Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-18 / 141. szám
1981. június 18. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Egészségügyiek a közéletben □ z értelmiségnek talán egyetlen csoportját sem kíséri olyan figyelem, mint az egészség- ügyieket. Mindez érthető, hiszen nincs ember, aki ne kerülne kapcsolatba orvossal, gyógyszerésszel. S miután ezek a találkozások többnyire élettel, egészséggel függenek össze, az egészségügyi értelmiségi presztízse nagy. Igaz, ez a társadalmi megbecsülés egyik oldala, ami az orvos, gyógyszerész szakmai tudása iránt nyilvánul meg. Az elmúlt évtizedek ugyanakkor azt is példázzák: a szakmai tudás, munka mellett az egészségügyi közösségi felelőssége is számba jön akkor, amikor megítélik, minősítik. Elöljáróban le kell szögezni, a szakmai és közéleti megnyilvánulások szintézise szükséges, a magas képzettség, az emberekkel való állandó kapcsolat törvényszerűen megkívánja, hogy a gyógyító orvos a társadalom ismerője, s lehetőségéin belül annak formálója is legyen. A kettő együttes jelentkezését mondom, ami egyben azt is kifejezi, nem jelentkezhet az egyik a másik helyett. Megyénkben, Szabolcs- Szatmárban megközelíti az ezret az orvosok és gyógyszerészek száma. A nagynak tűnő szám ugyanakkor csalóka, hiszen ahhoz, hogy legalább az országos vidéki átlagot elérjük, még legalább 340 orvosra és sok gyógyszerészre lenne szükség. Ez az adat magában rejti azt is, hogy egészség- ügyi értelmiségünk szakmai munkával túlterhelt, s érthetően ennek maradéktalan ellátása köti le energiája javát. Ez így is van jól, hiszen ez elsődleges kötelme. Érdekes módon, a legjobb orvosok nem hivatkoznak erre a nehézségre, éppen ők azok, akik személyes életükkel példázzák: a maximális szakmai terhelés mellett is lehet, mi több, kell időt szakítani a környező világra. Nem szeretném sorolni, hogy hány orvos és gyógyszerész tölt be tisztséget társadalmi szervekben, tagja a népképviseletnek, visel szak- szervezeti vagy egyéb funkciót. Utalni kell viszont arra, hogy mind többen ismerik fel a munkahelyi politizálás szükségességét. A beteggel, a munkatársakkal, a beosztottakkal való kapcsolatban egyre többször bukkan fel az az örvendetes motívum: a gyógyszerész, az orvos munkása a jobb minőségű életnek, az etikát mint a társadalmi morál részét tekinti, s magát a szakmai tevékenységet is politizálásnak érzi — joggal. Vitathatatlan, az egészségügyi értelmiség ilyen megnyilatkozásai összefüggenek azzal, hogy mintegy belső kényszerként élnek a szakmai és politikai képzés lehetőségeivel. Az ilyen ismeretek megszerzése is plusz időt, energiát köt le, de sokak számára bebizonyosodott, az embert csak akkor tudják eredményesen gyógyítani, a megelőző munka csak abban az esetben hatékony, ha az ember az orvos előtt nemcsak természeti, hanem társadalmi lényként jelenik meg, részeként annak a környezetnek, amit mi teremtünk, formálunk. □ úlzás lenne azt állítani, hogy minden orvos és minden gyógyszerész ilyen végig- gondoltan egyesíti magában a szakmai és politikai tevékenységet. Vannak, akik világnézetileg bizonytalanok, akadnak olyanok, főleg az idősebbek között, akik csak a nyugalom és magánélet szférájában élnek, sokan csak a szakmai kötelességteljesítés nem mellékes, de nem is teljességet jelentő világában mozognak. Ugyanakkor érezhető, hogy az egészségügyiek között élő és dolgozó kommunisták hatása nem múlik el nyomtalanul. Éppen a nyíregyházi egészségügyi párt- bizottság vizsgálódása mutatta meg, hogy az igazi egészségügyi belső kényszerből kéri azokat a feladatokat, melyek megoldása köz- és önbecsülését növeli. Az értelmiség megítélésének alapja általában nem lehet más, mint az általa végzett munka minősége, hatékonysága, közösségi haszna. Jó tehát azoknak az orvosoknak, gyógyszerészeknek a felismerése, akik meglátták: mindez csak akkor teljes, ha ez egy időben szolgálja az ember egészségét és az egészséges társadalmat. B. L. ZAJTA, VÉGÁLLOMÁS „Itt is emberek élnek...“ AZ ELSŐ VENDÉGEKET szerdán fogadta az új pedagógus üdülő Sopronban. A léte sítményt, amelyben 128 felnőttet és 96 gyermeket helyezhetnek el egy időben, a Lővé- rek festői környezetében emelték. Fürdőszobás, loggi- ás szobáit úgy rendezték be, hogy négytagú családok is ké nyelmesen elférnek falai között. Az épület fűthető, így egész éven át nyitva áll a beutaltak előtt. Hozzá kapcsolódik egy tágas étterem és az 500 személyre főző konyha, ahonnan a város más üdülőit is ellátják főtt étellel. Régi házak két oldalt, szépen tartva többnyire, új építkezést talán egyet látni. Beljebb már tarkább a kép, ódon és új, vegyesen. Bolt és kocsma egymás mellett: egyik sem áll üresen. Zajta, hétköznap délelőtt. A Gyapjúfonó és Szövőgyár demecseri gyárában a gépek felét újakra cserélték, s ez a termelés 25 százalékos emelkedését eredményezte. Képünkön: Fésűs Tiborné kártolt gyapjú fonógépnél. (Jávor László felvétele) Olvasónk írja KAPU A PARKERDŐBEN Gondolom kevés olyan ember van, — ha van egyáltalán — aki ne kedvelné az erdő csendjét, friss levegőjét. A nyíregyháziak népszerű kiránduló- és pihenőhelye a sóstói erdő. Úgy látszik, csak részben az. ősszel egy levélíró már szóvá tette, hogy a parkerdő egyik kedvelt területét az erdőgazdaság üdülőjénél lezárták egy fakapuval. Most már itt a nyár, de ebben az ügyben sémi változás nem történt. Természetes, hogy az üdülő lezárt, elkülönített terület, melyet senki nem zavarhat. De miért kell büntetni a kirándulókat azzal, hogy a kitaposott erdei utat is lezárják előttük? Annál is inkább érthetelen intézkedés ez, mivel arra a környékre más járható út nem vezet. Sok kiránduló nevében kér intézkedést Feigel M.-né nyíregyházi lakos A térkép szerint itt véget ér az út, s nem futnak tovább a sínek, ezek a párhuzamosok nem találkoznak a végtelenben sem. Eszembe jut a regényeim: „Pár lépés a határ”. A vasútállomástól például alig több mint kétszáz méter. Csak a hegyek... A pályamesteri lakás küszöbén állva Takács Sándor- né nem így vélekedik. — Ez lenne a világ vége? Ez nem igaz. Itt is emberek élnek. — A férjem a fehérgyarmati állomáson dolgozik, egy óra alatt ott is van. Sárospatakról kerültünk ide — szövögeti életük történetét —,de hiába, ilyen a vasút, ide helyeztek minket és jönni kellett. Csak a hegyek hiányoznak, errefelé laposabb a levegő. De végül is, a megélhetés a legfontosabb és erre könnyebb, mint arra volt. Takács Sándornéék huszonkét esztendeje élnek Zaj- tán. Ezalatt felneveltek három lányt és egy fiút, érettségit, kenyeret adtak mindegyik kezébe. Itthon egy sem maradt. Három jutott Szálkára, egy pedig Balkányba. De az sincs világ végén, nem igaz? — Sokan mennek el tanulni — kapcsolódik a beszélgetés végéhez Bodnár Ferenc pályamunkás — és mind jól Azzal az új külföldi garnitúrával, amelyet a feleségem vásárolt, a nappali szobát rendeztük be. — Ebédelni, no meg úgy általában lakni majd a többi szobában fogsz — közölte velem hitvesem. — Persze egy- egy pillanatra bekukkanthatsz a nappaliba, sőt be is léphetsz, ha papucsba bújsz, de aztán sipirc kifelé! Mindenesetre jobb lenne, ha egyáltalán nem járkálnál a nappaliban, mert állítólag a férfiak szúrós tekintete rossz hatással van az ilyen korszerű bútorok állagára! A figyelmeztető szöveg végén a feleségem kulcsra zárta a nappali ajtaját. Aztán a hálószobába is új bútort vásároltunk, és én végleg kiszorultam a konyhába. Néhanapján papucsba bújva tettem ugyan egy-egy tiszteletkört a nappaliban, meg a hálószobában, persze csak azért, hogy később a konyhában beszámoljak élményeimről a feleségemnek. Nemsokára a konyha is tele lett új bútorral. Ekkor én már egyre több időt töltöttem a lépcsőházban. Ülök egy alkalommal a lépcsőházban a szokott helyemen, különböző intellektuális kérdéseken töröm a fejem, amikor kijön hozzám a feleségem és szendvicseket kínál. — Már megint dohányzol? — kérdi. — Apropó, a dohányfüst beszivárog a lakásba úgy látom, nem túl kényelmes magának itt ücsörögni. És folyton szendvicset rágni is unalmas lehet. — Dehogyis! Ellenkezőleg. Kitűnően érzem magam. Különben is mindent meg lehet szokni. Szokás dolga. Szergej Komisszarenko: Emeletek között és tönkreteszi az új bútorokat! Nem tudnál, mondjuk két emelettel lentebb cigarettázni? Mit tehettem? Két emelettel lentebb ütöttem fel a tanyámat. Hát ahogy ülök, és eszegetem a szendvicseket, a szemben lévő lakásból kijön egy fiatal nő. — Maga mit csinál itt? — kérdi csodálkozva. — Hát megéheztem. Talán zavarok? — Nem, dehogy — hangzik a válasz. — Jó étvágyat! De — Bejöhet hozzám. Gyorsan főzök egy teát — mondja erre a kis szomszédasszony, és máris invitál be a nappaliba. Megittam a teát és megköszöntem. Aztán sétáltam a nappaliban, s mondanom se kell, a szokatlan lehetőségtől megfájdult a fejem. — Jöjjön el holnap megint — javasolta az asszonyka. — Sütök egy kis almáspirogot. Másnap megjelentem. A sütemény isteni volt. Aztán ebéddel is megkínált. Később észrevétlenül tegeződni kezdtünk. Egy alkalommal az asz- szonyka így szólt: — Nem értelek téged, Vász- ja. Mindent itt kapsz a negyedik emeleten, a fizetésedet meg még mindig a hatodikra hordod fel. — Szokás dolga az egész — mondtam erre. — Aztán egyszer csak észrevettem, hogy a fizetésemet nem a hatodikra, hanem ide hordom. Nemrégiben új bútort vettünk a nappaliba. Átköltöztem a hálószobába. Amikor aztán a hálószobában is kicseréltük a bútort, én a konyhába kerültem. Megvettük az új konyhabútort... Én meg készülődni kezdtem, hogy kimegyek a lépcsőházba. — Nem, nem, szó sem lehet róla! — állított le őnagy- sága. — A lépcsőházról hallani sem akarok! Még majd valaki rád talál és ismét felkarol. Azóta bent a lakásban egy kényelmes, tágas beépített szekrény lett az új otthonom. Fordította: Kiss György Mihály megállják a helyüket. Innét csak befelé lehet menni. Nézem a pályamesteri lakást. Kertje pompás, a nyitott ablakon a rádióból zene hallatszik. Bodnárral az állomás felé baktatunk. — Rozsályban azért jobb — mondja. — Ott iskola, bolt, hússzék, tsz-központ, kenyérgyár is van. Zajtában csak óvoda, meg öregek otthona. Csendes az élet. Aki ezt megszokja, annak az a furcsa, ha zaj van. Az állomásról piros szerelvény gördül ki, a másik végállomás: Mátészalka. A kocsik üresek, könnyű megszámlálni az utasokat, tizennégyen vannak. A vonat elkocog, ismét hallható lesz a csend, mígnem egy harkály újfent kopácsolni kezd. — Ez Nyíregyházától és Budapesttől is a legtávolabbi állomás — kínál hellyel az állomásfőnök, Schwarzkopf István. — Csak viszonylag nyugodalmas a szolgálat. Hat vonatpár fordul meg huszonnégy óra alatt az állomáson. Éjjel-nappal szolgálat van. Éjjel két szerelvény alszik itt, vigyázni kell azokra is. Aztán vonatkísérő laktanya is van, gondoskodni kell arról, a benne pihenőkről is. Ti, tá, egy rövid, egy hosz- szú, morzézik a telefon, ez a zajtai állomás hívójele. Az állomásfőnök piros tollbetétet szorít ujjai közé és jegyzi az utasítást. A telefonvonal a hajszálerecske, melyen az üzenet mind nagyobb erekbe torkollva jut el, ha kell, a szívig, Budapestig. Megáll a csökkenés? — Erre talán nem illik rá a Moldova-könyv — jutunk el a vasutasindulatokat szító témáig —, erre az állomásra nem érvényes — mondja az állomásfőnök —, rendesen lehet keresni. Nekem úgy ötezer körül jön ki, a három forgalmista hatezren felül keres. És nem ám a számolatlan túlórákkal. A beszélgetés törvénye, hogy a családra terelődik a szó. Megtudom: felesége a háztartást vezeti, kertet gondoz, gyümölcsöt termel. Lánya tanárképzős Nyíregyházán. — És visszajön? — szakítom félbe a szót. — A járásba van szerződése. Szó esik az elvándorlásról, arról, hogy sok az üres ház, habár, amióta szaporodik a tsz-ben a gép, mintha megállt volna a folyamat. Ideje is lenne, hiszen 1960-ban a lexikon szerint 750 lélek lakta Zajtát, ma pedig jó, ha 550 lakos akad. Pár percre benéz Orosz András, a takarmánykeverő üzem raktárosa, születésére nézve zajtai, de Rozsályban építkezett. — A fiatalok elköltöztek — kap ő is a szón, aztán hivatalos dolgokról beszélnek, hiszen a keverőüzem látja el az egész Erdőhátat. Megérkezik Rácz Zoltán váltókezelő. Hazaugrott az autójával Tisztaberekbe, intézni valója akadt. Huszonkét éve vasutas, soha nem is volt más. Három évet Szálkán húzott le, azóta viszont csak itt dolgozik. Ha nem mondja is, tudni lehet róla: dolgos ember. Az arcát és a kezét kell nézni. r— Szereti ezt a helyet? — Ügy vagyok vele, hogy beilleszkedtem. Olyan vagyunk mint egy család. Még az alá-fölé rendeltség sem qjyan, mint másutt. — Fizetés? Dolgozik álló nap — Van háztájim is, gyümölcsös, három tehén, sertés, valahogy csak kijövünk. Aztán a' gyerekeiről beszél. Lánya tanárképzős, fia gimnazista Fehérgyarmaton. — Jó szellemű a fiú is — mondja —, olyan, mint a mai fiatalság, az a hosszú haj, de hiába ... Rendes gyerek. Egyszer észrevettem, hogy cigarettázik. Szóltam neki, azt mondja, nem lehet erről egyszerre leszokni. Mondom, ha otthon szólok, hogy hagyd abba a kapálást, azt egyből abbahagyod, arról azonnal le tudsz szokni ? Jóízűt nevet. — Tudja, mi kilencen voltunk testvérek. Mind él, hét Tisztaberekben, kettő Túrri- csén. Háza van mindnek. Kocsija háromnak. Az anyám 70 éves, nincs több negyven kilónál, még ma- is fél ötkor kel reggel és dolgozik álló nap. Pedig mondjuk neki, mi szükség erre, ennyi gyerek csak megbírna az ő munkája nélkül is. Ügy lettünk nevelve, hogy dolgozni kell. Van itt egy bácsi, 91 éves. Vasutas volt az is. Reggel, ahogy jövök, hát látom ám, hogy kaszál. — Nem vágyik el innen? — Én sokat méhészkedem. Járok a Nyírben is, de ott mindig fúj a szél. Itt még a méheim is szívesebben vannak. Vonatkattogás hallatszik. Igaz, távoli még, de a szerelvényt fogadni kell. Felszedelődzködünk, ahá- nyan vagyunk. Pár perc, és eltűnik a piros vonat. Kenyéradójuk. Létük, szolgálatuk értelme. r • SpeidI Zoltán
