Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-21 / 144. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Kedves Szaktársak! Mint egykorvolt építőmunkás, berzenkedő önérzettel figyelem azt a munkát, amit a szerkesztőség alatti udvarban végeznek. A feladat nem könnyű: egy bérház felújítása, tetőtől-talpig rendbehozása nagy figyelmet kíván. Incselkedett velem a kisördög, azt súgván: írjak mindennap egy kis fejezetet arról, amit látok, abból még lehet történelem is. De hát jött az építők napja, s én nem akartam ünneprontó lenni. Most azonban már nem marad meg bennem a szó. Az események ugyanis már a közügy rangjára emelkedtek, hiszen az a módszer és tempó, ami a szemünk előtt játszódik le, nem vállalati magánügy. Abból indulnék ki: az a szervezettség, amit az ember tapasztal, az a munka- módszer, amit lát, özönvíz előtti. Egy áll, három ül, kettő dolgozik, négy kibi- cel. Élénk vita, hogy Lajos felküldje-e az anyagot, vagy se. Hol a habarcskeve- rőt állják körül érdeklődve, hol az égő, lángoló bitumeneskazánt. Én itt még sosem láttam valakit, aki céltudatos vezényszóval osztotta volna el a munkát, itt még sosem szólt rá senki a másikra, miért ábrándozik. A végtelen nyugalom, a megy-majd-ha-viszi-valaki szemlélet nyomja rá a bélyeget a mindennapokra, amit láthatóan nem ún meg senki az udvaron dolgozók közül. Számolgatom az elvesztegetett időt, a költségeket, melyeket terhel az ellógott idő munkabére; a pocsékba ment anyagot, az álló gép költségét, s közben arra gondolok: ki is fogja ezt megfizetni? Természetesen mindannyian, akik fizetni szoktunk, nevezzenek egyénnek, vállalatnak — mindegy. Egy biztos, nem azokat terheli a többlet, akik vétkesek az egészben. Hej, az ember szíve megörült az év elején, azt hallván: íme eljött az idő, amikor az építők járnak a megrendelő után, itt az aranykor, amikor túlkínálat lesz a kivitelezői piacon. Munkát, pontosságot, takarékosságot sejtett az ember, s előre örült. Korán. Ne gondolják, hogy csak Önöket pé- céztem ki. Akad ilyen munkahely másutt is. Hogy a meleg teszi? Nem hiszem. Ha télen lát az ember ilyet, akkor se csak a hidegre gyanakszik. Azt hiszem, a baj nem is csak ott keresendő, ahol a szakik dolgoznak. Azokat is meg kell bírálni, akik irányítanak, ellenőriznek, mi több, akik kifizetik ezt a lanyhaságot. Mert kifizetik. Pedig talán csak egyszer kellene odadörgölni a valóságot: itt a munkaidőfénykép, itt a minőségi fotó, csak ennyiért és ennyit fizetünk! Tudom, sok becsületes, igazán húzó építőmunkás egyetért velem. Az ő becsületükre is megy a játék. Mert az általánosítás hamar készen van, s mint minden általánosítás, ez is hibás. Tiszta szerencse, hogy Önök egy udvarban dolgoznak, ahol relatíve kevesen látják tevékenységüket. Jobb is, ha nem ilyen és hasonló barkácsolásból ítélik meg a magyar építőt. Mert van már olyan gárda, amelyik helytáll itthon, a szomszédos országokban, de még Afrikában is. Szeretném ezért megvédeni a jókat az olyanoktól, akik káromkodnak, szitkozódnak, kiabálnak, és — lazsálnak. Nem keltik jó hírüket, munkájuk nem csinál kedvet a gyakorta ott álldogáló nebulóknak sem. Pedig lehet, hogy egyénenként jó szakmunkások, ezt nem volt szerencsém még megállapítani, bár hetek óta nézem, nézegetem a munkaterületet. Ha így van, akkor ágaskodjék Önökben is a szakmai hiúság, s kezdjenek el bizonyítani. ígérem, ahogy mohogásomat megírtam, úgy lelkes örömömet sem rejteném véka alá, ha lenne rá ok. Kedves Szakik! Építőmunkások között mindig jellemző volt az őszinte, igaz szó. Ezért nem kerteltem most sem. Megsúgom ehhez még azt is, a ház lakói közül sokan a felvonulásuk pillanatában kifejezték: nos, évekig be leszünk állványozva, ki tudja meddig tart a huzavona. Nekik lesz igazuk? Eddig nyerésre állnak a bizalmatlanok. Lassan egy órája, hogy csend van az ablak alatt. Senki nem dolgozik, folyik a szó. így hát nyugodtan megírhattam morgásaimat. Higgyék el, nem örülök ennek. A dologtalanság csendjénél jobban szeretjük a munka kopácsoló, néha idegtépő, de tevékenységet jelző zaját Kérem, ne haragudjanak, zörögjenek. Hadd haladjon a munka. Zajra várva köszönti a brigádot: I Vasárnapi INTERJÚ Simkovics Gyula igazgatóhelyettessel önképzésünkről Már az ókori bölcsek hirdették: ne szé- gyelld, hogy meg akarod tanulni, amit nem tudsz. Mégis, az önképzésről soha nem beszéltünk annyit, mint napjainkban, amikor a tudomány és a technika, forrongó világunk naponta új és új helyzetek elé állítja a ma emberét. On szerint mi indokolja, hogy az önképzés ennyire divatos lett? — Valóban, mindenütt téma az önképzés. A tömegkommunikációs eszközökben, a pártdokumentumokban, a hétköznapokban, önművelés, önnevelés, önképzés — a szó szű- kebb, tágabb és legtágabb értelmében mindig volt, úgy is mondhatnám, a tudomány előrehaladásának eddig ez volt a fő formája. Napjainkra a kulturális gyakorlat karakterisztikus eleme lett, azonban már nem pusztán kulturális kérdés, hanem a politikai gondolkodás középpontjába került, az állami politika rangjára emelkedett ügy lett, ebből következően társadalomtudományi ügy. Miért is van szükségünk tulajdonképpen önképzésre? — Folytatnám ott, hogy önképzés mindig volt, minden jelentős felismerés önképzés útján született. Nem tanították meg az iskolában Leninnek, hogyan csináljon forradalmat! Marx, Engels, Jedlik Ányos, Lukács György — és még sorolhatnám — tudományos felismerései is az önképzés eredményei. Ami viszont lényeges különbség a korábbi és a mai önképzés között: régen döntően ismeretszerző jellegű volt, ma viszont új emberi tevékenységfajta, normális munkajelenség. A munka ugyanis nemcsak mint tervszerű termelés jelentkezik, hanem mint az emberi természetet átalakító tényező is, s a munka- megosztásban elfoglalt helyünk szerint válik normális múnkajelenséggé, szükségletté az önképzés. Az elképzelhetetlen, hogy ne együnk, ne igyunk, ne vegyünk magunkhoz táplálékot. Most már a szellemi táplálék is nélkülözhetetlen, mert ma munkakövetelmény, hogy tökéletesítsem a tudásomat. Régen erre az emberek nagyobb részének nem volt szüksége. A műveltség egyesek kiváltsága volt. Ma személyiségformálás, észjárás, és magatartás együttesen. — Régen a cipőtalpalást elég volt megnéznie a kisinasnak, egy jó mestertől rövid idő alatt el lehetett tanulni a mesterséget, és azzal élete végéig elboldogulhatott. Ma nem mondhatom azt egy 14 éves gyereknek, nézze meg, mit csinálnak a munkások az Alkaloidában, aztán menjen haza és csináljon otthon Kalmopirint. És még egy gondolat az önképzés szükségességéhez: ha meghallgatok egy Verdi-muzsikát, nem azért teszem, mert a kottafeiek egymás után következő rendjét akarom tanulmányozni. Az önképzés azért szükséges, mert ha ma meghallgatom a Ver- di-zenét, felüdülök, kikapcsolódom és holnap türelmesebben állok munkába, frissebben, emberi kapcsolataimra is jótékony hatással van a plusz ismeretek szerzése. Azt már tudjuk, hogy miért van szükségünk önképzésre, jó lenne tudni azt is, hogy mégis mi akadályozza? — No, hát ennek nagyon sok oka van. Kant, a filozófus megtehette, hogy 4—5 órát üldögélt egy elsötétített ablakrésben és onnan szemlélte a v.iagot. Ma ki ér rá erre? De arról is szó van itt, hogy az önképzésnek vannak intellektuális akadályai is. Tudniillik vállalni kell a gondolkodás kínját. Az önképzés elmaradása nemcsak azért van, mert a társadalom szükséglete kicsi. Itt ugyanis — értem ez alatt az egész országot — egyeseknek egy időben nagyon jól el lehet lenni, vígan le lehet élni egy életet bután is — akár még vezető beosztásban is. Inkább ott keresendők az okok, hogy mire szorulok rá? Egy sereg ember csak a kártyára, meg a sörre szorul rá, mert számára az az életjelenség tölt be valamilyen kiegészítő szerepet, összefoglalva: az önképzés tulajdonképpen elhatározás és önfegyelem dolga, s ha annyit beszélünk róla, az azért van, mert az önképzés nem öncélú, hanem közösségi célú. összefügg ezzel, hogy szeretünk többnek látszani, többnek mutatni magunkat, mint amilyenek valóban vagyunk, szégyelljük műveltségünk fehér foltjait? — Igen, erre nagyon érdekes teszteket lehetne említeni. Főképp az olvasás-szociológiai felmérésekben divatos rákérdezni például nem létező írók nem létező könyvére, amiről aztán a megkérdezettek nagyon szépen leírják a véleményüket: miért tetszett, vagy miért nem. Ha már a szakirodalomnál tartunk: mit mond a tudomány az önképzés és az életkor összefüggéséről? — Egészen röviden azt, hogy nincs életkorhoz kötve. A példák is bizonyítják, hogy híres tudósok életük alkonyán is vittek véghez nagyszerű dolgokat. Vajon az iskolai oktatás és az önképzés hogyan felel meg egymásnak? — Eddig nem tanították az iskolában, nem tartozott az iskola funkciói közé, hogy az életre szóló önképzést megalapozza. (Most sem tanítják, de mint igény megjelenik, és az oktatás egyre inkább belátja, vállalni kezdi ezt a feladatot.) Az oktatás napjaink iskolájában kezd túljutni a tiszta ismeretközlésen, s már nemcsak a lexikalitásra, az adathalmazok elsajátíttatására törekszik, hanem arra is, hogy az ismeretszerzés indukálja önmagát. Hogy ez a késztetés milyen erős — az döntően a pedagógus személyiségétől is függ. Ma sajnos nehezen képzelhető el, hogy egy történelemtanár, ha leadja az anyagot egy történelmi korról, kilép az előírt tananyagból és megpróbálja kivarázsolni a gyermek érzéseit, abból a részből, esetleg egészen a mai napig vezetve, a gyermek érdeklődésére apellálva személyes élménnyé tegye a kötelező szöveget. Arról nem is beszélve, hogy mi marad meg ebből évek, tíz, húsz vagy még több év múlva. Riasztóak az oktatás módszerei, hogyne volna szükség az önképzésre. Csak az a segítség — ha felnőtt korban nem akar az ember leállni. A Nem állhat le, mert a világ is megy w előre. De a társadalomnak nem csupa kiváló, rendszeresen művelődő, önképzésben részt vevő állampolgárra van szüksége. — Persze hogy nem. Mi volna, ha egyszerre mindenki hangversenyre a'.arna járni? Tudósok is kellenek, de pékek segédmunkások is. Az önképzést éppen e írt nem értelmezhetjük mechanikusan. Ve rlik az önképzést a munkamegosztás kö-./etett eszközei, de uniformizált műveltsége természetesen nincs szükség. Mert hol is jelenik meg az önképzés w eredménye? — Megjelenik a mur .ában, a munkahelyen vállalt feladatokba i, a munkafegyelemben, a magatartásban, az emberi kapcsolatokban, a munkatárs; kkal váltott szavak hangnemében, az egymás iránti tapintatban és türelemben, a társadalmi kapcsolatokban, a családban, az egyén egész életmódjában. És ez igazán nem diplomától, végzettségtől függ. Egy igazgató teljese , tönkreteheti a környezetét, ha például tapintatlan. (Efféle kérdések valamikor az úlemtan témakörébe tartoztak, ma ugyant . termelőerő kérdése.) Lehet X. kiváló tan# •, de embernek gyatra. Lehet Y. sokdiplomr s, elméletileg felkészült vezető, ha képtelen a beosztottaival emberi kapcsolatot tartani. És lehet Z. segédmunkás, kiváló ember, ha szép családról gondoskodik, becsületesen él — S az vajon nem önképzés kérdése-e: hogyan használom a lakásomat, hogyan vigyázok közös tulajdonainkra, a munkaeszközeimre? Vagy egy másik példa. Mire való a családipótlék? Arra-e, hogy a gyerekeket szépen, egészségesen felneveljék, vagy arra — sajnos sok hasonlóról hallunk, — hogy a családipótlék rendszeresen a kocsmapulton kössön ki. össztársadalmi méretekben ez végül úgy jelenik meg, hogy a szocialista társadalom egy sereg vívmánya elhaszontalanodik, s ezt azoknak, akik ezért felelősek, meg kell állítani. A Vajon a közművelődés napjainkban ^ mennyire képes megfelelni az önképzés társadalmi igényének? — Üj szakaszába érkezett el a kulturális forradalom, ahogy azt a XII. kongresszus is érzékeltette. A teljes emberi természetet, az egész emberi életet kell kulturáltabbá tenni, ez pedig olyan nagyfokú kultúraközvetítő mechanizmust követel, amihez a jelenlegi gyakorlat még csak „hozzá sem tud szagolni.” — Nem elég demokratikus, egy kicsit arisztokratikus a közművelődés tárgyanyaga, a szakemberek sírnak, hogy üresek a művelődési házak, holott miről van szó? Azért sírnak, mert a munkások nem mennek be a Rigolettó áriáját meghallgatni. Persze hogy nem mennek, mert nem az a szükségletük. Ekkor ráfogják a távolmaradókra, hogy igénytelenek, holott éppen a közművelődés küzd funkciózavarokkal. Napjainkban több konfliktusra van talaj, mint bármikor. A tö1981. június 21. LLJ meg kompenzációt is vár a kultúrától. Testre szabott programokat. Nagyon érdekes például egy új jelenség: a diszkó. Micsoda is a diszkó. A belső feszültség kompenzációja, nem pedig a kultúra gyakorlása. — A közművelődés helyzetét még csak tovább nehezíti, hogy az anyagi lehetőségek rosszabbodnak, kevesebb pénz áll rendelkezésükre. Ilyen körülmények között csak tovább nő a kultúra „önkínzása”. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak olyan kapukat döngetünk, amelyek nyitva vannak, sőt az is lehet, hogy ahol mi képzeljük, ott nincsenek is kapuk. A közművelődésnek új forrásokat kellene kitalálni. A Azt hiszem túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az önképzési formák között vezet a politikai ismeretek iránti érdeklődés, a lépéstartás igénye napjaink kül- és belpolitikai eseményeivel. Mi ennek az oka? — Valóban ez itt az oktatási igazgatóságon is megfigyelhető. Jelenleg is kétezren felül van a hallgatók száma és összesen négyezer ember fordul meg ebben a tanévben. Egy részük „hivatalból” tanul, előírt képzésben vesz részt. Másik részük kifejezetten belső igényből. (Vannak persze olyanok is, akik a tanulmányi szabadság miatt jelentkeznek, de meg kell mondanom, hogy ez aztán a világon semmit nem ér, mert kap ugyanaz illető egy papírt ilyen-olyan iskoláról, aztán aki nem járt szervezett oktatásra, otthoni önképzéssel simán lepipálja.) — Egyre több ember vágyik arra, hogy bővítse ismereteit, el tudjon igazodni a világban. A politikai műveltséggel kapcsolatban viszont kiemelnék egy gondot: az értelmiségről. A mi értelmiségünk: elsősorban szak- értelmiség. A műszakiak döntően a gazdaságpolitikai kérdések iránt érdeklődnek, kultúrájuk egyoldalúságát'így nem tudják áttörni. A pedagógusok és egyéb humán értelmiségiek műveltsége is szakműveltség. Nem figyelhető meg a világnézeti egységre, a totalitásra törekvés, hanem az rettenetesen hézagos. Jellemző, hogy felállítanak egy ideát, egy mércét és ha a mai gyakorlat azt nem éri el, akkor felháborodnak, tiltakoznak stb. Ez nem hasznos. Talán ez a „két kultúra”: humán és reál, az ifjúságban az új nemzedékben fog majd találkozni. A A jövő eszménye: a minden oldalúan fejlett személyiség. Jelenlegi gyakorlatunkban az önképzés milyen szerepet játszik ebben? — Döntő szerepet, de legalább két dolog kell hozzá. Belső kezdeményezés, és meggyőződés, azaz legyen érdeke az egyénnek, hogy művelje magát, másodszor pedig olyan légkör — munkahely, család, hagyomány, mikrokörnyezet — ahol ezek a hajlamok kibontakozhatnak. Az kellene, hogy lássuk: életünk hatásának mi a története? Hogy érdemes! A Tudunk-e w valamilyen ehhez szervezett formában segítséget ajánlani? — Igen. Megemlíteném a politikai önképzés egyik új formáját, az irányított, szervezett önképzést. Ennek lényege, hogy az oktatási igazgatóság bizonyos témakörökben segítséget nyújt azoknak, akik egy-egy — munkájukhoz kapcsolódó — szakterületen szeretnének elmélyedni, azért, hogy feladataik megoldásához közelebb jussanak, s hosszabb ideig tartó kutató munkájuk után záródolgozatot készítenek. A Végül engedje meg, hogy önt, mint az w MSZMP Szabolcs-Szatmár megyei Oktatási Igazgatóságának igazgatóhelyettesét, aki évekig vezette a filozófia tanszéket, saját önképzési szokásairól is megkérdezzem. — Nézze, én negyedszázados pedagógiai pályafutásom alatt sokezerszer álltam a katedrán. Történelemtanári diplomát szereztem, és tanítottam többek között üzemgazdaságtant, esztétikát, vallástörténetet, etikát. Szűkszavú pártdokumentumokból tananyagot formálni — úgy, hogy az alkalmazás módszereit is bemutathassam —, csak rendszeres önképzéssel lehet. A napi sajtó, a rádió, a tévéhíradó nélkül ez lehetetlen. Mindenekelőtt a könyv, a betű a segédeszköz, aztán a munka élménye, a szellemi kommunikáció, a közösség. Szerintem egy pedagógusnak legalább két órát kell tanulnia ahhoz, hogy egy órát előadjon. Köszönöm az interjút. Baraksó Erzsébet
