Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-21 / 144. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET «X* w •x* i*x ?•••; NÉZŐPONT Koruk szerint a kezdőkörben, vagy legalábbis a körül lenne a helyük. Mégis a pálya szélén csellengenek. Be-belesnek a játéktérre, mi is zajlik odabenn, de különben a pálya szélén dúsan sarjadó fűben élnek. Fittyet hányva játékosokra, meccsre, gólokra, vagy öngólokra. Nem nézik: telik-e az idő, s az sem zavarja őket, ha igen. Hogy sor kerülhetne az ő játékukra is? — eszükbe sem jut. Hogy a sérültek, fáradtak helyére léphetnének? — látszólag hidegen hagyja őket. Pedig, ha a pályán lévő csapat kiöregszik, egészen biztos, hogy rájuk is sziikség lesz. Ez a lehetőség is megfordul a fejükben? Valószínű. Ennek ellenére csak üldögélnek. ’ Kívül a kezdőkörön Egy japán filmrendező vagy két tucat operatőrt vitt magával a müncheni olimpiára. Feladata valamennyiük számára ugyanaz volt: filmezzék a férfi 100 méteres síkfutás döntőjét! Tíz másodperc, lehet, hogy valamivel kevesebb. A néző számára egy villanás. Még azt sem tudja bizonyosan megállapítani, ki a győztes. Két tucatnyi kameraállásból filmezve viszont már egy egész film kerekedik belőle. Figyelemre méltó tanulságokkal. Hisz több szem többet lát. Mi két tucat kameraállást nem tudunk produkálni a kezdőkörön kívül ácsorgó fiatalokról. Róluk, akik bandákba verődve ődöngenek, vagy akik tanítás után kopott gúnyát öltve semmittevéssel múlatják az időt. Róluk, akikkel együtt élni, egyéb választás híján, szükséges, elkerülhetetlen. Jó-e, vagy rossz? Rajtunk is múlik. NÉZŐPONT I. „Nincs egy hely ahová mehetnél. nincs egy lány. akit megölelhetnél.” (Dalszöveg a 80-as évekből) Szerintem ilyen vagyok „Gyűlölöm a szüléimét... Sokat unatkozom. Szeretek olvasni, de nem tudok mit. Otthon nem sok könyvem van, a könyvtárba meg egyszerűen lusta vagyok elmenni. Sokat járok a haverokkal moziba ... Az iskolai magatartásjegyem? Ötös, mint általában.” (16 éves fiú) „Gyűlölöm a magányt, a szomorúságot, az egykedvűséget, az unalmasságot. Szeretek szabadon élni. Imádok táncolni, főleg régi, szép táncokat. Mióta járni,, tudok, mindig szerettem magam produkálni. Sokat kiabálok, néha szinte idegbeteg vagyok. Az iskolában a sorsdöntő dolgozatokat általában jól írom. Szeretem a munkát, de lusta vagyok hozzáfogni.” (16 éves lány) Hi lesz velem tíz év múlva ? „Legényember, szabad ember vagyok. Nincs feleségem. Van egy házam, egy jó kocsim, dolgozom valami olyasmi munkát, amit szeretek.” (16 éves fiú) „Március 23. Ma van a premierem. Reggel kicsit később kelek, a férjem, aki orvos már elvitte a gyerekeket az óvodába. Délelőtt még olvasgatom a szerepemet. Együtt ebédelek a férjemmel egy étteremben. Délután még segít készülni. Este ő visz a színházba, ahol óriási a sikerem ...” (16 éves lány) Mi szeretnék lenni? „Tanár nem, az biztos. Az nem megbecsült pálya.” „Én sem szeretem a tanárokat, és engem sem szeretnének a gyerekek.” „Nem tudok bánni a kölykökkel.” „Ezt a pályát unalmasnak tartom. Mindig ugyanazt kell elmondani.” „Nincs türelmem a gyerekekhez, csak azért jelentkeztem a főiskolára, mert oda kevés pontszámmal be lehet jutni.” „Híres színésznő szeretnék lenni, aki nagy szerepeket játszik, akiért mindenki rajong.” „Mindegy, csak jól lehessen keresni vele.” „Riporter, vagy újságíró szeretnék lenni, az mindig szabad, és sokat is utazik.” „Nem voltam többé gyermek, s nem valék Még ifjú. Ez az élet legszebb éve ... Sasként röpültem a világon át, S amerre szálltam, minden az enyém volt!.. (Petőfi: Tündérálom) Arkossyné Bába Blanka a Nyíregyházi Pályaválasztási Intézet pszichológusa. Tíz esztendő alatt közel négyezer gyermek pályaválasztásához nyújtott segítséget. Legtöbbjüket közelről ismeri. — A pályaválasztási intézettel kapcsolatba kerülő gyerekek nagy részének nem csak pályaválasztási problémája van. Ez legfeljebb az ürügy, ami a fedettséget biztosítja, önmagukkal van bajuk, önmagukat jönnek megismerni. — Többségük magatartásának, személyiségének fejlődése eltér a normális iránytól. Ennek oka majdnem biztos, hogy a családban keresendő. Közöttük három fő típust különböztetnék meg. Az egyik esetben a kívülálló számára mintaszerű családi életet élő szülők nem foglalkoznak a saját gyermekükkel, mert arra már nem jut idő. Másik esetben van család, de az a gyermek számára nem szolgálhat modellül. (Iszákos, elvált szülők stb.) A harmadik eset: ha a gyereknek nincs családja, és állami gondozásban nő fel. — Feltűnő, hogy a gyerekek nagy része milyen nehezen tud kapcsolatot teremteni. Szinte mindegyikük barátra, barátokra vágyik, s mégsem tud közeledni a másikhoz. Nem tanulják meg (tán modell híján?) az érzelmeik kimutatását, mert azt nem tartják sikknek. Legtöbben még saját társaik előtt is valamilyen szerepet vesznek fel, amelytől később már nem biztos, hogy szabadulni tudnak. Nagy bennük az elismerési vágy, a szeretetigény, ám ezt évről évre jobban és jobban „falazzák”, egyre kevesebb közöttük az érzelmileg színezett gyerek. — Ám az is igaz, hogy a különféle hivatkozási alapokra (papa, befolyásos rokon stb.) nem akarnak támaszkodni. Saját erejükből szeretnének előbbre jutni. — Riasztó viszont, hogy kevesen szeretik tanáraikat. Példaképeik között ritkán, vagy egyáltalán nem szerepelnek, mert érzelmi alapon nem kötődnek nevelőikhez. — Talán figyelemre méltó, hogy a középiskolában a gyerekek egymás közötti összhangja is csak látszólagos. Harmadik osztályban — mikor először vetődik fel a pályaválasztás, a továbbjutás kérdése —, egy csapásra megbomlik az osztályközösség. Egymás ellen drukkolnak, hogy a másiknak ne sikerüljön, hiszen akkor ő jut előbbre. — Az elfojtott agresszió is megtalálható sok hozzánk kerülő gyerekben. „Gyűlölöm”, „utálom” — gyakran jellemeznek ilyesmivel személyeket, dolgokat. — Kedvenc időtöltéseik között gyakran említik az olvasást, és a mozit. Fantasztikus könyveket, romantikus regényeket, kalandfilmeket szeretnek. Ám sem olvasmányélményeiket, sem saját gondjaikat nincs kivel megosztaniuk. A szülők nem beszélnek a gyerekeikkel. Az annyit emlegetett lakáskérdés itt is előkerül. A többszobás lakásokban, így például a 2+ 2-es, 2+1-es, és hasonló típus úakban szó szerint elvész a gyerek. Eltűnik a szülők szeme előtt, sokszor napokig nem, vagy alig találkoznak egymással. Egyszerű, de hatásos módszer, ha a szülő nap, mint nap beszélteti a gyerekét. De nem sztereotip kérdésekkel (pélNÉZŐPONT III. dául: Mi újság az iskolában?), mert ha a gyermek észreveszi, hogy ő fölösleges, s a szülőt nem is érdekli, amit mond, rögtön „leblokkol”. Akkor pedig legközelebb már szíves örömest lemond a beszélgetésről.” „Nyersek, mogorvák, mindent elítélnek, mintha a századnak nem kellenének ... Mit nem akarnak — azt megértem. De mit akarnak — ki nem találom... Langyos nyugalmat ne adj nekik — az igazba vetett hitet vegyék át. Kölykök ezek, nem ellenségeid. Huszadik század — hallod? Segíts hát!” (Jevtusenko: A dühös fiatalok. Kalász Márton fordítása) Tizenévesek, a felnőttkor határán. Koruk szerint a kezdőkörben, vagy legalábbis a körül lenne a helyük. Előbb- utóbb „labdába” fognak rúgni. Hogyan? Mikor? Milyen vagyok? Mi lesz velem tíz év múlva? Mi szeretnék, mi nem szeretnék lenni? A kérdésekre adott válaszok (szó szerint idézve!!) reményeket, vágyakat, terveket(?), célokat fogalmaztak. A vágyak, és a megvalósítás között viszont hatalmas űr tátong. Pusztán a vágyak és a lehetőségek illúziójáról lenne szó? Alig hiszem. „Gyűlölöm a ..., óriási sikerem lesz..szeretem a munkát, de lusta vagyok hozzáfogni ...”, egyfelől. Talán kellően meg nem gondolt gondolatok, „önmagukat járnak megismerni, önmagukra kíváncsiak, elítélik a jogtalan előnyszerzést, a saját erejükből szeretnének boldogulni.” Ez áll a másik oldalon. Nem szabad, de nem is lehet pusztán csak az egyik, vagy a másik oldalból merítve feketére, vagy fehérre festeni őket. „Szürkék” vagyunk mindany- nyian, miért lennének mások „ezek a fiatalok”? Mert akkor és olyan körülmények között nőttek fel, amilyen körülmények között egyetlen előttük járó nemzedék sem? Pusztán a szűk-ség, vagy pusztán a bő-ség — ha néha kényelmesebb is ezt elhinni — nem formál embert. Különösen nem, ha ezekkel mi, együtt gazdálkodhatunk. Tetszés szerint választva meg, miből mennyit adunk azoknak, akik egyedül még nem képesek a helyes válogatásra. „Izzadó tenyérrel, rágógumit rágva, unott képű, kocsikulcsot forgató, harmadikos fiú jött be a minap.” — ez a példa is a jegyzetfüzetben kuksolt, a többi mellett, mellyel a pszichológus megkísérelte jellemezni a kérdéses korosztályt. Mi adtuk a harmadikos fiú kezébe a saját kocsi kulcsát, mi válogattunk. Kerülhetett volna helyette könyvtárnyi, érdekfeszítő olvasmány is a kezébe. Kaphatott volna otthon vacsora közben pár perc figyelmet, érdeklődést. Néhány feddő, vagy dicsérő szót. Nem kapott, csak saját gépkocsit. „Pedig higgye el, mindent megadok a gyerekemnek.” — Ugye ismerős a mondat, bár ez nem az iskolai dolgozatokban szerepel. A szándék, és a megvalósítás épp olyan szakadékét tükrözi, mint az imént idézett gyerekválaszoké. Bő-ség és szűk-ség. Kocsiból, motorból, tízezer forintos magnetofonból, szép szóból, figyelemből, törődésből, vagy éppen személyes példából. Magunk válogatjuk, miből mennyit adunk. Csendes Csaba lOlLlDlAI L|A| 1981. június 21.
