Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. május 10. Q Tyúkhúsleves minden harmadik nap Komaszilke, komacsésze r „in hiszek a dalban" Négyszemközt Zoránnal Nyíregyházán Nyírbátori népszokások eszközei a múzeumban Régen kialakult szokás szerint a gyermekágyas asz- szonyt komaszilkében és ko­macsészében vitt kedvenc ételeivel lepték meg a csa­lád tagjai, a vele egyidős jó ismerősök és szomszédasszo­nyok, vagy volt leánytársai. Idősebb asszony a gyermek­ágyas fiatalasszonyt — ha nem volt közeli rokona és is­merőse — nem látogatta meg, mert tartottak az ilyen láto­gatóktól: „Mit kíváncsisko­dik? Tán meg akarja rontani, vagy szemmel megverni?” A gyermekágyas asszonyt a fér­fiak közül a férje és fiútest­vérei, tehát a legközelebb álló férfi hozzátartozók láto­gathatták. A komaszilke három egy­másba illeszthető hengeres edény, mint az ételhordó, egyenként két vízszintes fül­lel. A szilke legfelső részén fedő van, mely felfordítva al­kalomadtán tányért helyette­sített. Az edény legfelső ré­szébe húsleves, a középsőbe pecsenye és krumpli vagy ká­poszta, a legalsóba tészta vagy a madártej került. A komaszilke kívül-belül má­zas; kívül mintás, barna, ok­kersárga, piros, kék színű és gyakran vájt díszítésű. A nyírbátori asszonyok ízlésé­nek megfelelően megrende­lésre készültek, a szegedi cse­rép és fajansz manufaktúrá­ban. A komaszilkét madzag­hálóban, az ún. kasornyában, elvétve komakendőben vitték. Másik helyi jellegzetes étel­hordó cserépedény, melyet ugyancsak gyermekágyas asz- szony látogatásánál vettek kézbe, a komacsésze. Vol­taképpen a nyírbátori szokásokban szereplő koma­szilke és komacsésze al­kalmazása eltér az általá­nosan ismert komaszilke- komacsésze használattól, sőt elnevezéstől is. így Nyír­bátorban komaszilkének a háromrészes, komacsészének pedig az egyrészes edényt is­merik. Ennek a formája ab­ban is különbözik a komaszil- kétől, hogy kehely alakú, vagy fél balluszter formájú, talppal, elvétve fedővel. Ol­dalán két vízszintes fül vagy gomb helyezkedik el, általá­ban közel a száj pereméhez. Kívül-belül mázas, festett dí­szítésű. Az egykori nyírbátori fazekas, Keresztes György is készítette a helyi lakosság­nak hódmezővásárhelyi faze­kasműhelyekből idekerült formák mintájára. A koma­csészében vitt étellel nem a hogy a selyemfiúk ilyen mó­don elfedjék belső f ázásu­kat a légyottokon! A fény, a glanc, a tükrök szépek voltak és tökéletesek — de csak arra szolgáltak, hogy a két koros vénkisasszony férfit rettentő csúfságát feledtessék. Ide kapcsolódik a lenti kas­télyban lakájkodó impozáns parasztférfi sorsa, akivel oly kegyetlenül elbánt az élet! A fővárosi glanchoz és főúri kényelmességekhez idelent is ragaszkodott a két kényes hisztérika: a nappali szoba és a hálószoba teljes beren­dezését legalább oly fényesre és kényelmesre emeltették, mint a fővárosit. A kandallót a két találkára használt szo­bában — kiadta a két sápadt arcú, sápadt testű öreg hölgy a rendelkezést! — befűteni csak előre kigyalult, kisimí­tott, csillogó fával lehetett. Éppen csak ki nem polituroz- tatták! A gyönyörű nagy épü­letet több mint tízholdnyi erdő ölelte körül és mert fák, tölgyek, bükkök, jó meleget adó fafajták voltak — azo­kat előre fel kellett fűrészel­ni, kellő méretre formálni, hegybe rakni és kellőre ki­szárítani. Volt éppen elég tennivalója már pusztán emi­att is a daliás paraszt Apolló lakájnak. Legyen kellő meny. nyiségű és minőségű tűzre­Komaszilke, komacsésze kasornyában. (E. E. felv.) közvetlen, közeli családtagok kedveskedtek a gyermekágyas asszonynak, hanem a roko­nok, szomszédok és közelebbi ismerősök. Az előbbitől elté­rő szokás az volt, hogy csak egyfélét vittek, rendszerint tyúkhúslevest, minden har­madik nap. A komacsészét is kasornyában vagy szalvétá­ban vitték. A komacsésze — jóllehet ebben is gyermek­ágyas asszony részére vitték az ételt — használata némi­leg különbözik a komaszilke alkalmazásától: a komacsé­szével a gyermekágyas asz- szonyt végleg megajándékoz­ták. Az abban vitt étel kizá­rólagosan csak tyúkhúsleves volt. Ha komaságba hívtak valakit, a komacsésze volt en­nek a kifejezője, egyik szim­bóluma. Keresztelőbe is vit­tek benne ételt. Adták aján­dékba a menyasszonynak is. Ritkább esetben a háztartás­ban is használták. Kapálás vagy aratás idején rizst is vittek ki benne a mezőre. Év­tizedek múlva, az utóbbi idő­ben: cérnát, gombot stb.-t és különféle más apróságokat tartanak benne. Annak a háromrészes és fe­deles komaszilkének, ame­lyet itt mutatok be, anyaga fehér cserép, alapszíne krém­színű, díszítése sgraffitós. Or­namentikája a barna színű mázon, mindkét oldalán egy vízszintes helyzetű, hullám­vonalú ág, valószínűleg szív­virág, mely három virág és háromszor hármas levélcso­portból áll. Az egész ágmotí­vumot apró levélkék és négyszer négy pont teszi na- turalisztikusabbá. Felül, a fül 'magasságában két párhuza­mos karcolt krémszínű csík övezi. Az edény karimás alja is megmaradt az alapszíné­ben. Fedője kalapiormájú. A motívum elrendezését, kívül és a motívumon belül egy- egy karcolt vonaldísz fogja össze. A komaszilkét eredeti funkciójának megszűntével, mint a komacsészét, apró tár­gyak megőrzésére használják. Szalontai Barnabás való, amikorra a két bárónő lejön, s mint a pesti selyem­fiúk kályhájának befűtésé- hez, stílusban megfelelően gyalult legyen az a tűzifa! A pór dalia tennivalóinak garmada mellett a csúcste­endő: a fafűrészelés, a tűzre- valónak megfelelő méretezés, a dücskő simává tétele! És a sors, úgy is mondhatnék: az eleve elrendelés az volt, hogy a körfűrész, mint a gondter­helt homlokkal felnéző bal- szerencse, levágta a tökéletes szolgálatra törekvő paraszt szolga két lábát. Gyolcsba bugyoláltatta és tapaszokkal látta el szegény fejét a két összeijedt bárókisasszony. A rossz sors nekik is szóló jel­adását látták a nagy szeren­csétlenségben; orvost, javas- asszonyt, fűvel és fával gyó­gyító és vegyszereket alkalma­zó doktorféleségeket mozgat­tak meg mentésére! A nagy erejű, még a férfikor deléig sem jutott parasztlakáj meg­maradt az életnek. Persze, a két öreghölgy éppen tönkre- menőben volt, eladták a kas­télyt, a nagyjából kivágott parkot. Magára maradt ^a la­káj is valamiféle végkielé­gítéssel. A szerencsétlensége pedig előhírnöke lett a nagy uraság teljes tönkremenésé- nek. így látom egyre gyakrab­ban lelki szemeim előtt a ma­gát előbbre toló paraszt Apol­lót, ahogy falumban előbbre tolta magát és lelkiismerete békéjét balszerencséje elle­nére megtartani akaró mó­don, sárszékéről szembenézve az emberekkel, haragtalanul kéregetett. A Zséder-kocsma melletti kis házába rokonom be-befogadta. Sárszékestől felemelte a meleg konyhájá­ba, a kiságyra tette, pokróc­cal terítette. Bibliáját a ge­rendája alól elő-előveszeget- te. Azt a textust keresgette bátyám, amely a férfikora de­lén megnyomorított ember­társának vigasztalást nyújtott volna. Vendége pedig sokszor elmondogatta cserébe azt, hogy neki milyen rossz érzés volt végighallgatni, — míg csak be nem gyújtott a báró­nők szalonjába — a selyem­fiúk nagyvilági szövegeit. Rá­jött, hogy azok szövegei is együgyűségek, durva éledé­sek voltak. Kovács bátyám a nyers külső alatt az emberség melegségét viselte. Sokszor ott is aludt^ nála a megnyo­morított embertárs. S még a kiságy mellé tett „sárszék” is felneszeit bátyám jóslatá­ra: „Akiknek a kandallójába még a tűzifát is meg kell gya­lulni, torkukon a kard éle!...” Erdős Jenő — Te Zorán... — mondom, s erre „beug­rik” az első kérdés: —, nem zavar, hogy egy or­szág a keresztneveden szólít? — Egyáltalán nem, mert az én ötletem volt — válaszolja mosolyogva. — Már kínom­ban találtam ki, mert a tel­jes nevemet nem jól ejtették ki, írták le. Ezért került a három nagylemezem borító­jára is csak annyi, hogy Zo­rán. — Meg annak idején, a Metró-klub nagy szek­rényébe is ezt vésték a rajongóid. Arról a Zo­ránról nehéz volt elkép­zelni, hogy egyszpr ilyen dalokat fog énekelni. — Én nem tagadom meg a Metró-korszakot most utólag — teszi karba a ke­zét határozottan, majdnem elutasítóan. — Akkor, a 60- as években minden könnyed­nek, egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt. Fiatalok voltunk, aránylag könnyen elért siker állt mögöttünk. Nem nagyon akartunk a dol­gok mélyébe hatolni. Az em­bernek el kell jutnia odáig, hogy ki merje adni magát, őszintén tudjon beszélni dol­gairól. Ez nekem — úgy ér­zem — az első nagylemeze­men sikerült először. — De előtte még elég furcsa számokat, rpe szé­pítsük, cukros táncdalo­kat is énekeltél, a Mir fáj-t, a Fehér sziklák-at. (Állandóan ezt olvashat­ják a fejére, mert egy pillanat alatt elönti az indulat, de fegyelmezet­ten válaszol): — Kívülállóként könnyű ítélkezni, cikizni, leszólni... Igen, elénekeltem ezeket a táncdalokat, bár teljesen ide­genek voltak tőlem. De ha nem vállalom, akkor a rádió — amely abban az időben egyeduralkodó volt a könnyű­zenei életben — egyszerűen „ejt” engem is, a Metrót is. És bár belső ellenkezéssel éne­keltem ezeket a számokat, azt azért nem tagadhatom, hogy a nevem névvé válásá­ban igen nagy szerepük volt. — Miután felbomlott a Metró együttes, még hosszú hónapokig közö­sen játszottatok az NSZK-ban és Ausztriá­ban. Miért? — A legnyomasztóbb emlé­keim ebből az időszakból vannak. Amikor feloszlott a Metró, százezer forint adós­ságom maradt. Ezt a renge­teg pénzt csak úgy tudtam megadni, hogy külföldre szer­ződtem. Ott kint a saját bő­römön tapasztaltam a munka­adó és a rhunkavállaló vi­szonyát: az itthoni aranykor­szak és kényeztetés után egyszer csak jött egy ember, aki a szó szoros értelmében nem vett emberszámba. Éj­szakai lokálokban énekeltük az éppen menő slágereket an­golul. Szörnyű helyeken lak­tunk. Innsbruckban például közvetlenül a lokál fölött egy olajos, fapadlós terem­ben. II II — Azután hazajöttél és 1976 nyarán összefu­tottál Presser Gábor­ral ... — Igen. Bár előtte volt még másfél év, amit én le­csengésnek nevezek. Számot vetettem önmagámmal: ki vagyok, meddig jutottam, ar­ról szól-e az egész, ami én vagyok, vagy csak bekerültem valamibe. És akkor összeta­lálkoztam Presser Gáborral, aki már a Metró-korszak alatt is folyton mondogatta, hogy hagyjam a fenébe a zeneka- rosdit. Csináljam egyedül. De csak 76-ban jött össze minden ahhoz, hogy ne kelljen két­szer mondani. Amikor 77-ben piacra került az első nagyle­mezem, rengeteg szorongás /volt bennem. Se hagyomá­nyuk, se elődjük nem volt ezeknek a daloknak, egysze­rűen nem lehetett kiszámíta­ni, hogyan fogadják majd. — Ez pillanatok alatt elfogyott és három hó­nap múlva aranylemez lett. — Máig is él bennem az a mámoros öröm, amit akkor éreztem — mosolyodik el. — Borzasztóan fel voltujpk dob­va, Dusánnal és Presser Gabi- val. Én különösen, mert vé- gülis 35 éves voltam és ha a lemez megbukik ... — Néztem ezeket az e.utogramkérö lányokat itt, a nyíregyházi KPVDSZ művelődési házban. Szépek, csino­sak. Nem kísértenek meg néha? — Ez egy huszárvágás volt az előző kérdések után. Ha­zudnék, ha azt mondanám, hogy mindig érintetlenül hagytak a kínálkozó lehető­ségek, bár ez inkább a Metró­időkben volt. Azt sem állí­tom, hogy a rajongás nem esik jól, de nem doppingol, nem inspirál semmire. Egyéb­ként bármennyire is hihetet­len, nem vagyok női szíveket tipró típus. — Egy prózaibb téma: évente mondjuk négy hónapot koncertezel. Az év többi részében miből élsz? — Abból, amit abban a négy hónapban megkeres­tem. — Es a lemezekért já­ró pénz? — Az elsősorban a szerző­ké. Az előadók egyszeri ösz- szeget, úgynevezett percdíjat kapnak, amikor a felvétel készül. Ez az én negyven­perces nagylemezemnél ki­emelt gázsival hatezer forint. Bár a Hanglemezgyártó Vál­lalat nemrég már bevezette, hogy 30 ezer példány fölött előadói jogdíjakat is fizet azoknak, akikkel előzetesen szerződést kötött. Mellesleg a havi jövedelmem az adóhiva­tal kimutatása szerint 6—8 ezer forint között mozog és önálló lakásom sincs. — Nem túl gyakori, hogy valaki 39 évesen, ráadásul egy ilyen pén­zesnek elkönyvelt szak­ma művelőjeként együtt lakik a szüleivel — álla­pítom meg némi csodál­kozással. — Eddig még soha nem volt annyi pénzem, hogy ve­gyek magamnak egy lakást. Bár ez már nem aktuális pa­nasz, mert ez évben úgy néz ki, Budán már beköltözhetem az OTP-s öröklakásomba. De a szüleimmel való együttélést soha nem éreztem kénysze­rűségnek. Amikor Dusánnal zenélni kezdtünk, annyi tá­mogatást,házaimat és megér­tést kaptunk tőlük, hogy el sem tudom mondani. Pedig a zenekar miatt a műszaki egyetemet is abbahagytuk. — Napjainkban egyike vagy a legtöbbet foglal­koztatott énekeseinknek. Mit csinálsz akkor, ha nem koncertezel és nincs lemezfelvételed sem? — Soha nem tervezem a napjaimat. Reggel sokáig szoktam aludni, majd az ágyban olvasok. Délelőtt ügyes-bajos dolgaimat inté­zem. Szervezem a program­jaimat a Nagyházban — a Vörösmarty téri kultúrpalo­tát hívják így — és ha min­dent elvégeztem, odahaza tű­vé teszem a zongorát egy-egy melódiafoszlányért. Imádok színházba járni, s ha időm en­gedi, kedvenc hobbymnak, a barkácsolásnak hódolok. Kü­lönben fizikai idealistának vallom magam. Érdekelnek a technikai újdonságok, min­dig szívesen foglalkozom a művészetekkel, a tudomány egyes ágaival. — Most sínen vagy, ahogy mondani szokták. De a Locomotiv GT egyik számát idézve, mi lesz veled, ha elfáradnak a dalodtól? — Konkrét ötletem még nincs — válaszolja tűnőd­ve... — Mindenesetre, hogy én is ezzel az LGT-számmal' válaszoljak, nem akarom, hogy kihulljon a gitár a ke­zemből. Hátra van még két nagylemez a hanglemezgyári szerződésből. Hogy egyszer majd valamikor mi lesz? Le­het, hogy gitárt fogok taníta­ni, vagy esetleg a rádióban, tv-ben keresek valami értel­mes munkát. De csak olyat, aminek köze van a zenéhez, mert én hiszek a dalban és nem tudom anélkül elképzel­ni az életem., Pauwlik György Jelenet a nyíregyházi KPVDSZ művelődési házban megtartott Zorán-koncertről. (Jávor László felvétele.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents