Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-24 / 120. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. május 24. o A tudás megbecsüléséért írta: Kornidesz Mihály A gazdaság és kultúra, a termelés és a műveltség kölcsönhatásának társadalmi szerepét, jelentőségét nem ma ismertük. fel. Mostanában mégis többször és nagyobb hangsúllyal beszélünk ezekről az összefüggésekről mint korábban. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a szocialista fejlődés forrásaiban jelentős átrendeződési folyamat bontakozott ki. Fokozatosan elapadtak az extenzív fejlesztés olyan forrásai, amilyen például a munkaerő. Maga az élet kényszerített és kényszerít bennünket arra, hogy a fejlesztés intenzív útján járjunk, s így növeljük gazdaságunk versenyképességét. Megnőtt tehát az anyagi és szellemi energiánkkal való gazdálkodás jelentősége, a kor parancsává vált az ember személyiségének, képességeinek minden eddiginél gazdagabb és sokoldalúbb kibontakoztatása. Ezért esik ma olyan sok szó az emberi tényezőkről és ezzel összefüggésben az ember képességeit, cselekvési aktivitását fejlesztő oktatási, tudományos, közművelődési feladatokról, általában pedig a kultúra megnövekedett szerepéről. Ennek fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint amikor a csaknem azonos adottságokkal rendelkező vállalatok eredményességében mutatkozó különbségek okait vizsgáljuk. Azok a vállalatok, gazdaságok tudnak jobban megbirkózni a növekvő követelményekkel, amelyekben jól felkészült szakemberek és vezetők vannak, az irányítás átgondolt és következetes, a munka szervezettsége magas színvonalú. • Az elmúlt évtizedekben igen jelentős tudományos kapacitás jött létre hazánkban. Tudósaink tovább növelték a magyar rtucjo-. mány nemzetközi tekintélyét, s nagyban hozzájárultak az ipar, a mezőgazdaság és a társadalom különböző szféráinak fejlődéséhez. Alkotásaikra, tudósi felelősségükre az előttünk álló feladatok megoldásában minden korábbinál nagyobb szükség van hazánkban, mind a mezőgazdaságban, mind az iparban és a többi ágazatban is. Ahhoz például, hogy a növény- termesztésben ne csak a gabona terméshozamával, hanem a fajlagos költségek csökkentésével is felzárkózzunk a világ élvonalához, a kutatóhelyek és a termelő üzemek még szorosabb alkotó együttműködésére van szükség. Hasonló a helyzet a gyógyszer- ipar, a műszergyártás, a számítás- technika területén is, hiszen a gazdasági fejlődés növekvő mértékben függ a kutatásigényes ágazatok versenyképességének alakulásától. Ahhoz, hogy a tudomány meg tudjon felelni az újabb követelményeknek, jobban be kell kapcsolódnia a társadalmi, gazdasági folyamatokba, közvetlenebbül kell érzékelnie a fejlődés ez irányú szükségleteit, s azokhoz rugalmasan kell alkalmazkodnia. Az egyes népgazdasági ágazatokhoz kapcsolódó kutatóintézeteknek jobban ismerniük kell a gazdasági élet szükségleteit, belső viszonyait ahhoz, hogy szellemi erőforrásaikat megfelelően koncentrálhassák azoknak a problémáknak a megoldására, amelyek a gazdaság előtt állnak. Ennek érdekében — alapos előkészítő munka után — tizenöt kutatási program indul az Országos Középtávú Kutatási- Fejlesztési Terv keretében; ösz- szességükben a kutatási kapacitás jelentős részét kapcsolják be fontos gazdasági és társadalmi feladatok teljesítésébe. Ezek a programok (pl. mikroelektronikai alkatrészek, növényvédő szerek, távközlési rendszerek, gabona- termesztés, fehérjetermelés, a Balaton védelme stb.) — a hazai kutatásszervezés történetében először — az elérendő eredmények hasznosításának tennivalóit is tartalmazzák. A munka nem zárul le a kutatóintézetek laboratóriumaiban. Remélhetően e programok segítségével számottevő mértékben továbbléphetünk a kutatástól a termelésen át az értékesítésig tartó — eddig jórészt széttagolt — munkafolyamat irányításában, s mind gyorsabb és szélesebb körű lesz a kutatóhálózatban meglévő tudás társadalmi hasznosítása. Meg kell erősítenünk azokat a kutatóhelyeket, amelyek a társadalmi, gazdasági folyamatok jelzéseire legérzékenyebbek és ahol a tudományos ismeretek leginkább közkinccsé lesznek: a vállalati kutató laboratóriumokat és az egyetemeket. Természetesen nemcsak a tudomány fejlődésétől fögg előrehaladásunk, sok múlik azon is, hogy az intenzív fejlesztéssel járó változásokra mennyire készül fel maga a társadalom. Nem elég, hogy csupán megértsük a gondokat, a feladatokat. A tudománynak — elsősorban a társadalomtudomány valóságfeltáró munkájának — komoly tennivalói vannak a tudatformálás, a szemléletváltoztatás megalapozásában. Nem kis feladat ez sem. Hiszen a társadalmat most kell felkészíteni egy olyan életformára, amely a jobban végzett munka mellett magában foglalja a szabad idő tartalmasabb eltöltését, a kulturáltabb szórakozást és a mindannyiunk számára szükséges önképzést és továbbképzést. Fejlesztenünk kell szakemberképzésünket is. A jelenleginél szélesebb és elmélyültebb alapismerettel rendelkező, „kon- vertálhatóbb” tudású szakembereket kell képezni. Túlspecializálódott képzési rendszerünk ugyanis nagymértékben szűkíti a munkaerő mozgásképességét, nehezíti a változásokhoz történő alkalmazkodást. Sok helyen egyebek mellett ez is szerepet játszik abban, hogy a pályakezdő diplomások úgy érzik, nem hasznosul szaktudásuk. A munkahelyek egy része alacsonyabb követelményeket támaszt velük szemben, gyakran alacsonyabb igényű munkakörben is foglalkoztatják őket, mint amire képzettségük alapján joggal számíthatnának. S ez a gondolat át is vezet bennünket az emberi tényező szerepének másik kiapadhatatlan forrásvidékére, az iskolai oktatás területére. O ktatási rendszerünk legnagyobb gondja, hogy a korszerű műveltség és szaktudás magasszintű átadásában, a képességek fejlesztésében az iskola elmarad az igényektől. Az oktatás folyamatos korszerűsítését nemcsak gazdaságunk megújulásának szükségessége indokolja, hanem a társadalom egészének követelményei, a fejlett szocializmus építésének feladatai is megkövetelik ezt. A szocialista életmód, a szocialista demokrácia érvényesülésében is olyan feladatok állnak előttünk, amelyekre még nem készült fel kellő színvonalon az oktatás. Alapvető érdekünk, hogy az eddigieknél mélyebben és differenciáltabban foglalkozzunk a képességek fejlesztésével és a tehetségek felkarolásával, s mindezt úgy, hogy a pedagógus gondos munkájának csökkenteni kell a családok különböző helyzetéből adódó kulturális különbségeket. Az iskolákban jórészt eldől, mennyire sikerül az alkotókészséghez nélkülözhetetlen képességeket, tehetségeket kibontakoztatni. Sajnos, ma még sok helyen nehezítik a szűkös feltételek, a nagylétszámú tanulócsoportok, a szaktanár-ellátottságban mutatkozó egyenetlenségek a személyes képességek fejlesztésére irányuló pedagógiai munkát. Ezeket a nehézségeket ugyan a legkiválóbb nevelők, az összeforrott nevelőközösségek képesek áthidalni, az általános iskoláknak, mint intézmény- rendszernek a kiemelt fejlesztése azonban elodázhatatlan feladat, a színvonal általános emelkedése csak ily módon várható. Az új tantervek, tananyagok bevezetése, az anyanyelv, a matematika korszerűbb oktatása sok lehetőséget tartogat, s alapja lehet a műveltség emelésének. Az általános iskolák fejlesztését komplex feladatnak tekintjük, amelyben a tanteremépítéssel, a jobb tárgyi és személyi feltételek megteremtésével, egyszerre kell gondoskodni a korszerűbb, eredményesebb pedagógiai módszerek meghonosításáról is. Ezeket a feladatokat foglalja egységes rendszerbe a közeljövőben a kormány VI. ötéves tervi általános iskolai fejlesztési programja, amelynek megvalósítása attól is függ, hogy területenként, az egyes községekben, városokban a központi keretekkel hogyan sáfárkodnak, .mennyire tudják célirányosan felhasználni és a helyi eszközökkel bővíteni azokat, okos gazdálkodással, a tartalékok fel- használásával, az oktatás és a köz- művelődési intézményrendszer jobb együttes működtetésével. Az alapozó képzés színvonalának folyamatos emelésével párhuzamosan arra törekszünk, hogy a tankötelezettség teljesítését hiánytalanul elérjük, s ezzel párhuzamosan csökkentsük az iskolák közötti jelentős színvonalbeli különbségeket. A közép- és felsőfokú oktatásban erősíteni kell a több profilú, szélesen alapozott képzés rendszerét. Olyan közép- és felsőfokú szakemberekre van szükség, akik az ismeretek birtokában képesek az igényeknek megfelelően követni a társadalmi-gazdasági változásokat, lehetővé teszik a munkaerő rugalmas átcsoportosítását, néhány év után pedig képesek — ha szükséges — tudásanyagukat megújítani, ha kell: váltani. Egész iskolarendszerünkben bátrabban kell alkalmazni a tehetség kiművelésére, nevelésére, képzésre irányuló speciális formákat, intenzív módszereket. Természetesen az oktatással együtt a közművelődésnek, az ismeretterjesztésnek, a munkahelyi át- és továbbképzésnek is többet kell vállalni a szak- és általános műveltség megújításában. Erőfeszítéseink sorában egyik legfontosabb — de talán még nem .eléggé tudatosított — feladatunk, hogy fokozottan támogassuk a kiugró tehetségeket. Hazánk — szerencsére — ezen a téren nem tartozik a „szegény” országok közéj a lehetőségekkel azonban ma, sem élünk kellően. Nagyobb bizalmat és ösztönzést kell adnunk azoknak a munkájához, akik találmányaikkal, merész gondolataikkal a már elért eredmények túl- haladását tekintik élethivatásuknak, s akik ezért vállalják olykor a megszokotthoz ragaszkodók közönyét, nem egyszer gáncsoskodá- sát is. Kulturális haladásunk egyik fokmérője, hogy mennyire tudjuk az alkotó magatartást, az újat akarók küzdelmét a szocialista társadalomépítés szerves részévé tenni. A tudás megbecsülése, a szakértelem jobb hasznosítása, az alkotóképességek kibontakoztatása végső soron azon múlik, mennyire tudjuk mindennapi tevékenységünk igényévé, természetes követelményévé tenni a vállalkozó és újító kedvet, a jobbra törekvést a szocialista építés mai és holnapi feladatainak szolgálatában, a társadalom és az egyén javára. Mindebben az értelmiségnek nélkülözhetetlen szerepe és felelőssége van. Munkájának mindig is fontos része volt a tudás, az ismeret átadása, terjesztése. Ma ez a „küldetéstudat” újabb feladatokat, magasabb követelményeket támaszt az értelmiséggel szemben. A társadalom többek között azt igényli az ^értelmiségtől, hogy aktívabban, kezdeményezőbben vegyen részt a művelődési életben. C éljaink azonban csak akkor valósulhatnak meg, ha nemcsak azok végzik a közművelődési munkát,» akiknek ez a hivatásuk, hanem a lakóhely, a munkahely, a társadalmi és tömegszervezetek, mindenekelőtt a szak- szervezet, az ifjúsági szervezet is kellő fontosságot tulajdonít ennek a tevékenységnek. Ez a körülmény még jobban megköveteli a társadalmi erők mozgósítását. Szükséges a helyi adottságok, az igények és sajátosságok figyelembe vétele, jobban kell építeni az adott település művelődési szokásaira, hagyományaira. Ezzel együtt új módszerek, új művelődési lehetőségek bevezetése is fontos, amelyekben megnyilvánul a tenniaka- rás, az együttműködési készség a rendelkezésre álló szellemi és anyagi eszközök jobb, a közösség érdekében való hasznosítása. Kiss Attila rajza Ünnepi könyvhét, 1981. Könyvek — emberközelben Ám csodálkozzanak a külföldiek, nekünk természetes, hogy nálunk van a költészetnek napja, és van könyvhét is, sőt ezek az alkalmak egyben ünnepek is mindazok számára, akiknek Balassi és Váci Mihály, Móricz Zsigmond és Németh László neve többet jelent az egyszerű névnél. Ennek a jelenségnek az okát az irodalomtudomány meg tudja magyarázni, az olvasók pedig okfejtés nélkül is érzik. Ha igaz az, hogy a szépirodalom a valóság tükre, — ahogy Shakespeare és Stendhal gondolták, — ha igaz az, hogy a költészetnek otthonteremtő és társadalomformáló ereje van (még akkor is, ha bizonyos szempontból nem más, mint „anyagi hangok zörej rendszere”) ha igaz, hogy a könyv az emberiség naplója és önmegismerésünk tiszta forrása, akkor a könyv ünnepén nem lehet más, fontosabb feltadatunk, mint megvizsgálni: milyen a személyes kapcsolatunk az irodalommal, s megerősödni abban a meggyőződésben, hogy a szavak varázsa nélkül képtelenség lenne teljes emberi életet élni. Ha Szophoklésznek elhisszük, hogy „sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb," akkor azt is el kell hinnünk, hogy — sok van, ami emberi, de a költészetnél nincs nemmi emberibb. A költészet ugyanis a művészetek közül az emberhez legközelebb álló művészet. Hiszen •velünk együtt született, általunk létezik és értünk munkál: segít nekünk szebbé tenni az életet, humanizálni : a szavakba foglalt eszmék megvalósítása révén emberségesebbé tenni világunkat. Hogyan született velünk együtt? Gondoljunk arra, hogy hajdan volt őseink, amikor a munka nehéz kínját le akarták győzni: kitalálták a munkadalt: a finn favágók vagy a volgai hajóvontatók ritmikus szövege, vagy a malomkerék forgatása közben a „magyarok szimfóniáját” dúdoló ifjú asszony éneke mind egyértelműen bizonyítják: az ember a költészet, a dal segítségével tette könnyebbé életét, a munkadallal humanizálta a munkát. Az őrlő asszony — hála a dalnak—, jókedvvel végezte fáradságos dolgát. Az is nyilvánvaló, hogy egykori őseink örömük és bánatuk kifejezésére, a kedves iránti vágyakozásuk megszólaltatására a népdalokat hívták segítségül; vágyaik, ábrándjaik kifejezésére pedig a költészet újabb ősi műfaja: a mese született meg ajkaikon. És szállt az ének szájról-szájra. Vagy gondoljunk arra, hogy az első embercsoportok, az élethez hozzátartozó elmúlás láttán, halottaik méltó elbúcsúztatására ismét a költészetet hívták segítségül: az adott szájukba olyan szavakat, siratóénekeket, amelyek kimondása enyhíti a fájdalmat, erőt ad a gyász elviseléséhez. S így van ez ma is: Illyés Gyula írja a csodálatos Bartók c. versében: mert „aki szépen kimondja a rettenetét, fel is oldja.” Az ember azonban nemcsak elviselte a természet csapásait, hanem igyekezett távol tartani magától a „rossz szellemeket". Ezért találta fel a „bűv-igé- ket”, a varázsszavakat, amelyekkel el lehetett űzni az ősrontásokat, földbe lehet dalolni — mint Vejnemöjnen — ellenfeleket, de egymáshoz lehetett „regölni” a szerelmeseket is. A rossz távoltartásának vágya ma is él az emberben: Radnóti a Nem tudhatom c. versében ír le egy modern varázslatot: „... s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én ...” Emberi életünk minden percét áthatja tehát a költészet, együtt élünk a könyvekkel, mint a természettel. Nem is csoda, hiszen Goethe szerint az irodalom nem más, mint a másik természet. Ahogy a természetjárás felfrissíti tes- tünket-lelkünket, úgy üdít fel szellemileg, úgy újít meg emberségben, tisztességben minket az irodalmi művek olvasása. Hinnünk kell abban, hogy aki elolvassa Tolsztoj Háború és békéjét, vagy József Attila Hazám c. versét, az — Illlyés Gyula szép hite szerint is — nem lehet többé az az ember, aki korábban volt; annak jobb emberré kell válnia! Mindebből csak az következik, hogy nem a könyveknek van szüksége reánk; mi nem tudunk meglenni a költészet varázsa, szépsége, hite és ereje nélkül. NEKÜNK van szükségünk a költészet figyelmeztetéseire. Változatlan érvénynyel szól Ady intése az őrzőkhöz: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar. Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres, s ostoba feneségek!” Illyés Gyula pedig így figyelmezteti mai korunkat: „Harmóniát, rendet, igazit, „mert belevész a világ" Szükségünk van a költészet BÁTORÍTÁSÁRA. Vörösmarty Mihály a maga idejében így bíztatta nemzetét: „Lesz még egyszer ünnep a világon”. Váci Mihály pedig így bátorít minket: „Kiált, s nem hallgatnak oda: Te nem hallgathatsz el soha!” Szükségünk van a költészet ÖSZTÖNZÉSÉRE: a „nem elég”, a még nem elég szent himnuszára: „Elhullhat az állat, a fű, pereg a levél lefele / De él bennünk a gyönyörű végtelenség ígérete:/ S kutatjuk, követjük tovább / A boldogság lá- banyomát" — hisszük el Simon Istvánnak. József Attila magasra emeli a mércét: „A mindenséggel mérd magad.” De- vecseri Gábor szavával pedig a költészet az örök újrakezdésre bíztat: „Az élet, míg tart: csupa kezdet” A könyv ünnepén nyilvánvalóvá kell válnia mindenki számára, hogy a költészet az emberhez legközelebb álló művészet. Nem szobadísz és nem műtárgy, de mindennapunk öröme és élménye. Bánszki István KM Múzsa
