Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-21 / 144. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Mindenütt emberül élni V olt idő, amikor a tanyát idilli felhőbe burkolva láttuk, mint a csend, a békesség, a természet szigetét, ahol csupa öröm az élet. Aztán volt idő, amikor az embertelen gürcölés, a szellemi sötétség jelképe lett a tanya, ahol minden a visszájára fordul, az ember egyedül küzd a megélhetésért, ahol nagy indulatok feszülnek, tragédiák bomlanak ki. A tanya a múlt keserű maradványa, ahol nem lehetséges emberi életkörülményeket teremteni, ezért törvényszerűen meg kell szűnniük. A tanyák eltűnnek, s ezért tenni is kell... Jól tudjuk, azóta ez a tanyafelfogás is csődött mondott. Az élet bebizonyította, hogy a tanyák egy része a mai körülményeink között is életképes, az ott lakók jól érzik magukat, ragaszkodnak a megszokott életformához, s igénylik, hogy nagyobb gondot fordítsanak helyzetük alakulására a tanácsok, a jelenükért, jövőjükért felelős szervek. A tanyavilág ismertetőjegyei az utóbbi — húsz-harminc évben jócskán megváltoztak. Egyre több a városias vonás a tanyákon, így nem törvényszerű, hogy elnéptelenedjenek, beolvadjanak a községekbe, városokba, hacsak nem erőszakosan, építési és egyéb tilalmakkal, visz- szafejlesztési intézkedésekkel nem kényszerítik őket. De, amint az évek bizonyították, még ezek a kényszerlépések sem hozták magukkal a tanyavilág gyors sorvadását. Ha nehezen, magukra hagyva is, a tanyák többsége életben maradt. A tanyafelfogást, tanyapolitikát korrigálni kellett, mégpedig a valós tapasztalatok, a figyelmeztető tények alapján. Még az ezredforduló után is lesznek tanyák, mondják a tanyaszakértők, akik a közelmúltban éppen az országban a tanyai lakosság számát tekintve hatodik tanyásmegye székhelyén, Nyíregyházán tartották országos megbeszélésüket. Igaz, elsősorban a tanyatörténet, a múlt, a feldolgozásra váró történeti-néprajzi, népességi, gazdaságtörténeti kérdések izgatták a résztvevőket, de szóba kerültek a ma és a holnap nyitott kérdései is. A tanyatörténet kutatásával foglalkozó szakemberek — hivatásosak és amatőrök — több fehér foltra is ráirányították a figyelmet, amelyek ismerete nélkül aligha válnak érthetővé a tanyai élet múltban gyökerező szálai. Különösen századunk első felének tanyatípusai kívánnak gondos helyi számbavételt, történetük feltárásait. Az uradalmi majorok, csakúgy idetartoznak, mint az ipari kolóniák. A szakemberek tervei között szerepel az apróbb szórványtelepülési pontok feltérképezése is, amelybe beletartoznának olyanok is, mint az erdészházak, bakter- házak, révészházak. Sőt, egy bizonyos települési típust képviselnek a cigánytelepek is. Szükség van minden fellelhető adat összegyűjtésére és feldolgozására, hogy keletkezésük, társadalmi-gazdasági rendeltetésük, népességük, családszociológiájuk, későbbi átalakulásuk, és azok körülményei teljesebbé tegyék a tanyai, szórványtelepülések képét. Külön új fejezete a tanyakutatásnak a felszabadulás után létrejött tanyák és szórványtelepülések vizsgálata, sajátos jegyeik megrajzolása. Természetesen, a tanya múltjának kutatása nem öncél, hanem a tanyai életforma változásait előidéző társadalmi, gazdasági, emberi okok felkutatása és a mai tanyai élet alakításában való felhasználása. A megyében 277 tanyán több mint 40 ezer ember él, a megyei összné- pesség 7 százaléka. Életkörülményeik javítását hosszú évekig akadályozta a tanyák lassú megszűnését hirdető szemlélet, amelynek tehertételével most kell megbirkózni megyénkben is. Sok tanyán nem megoldott az alapellátás. A tanyai iskolák erőltetett ütemű felszámolásával az egyetlen szellemi intézmény is elhagyta a tanyát. Ezzel furcsa módon olyan hátrányos helyzet alakult ki, amely évtizedekkel ezelőtt sem volt, — amikor legalább egy-két tanító, értelmiségi ember együtt élt a tanyával. Igaz, hogy ma mások a tanyai élet lehetőségei, szinte minden családnak van rádiója, sok helyen van tévé, az újságok, folyóiratok, könyvek is beszerezhetők. De az értelmiségiek „kivonultatása” a tanyavilágból, nagy veszteség. Gondolkozni kellene azon, hogyan lehetne megteremteni a visszairányítás feltételeit ... Párt- és kormányhatározatok, pártbizottsági intézkedési tervek foglalkoznak a tanyai lakosság életkörülményeinek javításával. Ez rendjén is van, de a dolgok „lent" dőlnek el. Sok múlik a tanyás községek, városok vezetőin, akiknek szemlélete ma sem egységesen tanyapárti. Vannak, akik inkább a beolvasztásért ügyködnek, hogy a népességben is nagyobb község nagyobb rangot, hatáskört kapjon... Az sem mellékes, hogy amíg a tanyák korszerűsítése, életbentartása mellett szól minden, elkezdődött egy ez ellen dolgozó szellem is. Mégpedig: az apró, kis községek régi értelemben vett „eltanyá- sítása”, a régi tanyák szintjére való lassú süllyesztése. Féloldalas lenne a küzdelem, ha a tanyavilág néhány lépést előbbre jut — az alapellátásban, út, járda, villany, ivóvíz, bolt, orvosi ellátás, iskola, művelődési helyiség dolgában —, de helyükre lépnének, a nevükben, jellegükben, múltjukban nem tanyai települések, s őket kellene majd a tanyai szintről feljebb hozni. Ugyanis a kis falvak többségében aggasztóan sorvadnak az alapellátás helyi, kis intézményei, itt is elköl- zött az iskola, a másik, nagyobb községben van a művelődési ház és így tovább. V igyáznunk kell, hogy amíg az egyik kezünkkel a valóságos tanyavilág feljebb emelésén fáradozunk, nem is eredménytelenül, addig a másik kezünkkel ne taszítsuk lejjebb a ma még közigazgatásilag, népesség, faluszerkezet alapján falunak, községnek minősülő településeket. Ez is egyik figyelmeztető gondolata, tanúl- sága volt a nyíregyházi országos tanyakutatási konferenciának, amely észrevételeivel hozzájárult a ma még nem egységes tanyaszemlélet formálásához, a tanyán élő emberek sorsáért érkezett felelősség erősítéséhez. Páll Géza SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Klánét és autóbusz Virág Albert életútja A szatmári végeken tombol a nyár. Kihalt a kispaládi főutca, mi is a szobába húzódunk. Kényelmes fotelok, jégbe hűtött Pepsi, Radeberger, tálcán pogácsa, frissen főzött kávé. így már a hőség is elviselhetőbb. A házigazda, Virág Albert is kortyol a sörből, most megteheti, szabadnapos. De mikor az autóbuszt vezeti... — Hogy is kezdődött? — Kezdjem az elején? Jó. Mint látja is talán, cigány vagyok. Ezt nem szégyenkezve, vagy dicsekedve mondom, csak hogy tudja. Szóval itt születtem Paládon, kint a telepen. Apám muzsikus volt, engem is annak szánt. Buszsofőr lettem. Tizenegy esztendeje dolgozom az 5. számú Volánnál, munkámra még soha nem hallottam panaszt. Van négy gyerekem, a fiú érettségizett. Ő is a Volánnál dolgozik Gyarmaton, a közvetlen főnököm. Szolgálat előtt és után nála kell jelentkeznem. A lányok is egyenesben vannak, s mi öregek élünk szépen, békességben. — Elégedett ember? — Sosem voltam az, s nem is igen leszek. Mindig az elégedetlenség hajtott előre, az, hogy nem szabad beletörődni az eleve elren- deltnek hitt dolgokba. Erre tanítottam a gyermekeimet is. De vajon Virág Albertet ki nevelte erre? Apja, a környékszerte ismert klánétos, aki végigszenvedte a világháborút, a hadifogságot? Ö nemigen, hiszen meghalt úgy, hogy Virág Albert alig ismerte. Vagy az anyja, aki egyedül nevelte a négy árvát, aki mosni, takarítani járt a faluba a módosabb gazdákhoz? Vagy a zenekar, ahol az apja helyét örökölte, s járt faluról falura, hogy a családnak meglegyen a napi betevő falatja? Ki tudna ma már erre válaszolni ? — Sokszor elgondolkoztam már az életemen, s lehet hogy kinevetnek érte, de én azt mondom, ha magyarnak szüleiek, nem igen jutok el eddig. A szúrós szavak, a bizalmatlan pillantások, meg a telepi élet arra ösztökélt, nem szabad úgy élni, mint eddig. Fordítani kell az életünkön, ha beleszakadunk is. Ha nekünk nem is, a fiainknak biztosan sikerülni fog. De a putrikat el kell seperni. Nézzen szét a faluban, ma már egyet sem talál. — Maguk mikor építettek? — Jó tíz éve, amikor hazakerültünk Paládra. De addig sem putriban éltünk, én például pontosan tíz évet dolgoztam Szolnok megyében a Palotási Állami Gazdaságban, ott magyarokkal éltünk együtt. Aztán megvettük itt bent a faluban ezt a telket, de látta volna meg a szomszédokat! Elköltözött mellőlünk mindenki, cigányszomszéd nem kell! De hát én akkorra már megtanultam, hogy nekem nem szabad megsértődni semmiért. Be kell bizonyítani, hogy nem lopok, nem csalok, nem késeiek meg senkit. S hányszor kellett bizonyítania! A magyaroknak, a cigányoknak, az anyjának, s elsősorban önmagának. Az általános iskolát, mint annak idején oly sokan, ő sem fejezte be. Tizenegynéhány évesen Pestre került, segédmunkásnak. Ott az építők nyitották fel a szemét, ott szerette meg a gépeket. Az ötvenes évek elejét írtuk, szervezték a téesze- ket. Ö is hazajött. Akkor már döntött: ha törik, ha szakad, gépre ül. A kölesei gépállomáson traktoros jogosítványt szerzett, de neki akkor még csak egy öreg használhatatlan Hoffer jutott. De megtudta, hogy Szolnok megyében traktorosokat keresnek, fel- kerekedett hát. Hatvan szatmári szegényembert vitt magával — voltak köztük magyarok is —, rögtön brigádvezetővé tették. Meg is becsülték, mígnem egyszer a fejébe vette, hogy autóbuszsofőr lesz. De előbb teherautóból kellett vizsgázni. Mikor az iskolaigazgató titkárnője meglátta, felkacagott: „Maga akar sofőr lenni? Mivé lesz a világ!” — Kijött erre az igazgató, bevitt a szobájába. Mennyi pénze van, kérdezte. Kétezeröt- ven, mondtam. Hát ez kevés, kétezer-háromszáz forint a tandíj. De magának megelőlegezzük. Akkor éreztem talán először, hogy nem kell nekem azért szégyenkeznem, mert cigánynak születtem, s tanulhatok én harmincéves fejjel is. Micsoda? Jelesre vizsgáztam. Madarat lehetett volna velem fogatni. Még akkor sem keseredtem el, amikor Pesten a buszvezetői tanfolyamon így fogadtak: „Kutyából nem lesz szalonna! Ha el is végzi az iskolát, autóbuszra még csak gondolni se merjen. Cigányra bízzuk az emberek életét?!” — Mikor ült először az autóbusz fülkéjébe? — El lehet felejteni a dátumot? 1967-ben. A miskolci Volánhoz kerültem, ahol kis idő múltán már a Miskolc—Debrecen gyors járatot bízták rám. Megtetszett a munkám a debrecenieknek, hívtak menjek hozzájuk. A legjobb autóbuszt kapom, ígérték, s Hajdúszoboszlón is dolgozhatom, ahol annyi vendég megfordul. Ez már kitüntetés volt, nem beszélve arról, hogy közelebb kerültem Paládhoz is. Megjegyeztem a nevét, Tóth István volt az igazgató, behívatott induláskor az irodájába. Virág elvtárs, magának bizonyítania kell, mondta. De nemcsak nekünk, az otthoniaknak is. — Sikerült? — Azt hiszem. — Hol ment könnyebben? — Ügy kérdezze inkább, hol volt nehezebb? Mert nehéz volt, kutya nehéz mindkét helyen. — Mégis? Kortynyi kólát önt magának, eltűnődik. — Itt, Paládon — szólal meg később halkan. — Én, mióta az eszemet tudom, mindig magyar szerettem volna lenni. Pulya voltam még, mikor láttam, hogy a falusi gyermekek nagy karéj zsíros kenyérrel szaladgálnak, én meg csak néztem. Később zenéltem a bálban, de táncolni...? Aztán mégis megtanultam, hogy a cigány is lehet ember. Tizenhá- rom-tizennégy éves lehettem, mikor már aratni jártam. Akkor még voltak nagygazdák, a szegény, elesettebb magyar emberek vettek maguk közé. Látták, hogy náluk is szegényebbek vagyunk, s kell a kenyér. Markot szedtem utánuk ... Anyámtól, meg tőlük tanultam emberséget, munkaszeretetek — Mikor volt élete legboldogabb napja? — Mikor először jöttem haza busszal. Minden hét végén egyenruhában jártam én a családhoz, de csak legyintettek az ismerősök: ilyet az ócskapiacon is lehet venni. De mikor meglátták az autóbuszt! Most látom először nevetni. Kacag féktelenül, tán még a könnye is csorog. — Éjjel hoztam a buszt, hogy senki se lássa. Reggel aztán, mikor készültek az emberek a templomba, beültettem az autóbuszba a családot, s irány a főtér. Ha látta volna! Akkor felejtettem én el minden keserves percet, s azt hiszem, akkor lettem a falu teljes jogú polgára. Délutánba hajlik már az idő, menni is kéne, de Virág Albert még egy kis sétára invitál, fel a faluba. Alig lépünk ki a kapun, fiatal kismama jön velünk szembe. Nem cigány, s úgy köszön: — Jó napot (ez nekünk idegeneknek szól), csókolom Albi bácsi! A buszmegállóban egy fiatalasszony már messziről integet, odamegyünk hát. Tisztes távolról figyelem a beszélgetést, így csak szófoszlányokat hallok: „belvizes kölcsön... a tanács azt... a cigányoknak jobb...” — A kölesei tanács kirendeltségvezetője volt — mondja később házigazdánk. — Építkezésekről volt szó, rám is tartozik, hiszen tanácstag vagyok... — Szervusz Albi! — kiált útközben ránk egy idősebb gazda. — Csak nem vagy beteg? — Dehogy, szabadnap. Látják — fordul felénk — ezt nem tudom megértetni itt néhány fiatal cigánnyal. Ez az öreg magyar még hetvenévesen is eljár kaszálni, köztünk meg vannak életerős férfiak, akik naphosz- szat a kocsma falát támasztják. S az emberek általánosítanak. — Maga párttag, tanácstag, az 5-ös Volán megbecsült sofőrje. A példája nem ragadós? — Hogyne lenne. Putri már egy sincs, hirtelen meg sem tudom számolni, hányán szereztek közülünk szakmát. A paládi cigányférfiak 80 százaléka dolgozik. Sosem volt ilyen lehetőség előttünk, csak élni kell vele. De ha meg is botlanak közülünk néhányan, nézzék el nekik egyszer. Nagyon nehéz a mi keskeny csapásunkon elindulni, hisz még csak néhányunknak őrzi a lábanyomát. De rajtunk, néhányunkon múlik, hogy sohase temesse be semmi. Balogh Géza Egységes szemlélet kell a tanyák jövőjéről KM 1981. június 21. Tanyán. Mohácsi Regös Ferenc rajza
