Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-24 / 120. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Igénytelenségeink A KŐVETKEZŐKBEN CSUPA OLYAN DOLGOKRÓL LESZ SZÓ, AMELYEKNEK SEMMI KÖZÜK SE A PÉNZHEZ, SE A BERUHÁZÁSHOZ, SE A BONYOLULT DÖNTÉSEKHEZ. HIÁNYUK BOSSZANTÓ, MEGLÉTÜK SZINTÚGY. MEGKESERÍTHETIK AZ EGYÉN ÉLETÉT, DE HALMAZATUK A TÁRSADALMI KÖZHANGULAT­RA IS KIHATHAT. PÁSZTÁZZUK HAT ÉLETÜNKET, S SZEMBESÜLJÜNK IGÉNYTELENSÉGEINKKEL. A Budapestről induló és Miskolcon át Nyíregyházáig közlekedő vonat zsúfolt fo­lyosóin tusakszik kosarával a büfés. Egykor fehér kabátján pecsétek, szakadozott sapká­ja alól régen mosott haja kandikál ki. Méri a kávét, osztja a szendvicset. Nézege­tem a kezét: körme fekete. Elmegy a gusztusom, a másé is, van, aki oda sem figyel. Feltehetően a főnöke sem, aki eltűri mindezt. A tárná­ból felszálló bányász körme alá szorult szénport megér­tem, tudomásul veszem, tisz­telem. De ezt nem lehet meg­bocsátani. A látvány megin­dítja a gondolatsort A nyír­egyházi és vidéki éttermek pecsétes abroszai, a csorbult poharak garmadája, a terítet- len asztalú büfékocsik a vo­naton, lefutott harisnyájú felszolgálónők ... Csupa em­beri mulasztás, igénytelenség. A vonaton egyébként sem jó hangulatom teljesen elrom­lott.- • A városi-járási kórház igazgatója arról beszél, ho­gyan ellenőrzik, látogatják a körzeti rendelőket. Szakmai tanáccsal kopogtatnak be, s körül is néznek. — Higgye el — így a főorvos — nem hinném, ha nem láttam vol­na: reggel kilenckor boros­tás, gondozatlan orvost ta­láltunk a rendelőben, ame­lyik piszkos volt, az előtér takarítatlan. Pedig ilyen cél­ra van pénz is, többnyire ember is. Az sem igaz, hogy nincsen idő a borotválkozás­ra. Az orvos nemcsak gyó­gyít, példát is mutat. Vajon mit érez, mit tanul tőle a be­teg? Klasszikus példája ez az igénytelenségnek, melynek fő veszélye, hogy hat. A tisz­taság, a gondosság hiánya egy egészségügyi létesítménynél több mint hiba. Bűn. • Forgatom kezemben a meg­hívót. Barnás szívópapíron készült, stencilgéppel. A fes­ték elmosódott, a szöveg ne­hezen olvasható. Az egész olyan ízléstelen, hogy már fáj. Eszembe se jut, hogy megnézzem, mire hív, csábít. A látványt súlyosbítják a helyesírási hibák. Mert ezek­ből van bőven, meghívón, ta­nácsi jelentésben, előterjesz­tésben, beszámolóban. Hogy a leíró nem tud helyesen írni, azt ám kérjék számon tőle, vagy az iskolától. De aki min­den kimenő iratot szentesít, az csak saját igénytelenségé­ről állít ki bizonyítványt. Hi­telrontó, néha már nevetséges az ilyen nyomtatvány. A stí­lusba már nem bonyolódók bele. A stílus ugyanis maga az ember. És bántani így senkit nem akarok. • szürkévé váljék? Hogyan fe- lejtődnek ott hónapokig ré­gen idejétmúlt plakátok? Miért kell piszkos bevásárló­kosárba tenni a tiszta árut? A kérdésekre csak egy válasz lehet: igénytelenség. Eladó, boltvezető, vállalati ellenőr egyetemes igénytelensége. • Illemhelykultúránk szol­gáltatót és igénybevevőt egy­aránt minősít. Hiába hoztak olyan rendelkezést, hogy le­het a hely pénzes, de ennek fejében legyen viszont a kör­nyezet kulturált. Nem moz­dult semmi. Nem akarom példának felhozni a párizsi élményeimet, ahol a metró W. C.-jében mindenütt virág­csokor díszük az előtérben, s bóbitás hölgy tartja a ren­det, szolgálja ki a látogatót. Ne essék szó az illatosított öblítővízről, a tiszta törülkö­zőkről, a patikai rendről sem. Talán mindez álom nálunk. De a minimális tisztaság igé­nye joggal rvetődhet fel. Itt is igaz a tétel: a hely kötelez. Vagy mondjuk úgy: amilyen a mosdó, olyan a törülköző. • Lakótelepi elegancia. Már átment a köztudatba ez a fo­galom, ami felmentő seregnek is beillő fogalmazás. Elegan­ciának nevezi azt a több mint lezserséget, hogy a la­kótelepen minden öltözködési forma elviselhető. A ház előtt pizsamában is lehet ácsorogni, az ünnepi séta uniformisa a melegítő, a slaf- rok a lócán ülőnek korrekt viselete. Már régen nem ked­ves intimitálásról van szó, hanem olyan fokú igénytelen­ségről, ami bosszantó. Az egy­más tiszteletének hiánya, az izoláltság mesterséges kifeje­zése mind ott rejlik mögöt­te. Mintha azt mondanák: ez nem város, itt az utca nem utca, ez a zárt világ az enyém. Pedig régi mondás summázza az igazat: a ruha tisztesség. / Szótárakat, értelmező szó­tárakat böngésztem végig, hol, mit írnak erről a foga­lomról. Lényegében semmit, csupa általánosságot, azt is pontatlanul. Az igénytelen­séggel nem foglalkoztak ed­dig a szociológusok sem. Pe­dig a téma megérne egy mi­sét. Hiszen megléte gyenge­ségeink summája. Nem a hi­ánygazdaság, nem az ár, nem a társadalmi forma szüli őket. Demokratikus nyava- ja, hiszen válogatás nélkül, mindenütt ott van, városon, falun, értelmiségi és munkás­környezetben, időseknél és fiataloknál. Az igénytelen­ségnél a lényeg éppen az: csupa megszerezhető, elérhe­tő, megtanulható, megvehető dologról van szó, aminek hi­ányáért csak az egyén tehető felelőssé. Betérek egy szatmári kis falu termelőszövetkezetébe. Először azt hiszem, mesekert­be tévedtem. Virág, fenyőfa, gereblyézett út fogad. Az épület vakítóan fehér, a gyepágyban százszorszépek virítanak. Tudja az ég miért, de ebből a képből le tudtam vonni minden előzetes beszél­getés nélkül a konzekvenciát: itt rend van, másutt is. Mert a rend igénye van meg. Veze­tőben, tagban egyaránt. Mert a környezet rendje minősít háziasszonyt, tsz-elnököt, bol­tost, tisztviselőt, mesterem­bert, munkást. A rendetlen­ségben csak rendetlenül lehet dolgozni. A rend iránti igény hiánya átcsap minőségi vál­tozásba akkor, ha a munká­ról van szó. Így lesz az igény­telenségből társadalmilag is káros jelenség, egyszerű bosz- szantó tényezőből visszahúzó erő. Mondhatnék, de nem mondjuk: az igénytelenség megbocsátható addig, amíg a magánügy szférájában ma­rad. Nem mondjuk azért, mert sosem marad ott, s ha onnan kilép, a legjobb szán­déktól vezérelve is, máris közüggyé válik. Gondoljunk azokra a plakátokra, melyek időnként megjelennek a váro­sokban falvakban; emlékez­tessünk ízléstelen dekorácipkr ra, igénytelen beszédekre, megnyitókra, út szélére elhe­lyezett s sárral belepett agi- tációs táblákra, műanyagfla­konból készült óvodai díszek­re, az üzemi étkezdék gyen­gén mosott edényeire, tányér­jaira. Az igény hiánya meg­szüli az ellenérzést, s lettlé­gyen bármilyen jó a szándék, visszájára fordul, s eredmény helyett kudarcot szül. • Mi tagadás: kevéssé va­gyunk harcosak akkor, ami­kor szembekerülünk az igénytelenséggel. Szó nélkül tudomásul vesszük, hogy a kólához nem adnak poharat; elfogadjuk a debreceni párost kés és villa nélkül, hadd spricceljen a leve ruhánkra; nem küldjük vissza a hibá­san fogalmazott és megírt nyomtatványt a feladónak — kijavítva; nem szólunk rá ar­ra, aki eldobja orrunk előtt a buszjegyet, cukorpapírt; nem kérjük, hogy cseréljék ki a pecsétes abroszt; a boros­tás orvosra sem pirítunk rá; elviseljük, hogy a borbély ugyanazzal a nem fertőtlení­tett késsel húsz embert vé­gigborotváljon; cinkosan be- állunk a szotyolát köpködők közé, s tapossuk saját almun­kat. Az igénytelenség eltűré­se — maga is igénytelenség. S hiába botorkálunk otthon papucsban, tettünk inkább póz, semmint igény. Induljunk egy városnéző sétára Nyíregyházán. Vannak szép, gondosan elkészített ki­rakatok, s vannak elképesztő- ek. Nem a kirakatrendezők­ről akarok szólni, az ő igye­kezetüket elismerem. De va­jon hogyan lehetséges az, hogy látni ma is olyan üzle­tet, melynek utcai ablakában vasalatlan, poros áruk sora­koznak? Miért van az, hogy a képkeretező kirakatában csak ízléstelen képpel csábí­tanak vevőt? Miért törvény- szerű, hogy a kirakat mázgás legyen, aljában por rakódjék le, a művirág egykor pirosa MINDEN, AMIRŐL SZŐ ESETT, MEGTANULHATÓ, ELSAJÁTÍTHATÓ PÉNZ ÉS BERUHÁZÁS NÉLKÜL. NINCSEN SZÓ MAXIMALIZMUSRÓL, CSUPÄN JÓÉR­ZÉSRŐL, FIGYELEMRŐL MAGUNK ÉS MÁSOK BECSÜ- LÉSÉRÖL. FÖLÖSLEGES LENNE A KÖRÜLMÉNYEKRE FOGNI AZ IGÉNY HIÁNYÁT, KÁR LENNE A ROHA­NÁSRA HIVATKOZNI. AZ IGÉNYTELENSÉG ESETÉ­BEN SOSEM CSAK EGY EMBER ÁLLÍTHATÓ PELLEN­GÉRE, HANEM AZOK, AKIK TEHETNEK RÓLA, EGYÜTTESEN. CSALÁDOK, MUNKAHELYEK, MÁS KÖ­ZÖSSÉGEK. MA, AMIKOR OLYAN SOK SZÓ ESIK AZ ÉLET MINŐSÉGÉRŐL, A KÖZÉRZETRŐL, AZ ÉLETKÖ­RÜLMÉNYEKRŐL, AKKOR KÜLÖNÖSEN SÜLYA VAN MINDENNEK. AZ IGÉNYTELENSÉG MEGLÉTE OLYAN FÖLÖSLEG, MELYTŐL JŐ LENNE BÜCSÜT VENNI. MERT BUTÁNAK MESZÜLETNI LEHET, DE BUTÁN MEGHALNI: VÉTEK. Bürget Lajos A BETEG SZERINT: KE­GYETLEN MESTERSÉG A BALESETI SEBÉSZÉ. HEN­TESMUNKA. MERT LEHET- E EGY FICAMODOTT TÉRDHEZ, KIMARJULT VÁLLHOZ NYÚLNI FÁJDA­LOM OKOZÁSA NÉLKÜL? ÉS LEHET-E MŰTENI VÉR NÉLKÜL? A BETEG VÉLE­MÉNYE CSAK EGY VÉLE­MÉNY. DE AZ ORVOS SEM MONDHAT MÁST: KE­GYETLEN MESTERSÉG AZ ÖVÉ. DÖNTENIE KELL NÉ­HA MÁSODPERCEK ALATT. SOKSZOR AZON­NAL KELL CSELEKEDNI ÉS VÁLLALNI ANNAK MINDEN ÓDIUMÁT. EGY ISMERŐS VÉLEMÉ­NYE: „A BALESETI SEBÉ­SZET, FRONTVONAL.” NEM ÁLL MESSZE AZ IGAZSÁGTÓL. Baleseti sebészet A délután vizittel kezdő­dik. A megyei kórház balese­ti sebészetének vezetőjét, lly- lyés Zsigmondot tucatnyian követjük. Megállunk a cson­kulásos betegeknél. A 17 éves lánynál, akinek a bal lába hiányzik térd alatt. A húsz­éves fiúnál: bal karját és bal lábát vesztette el. És a har­madiknál, aki csakúgy mint a másik kettő, a vonat alá esett. A felelőst csakis önma­gukban kereshetik. A combnyaktöréses öreg­emberek előtt — messze nyolcvanon túl mind a ket­tő — halkan mondja az egyik orvos: — A hozzátartozók itt fe­lejtik őket. A rövid mondat tökéletes tragédia. Lábadozó égési sérültet né­zek. Felvételen szegeit cson­tot látok. Egy férfi mellka­sán a bőr alatt levegőt tapin­tok: „Mint a lószőrmatrac” — mondja valaki. A folyosón békésén 'cigá- rettázók ágyaikba bújnak. Egy fiatalembert külön is megmutatnak. Harminchárom éves, gyermekkori agysérülé­se miatt jórészt magatehetet­len. — Ezért a fiúért mindent megtesznek a hozzátartozók — mondja Lezák József or­vos. Gyönyörű, egészséges gye­rekeket láttam „lelencben”. Fél óra múltán a folyosón megint cigarettáznak. Az el­tűnt látogatók visszasetten­kednek. A főorvosi vizit vé­get ért. Délután kettőtől négyig hatvan beteg volt a rendelő- intézet baleseti sebészetén. Egy beteg átlag két perc. Az asszony, akit a férje megvert, aztán egy másik, akit napon­ta vernek; az öregasszony, mert elesett; egy fiatalember szálkával az ujjábán; töré­sek, ütések, a vasutas felda­gadt térddel; hozzák O. urat a krónikus alkoholistát: kifi­camodott a válla; jönnek egymás után, mint egy futó­szalagon. Noviczki Miklós, a fiatal szakállas orvos pedig tapogat, kérdez, ír, diktál, elküld és visszahív. Beszélgetni csak a kórház­ból a rendelőbe menet van idő és akkor, amikor a rönt­genbe kísérem. Kiderül: Nagykállóban szü­letett, nem orvosnak készült. Zongorázott, s hajszál válasz­totta el a tévé képernyőjétől, amikor a „Ki mit tud?”- ban szerepelt. Igaz, akkor egyebek közt Schiff András is versengett. Hat éve végzett Debrecenbe^, most a trauma­tológiai szakvizsgára készül. És nem bánja, hogy orvos lett, sőt, sőt... — Ez egy nagyüzem — mondja. — Sok az atrocitás, mert sok a részeg; vereksze­nek, leköpnek, feljelentéssel fenyegetnek. Délután négytől ügyelet. Ügyeletes orvosok: Bak Zsig- mond adjunktus és Lezák Jó­zsef. Pillanatnyi nyugalom, a karjatörött 9 éves kislány még nem altatható, nemrég evett. Ismerkedünk egymás­sal. A fájdalomról esik szó. „Nem az a beteg — mondja Lezák József —, aki sír, jaj­gat. Aki csendben van, az a beteg.” Aztán szólnak: a kis­lány műthető. öt perc múlva fél hat Ijedt arcán az altató maszk, mellette egy vékony, szőke orvosnő, dr. Kiss Júlia, az altatóorvos. A gyerek el­alszik. Karjára súlyok kerül­nek, húzatják. Lezák József mozgatja a törött kart, s a röntgenre kapcsolt képernyőn megjelennek a hegyesre törött csontok, rajtuk az átvilágított kéz, az orvos keze. Nincs az a tévéközvetítés, ami ennél fe­szültebb lehetne: mert nem választ el távolság, semmi sincs megrendezve. A csontok nem akadnak össze. Metszés a karon, rögzí­tő drótot tesznek a velőcsa- tomába. Az idei 613... műtét másfél órát tartott. A kis­lány este már vidám. Makláry Elek, az intenzív osztály vezetője megmutat mindent. Egy idősebb asszony műtétre vár. Az Alkaloidá­ban dolgozó, égett fiatalem­ber biztosan felépül, pedig alig adtak esélyt neki. Ott fekszik Karcsi is, a volt sa­lakmotoros. Bukott a verse­nyen fél éve eszméletlen. Nincs még húszéves. Makláry Elek egy különle­ges fecskendővel az aznap operált beteg ütőeréből vért vesz. Idősebb férfi, öt éve ér­te baleset, a következmények új műtétet követeltek. A főorvos egy új műszert mutat, a „vérgázelemzőt” a szervezet belső, kémiai hely­zetéről ad fontos adatokat. A vért a műszerbe fecskendezi. Fél perc múltán három szám már olvasható. — Egy már biztos, a be­teget nem kell lélegeztető gépre helyezni — magyarázza Makláry Elek. A számítógépes műszer két perc alatt tucatnyi fontos adatot ad. A négyéves kis cigánylány­nak, Szilviának koponyamű­tétre van szüksége. Bak Zsig- mond mozdulatai nyugodtak, tisztítja a fejbőr alatti részt, csontszilánkokat szed ki egy­más után. Szilvia fejénél az altatóorvosnő guggol, a szív­dobbanás ritmusára nyom­kodja a lélegeztető ballont. Arca fáradt és feszült. Szilviát baltával vágták fejbe, mint bátyját, és anyját. Bosszúból. Később, 11 óra tájt, terme­tes, ittas férfit hoz a mentő Tiszavasváriból, lábán nagy, mély seb. Nem altatható, ge­rince meszes, lumbálni sem lehet. Keményen tűri a helyi érzéstelenítést, a seb mé­lyebb részeinek tisztítását. Azt mondja kerékpárról esett le, s egy karó okozta a sebet. Éjjel azonban megérkezik a rendőrség és kiderül: jogosít­vány nélkül, ittasan motoro­zott és egy autóval karambo­lozott. Az altató orvosnő még éj­féltájt sem pihenhet. A se­bészetre, vakbélműtéthez hívják. Pedig azt mondja: rá­férne a pihenés. Amióta gye­reke van, nem éri utol magát. Még csak három éve orvos. — Havonta tízszer ügyelek. Dupla hiányérzetem van: a gyerekkel és a munkámmal szemben. Egy ilyen kis gye­rek — mondja, már a cigány­lánykára és az altatásra gon­dolva — érzékenyebb, mint a felnőtt. Az a szörnyű, ami­kor ott marad az asztalon. Lezák József baleseti se­bész éjféltájt, Végezvén az ad­minisztrációval is, lélegzet­hez jut. — Nehéz pálya ez. Sokszor reggelig sincs megállás, ha egy percet sem alszunk, más­nap akkor is helyt kell állni. Orvos a feleségem is, ő is ügyel. Há együtt Vagyunk otthon, lefekvésig a gyerekkel foglalkozunk. Megesik, hogy elalszom a tévéműsor alatt... A halál? Azt nézem, mibe halt meg a beteg. Van, amibe bele kell halni, ez a kevésbé megrendítő. Vannak várat­lan esetek, amikor egyszerű sérülésnek lesznek kiszámít­hatatlan, végzetes következ­ményei. Például egy tüdőem­bólia. A fiatal halála meg­döbbentő . .. Előny és hát­rány, ha valaki orvos. Előny, mert tudja: egy fájdalom mögött mi húzódik meg. Hát­rány, ha tudom, hogy valaki meg fog halni, pedig élete de­lén, pályája csúcsán áll és tervei vannak. Itt ritka a há­lapénz, legfeljebb a lekenye­rezés van, amikor előre akarnak valamit adni, kivé­telezés reményében. Kevés a valóban hálás beteg, aki visz- szajön, és azt mondja: köszö­nöm. Néhány adat. Az osztályon 13 orvos dolgozik, de szak­vizsgák és egyéb okok miatt, teljes létszám sosincs. A 69 ágy helyett 78-at állítottak be, de még ez is kevés. Ta­valy közel 2800 beteget ápol­tak, több mint 26 ezer ápolási napon, összesen 1745 műtét­jük volt. Ambuláns rendelé­sen 77 ezren fordultak meg. A halálozási arány az osztá­lyon 2,3 százalék volt, lénye­gesen kevesebb, mint az or­szágos átlag, 4 százalék. — A felszereltség nagyon jó — mondja Illyés Zsig- mond. — Ez az orvosoknak is köszönhető, akik ha kell, másutt látott és drágán be­szerezhető műszereket készít­tetnek el. A munka nehéz, aki itt marad, az egy kicsit meg­szállott. Körülményeink ja­vulni fognak, 1984-re 120 ágyunk lesz, megoldódnak a műtőgondok is. Reggel még elmondták: A koponyasérült kislány jól aludt, különösebb esemény már nem akadt; péntekről szombatra virradóan, gyenge közepes éjszaka volt. Speidl Zoltán KM 1981. május 24.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents