. — Csalódott közben? — Volt ember, akiben igen, de a barkóba játékvezetőknek van egy jó mondatuk az igen és a nem helyett: nem jellemző __ Bartha Gábor Készül a felvásárlásra a „gabonaforgalmi“ őszi vetésű kalászosokból 84 ezer 176 hektár területről kell az idei aratáson a termést betakarítani. A tavasz- szal vetett terület 10 ezer 421 hektár — adták a tájékoztatást a Szabolcs-Szatmár megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalatnál. A télen megfelelő hótakaró volt, így a késői vetések is kikeltek, kellően megerősödtek. Kipusztulás ezúttal — szerencsére — nem volt jelentős. A vállalat mintegy 250—260 ezer tonna kalászosgabona betakarítására számít, s az ebből várható felvásárlásra készül fel. A várható terméseredmények alapján, a vállalat búzából 120 ezer, rozsból 28 ezer 500, sörárpából háromezer 400, takarmányárpából háromezer és zabból 100 tonna felvásárlására számít. A felvásárlást úgy szervezi meg a vállalat, hogy a gyors, zavartalan átvétellel hozzájáruljon a veszteség- mentes betakarításhoz. A raktárak, tárolóhelyek tisztítása, fertőtlenítése, valamint a gépi berendezések és szárítók jó üzemképessé tétele időben megtörténik. A megyében 18 helyen lesz felvásárlás. Az átvételi kapacitások meghaladják a napi 10 ezer tonnát. Az aratást „szorító” időszakban, a termést átvevő telepeken nem tartanak szabad szombatokat. Sőt, szükség esetén — a termelő gazdaságokkal egyetértésben, — vasárnapokon is nyitva lesznek az átvevőhelyek. (a. b.) Sarki történet — Azt mondják, hogy az Anni... — Gondolom. — És az nem elég, hogy... — Ez mindig így van. ö lenne kivétel...? — Mindig sejtettem. — Pedig hogy ajnározta mindenki... — Engem kivéve. Nem bírtam ... — Tudom, ennek is híre volt... — Hallottam, hogy az IBUSZ- úton... — Spanyolban? — A, dehogy, görögben... — Ott is? — A vérében van. — Az anyja is olyan volt. — És hogy adja a szendét... — Ráadásul harminc fölött... — Ennyit vall be? — A, szerintem maga se tudja... — És hogy bolondttja azt a szegény fiút... — Melyiket? Palira gondolsz? — Van más is? — Nem tudom, de mondják... — Ki? — Mindenki. — Ja, akkor úgy is van. — Akkor most ezért vörös a haja. — Nem vörös, fekete. — Te nem arra gondolsz, aki... — Dehogy, az nem Anni... — Mindegy. Egyformák. — Igazad van. Akire Te gondolsz, az én vagyok. — Nem baj, legalább jól kibeszélgettük magunkat. (b. 1.)
