Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-12 / 86. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. április 12. H Bán Zsuzsa: Hétköznapok Andrással megpróbálták úgy rendezni, hogy a gyerek ne vegyen észre semmit. Hatéves volt a kisfiú, fehérbőrű, kék szemekkel. Éva újabban hosszabbra hagyta a haját, ettől még kislányosabbnak, törékenyebbnek látszott. Éva a krumplit hámozta a konyhában, amikor Ferike megkérdezte: — Apu miért nincs itthon? — Dolgozik, kisfiam. • A gyerek kedvetlenül forgatta kezében a miniatűr villanymozdonyt. — Akkor csináld meg te a vonatomat! Lerakta a félig hámozott krumplit a mosogató szélére, megtörölte a kezét, elvette Ferikétől a megbénult' mozdonyt. — Tudod mit? — mosolygott rá. — Tedd ezt félre most, és játssz valami mással! — Játsszak, játsszak!Te j mindig csak főzöl, mosol, í meg takarítasz, apu dolgozik, én meg játsszak egyedül a gyerekszobában. Hiába van sok könyvem is, ha nem értek rá olvasni belőle... Tudta, hogy a gyereknek igaza van, de ha most félreteszi, nem készül el a munkájával. Tűnődött, mivel köthetné le a kisfiút, végül félszegen azt ' ajánlotta,, hogy üljön a . konyhaasztal mellé, és énekeljenek kettesben. Ferike fanyalgott, de azért oda telepedett az asztalhoz. — Ismered azt-, hogy Cinege, cinege kismadár? — Nem. Énekeld el, megtanulom tőled. — Cinege ... cinege... — vékony hangon kezdte a gyerek, aztán elhallgatott. — Te miért nem ismered? Nem tanultad az óvodában? Éva ránézett, és azt gondolta, valahogy nincs ez így jól, hogy egész nap nincsenek együtt, csak a délután néhány órájában. Ilyenkor neki megállása sincs, Ferike meg rosszkedvű unatkozik. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni, de mostanában szívszorítóan kedvetlen volt. — Én nem jártam óvodába, Ferike, a nagymamám vigyázott rám, amíg anyukám dolgozott. — Most hol van a nagymamád? — Meghalt. Miért kérdezed? — Énnekem is kellene egy nagymama. Mindenkinek van az óvodában, csak nekem nincs. — Ejnye, miket mondasz! Hát az egri nagymama? Elfelejtetted? Tavaly is voltunk nála. — Ö, az csak olyan messzi nagymama. Olyan kellene, aki értem tud jönni az óvodába, meg játszik velem délután. Kis csend lett, Éva hirtelenjében nem talált semmi újabb vigasztalót. — Vacsora után mesélek valami szépet... — mondta később. — Jó, de miért vacsora után? Akkor majd azt mondod, mosogatni kell, felmosni, meg ágyazni. Az is lehet, hogy hajat mosol... — Ma nem mosok hajat, nem mosogatok és nem... illetve azért megágyazok. Rendben van? így múlt ez a délután is. Éva megpróbált jókedvű lenni, Ferike meg mindenféle kiagyalt sérelmekért szomorkodott. Nem igaz, hogy a villanyvonat, a mese, vagy a nagymama miatt. Csak arról lehet szó, hogy ösztönösen megérezte, valami nincs rendben az anyja meg az apja között. Konkrétan semmit sem, tudhatott, de valahonnan veszélyjelzéseket kapott, ettől volt kedvetlen délutánonként. Éva sejtette, hogy ez az igazság, töprengett, hogyan lehetne elaltatni a gyanakvását, de nem tudott segíteni. Már délután hazafelé jövet elborult az ég, a szél is feltámadt, és a néhány éve ültetett, gyenge fák majdnem földig bókoltak a lakótelepen. Mialatt a vacsorát készítette, az ablaküvegen látta, hogy az eső is eleredt. András korábban ért haza ezen a napon. Sokáig toporgott az előszobában. Levetette a cipőjét, átázott ballonját akasztóra rakta, aztán forgolódott, végül a fürdőszobába nyitott be vele. A kisfiú meghallotta az apja motoszkálását, új- jongva kiszaladt hozzá. Ferikének azt mondták, azért hiányzik esténként az apja az asztal mellől, mert sok munkája van. Holott András és Éva fél éve elváltak. Úgy gondolták, eleinte jobb lesz, ha a kisfiú nem tudja meg. Miután a lakás közös maradt, persze nem volt könnyű elkerülni az alkalmakat, amikor a gyerek észrevehetett valamit. Ilyen volt a vacsora is. A pénzükkel külön gazdálkodtak, András gyerektartást fizetett Évának. A lakás rezsijén fele-fele alapon osztoztak. Túlságosan is szép lett volna, ha mindezeket veszekedés nélkül bonyolítják le egymás között. Ferike már aludt, amikor hajnalig tartó szócsaták zajlottak a másik szobában. — Apu! Gyere, vacsorázzunk! Annyi mindent kell mondanom! Mostanában semmire nem érsz rá. A szülők a konyhában összenéztek. — Jó — mondta András —, hát csak mesélj el mindent! Éva két tányért vett elő, evőeszközöket, az asztalra tette. — Hát apu? Apu is vacsorázik ! A gyerek ijedten nézett egyikről a másikra. — Persze — mosolygott rá az anyja. — Csak nem tudom, egyáltalán éhes-e? Éppen meg akartam kérdezni ... — Veletek eszem — mondta András. Éva mindhármuknak kimerte a levest, aztán hallgatták Ferikét. — ... És képzeld, a villanymozdonyom is elromlott megint. A Bálint meg azt mondta az óvodában, énnekem már nincs apukám, mert elváltatok ... Egy kanál esett a konyhakőre éles csörömpöléssel. — Ki... ki mondta ezt a butaságot Bálintnak? — Éva azt hitte, mindjárt elbőgi magát. — Az anyukája. Tudod, akivel egy szobában dolgozol. Bálint azt mondta, hogy apunak el kell mennie a lakásból, és akkor nekem nem lesz apukám, és csonkák leszünk. — Na ... — fogta kézbe megint a kanalát András — hát együnk, mert kihűl a leves. Te meg, Ferike, ne hallgas mindenféle buta fecsegésre! — Nem igaz? A kisfiú arcán két piros folt égett. — Mi nem igaz? Éva felállt, mintha a tűzhelynél volna teendője. — Hát, hogy elváltatok. A gyerek arca gyanúsan reszketett. András megsimogatta az arcát. — Milyen butaságokat forgatsz te a kis fejedben! Jó, hogy ma korán hazaértem, legalább látom, milyen csacsi kisfiú vagy! Ahogy az arcát érintette, ijedten fordult hátra. — Te Éva! Gyere csak ... lázas ez a gyerek! Az asszony is odalépett, megfogta Ferike homlokát. — Rosszul érzed magad? — Nem ... csak melegem van a levestől. — Megmérem a lázadat, jó? Addig az ölemben ülsz, én meg mesélek. Tudod, ahogyan szoktuk! — Felbontom az ágyát — kelt fel az asztaltól András. Mire ágyba dugták, kúpot adtak neki, már félig aludt Ferike. A gyerekszoba ajtajánál állította meg őket váratlanul a hangja. — De ugye, nem igaz? Éva érezte, hogy András keze a vállára nehezedik. — Persze hogy nem! — mondta a gyereknek. — Aludj csak nyugodtan. — Jó ... — dünnyögte megbékélten Ferike. — De holnap sem? — Holnap? — Holnap sem váltok el, meg semmikor? Kint tombolt még a vihar, a lépcsőházból hűvös levegő vágódott be az ajtó alatt. Éva sápadt volt, és amikor becsukta a gyerekszoba ajtaját, megborzongott. A másik szabában leültek egymással szemben, a dohányzóasztal két oldalán. Éva szólalt meg először. — Annyira sajnálom Ferikét. — Talán ... — András meggyújtott egy cigarettát — meg kellene beszélnünk újra. Egy idő óta feltehetően csak magunkra gondoltunk. — Ha te komolyan gondolod, amit a múltkor mondtál... hogy úgy érzed, nem tudsz elszakadni tőlünk ... Éva most nem nézett András szemébe, a szövött asztalterítő rojtjait egyengette odaadóan. — Akkor? — Hát akkor próbáljuk meg újra ... nem? Később belopakodtak még Ferikéhez. Nyugodtan lélegzett, szőke feje félig a párnába süppedt. Nézték kis ideig a jólismert pisze orrocskát, a takarón nyugvó kezét, aztán egymásra mosolyogtak valami kis belső szégyenkezéssel, az ágy fölött. A költészet ünnepe HERCZEG KLARA JÓZSEF ATTILA-PLAKETTJE MESTER ATTILA: Csillagüszökből dal Szól a zenekar, hangja a mélyből szüremlik elő, vizek színéről hegyek arcáról verődik vissza, verődik üszkös csillagokra, szól a kőben és szól a fában Kárpátok hangversenycsarnokában. Dunajec, Tisza, Morava tükrén verődik parttól-partig a refrén, dobódik dallama parttól partra, szól a zenekar, játszik a banda, csillagüszökből dal fogamzik, éjjel is hallik, nappal is hallik. Pej-citerák csikófejéről szakad a hab: piros a vértől, ütött dobok fájdalma dobban, hol van a síp? az urna hol van? hegedű hajlong, csellók görbe dereka roppan meggyötörve, cimbalomverők parázslanak, holtak helyett is játszanak, csöndet ha senki nem parancsol, zeng a mélyből, zeng a magasból, csillagüszökből dal fogamzik, éjjel is hallik, nappal is hallik. Szól a zenekar, hangja nem hajlik, muzsikája meg nem hanyatlik, hegedű, citera, tambura húrja feszül az üszkös csillagokra, megfeszítve is dalt fogamzik — éjjel is hallik, nappal is hallik — szállá alá poklok tüzére, harmadnapon virágzik végre, csöndet ma senki nem parancsol, zeng a mélyből, zeng a magasból, csillagok arcáról verődik vissza — Jaj, csak a dal maradjon tiszta. NAGY ISTVÁN ATTILA: Szemed ezüst pénzét Szemed ezüst pénzét faggatom szántóföld arcú nagyapám! Arcod ösvényein kóborol az unoka tekintete, pásztorsípodat kutatja a tétova mozdulat, összecsukódtál, mint múlt idő a sietős kéz előtt. felépítem az arcodat lesz már napszállotta megtalálom a hangodat lesz már dühös éjfél mire megvirrad kiragyog hegyek mögül a nap mire oldódnak a fagyott a kényes csillagok porrá omlanak vonalak a szájad szöglete elszáll utolsó szál hajad beomlik mellkasod Szemed ezüst pénzét faggatom szántóföld arcú nagyapám! Toliam nyomán este sötétlik, ezüst pénzed felragyog. Szabolcsi termésből Április 11.: József Attila születésnapja — a költészet ünnepe. Mint korábban, ezúttal is versekkel köszöntjük a költészet napját. Természetesen versekkel, olyan költők alkotásaival, akiknek közük van Szabolcs-Szatmár- boz: vagy itt születtek, vagy ez a vidék választott hazájuk. RATKÓ JÖZSEF: ál" 1rl A ko alól Ez a sírás a kő alól, a szó alól, a fény mögül, szökőkút függönye mögül hány éve szól, hány napja szól, a szél boltívei alól, a házak gyökere alól, csak sír és sír és kéregét a folyó lágy nyelve alól, föld alja alól, szó alól, a halottak háta mögül, fölpántlikázott tűz alól, csak sír és sír és kéregét ez a sírás a kő alól, kerék alól sír, sín alól, a férgek lánctalpa alól, szó alól sír, a fény mögül, a halottak háta mögül, csak sír és sír és kéregét' a város kútjai alól, fölsír a vasból, nem csitul és sír, csak sír és kéregét a halottak háta mögül, a szó alól. Búcsú Szegődik az ember madárnak, s dobnak utána követ. Szájukból fegyver származik, szívemre célzott gyűlölet. Kitéve a foguk közül fútt förtelmes fagynak, rágalomnak, indulok melegebb hazát keresni ártatlan dalomnak. Elhúzok Délnek, nem jövök ide többé soha. Fogadott földem fölött tündöklik szárnyam nyoma. BODNAR ISTVÁN: Boldognak ismer Tebenned hiszek mindenható Anyám mennynek és földnek látható de foghatatlan teremtőjében ki féltucat gyermeked a háború torkolattüzében számítás nélkül szülted, s a kitöredezett kredenc előtt esténként krisztusi lakomául a jegyre kiharcolt kenyeret szegted melyből madárnak földre nem hullhatott — A föld kövérségétől, az égből hulló harmattól messze volt a Te lakásod — palotád énekből való — Zafír és briliáns helyett foltok és varrótűk szentelték kezed — arcodat tekenő, tűzhely sóhaj, félelem ráncolta — Türelmed láttán megjuhászodott a vihar a tenger; uralkodók tűntek le trónjukról és íme dicsőségedre boldognak ismer három nemzedék —
