Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Ismeretlen segítők Nábrádi Lajos 1981. május 10. ,Csak azt tettem, amit tennem kellett...“ O II /I ! >« rí í I ■ f Haborunyi vakaao Nyolc hónap egy főorvos portréjához Hányszor, de hányszor számoltuk a napokat, lestük a naptár lassan fogyó huszonnégy óráit. S közben önfeledten terveztük és tervezzük ma is a vakáció gyönyörűséges, iskolapad és tanterem nélküli napjainak programjait. S már az első igazán verőfényes májusi reggelen elfogyott a türelmünk ... Hányat alszunk még a vakációig? Aztán eljött az is és mi nem győztük ízlelgetni a szó finomságát, betelni a tit- ' kokat rejtő és sejtető szép napok varázsával. A velem szemben, az aktákkal, iratokkal teli főorvosi tem, s indultam Nyugat-Ma- gyarorS"zágra. A világ minden kincséért sem árultam volna el Szombathelyen, a 125-ös tábori kórházban, hogy nincs nékem egy fia igazolásom akárcsak egy bonctani foglalkozásról sem. Mondták, hogy maradjak segítőnek. Több sem kellett nekem. — Gyakorta még a hajnal is a könyvek között talált. Kiszótáraztam a legfontosabb szakkifejezéseket, magoltam a latint, aztán nappal meg a gyakorlattal próbálkoztam. Az egyik alkalommal éppen mellkascsapolást végeztem, amikor riadtan megállt möC'u^jaW.e- . j . tMC, ; ,o. Usai’CViu Jlxoj, . .„(Ml, 0*4 CV< mcíuíoutA.tC^'fr'H pfxi>OtI«cxc*L h í í'-' ujXHc'tí £ ;of»éfce. J^CC*lur\i 40 C<l»(X^»vu ./3jOJK*vi<oC/ A 36 évvel ezelőtti „dokument" asztal másik oldalán ülő fehér köpenyes szakembernek más véleményei is vannak a vakációról. Erről beszélgetünk most, több mint három és fél évtizeddel a történtek után. ★ — Hiába dolgoztam én a nagyváradi érettségi után a nyomdában. Csináltam én, amit rám bíztak, de mindig a gyógyításon járt az eszem. Gondolataim., a szedőteremből messzire • kalandoztak. Oda, ahol tanulni lehet az orvoslás tudományát. Egyetemre vágytam ismereteket szerezni, aztán gyógyítani betegeket, megfékezni kórokat, járványokat. így jött el 1944 szeptembere. Volt egy kis spórolt pénzem, nevelőszüle- im is tudták, hogy nem szabad marasztalniuk. Elindultam Kolozsvárra — valóságban is szerencsét próbálni. Beiratkoztam az orvosi fakultásra. Megkaptam az indexemet, megkezdődtek az előadások. Aztán egyszercsak hírek jöttek a front közeledté- ről. Az egyetem is bezárta kapuit. Nem adom fel én ilyen korán — gondoltam magamban. Szinte hihetetlen, hogy honnan vettem a bátorságot, ám tény, hogy a kényszervakáció első napja már a Mikó utcai sebészeti klinikán talált. Sőt, rögvest a műtőben. Mutattam az indexemet, amiben benne volt: Balázsi László orvostanhallgató. Altattam a műtéteknél, injekciókat adtam be, kötöztem a klinikára érkező frontsebesülteket. S közben állandóan nyitott szemmel jár- tam-keltem. Hamar kiismertem magam a gyógyszerek között, alig néhány hét elteltével — mert meg kellett tanulnom — tisztában voltam már az alapfogalmakkal. Október 9-én pedig jött a parancs: közel a front, költözik a kórház! Nyíregyháza, Érsekújvár volt a következő két állomás. Észre sem vettem s mindenféle behívó nélkül, akarva-akaratlanul már a zsebemben lapult a honvédek zsoldkönyve... — Pesten oktatnak az egyetemen! — hallottam a hírt. Nem volt maradásom. Két medikus — már idősebb — társammal Budapest felé vettük az irányt. Az igazoltatásoknál a kolozsvári indexem szolgált bizonyítékul. Pedig nehéz napok voltak, hiszen már garázdálkodtak Szálasi nyilaskeresztesei. A fővárosban persze lakat volt az Üllői úti egyetem nagykapuján. Megtudtam, hogy ne- velőszüleim Szombathelyre költöztek. Űjra “ vonaton ülgöttem az egyik orvos. Nézte, figyelte, ahogy pungáltam, majd a végén megjegyezte: ezt a klinikákon csak tanársegédek csinálhatják. De volt azért egy kis elismerés is a hangjában ... Ma már persze kiselőadást tudnék tartani a Pleuritis exsudativa, azaz a csapolás hogyanjáról. De akkor csinálni kellett... — Milyen vakáció volt? Zúgtak Szombathely fölött a bombázók, a 125-ös kórház is h^talrpas ^sebeket szerzett. ..Érezhető volt, napok, kérdése a továbbköltözés. Voltunk né- hányan, akik megfogadtuk: mi nem tágítunk, maradunk. Benne volt azonban ebben az elhatározásban valami más is; nevezetesen, hogy megmentjük a szakértelmünkre bízott, s a kórházban hadifogolyként számon tartott, a másik fél táborához tartozó sebesült harcosokat. Bizony hallottunk már mi is jócskán a nyilasok vadállati tetteiről. Mert másutt a költözéssel együtt járt a sebesült ellenfelek lemészárlása is. Szerencsére nagy volt a szombat- helyi kórház pincéje, számos rejtekhelyét kínálva az emberi méltóság nevében tenni akaróknak. Mi sem cselekedhettünk másként. Amikor elült a csatazaj, egyenként hordtuk le a zsidókat, az orosz és román katonákat, akikre másképp a végső megsemmisülés várt volna. Titokban gondoskodtunk élelmezésükről és szemrebbenés nélkül — micsoda bátorság kellett hozzá, csak ma érzem igazán! — hazudtunk a pisztollyal hadonászó és a sebesült katonákat kereső nyilasnak. Március végére pedig megérkeztek a felszabadítók. A kórházra szükség volt, így lett a szovjet hadsereg egészségügyi intézménye a szombathelyi; az első és egyetlen közös magyar— szovjet hadikórház. S hogy mennyire híre kelt az ott folyó gyógyító munkának! Az egyik nap szóltak, hogy magas vendég érkezett hozzánk Zsukov marsall. Szót váltott sebesült honfitársaival, majd látni akarta a magyarokat is, akiknek életüket köszönhették. Egy estét töltött el velünk. Jó hangulatban beszélgettünk. Szó esett közöttünk a háború további céljairól, de legfőképpen arról, milyen feladatok várnak ránk, a magyar haza lakóira ... Éjféltájban, a búcsúzást követően a marsall egy kis cédulát adott át. A névjegye volt, rajta oroszul a felirat: „Szerencsés hazatérést és építőmunkát... Zsukov marsall .. — Véget ért a hosszúra nyúlt vakációm. -Két szovjet harcos, Balasov és Kurbanov is aláírta azt az igazolást, mely tanúsította helytállásunkat a nehéz percekben. Ezzel, no meg a hadikórház pecsétes papírjával nem sokkal ezután már ismét az Üllői úton voltam, ahol egy verőfényes májusi napon végre lekerült a lakat az egyetem kapujáról. ★ Balázsi László, a nyírbátori rendelőintézet igazgató főorvosa 36 esztendő elteltével, néhány év óta a kétszer született város egészségügyéért éli mindennapjait. Szokatlanul hosszú vakációjáról csak közeli ismerőseinek, barátainak mesélt. Amit cselekedett, nem érezte fontosnak propagálni. Ezúttal is így búcsúzott: „Csak azt tettem, amit tennem kellett az emberség, a jóérzés és leendő, az életemnek számító hivatásom nevében... Lejegyezte: Kalenda Zoltán KM Vajon a nyíregyházi, vagy a zajtai munkás tudja-e, hogy kiknek és milyen eredménnyel segít, amikor egynapi bérét ajánlja fel a mozgássérültekért? Társadalmi munkája közben talán képzeletében megjelenik egy tolókocsiban ülő ősz hajú néni, vagy egy nyomorék kisgyerek szívszorító látványa. A záhonyi vasutas, vagy a kisvárdai öntő, amikor karját tartja a véradó állomás dolgozóinak, vajon tudja-e, hogy kinek az életmentéséhez járul hozzá? Aligha tudja. Esetleg maga elé képzeli a közúti balesetet, vagy a műtőasztalt. Vajon a nyíregyházi üzem Napkorról bejáró szerelője, ha az Együtt Nyíregyházáért mozgalom keretében elmegy almát szedni, tudja-e hogy melyik nyíregyházi óvodásnak épít egy talpalatnyi helyet? Nem igen törődik a személyekkel. A segítő ember jóleső érzésével távozik az almafák alól... Valamikor a kaláka egy szőkébb közösségre korlátozódott. A rokonságra, az utcabeliekre, legfeljebb a fél falura. A rokkantak megsegítésére indított akció immár országos, sőt nemzetközi mozgalommá szélesedett. Ebből a mozgalomból megyénk lakói derekasan kiveszik részüket, nagy a lelkesedésük. Ez a lelkesedés lemérhető a szerkesztőségünkbe érkezett levelekből is. Főleg februárban kaptunk sok levelet és telefont, hogy itt is, ott is összefogtak a brigádok a rokkantakért. Néhányan türelmetlenül érdeklődtek, hogy az összegyűlt pénzt hová és milyen számlára lehet befizetni? A türel- metlenkedők ugyanis — el nem ítélhetően — az elsők közt akarták bizonyítani humanitásukat. A Szabolcs Cipőgyár egyik munkásnője (szocialista brigádvezető) kétszer is bekopogott hozzánk: írjuk meg, hogy brigádja felhívással fordult a gyár többi szocialista brigádjához, s a felhívás a rokkantak megsegítésére serkenti a többieket. Szívesen tettük közzé a hasznos kezdeményezést. Itt említjük a friss hírt. hogy a Nyíregyházi MEZŐGÉP Vállalat kollektívája a közelmúltban százezer forintot fizetett be az említett számlára. • Jóllehet a vasas üzem lakatosainak pénzét a budapesti öregek életkörülményeinek javítására fordítják. Mert a számlára befolyt pénz egy „nagy kalapba” kerül, országos szinten döntenek fel- használásáról. Gyorsan említsünk egy ellentétes példát. A Tolna megyei üzemek, intézmények összefogásából, Tolna megyében hamarosan speciális tábort építenek mozgássérült gyerekeknek. S ebben a táborban az ország minden részéből érkező gyerekek üdülhetnek — orvosi felügyelet mellett. Szabolcs- Szatmár megye is kap majd egy éves keretet, meghatározott számú szabolcs-szat- mári gyerek is élvezheti a távoli megye összefogásának eredményét. Ide kapcsolódik a hír, miszerint június végén Nyíregyházán rendeznek be kéthetes tábort mozgássérült és cukorbeteg gyerekeknek. A táborozás költségét szinte kizárólag a nyíregyházi szocialista brigádok fedezik. Figyelmet érdemel a fehérgyarmati intézmények kezdeményezése is. Felhívást intéztek a város és a járás üzemeihez, hogy gyűjtsenek pénzt. Az összegyűlt pénzből a nyáron a tivadari ifjúsági táborban üdültetik a város és a járás mozgássérült gyermekeit. • Az emberi segítség egy másik, szép hagyományokra visszatekintő formája a véradás. Tavaly megyénkben 534 Kiváló Véradó kitüntetést adtak át. De több ezren vannak azok, akik önkéntes alapon nem rendszeresen, hanem alkalomszerűen adnak vért. Szabolcs-Szatmárban Nyíregyházán, Fehérgyarmaton, Kisvárdán és Vásáros- naményban működik vérellátó állomás. A jövőben a nyíregyházit és a kisvárdait Az említett és a nem említett önkéntes segítők egyre több anyagi és emberi pluszt adnak. Kisebb-nagyobb áldozatvállalásukra a jövőben is szükség lesz. Figyelmük ébren tartására jusson eszükbe a régi, bölcs mondás: „Jobb adni, mint kapni”. egy óvoda építéséhez. A tanácsnak nincs gondja — az adott körzetben — óvoda építésére, a felszabadult pénzt útépítésre, vagy más, közhasznú célra lehet fordítani. A közös haszon pedig a nőtlenek és a gyermektelenek haszna is. Több üzem és intézmény szocialista brigádjai patronálják az öregek napközijét, a szociális otthont és a sóstói Acsi-t. Ezeken a helyeken talán egyetlen brigádtagnak sincs közvetlen hozzátartozója. Túl a humánus elgondolásokon, ezeknek a patronálóknak is valahol kimutatható az anyagi hasznuk. Mert állampénzből tartják fenn ezeket az intézményeket, s a patronálás által az államnak kevesebb gondja, kevesebb kiadása van. Való igaz, hogy előfordul látszatsegítség, formális elemei is vannak a patronáló mozgalomnak. Néhányan csak a népszerűség kedvéért vállalnak patronálást, jó néhány patronálás meg csupán a díszes, felcicomázott brigádnaplóban létezik. De nem ez a jellemző. A sekélynek látszó, pár száz forintot érő segítségek is sokat jelentenek, ha a nagyobb közösség érdekeit tesszük a mérlegre. • Az Együtt Nyíregyházáért, Mátészalkáért stb. mozgalomnak is vannak idegen segítői. Tavalyelőtt hírül adtuk, hogy egy újfehértói néni kérte a népfrontosokat: intézzék el, hogy részt vehessen az Együtt Nyíregyházáért mozgalomban. Mindenáron almát akart szedni, s főleg az inspirálta, hogy a nyíregyházi unokája óvodás és szeretné, ha az óvodák tágasabbak lennének. A tanárképző főiskola diákjai között szép számmal vannak Borsod megyeiek is. ősszél ők szintén csatasorba állnak, ha a mi megyénk székhelyéért almát szednek a diákok. • Azt hiszem, ide illő azokról is szólni, akik nem csak őszszel, vagy alkalomszerűen, hanem állandó jelleggel teljesítik önként vállalt kötelezettségüket. Az önkéntes rendőrök eredményesen segítik a hivatásosak munkáját. Sok-sok éjszakájukat is feláldozzák, hogy vigyázzanak rokonaik, ismerőseik és ismeretlenek békéjére, nyugalmára. Az önkéntes tűzoltók munkája kevésbé látványos, baj is az, ha már látványost Ők inkább a megelőzésben végeznek sokszor százezreket érő munkát. • A legtöbb szabolcs-szat- mári faluban van már egykét, vagy több társadalmi gondozónő. Kevésbé ismert tevékenységük közé tartozik a magukra maradottak, a betegek, a tehetetlen öregek gondozása. Olyan emberek testi és lelki fájdalmán igyekeznek segíteni, akiknek nincs, vagy távol él a hozzátartozójuk. Ezek a lányok és asszonyok pótolnak gyermeket, testvért és egyéb hozzátartozót. ők már nem ismeretlenül, úgy általában, hanem névre és címre szólóan fejtik ki segítő tevékenységüket. Ennek a tevékenységnek is figyelemre méltó a társadalmi hasznossága. A Vöröskereszt aktivistái megyénkben 1049 rászoruló gondozásában vesznek részt. Meleg étellel, meleg szavakkal kopogtatnak be hozzájuk, fát vágnak vizet hoznak, bíztatást adnak. fogják fejleszteni, természetesen továbbra is számítanak a többi üzemek, intézmények önkéntes véradóira is. A jó szervezésnek, a helyes szemléletnek köszönhető, hogy megyénk lakói országos viszonylatban is előkelő helyen állnak, ami a véradás mennyiségét illeti. Hangsúlyozni kell, hogy önkéntes és térítés- mentes véradásról van szó. Ezek az önkéntesek emberbaráti meggondolásból vezéreltetve tartják karjukat véradásra, nagy részük talán még nem is feküdt kórházban. De tudják, hogy az emberi vért még ebben a modem korban sem lehet mással pótolni. Éppen ezért a jövőben is szükség lesz az önkéntes véradók népes táborára. • Egy szűkebb tábor megyénkben is évente pénzt fizet be a Magyar Vöröskereszt katasztrófaalapjába. Ezek az önkéntes segítők pláne nem tudják, nem is tudhatják, hogy hová kerül a pénzük. A Magyar Vöröskereszt legutóbb a szicíliai földrengés áldozatainak nyújtott segítséget. Abból a katasztrófa- alapból, amelyben benne volt a szabolcs-szatmári emberek pénze is. Ne adja a természet, de elképzelhető, hogy a megyénkben feladott pénz afrikai emberek megsegítésére is eljut a Vöröskereszt közvetítésével. Mondhatná valaki: nincs jobb dolguk ezeknek az embereknek, mint hogy távoli országok lakóira költik pénzük egy részét? Gondoljunk csak arra, hogy kereken tizenegy éve a szatmári árvízkárosultak is jelentős segítséget kaptak a Vöröskereszttől. • Kanyarodjunk vissza közvetlen környezetünk segítésére, a patronáló mozgalomra. S gondoljunk arra, hogy nagyon sok patronáló még sohasem látta a patronáltjait A SZÁÉV lakatosüzemében például húsz brigádtag segítségével elkészülnek a hinták, a különböző játékok, s ezeket négy-öt brigádtag a többiek nevében is elviszi és átadja a vezető óvó néninek, aki hálás sorokat ír be a brigádnaplóba. A húsz brigádtag között bizonyára nőtlen fiatalember és olyan is volt, akinek soha nem járt a gyereke óvodába' és talán soha nem is fog.’jóllehet (bizonyára így is van), ez utóbbi emberek segítsége is őszinte. • A közvetett érdekről viszont érdemes vitatkozni. Az ilyenfajta segítség közvetve mindenkinek érdeke. Vegyünk egy nyíregyházi példát. Nőtlen, vagy gyermektelen férfi vesz részt a patroná- lásban, s rájön, hogy nem áldozta fel hiába szabad idejét, nem hiába fáradt, mert néhány „téglával” hozzájárult
