Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-01 / 101. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. május 1. o Egy utca regénye W\ 4MP ff Ki tudja már, miért nevezték az öregek a gidres-göd- rös-kanyargós mándoki Rákóczi utcát Bukóc-nak. Talán maga az utca kínálta a találó nevet? Könnyen megbotlott, elbukott, aki nem vigyázott a lépésre ... Sokak szerint ezért lett Bukóc. Mások egy Bukócz nevű vitézt emlegetnek, talán ő lenne a névadó ...? Örök titok marad. Igaz viszont, hogy kicsit gúnynevévé vált ez az utcának, még inkább az itt lakóknak, akiket úgy emlegettek : a bukóciak ... Innen kiemelkedni — benősülni, vagy férjhez menni a jómódú Apagyra —, amely szintén a nép nyelvén született utcanév — életre szóló szerencsének számított. Még ha olykor tűrni is kellett az apósnak, anyósnak. Az Apagy- ról — azaz a Kossuth utcából — választották a bírót, törvénybírót, az egyházi presbitereket. Itt volt minden valamirevaló középület, a községháza, az iskola, a református templom... Mi volt a Bukócon? Két- három jobb módú, vagy közepesen jómódú család lakott az utca elején. A többiek egy-két, esetleg hat-nyolc holdas parasztok. Az utca végén napszámosok, félcselédek, cselédek ... Apró szalma- és nádtetős házak sorakoztak egymás mellett, nem éppen szabályos rendben. Vert fal, vályogfal, közös pitvar ... Egy piciny portán két, néha három nemzedék is együtt élt. Egy család két-há- rom generációja. Csoda-e, ha olykor perpatvar, veszekedés is kiszűrődött a portákról? Közös portán nemcsak családok, rokonok, olykor nem vér szerintiek, vagy névrokonok is éltek. Néha az indulatokat az is felkorbácsolta, kinek a csirkéje rúgta ki a friss ve- teményt, vagy hogy kit illet elsőnek a közös kút használata ... Hány arca volt a Bukóénak? Ahány arca a szegénységnek ... Az utca elején, a sarkon a báró földjét bérlő Rochlitz háza állt. Nagy, polgári ház, amely nem is tartozott a Bukóéhoz, a bejárata is a másik utcáról, a Vasút utcáról nyílott. Vele szemben, a másik sarkon egy öreg kocsma húzódott meg, de ez is inkább tartozott a szomszéd utcához, az Újsorhoz, ahol a gazdagabb boltosok, iparosok, tisztviselők laktak. A Bukóc ott kezdődött, ahol jó negyven évvel ezelőtt — még az öreg kocsma utáni részen — egy hosszú cselédház állt, a major. Bivalyos, nehéz fogatok fordultak ki a báró majorjából, szomorú, álmos szemű emberekkel, gyerekekkel. Ök sem számítottak igazában az utca lakóinak, a bukóéi szegényparasztok, néhány holdas kispa- rasztok nem is a nevükről emlegették a majorbelieket, hanem így: „a cselédek”. A Bukóc külön világot jelentő pontja volt a kissé emelkedő rész, a Domb. Hangulata, varázsa esténként érte el tetőpontját, amikor a kispadokon összeverődtek a felnőttek, gyerekek. „Megyek a Dombra” — mondták' az utcabeliek. Ez annyit jelentett: megyek egy kis beszélgetésre, pletykázásra, megtudom, mi történt a községben. Itt volt a „pompa”-kút is, az egyetlen jóvízű kút, ahol a lányok, asszonyok a vizeskannák mellett elcsiviteltek. S még volt egy titka a régi világban a Dombnak, a szobafestő Bíróék rádiója, ami az egyetlen volt a környéken, s amit mindig jól felerősített a szíves házigazda. Néha a fél utca odagyűlt — a félelem hozta őket a rádióhoz, ahonnan hamar meg lehetett hallani, mikor kell futni az óvóhelyre. Itt hallották a bukóciak először a félelmetes figyelmeztetést: „Berepülési veszély, Nyírség, Ungyár...” Már csak az idősebbek emlékeznek rá, hogy a háború utolsó időszakában — amikor a Bukócon lakó zsidók is sárga csillagot viseltek és a kerítés mögül lesték a fejleményeket — a magyar történelem egyik fekete alakja is megfordult az utcában. A Dombon rendezték be egy időben a nyilas párt irodáját. Egy nyilas gyűlésre Szá- lasi Ferenc is eljött, nagy fekete kocsiján. Sokáig beszédtéma maradt a nagy fekete autó és furcsa „vendége” ... Kik laktak a Bukócon, akik közül már sokan meghaltak, gyermekeik, ha voltak, szétröppentek. De sokan maradtak az ősök hajlékában is. A leggyakoribb nevek: Czap, Galambos, Berecz, Sajtos, Borku, Horvát, Szabó, Makai, Kovács — nagy-nagy tarkaságban, mindegyikből több, valóságos rokon és névrokon. Ezért is volt rendeltetése a megkülönböztetésnek, a rendes név elé illesztett ragadványnévnek, amit nem mindenki viselt szívesen. Csúfnévnek tartotta. De hát a sok Czapot, Bereczet, Horvátot, Szabót, Sajtost valahogy meg kellett különböztetni születéskor, házasságnál, adóbehajtásnál, ekevasélezésnél, ráf- húzásnál... Volt olyan is, aki nem találta sértőnek a ráragasztott nevet, szívesen viselte, mint a nemesek az előnevet. Talán az egyik legfiatalabb ragadványnév épp a háború utáni napokban született, amikor az egyik férfi hazajött a fogságból. Azok közé tartozott, akiket a nyugati frontra sodort a háború. Az utcabeliek sokáig találgatták, mi történhetett vele, hogy folyton rág. Aztán megoldódott a rejtély, rágógumit rágott. Nemsokára a neve elé került, hogy Gumirágó ... Mi volt még a Bukóc jellemzője? Az utca közepe táján — egy kerti dombocskán — kis fatemplom állt. Nem sokat törődött a csaknem színreformátus utca a szerény kis görög templommal, amelyet a nép Cerkó-nak hívott. Ide jártak a Bukóc végén lakók, akiket sűrűsielcnek is neveztek, mert olyan sűrűn laktak és olyan szegények voltak. Valószínű, messziről jött cselédek, köztük szlovák, rutén telepesek lehettek az őseik, akiket a báró hozatott a földjére, s akik megőrizték az ősök vallását, ök jártak a kis Cerkóba vasárnap, húsvét, karácsony napján, a görög katolikus ünnepeken, amiből van elég... A tőlük valamivel jobb módú bukóciak, amikor meglátták őket, hogy egyetlen ünneplős ruhájukban igyekeznek a templomba, megjegyezték: „mennek, a szegény sűrűsiek...” Ök viszont az Apagyon lévő református templomba jártak, ahol éppúgy összesúgtak mögöttük a gazdagabb apagyiak: „itt vannak a szegény bukóciak .. Ahogy fogyott az utca — úgy nőtt a szegénység. Az utca vége felé laktak a legszegényebbek, Karakóék. Berná- ték, a szegény Bereczék, ahol sok volt a nyomorék, szellemi fogyatékos gyermek. Amilyen szegények, olyan becsületesek voltak, többségükben. Innen került ki leginkább a község kondása, csordása, a kutyabőr dobot verő kisbíró, az újsághordó, a szőlőcsősz, itt lakott az öreg vándorborbély, Kolárovics bácsi, aki apró, elnyűtt bőröndfélével járta a házakat. Itt lakott az ezermester, hírharang Doj- csák Gyuri bácsi és a már rég elfeledett Komár Estván, akiről sok adoma járta. Egyik lánya, Boriska tüdővészben halt meg, megfázott Németországban, ahová a háború alatt parasztlányokat toboroztak mezőgazdasági munkára. Ki emlékszik már rájuk? És ki emlékszik a bukóéi zsidókra, a vak kefekötőre, Grünwald bácsira, Schwartz- ékra, Tellerékre, Schwarcz nénire, a boltosra, akinek az egyetlen fia belefulladt a vízbe; az idős asszony majdnem beleőrült, amikor meghozták a hírt. A szomszédok vitték haza. Volt egy targoncás, pia- cozó öreg zsidó is, aki szívesen adta kölcsön a szegényebbeknek a targoncáját. Már a nevére se nagyon emlékeznek az utcabeliek. És ki emlékszik az Amerikába kimenőkre, akiknek nyomuk veszett, s akiket a hozzátartozók évtizedek múlva is visszavártak. A régi Bukóc már csak az emlékezetben él tovább. Az utca regényét új fejezetekkel írja tovább a jelen... Az itt lakók ma is keményen dolgoznak. Szép, tágas házakban élnek és mind jobban megtanulják: a tisztaszobák azért vannak, hogy lakjanak bennük ... Sokat változott az utca külső képe is. — A kis műemlék templomot a szentendei szabadtéri múzeumba költöztették, de sokan még ma is ott keresik a kis dombon, ahol évszázadokig állt... Az utca lakóinak többsége kétkezi dolgozó, tsz-tag, vasúti munkás, szakmunkás, iparos, de szépen vannak tanult emberek is; gyógyszerész, katonatiszt, pedagógus, könyvtáros. Igaz, többségük másutt talált új otthonra. Egykorú bukóciak, akiknek ma már nem kell szégyenkezni, hogy ott születtek és nőttek fel... Páll Géza Csak akkor születtek nagy dolgok. Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni. Százszor bátrak és viharvertek. Az első emberi bátorság Áldassék: a Tűz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Ügy nézett, mint jogos adóra. Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét. Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki: bátrabb. S aki mást akar, mint mi most van, Kényes bőrét gyáván nem óvja: Mint ős-ősére ütött Isten: A fölséges Tűz csiholója. JÓZSEF ATTILA: Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, — kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el. S hol zápfog rág, a város érdes része, hol a vasbányák fuvallata ing, gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce, lendkerék szíjjá esetten és nyalint, hol a fémkeblű dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok, itt élünk mi. És sorsunk összefogják a nők, gyermekek, agitátorok! Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a múlt síkos hala. A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. Újságpapír az asztalon kenyérrel s az újságban, hogy szabadok vagyunk — poloskát űzünk lámpával s a kéjjel s két deci fröccsel becsüljük magunk'. Elvtárs és spicli jár a csöndben erre, részeg botlik, legény bordélyba lóg, mert hasal az éj s pörsenéses melle, mint szennyes ingből, füst alól kilóg, így élünk mi. Horkolva alszunk s törten egymás hátán, mint odvas farakás s hazánk határát penész jelzi körben a málló falon; nedves a lakás. De — elvtársaim! — ez az a munkásság, mely osztályharcban vasbá öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött. A történelem futószalagára szerelve ígyen készül a világ,’ hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! A költő: forradalmár. Szava tűz, lobogó fáklya. A jövőbe néz és messzire lát. Messzebbre saját koránál. A legnagyobbak mindig felelősséget vállaltak a haza, a közösség sorsáért, Janus Pannoniustól Juhász Ferencig. Ady, a tűz csiholója, József Attila, a proletárköltő. Váci Mihály, a sokaság fia, Nagy László, a Nap jegyese is azok közé tartozik, akik vállukra vették az emberiség terheit, megálmodták a proletariátus, a munkásság szebb, gazdagabb jövőjét, neveltek igaz magyarságra, tiszta hazafiságra és nemzetköziségre. A munka ünnepére ezekből a költeményekből válogattunk. VÄCI MIHÁLY: Bogárka-könnyű bakterházikók, világító szentjánosbogarak: — ha jön a vonat, jön a fény, mind száll felé zümmögve, nagy rajokban, ablakunkhoz verődnek, koppannak üvegén s lehullnak, elmaradnak. S aztán még mind sokáig remegteti szárnyát: lengeti szomorún az őr a fáradt lámpát. Pályaőrök! Miért tisztelegtek nekünk, az ismeretlen embereknek, kik alszunk, álmodunk, 4 közeledünk valahová vagy valahonnan távolodunk; kiket az érkezés öröme lenget, vagy felgöngyöl a távozás bánata — és sose nézünk ki az ablakon. Tisztelgésetek nem is látjuk, s nem is tudjuk, hogy nyitott kelyhű délben, viola-esten, alagút-éjeken bármerre robogjunk a Földön, ti már előre vártok szívszorongva: megkopogtattok minden talpfát, hogy alattunk erősek legyenek, és bíztatgattok minden vasszeget, nektek szótfogadva ölelkezik csavar köré a hű csavarmenet, kezetektől szelíd a sínkanyar, s állnak helyükön a töltésen mind az erős kövek, a kis kavicsok is mind tenyereitektől fényesek! Ti váltjátok át áhítattal a váltókat, ó váltókezelők, pályaőrök, pályamunkások! Ti adtok irányt útjainknak, ti lendíttek át a kereszteződéseken, robogó sorsunkat vezényelők! Kétoldalt álltok szívszorongva, áhítattal vigyáztok, meghajtjátok, mint tisztelgő zászlók nyelét: a piros-fehér sorompókat! Tisztelegtek sapkához emelt kézzel, meghatódottan lóbált gyertyafénnyel. Sokáig néztek még a fényes vonat után, amely titeket elhagy, — néztek utánunk még sokáig, s lámpátok szelíd rózsája lehervad. NAGY LÁSZLÓ: Hajnalban állnak már vitézül szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szallagot ingat a szellő. • Ünnepi ruhádat vedd.elő, danolhatsz, fütyülhetsz békén, rögökön kapavas ne csengjen, gyáron se füstöl a kémény. Mióta a mezők nyugodtak s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény. Pernyévé égett a papiros, amire tilalmat írtak, májusfát magasat állítunk, szegfűink szabadon nyílnak Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyús csizmájú medvék. ADY ENDRE:
