Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. május 10. o A bban az évben a tél sokáig váratott magára. Koratava­szinak tűnő napsü­tés ébresztette az embereket regge­lente, s mintha az ősznek se lett volna kedve elvonulni, sokáig szórta még színeit. A nagy kamrában már letisz­tult a bor, megkezdődtek a disznóölések. Egyre több si- vítást lehetett hallani, amint elgyengülve a világnyi mesz- szeségtől, odaért hozzájuk. A beépített tűzhely sütője gyakran eregette az ínycsik­landó gőzöket. Azon a decemberi délutá­non és éjszakán Sanyi még nem tudta, hogy a teherautó mögött elmaradó házak, fák örökre eltűnnek számára. Fújt á szél, az útra hajló ágakba kapaszkodott, s hullt rá az akácfák levele. Kavar­ták a homokot az autó kere­kei, felhőt varázsoltak köré­jük. Mellette szekrények, asztalok, székek. Költözköd­tek. Két szék között ült a pla­tón. Hátát nekitámasztotta a teherautó oldalának. Pokró­cokba csavarta magát és kes­keny résen kandikált ki a hűvösödő éjszakába. Komor sötétség vette őket körül. Néptelen volt az út, mintha olyan kalandra vállalkoztak volna, ahová nem mer senki velük tartani. Később tudta már, hogy sokan megtették ezt az utat az ötvenes évek végén az Al­földről északra a különböző bányákba. Eladva mindent, házat, földet, menekülve a homok szorításából. Jobb életet vagy kalandot remél­ve. Legtöbbjüket lakás várta, jó fizetés, jöttek az erős férfiak az ország minden ré­széből. Utoljára a híd dörögte a Tiszán: „gyere vissza”. Az­tán elcsendesedett minden. Sanyi álomba zuhant, vala­milyen megmagyarázhatat­lan szorongással a mellkasá­ban. A bányászváros helyén az­előtt valamikor nádas volt, most szürke arcú bányászok isszák a hideg sört. Az egyet­len italbolt mindig zsúfolt. A munkán kívül talán ez az örökké füstös helyiség tar­totta együtt ezt a sokféle em­bert. Az egyik Csongrádból, a másik Bács-Kiskunból, a harmadik Szabolcsból jött. A legtöbbjük most tanulta az „emeletes” életformát. Talán ezért is voltak gyakoriak a veszekedések, a hangos vi­ták. Amikor évek múlva Sanyi először nézett igazán körül értő, érző szemmel, akkor csodálkozott rá a környeze­tére és önmagára is, akkor döbbent rá, hogy szép ez a völgy. A hegyek féltve ölelik körül. Itt született újjá, a hegykoszorú lett a legjobb barátja. Egy-egy sziklán ül­dögélve magárahagyatottsá- gában mindig megvigasztalta az erdő. A patak sziklára csapódó robaja, a megszám­lálhatatlan madár romantika­szomjúságát kielégítő éneke, olykor-olykor az őzike meg­szeppent tekintete boldoggá tette. Az új környezet feléb­resztett benne valami ősi vá­gyakozást a tiszta, az önma­gában rendezett világ után. Nem beszélt hangosan a fák­kal, de tele volt az erdővel, lélegzetvételeiben ott lükte­tett a friss levegő, mozdula­taiban ott volt az erdő nyu­godt némasága. Itt hallotta először a csend dobolását a fülében, amikor egymásra támadt két ember, akik korábban egymást véd­ték. Itt látta először anyja jelképpé szépült arcát olyan­nak, amilyen valóban volt: a szerelem utolsó parazsai ra- gyogtatták. És most! Felkereshette a házat, a tanyát, ahol gyer­mekévéit töltötte. Mekkora volt a meglepetése! Mintha a szél elhordta volna a ha­talmas domboldalt, mintha megkopott volna a tölgyes. A ház már nem volt sehol, a láthatatlanul magas kútágas letérdepelt előtte, mintha bo­csánatát kérné. Egy férfi mo­toros szivattyúval hozta fel a vizet belőle. Zuhogott a víz. Ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába újra megkóstolni •... Minden ivásnál kimérte magának a vizet: egy korty ... két korty... öt korty. Amikor a szomjúság már az elviselhetetlenségig fokozódott, akkor ivott csak tíz kortyot. A csap alá ha­jolt, csurgatta tenyerébe a vizet, és várta, hogy hideg legyen. A halántékán idege- sítően lüktetett egy ér. Alig kapott levegőt. Ráhajolt a tenyerére, mintha gyerekkori forrás lenne és egyre na­gyobb kortyokban nyelte a vizet. A harmadik után meg­állt pihenni. Zuhogott a víz a csapból, élesen lecsapódott a kőre. Újra ivott két kor­Mintha ütés érte volna a tar­kóját, hanyatt vágódott a lö­vészárokban. Elvesztette az eszméletét. Pedig mennyit futkározott heccből, versenyre kilométe­reket és a futballpályán mennyit kergették a labdát, míg be nem esteledett, míg eltűnt a nappal a hegy mö­gött, egészen addig, amíg ne­héz sötét ülepedett a házak közé, és meggyulladtak az utcai higanygőzlámpák. Ak­kor megálltak, tágranyílt szemmel nézték az égőket: egy percig rózsaszínű fényt ontottak, s aztán élesen, ke­gyetlen fehéren sziporkázni kezdtek. Valamelyikük búsan a hóna alá kapta a focit, és elindultak hazafelé. Egyszer még visszanéztek, mintha már másnap nem mennének oda többé. tyot. Nehéz volt abbahagyni. Vizes kézzel végigsimította a tarkóját, megnedvesítette a haját, megmosakodott. Kiné­zett az ablakon. Könnyű szél remegtette a nyárfák levele­it. Csend. Zuhogott a víz a csapból. Már egy hónapja tudta, le­hetetlen volt tovább tagad­nia: beteg. Csak a szembené­zés komolysága, az igazság vállalása hiányzott még be­lőle. Ült a kantin mögött a fűben, a lábánál két pohár sör és egy zacskó száraz ná­polyi. Rágcsált, ivott. Gon­dolkozni kellett. Dönteni. Ne­hezen fogadta be a gyomra a nápolyit, de éhes volt. Néz­te a csizmája sarkát, mintha attól várt volna segítséget, tanácsot. Egyszerűsíteni akart. Csak a tények váza maradjon, két szó fogalomköre. Ez nyug­talanította egy hónapja, fel­borítva a napok normális rendjét. Magyarul még vélet­lenül se mondta volna ki, pe­dig már nem volt oka a fé­lelemre. Diabetes mellitus, verte a szíve. Diabetes mel­litus gondolta, miközben ful­doklóit a nyeléstől. Diabetes mellitus, lüktette minden ér a fülében. Diabetes mellitus. Az első ösztön a védekezésé. Feledni, kitalálás az egész. Talán mégsem igaz. S más­nap. A próbák, a harcok, a kétségbeesések. Győzött. Biz­tos benne: diabetes mellitus. Azért mégsem akart meg­hátrálni. Állni a versenyt. Futni legelöl. Elsőnek ugrani ki az árokból, üvölteni, hogy hurrá! hurrááá! Kúszni, me­netelni. Énekelni, ha a görcs szorít. Hőség. Gyakorlatok gázálarcban. Fegyelem, erő, kitartás. Célra tartani, kon­centrálni. Nem szabad meg­állni. Teljes ember akarok lenni, mondta magában, mi­közben a szédülés környékez­te. Pihenő. Leült. Fel tud-e állni? Felállt. Leült. A gyomra hánykolódott, átko­zottul éhes volt. A géppisz­tolyt a homlokához szorítot­ta. Hideg volt. Nem szabad pihenni! Csinálni kell vala­mit. Jóska futott előtte. Alig látta a sarkát. Erősített és megelőzte. Állj! Ismétlés. Futás! Jóska előtte, Sanyi a nyomában: hurrá! hurrááá! Pár perc múlva magához tért. Aztán minden simán ment. A katonai, mentőautó álomba ringatta. A kórház­ban minden nap egy regény. Hősök, életek, események. A mások élete. A mások öröme. Éjszakák, amelyeket nem le­het végigaludni. Lassan meg­szűnt a vér ideges lüktetése. Injekció mindennap. Napok, magányba zárva. Megérkezett az apja. Majd­nem részeg volt. Sanyit si­ratta. Ült az ágy szélén és a szeme megtelt könnyel. Egyedül adom be az injek­ciót — 'dicsekedett. Az apja újra elsírta magát. Sült húst hozott, jó nagy darabot. Hallgatott, a könnyeit töröl- gette. Tehetetlenül széttárta a kezét. Már nem tudott mit mondani. Le akarta győzni apja szenvedését, vigasztalta, nagyképűsködött. Amikor egyedül maradt, rászakadt minden. Az ágyon feküdt és újra érezte kinyúj­tott combjaiban a két injek­cióstűt. Infúzió. Duplájára dagadtak a combjai, egy na­pig alig tudott pár lépést megtenni. Izzadt. Gondolat- talanul feküdt, engedte át- áramlani magán a belső re­megést. Percek teltek el eb­ben az állapotban. Aztán hangot hallott. Valaki leült az ágya szélére. Kapkodott a hangja után. A diétásnővér volt. Társa lett, beszélgető partnere azalatt a néhány hét alatt. Segített kialakíta­ni új mozgásformáit, a ren­det, amely nem hagyhatja el ezután soha. Mellette megfe­ledkezett magáról, szerveze­te nem tiltakozott már az új ritmus ellen. Néhány hét múlva kikerült a védettség ártó-gyógyító bú- rája alól. S ami eddig vissza­szorult a tudat alá, az most százszorosán felerősödve ver­te a mellét. Kételyek az in­dulásnál, az első szónál, az első önállóan végzett munká­nál. Kibírja-e? Építgette a magány kegyetlen falait. S mellette: kitörni ebből a ma­gaformálta magányból, ke­mény falait ledönteni, és ne­vetni, nevetni. Minden érde­kelte, bárkit meghallgatott. Menekült az üres szobából, amely azelőtt otthona volt; nem érdekelték a könyvek, se film, se televízió, ha egye­dül foglalkozott valamivel, hallgatnia kellett. A hallga­tás megkötözi az embert. Hirtelen megnő minden, ret­tenetes és sötét lesz. Nem tiszták ilyenkor a gondola­tok, csak azt érezte, hogy na­gyon szenved, kegyetlenül fáj valami, az egész létezés, a fény, a hangok. A fal már nem fal volt, de leküzdhetet­len akadály, a függöny erős rács, szétszabdalta előtte a kinti világot. A megszokott emberi hangok utálatosakká váltak, mert emlékeztették, s ő felejteni akart. Esténként járta a város utcáit, idegen emberek arcába mosolygott, fiatal kamaszlányok szemébe nevetett, s a legboldogabb akkor volt, ha visszanevet­tek. Amikor már teljesen néptelen lett a város, neki­dőlt egy bérház falának és végigbámult az utcán: köny- nyű szél rezegtette a fák leve­leit a parkban. Mindenütt csend. Homlokát a falnak szorította, és szerette volna kinyújtani a kezét, utána­nyúlni valakinek, csillagokat tűzni a legkedvesebb lány hajába, és a legszomorúbb ajkára mosolyt varázsolni: De rájött, ' hogy kinyújtott keze a semmiben keresgél: lehetetlenre vállalkozott. Nem tudni, mennyi idő telt el > támaszkodva, talán tíz perc, de lehet, hogy egy fél­óra, nem volt fontos. Lassan megnyugodott. Behunyta a szemét, s mikor kinyitotta, már egy más világot látott: derűsen csillogót... Jó volt megmártózni ebben a gyermekkori kútban. Az idegen férfi csak nézte, ahogy itta a vizet. — Ma még egyáltalán nem ittam, s ez a víz nagyon jólesik — szólt Sanyi. Fölemelte a tekintetét, körbepásztázta a vidéket, s az elkorhadt kétágason meg­nyugodott. Kifosztja az em­bert az idő, gondolta keserű­en. Mi marad belőlünk? Ki­botorkált a kertből, elindult a régi-régi kerítés mellett. A kocsiútnak már a nyomát sem látta, azt is benőtte a fű-idő. Kiért a homokútra és futni kezdett. Lassan haladt az enyhe emelkedőn, a süp- pedős homok marasztalta. Hangos lélegzetét lehetett hallani, az arca a homokba fúródott, s könnyeit mohón itta magába a homok. Nem érzett semmit. Azt sem, hogy egy fiatal akác ernyőt tart a feje fölé. ■■■■■■■■■■■■ Váci Mihály: Május Széles szeleket az ég tereget; kibomlik a fény lobogója. Tapsos levelek csapnak tenyeret; fellép a Nap a magas dobogóra. Láng jegenyék friss lelke ég, kifeszítik az égre az út-szált, és sorakozva mennek a dombra, s kivágják az égre a harsona hurrát! Himnuszokat énekelők, mennek a felkelt tájak előtt; madarat csalogat zokogásuk. Viharban vezérek. A szelekbe téved bokrok bodorodnak utánuk. Szítja az álnok szél bennük az álmot: üvölteni, fájni, a fényre kiválni! — Gyökerüknél fájnak az árkok. Gyönyörű göngyöl ű fátylakban az akácok, az áldott arák, mennek a mennynek elérni a fényre kitárt kapuját. Fésülve a füzek, az aranyhajú szüzek; rajtuk a rügyek aranykönnye patak; hegedülik a fejfákra kottázott dallamokat. Parti angyalraj: égtüzű hajjal tettenérve remegnek a nyírfák; térdeik közt feszített ki a szél sikolyos hintát. A büszke ekék tekintete ég, s gazok gyökerét szaggatva vonulnak. Utánuk örök sorban a zömök barázdák egymás vállára borulnak. Esküre ujjak: a fényre kinyúlnak, fogadalmat súgnak, a hű búzaszálak; s a tavasz írt jelszavait egekre terítve a vadludak szállnak. Xantus Gyula rajza A sárszék A modern irodalom és új­ságirodalom akkortól számít­ható, amióta az olvasót a hi­vatásunkba, mesterségünkbe bevonjuk s nála nélkül egy lépést se próbálunk megtenni. A mérhetetlenül széles vilá­got és életet egyedül, olvasó nélkül, magamrahagyottan én se próbálom meg bejárni. Együtt mosolygunk, sőt ama széles igazi nevetést is csak együtt vagyunk képesek meg­tenni. Hát még ha a messzi múltunkból hangzik vissza valaminő keserves szomorkás emlék! Óriás méretű szomo­rúsága nemcsak e sorok rög­zítőjét, hanem az olvasókat is megkapta a múltkoriban a koldus és kutyája történeté­ben. A gyermekkor naív figyel­mességéből fakadt a tyukodi koldus keserves sorsának megörökítése e hasábokon nemrégiben. De a koldussors­nál is jobban megragadott akkoriban a mi utcánkban naponta — főleg telente — végigtapickáló lábatlan nyo­morék csendes tragédiája. Emlékezetembe széles nagy nyíláson pislant be az utóbbi időkben egyre gyakrabban büszkén zord arca! Sokszor, sok időszakban láttam őt. Ha ősz, november, december, január, február járta: a kol­duló útra, csip-csup ado­mányokra őt is nagyon rá­utalta furcsa sorsa. De még mennyire! Szép fel­teste, erős dereka volt, ha­talmas bikanyak hordta ke­rek koponyáját. Szeme vadul sütött és az épen maradt hatalmas izomzatú karjával, nagy markával fogta a tolo­gató szerszámját, erősen ösz- szeeszkábált deszkaalkot­mányát tolta maga alatt sa­ját erejéből. A sár sokszor nagyon mély és ragadós volt. A térdtől elveszett két alsó lábszára nélkül eligazította magát a furcsa alkalmatos­ságon folyvást előbbre és előbbre! Állította — ha be­szédbe elegyedett velünk, őszinte csodálóival —, hogy még a lába ujjait is érzi, el­méje mélyén jelzi magát a teljes test minden mozdula­ta. ■■■■Mm De ez nem is csoda. Meg­szokhatta. Férfikora deléig a két bárónőnél szolgált. A ha­talmas kastély és annak egész belső berendezése működte­tését rábízta a két vénkis­asszony, dúsgazdag arisztok­ratahölgy. Ügy költöttek, olyan görcsös erőfeszítéssel, hogy az még a minden lében kanál léhűtő rokonságot is meglepte! Mindkét nő szíve nagyon szomorú volt: ékte­len csúfságuk miatt nem akadt, aki a kezükre pályá­zott volna, országosan sem. Pedig otthon keveset voltak — a fővárosban szórták a pénzüket. A főpincérek „vas­kézzel” szedték el tőlük min­den kincsüket; selyemfiúik­nak egy-egy házikabátja többe került odafent, mint idelent a bárói uradalom ösz- szes cselédjének éhbére. Hosszas románcok alakultak a pesti ifjakkal való pazarló kapcsolataikról. Nemcsak ide­lent a birtok nagy központi kastélyának és a nagy ura­dalomnak a fenntartása emésztette a pénzt, hanem a pesti „szerelmi közjátékok” is. A bérelt lakások „szerelmi tűzhelyei”, a párizsias szo­babútorok, ágyak, pamlagok és a szerelmi játékok eszköz­tára, a selyem ágyneműk és alsóneműk arra valók voltak, KM EsaasHB SANYI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents