Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-24 / 120. szám

KID VASÁRNAPI MELLÉKLET Kedves Ifjú Barátom! Elöljáróban megelőzőn minden rossz­érzést, nagyon örülök, hogy a há­romnapos májusi ünnep alkalmat adott egy jó beszélgetéshez. Bevallom, amit akkor nem, hogy már-már túlzó módon szeretem a fiatal vitatkozókat. Emlékszem, hogy annak idején, az akko­ri értő barátommal fél éjszakát sétál­tunk a kapuzáráskor elnéptelenedő Bu­dán, mert egész egyszerűen meg kellett beszélnünk a világot, azt, amit ismerni hittünk, amire készültünk. Én diák voltam akkor. Maga diák most. Én szidtam a szívből kívánt vilá­got akkor, az idegennek tűnő felnőtteket, minden hibát, amit felfedezni véltem. Maga most szidta ezt a szívből kívánt világot, a most idegennek tűnő felnőtte­ket, minden hibát, amit felfedezni vélt. Jó beszélgetés volt? Valamire jó. El­árulom, hogy negyvenhét évesen sem kellett megtagadnom még az akkori magamat. Tudom, hogy a mostani gon­dolkozásomat alakították az elmon­dott mondatok, hogy önmagamat akartam megfogalmazni, amikor ér­veltem, magunkat fogalmazgattuk a holnapnak, amikor beszélgetni kezd­tünk. Bonyolult dolgok lennének ezek? Nem azok. Én beismerem, hogy a felnőttség­nek is vannak rossz beidegzettségei, pó­zai, amiktől nehezen szabadul. Nem tud­tam emlékezni az egykori magamra. Én érveltem azzal, amit á világról tu­dok. Számokkal, tényekkel. Maga érvelt azzal, amit e világról érez. A negyed­részt ismert valósággal, önmaga igénye­ivel, amiket valójában nincs is még mi­hez mérnie, hacsak a bűnügyi filmekben megtalált hullák óriási lakásaihoz, két­személyes fürdőszobáihoz nem. Persze, hogy nem érthettük meg egymást. Egész egyszerűen rossz a lelkiismere­tem és ezért írok. Hiába próbáltam ér­velni azzal, amit éltem, hogy kisdiák ko­romban bányacsilléken hordtuk le á bu­dai vár romjait a Vérmezőre, és ezekért a délutánokért kaptunk egy-egy pohár tejporból készült kakaót, margarinos ke­nyérrel. Maga rosszízű ajkbiggyesztés- sel mondta, hogy persze, ezek voltak a „Fényes szelek”. Azok voltak, tanulta maga ezt az egyetemen történelemből. Nem ez a baj, hanem annak megértése hiányzik, hogy a mostani kollégiumi, ösztöndíjjal szépített sorshoz a fényes szelek hite is kellett. Nekünk akkor azt mondogatták a mo­gorva felnőttebbek, hogy akkor lesz park a Vérmezőn, amikor szocialista fejlődés ebben a gyötrött hazában. Menjen el most Budára, a Vérmezőre, és keressen hibát a parkban. Biztosan találni fog, mert nincs virágágy csenevész virág, nincs erdő beteg fa nélkül, de a park igaz. És a világ is igaz, minden esetleges hibájával együtt. Vitatkoztunk. Perspektívákról, az egyetem utáni jövendőről, a kötelező gyakorlat nem egészen egyértelmű ta­pasztalatairól. Én az egészből elhittem kis rossz részt, de védtem az egészet, maga egy kis tapasztalatból megpróbál­ta támadni az egészet, mondván, ha ennyi rossz, akkor rossznak kell lennie a többinek is. Nem volt közös nyelvünk, vége sem lehetett hát a vitának. Én ta­pasztalatot, maga talán apró dühöket gyűjtött az elkövetkező éveihez. Tudom, hogy nem volt ébben tisztességtelen, hogy talán nem is szándékosan támadga- tott kívülről, különállóként, ráfeledkező idegenként. Kérdeztem, hogy mit tud igazában a világról. Érthető gőggel mondta, hogy mindent, hiszen közlekedik naponta a főiskola és a lakása között, társaival járja olykor a várost, nagyokat beszél­getnek a napos lépcsőkön ... A levelet azért írom, mert elfelejtet­tem (vagy nem mertem, nem akartam?) hivatkozni egy öreg kertész barátomra aki a fiai nyugtalanságát magyarázva mondta: „Olyan ez, tudja, mintha az üvegházból kiüzenne a legbetegebb pa­lántám, mondván a szabadban növők- nek: ilyenek legyetek, mint én ide­bent ...” Remélem, hogy nem haragszik, ha a mai sorsát üvegháznak hiszem. Hátha találkozunk még, amikor már tudja, hogy a melegházon kívül más az élet. Igazabb, de ugyanolyan nagyszerű. És ha így lesz, akkor hinni tud a Vérmezőn teremtett parknak is. dr. Veress Sándorral a körzeti orvos helyzetéről A Idejövet a révnél hallottam, hogy Ön w igen ismert és népszerű orvos a környé­ken. Aranyosapátiba átjönnek a Tisza túlpartjáról, meg még messzibb kör­nyékről is gyógyulásért. Amikor megér­keztem, akkor is tele volt a váró és az udvar. — Hízelgő, amit mondanak, nem tagadom, jól is esik. A valóság az, hogy a körzetem sem kicsi, főleg azóta, hogy a gyürei kolléga nyugdíjba ment. Hozzám tartozik Aranyos­apáti, Nagyvarsány, Gyüre, Ricsika tanya, de az is tény, hogy jönnek betegek Lövőpetri- ből, Kenézről, Tiszaadonyból is. A területe­men több mint hatezer ember lakik, ami ön­magában is nagyon nagy létszám. Ha azt mondják, hogy ismert vagyok, annak az is oka lehet, hogy már huszonnyolc éve dolgo­zom, itt Apátiban. Ennyi idő alatt valóban sokan megismerhettek. Nem tagadom, ami­kor egyetemista voltam, nem terveztem én, hogy vidéken fogok dolgozni, s főleg azt nem, hogy körzeti orvos leszek. A körülmények hozták így, és én nem bántam meg soha, hogy ide kerültem. A Akkor Önnek nincsen gondja azzal, ^ amit úgy emlegetnek, hogy társadalmi presztízs, megbecsülés __ — Ha arra gondol, hogy itt a községben, a környéken megvan-e a presztízsem, akkor azt mondhatom, elégedett vagyok. Ezt azon keresztül tudom mérni, hogy az emberek megtisztelnek bizalmukkal. Nemcsak bajaik­kal, betegségeikkel keresnek fel, igen sokszor más, családi és egyéb gondjaikat is megoszt­ják velem. Igaz a megbecsülés akkor is, ha a község társadalmi, politikai életében vizsgá­lódunk. Kikérik a véleményemet, meghall­gatnak. Lényegében igaz az, hogy az orvos, aki a betegségek gyógyítója, nem maradhat meg ebben a körben, létezésének és jó köz­érzetének feltétele a közügyek iránti felelős­sége is. Nem választhatom el az egészségpoli­tikát a politikától, nem húzható itt valamifé­le mesterséges választóvonal. Ha csak azt nézzük, hogy az elmúlt évtizedek alatt milyen gazdasági, anyagi, életmódbeli változások zaj­lottak — és zajlanak ma is —, akkor világos, hogy csak 1 akkor fogadható' el egy faluban dolgozó orvos, ha ezekre reagál, a kérdésekre felelni akkar. Minden embert ismerek. A leg­intimebb szférákat is ki kellett kutatni az anamnézisek során. Így aztán a lakosság nyi­tott könyv. Nem lehet erre nem figyelni. Ön eddig csak a közvetlen környezeté­ben észlelt tekintélyről, presztízsről be­szélt. Ez persze lehet véletlen is ... — Lehet, de nem az. Ugyanis vitathatat­lan, a körzeti orvosnak nincs általában véve nagy társadalmi presztízse. Alig veszik figye­lembe, hogy a magyarországi betegforgalom hetven százaléka a körzetekben csapódik le. És ezt a megnemértést nem elsősorban a be­tegekre vonatkoztatom. A körzeti orvos az orvosok között szorult a külső körre. Ennek oka többek között az, hogy az orvostudomány szakosodott, s egy-egy szakterületen lévő or­vos mindig a maga világának legfelsőbb mér­céjével méri az általános orvost, a medicus universalist. Ez természetesen igazságtalan, hiszen a körzetben jóformán mindennel fog­lalkozni kell. A mi munkánkat ennek meg­felelően lenézik, s egyben a körzeti orvost nem tartják sokra. Tény, hogy a körzeti orvos is lehet ma már körzeti szakorvos. Ez azon­ban nem jelent semmit, ez csupán egy cím, semmi lényeg nincs mögötte. Olyan ez, mint amikor a kutya sebét nyalogatja. Az egyen­rangúságot ném biztosítja, és nem is biztosít­hatja. A teljes igazság kedvéért azt is hoz­záteszem : vannak’ esetek, amikor a körzetben dolgozó tehet arról, hogy tekintélye a kollé­gák körében hiányzik. Aki nem igyekszik ha­ladni a tudománnyal, nem tanul, nem képezi magát, elparlagiasodik, azt talán méltán éri az elmarasztalás. Beszél a medicus universaiisról, az általá­nos orvosról. Hogyan fest ez például az Ön gyakorlatában? Hallottam azt, hogy még akkor is magával viszi az orvosi táskáját, ha pihenni megy a Tisza part­jára. — Igen, ezt szeretik is emlegetni. Tény, hogy ha tudják, merre vagyok, utánam jön­nek a betegek. így történt az, hogy Liba Ber­nét lánya egyszer a kompnál kért meg, hogy húzzam ki a fogát, mert megőrül. Kihúztam. De távolítottam már el idegen testet a par­ton, rendeltem fűzfa alatt. Itt nem úgy van a rendelési idő és hely, ahogyan azt sokan elképzelik. Mióta ilyen nagy lett a körzetem, úgy élünk itt a feleségemmel, mint a röghöz- kötöttek. A területet el nem hagyhatom, nincs se vasárnap, se ünnep, egybemosódik rendelés, ügyelet, készenlét. Ahol nincsen le­hetőség a helyettesítésre, ott ez természetes. Mint ahogy természetes az is, hogy minden feladattal szembe kell nézni. Voltam én itt hosszú évekig szülész, húzok fogat, ellátok kisebb sebészi feladatokat, iskolaorvos is va­gyok, elnöke a helyi Vöröskeresztnek, nálam jelentik be, ha méreggel permeteznek, mun­kám az öregek napközijének egészségügyi felügyelete, az üzletekkel kapcsolatos köz­egészségügyi munka is, természetesen felada­tom, hogy ellássam az anya- és csecsemővé­delmet, a házassági tanácsadást, arról szólni sem kell talán, hogy évente beszámolási kö­telezettségem van a tanács előtt. Szeretném hangsúlyozni: ez nem panasz, ez természetes, ez velejárója a körzeti orvosi munkának. Eb­ből viszont eleve következik, hogy nem lehet az ember egy téma specialistája. A Mostanában sok szó esik arról, hogy korszerű eszközök, műszerek segíthetik a körzetben dolgozókat. Mindez jelenti azt, hogy egyszerűsödik a munka, netán a ^ színvonal is javulhat egy-egy területen? — Értem a kérdést és a ki nem mondott lényeget is. Tagadhatatlan, hogy divat lett egyféle műszerkultusz. Sokan úgy vélik, hogy talán a műszer helyettesítheti az emberi gon­dosságot, a beteggel tartott élő, eleven kap­csolatot. Ez természetesen nem igaz. Nem tar­tom magam konzervatívnak, de nem hiszek abban, hogy a körzetek műszeresítése oldja meg a minőségi javulást, s az sem biztos, hogy könnyíti a munkát. Vegyünk egy kézen­fekvő példát. Mondjuk egy körzeti orvos kap egy EKG-t. Tudja használni, könyvből is ta­nulhat hozzá. Megállapítja mondjuk azt, hogy nincsen baj. Eddig egyszerű. De ha valami van, sosem lesz képes olyan elemzésre, mint egy kardiológus, aki az EKG-n kívül egy sor más vizsgálati eredménnyel egybevetve állítja fel diagnózisát. Olyan vizsgálattal, ami mesz- sze meghaladja egy körzet, de néha még egy kis kórház lehetőségét is. Mint mondtam: a körzeti orvos' nem specialista. Sokkal fonto­sabbnak tartom, hogy legyen — ami most nincs — sok gyors teszthez alkalmas esz­köz. Még egy mikroszkópnak is hasznát tu­dom venni. De nem hiszem, hogy a sok mű­szer mindent megváltó dolog lenne. Gondolom, hogy ez a adhat okot... ' véleménye vitára — Biztosan. Érezhető az is: maga a beteg is hajlamos arra, hogy a műszer, a felszere­lés bűvöletébe essék. Amikor valaki minden­áron azt követeli, hogy utáljuk be rendelő- intézetbe, erhőgött sokszor az húzódik még, hogy az ottani felszerelésben bízik. Ebben a kérdésben, úgy hiszem, következetes vagyok. Orvosi lelkiismeretem a döntő, hogy mikor utalok valakit tovább, vagy mikor vállalom, hogy én gyógyítom meg. Különben hadd tér­jek vissza itt ismét a gyógyítás minőségének kérdésére. Ön rákérdezett a műszerekkel kapcsolatos vélekedésemre, amire őszintén feleltem. De meg kell ezt toldani egy látszó­lag más, de mégis rokon kérdéssel: a képzés­sel. Mert itt van a lényeg. Ha az lenne a kö­vetelmény, hogy a körzeti orvos megszerezzen munkába állás előtt vagy közvetlenül utána egy szakot, bel- vagy gyermekgyógyászatra gondolok, akkor annak több haszna lenne, mint sok olyan dolognak, ami talán a kuruzs- lás kategóriájába tartozik. A pontosabb ítélet, a nagyobb presztízs mind azt eredményezné, hogy több embert gyógyítana meg a körzeti orvos, s kevesebb teher hárulna a rendelők­re, kórházakra. Mert tudni kell: a körzeti or­vos nem átmenesztő állomás, hanem gyógyí­tásra hivatott és kötelezett ember. Mérhető az, hogy a körzeti orvos miként felel meg hivatásának? Arra gondolok, objektíve elképzelhető, hogy a szerte­ágazó tevékenység valami értékrendbe sűríthető minősítést ad végeredmény­ként? — Nem nagyon törődök azzal, hogy szá­mokba sűríthető-e az orvosról kialakuló vé­lemény. Hitem, hogy minden hivatását kö­vető orvosnak elsősorban önmagával kell minden beteg esetében, mindennap elszá­molnia. Az én lelkiismereti problémám az, tudtam-e valamit tenni annak érdekében, hogy javult a települések egészségügyi kultú­rája vagy sem. Az én önmagámnak feltett kérdése: miért megy olyan lassan a szemé­lyi higiéné fejlesztése? Csak a hivatástuda­tommal való szembesítés lehet a mérce, meg- tettem-e mindent a gyógyításért, megelőzé­sért. Nem hiszem, hogy attól jobb orvos le­szek, ha nekem lesz a legjobb táppénzes mu­tatóm. Hadd mondjak egy példát erre. Mond­juk Jóska balesetet szenved budapesti mun­kahelyén. Hazaküldi az ottani orvos: miért ott legyen táppénzen? Itthon, mondjuk szer­dán, meggyógyul. Kiírhatnám munkára. Jós­ka csütörtökön reggel vonatra ül, felmegy Pestre, pénteken munkára jelentkezik, aztán péntek este újra vonatra ül,, mert jön a sza­bad szombat. Maga mit tenne? Vagy látom: ott van a váróban Erzsi néni. Ismerem har­minc éve. Dolgos, becsületes asszony, egész életében kapált, gyűjtött, dolgozott. Mondja: fáj a dereka. Persze, van olyan jel, amiből látni lehet. De se láza, se semmi. Tudom, iga­zat mond. Nem csalni akar. Mit tenne? So­sem lehet az, hogy az orvos a statisztikáért feláldozza az emberségét. Tudom, nem lesz ezért népszerű irányí­tói körében, hiszen amit mond, sokaknak eretnekség... — Én a magam véleményét mondom, azt, amit az évtizedek során alakítottam ki ma­gamnak. Persze, hogy lehet benne olyan, amit tévesnek minősítenek. De én úgy vagyok az élettel, hogy olyannak látom, amilyen. A na­pokban a szemben lévő házra, a szociális ott­hon állványzatára felmászott egy bácsi. A magasban szédülni kezdett, se le, se fel. Jön­nek: doktor úr, tessék segíteni, lezuhan. Fel­másztam, vittem a kötelet, a derekára kö­töttem. Aztán két asztalból csináltunk egy csúszdát, úgy ért földet. Hát ilyen orvosi fel­adat is van, ezt nem lehet kitalálni íróasz­tal mellett. Az ember sose a minősítésért dol­gozzék, hanem a hivatásáért, legjobb lelkiis­merete szerint. Nekem a siker élménye itt sokszor megadatott, s megtalálom minden­nap. Nem panaszkodom az anyagi elismeré­sért sem. Elégedett ember vagyok, s ha vala­miért dohogok, az sosem az, hogy sok a munka, hogy reggeltől reggelig tart a szol­gálat. Ez biztos alkati kérdés is. Aki nagyon izgága, türelmetlen, ingerlékeny, az hamar megszökik a körzetből. Ügy ítélem meg, habi­tusom az, ami többek között alkalmassá tesz erre a munkára. A Ön láthatóan jól érzi magát . Aranyos*' apátiban. A vidéki munkától vonakoiTók gyakorta azt az érvet hangoztatják, hogy ilyen helyeken kevés a társasági élet le­hetősége, problematikus a kulturális igé­nyek kielégítése. — Valóban, nagyon jól érzem magam itt, ezt nem először mondom. Induljunk ki talán abból, hogy a városlakó sem örökké társadal­mi életet él, s nem állandóan kulturálódik. Ha valakiben van igény, akkor a falu sem akadály. Nézzen körül: vannak könyveim, olvasok is, sokat. Rendelkezésemre áll a tel­jes szakfolyoirat-készlet, ezt a községi tanács biztosítja. Vannak lemezeim, a zenekari mű­vek-és a vonósmuzsiká híve vagyok. Magam' is hegedültem, néha-néha még előveszem hangszeremet. Évi szabadságomat feleségem­mel úgy töltjük, hogy járjuk a színházakat, koncerteket. Két gyermeket neveltünk fel, ta­nultak, művelt emberek lettek. Könnyű lenne kifogásokat keresni, de nem teszem. Igé­nyünk volt, van, s tudunk is tenni annak ér­dekében, hogy ne unatkozzunk, ne marad­junk le a világtól. A társasági élet kétségte­lenül visszaesett az elmúlt 15—20 év alatt. Sok oka volt a bezárkózásnak. Emberek cse­rélődtek ki, más-más korosztályok élnek együtt, s ami nem mellékes, a televízió is rontott a kapcsolatokon. Vannak barátaink, de a találkozások esetlegesek. Magam többre becsülök egy muszikával színes olvasásos es­tet otthon, mint egy alibiből összeülő ulti­partit. Ha pihenni vágyunk, kimegyünk a Ti­sza mellé. Régebben horgásztam, most in­kább nézelődök, frissülök a természetben. A természet csodálatos, s lehet, ha újrakezde­ném, kertésznek mennék. Van abban valami lenyűgöző és megkapó, ahogy valami életre kél, virágzik, termést hoz, állandóan meg­újul. 0 Láttam, szép kert van a háza mögött. Ez ennek a természetkedvelésnek vagy az almatermesztésnek a praktikus követ­kezménye? — Akkor telepítettem, amikor az alma el­indult hódító útjára. Volt praktikus oka is. Őszintén megmondom, ma már terhes a vita az átvevővel, mindjobban elvész hobbijellege. Mint orvos, állandóan gondolkodok, amíg permetezem, kezelem a fákat. Rémülten né­zem a mérhetetlen sok vegyszert, amit hasz­nálunk, s tudom, ma a genetikusok bizonyí­tották már, hogy sok betegség az esztelen ke- mizálás következménye. Végigfut az agya­mon, hogyan borít el mindent a műanyag, a vegyszer, hogyan fordul visszájára sok min­den, amit az emberért találtak fel. Ezért is szeretem talán jobban a még érintetlen termé­szetet, ahol vidáman él madár, bogár, s vívom magammal is a viták csatáját, mi a jó, mi a rossz, meddig hasznos, s honnan káros va­lami. Felelősséggel, úgy hiszem, aligha lehet másként gondolkodnia annak, aki hivatásá­nál fogva úgy találkozik az emberrel mint természeti és társadalmi lénnyel. Azt hiszem, ilyen értelemben az eltelt mintegy három év­tized nemcsak orvossá, de kissé bölcselővé is tett. A Ön az elmúlt percekben ösztönösen több­ször az órájára nézett... — Elnézését kérem, nem sürgetni akartam a beszélgetést. Biztos az motoszkál bennem, hogy még beteghez kell mennem, aztán ma van a csecsemő-tanácsadás, este újra rende­lek ... £ Köszönöm az interjút. Bürget Lajos 1981. május 24.^^ FVasámapi^ UN TÉRJ ÚJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents