Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

K|ti ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. április 4. A tiszavidi kanyarban két ember kapával vágott árkot. Szinte reménytelennek látszott a Bereg-erdő peremén viaskodásuk a belvíz­zel. Micsoda Nagy Fehér Varázsló kellene ide, hogy a morotvákkal szegdelt tájról el­tüntesse a tónyi pocsolyát, a tengernyi tavat. Mint hajszálérben a lelassult vér, úgy ara­szolt a víz, s a két ember, mint óriás tenye­rén két törpe, a sík közepén, szívósan emel­te, csapta szerszámát. Hogy karjuk vagy hi­tük volt erősebb? Nem tudom. De arra em­lékszem: estére visszajőve az úton, már csak foltokban állt a víz s a verejtéktől is ned­ves árokpartocska terelte a nem kívánt vizet. Hogy kinek a hite, kinek a karja erősebb, az gyakorta nem kideríthető. Emlékszem a vézna Skalickira, kőműves volt, aki a Mak- szimenko-kalodákba úgy termelte be a tég­lát, mint egy gép. Hadd tegyem gyorsan hoz­zá: a lauf és a streck sosem találkozott sza­bálytalanul, s Gönczi, a művezető is csettin- tett a mű láttán, ami 1952-ben felért egy ki­váló dolgozó kitüntetéssel. Pedig Skalickit kímélni akarták, mert állítólag beteg volt a tüdeje. Vagy ott volt a hajdúhadházi Fóris, aki a mészoltás nagymesterének számított. A keverőkanál rúdjának feléig sem ért, ami­kor vitte a pallón, úgy nézett ki, mint egy drótkötéltáncos. De amikor a két lyukkal ékí­tett lapátfélét a mészbe merítette, egyszerre lett Vulcanus, Poseidon, Atlas, aki előtt elem és erő engedelmes báránnyá szelídül. : A kiváló ,<SQsÖzó kitüntetésről jut eszembe. Beszelhetek Fehérgyarmaton a HÓDIKÖT- ben Varga Zoltánnéval, egy aranykoszorús brigád vezetőjével. Aztán egyre többeket is­merek meg a kis közösségből. És nézem, csak nézem, mennyire törékenyek! Egyik sem pa­naszkodik, mindőjükben ott a huncut derű. Erejük? Hitük? Mi az erősebb? Talán saját erejükbe vetett hitük? Ez is bonyolult kér­dés lenne, talán csodálkoznának is, ha így tenném fel. Aztán Nagy Imréné, az egyik brigádtag egészen más kapcsán kimondja a kulcsmondatot: „Tudja, a munkát nem elég elviselni. Szeretni kell.” Milyen furcsa is, amikor a gondolatok ker- getőzni kezdenek az emberben. Amikor az írásban ide érek, eszembe jut egy kis mis­kolci utca, a Gólya utca. Itt laktam 45 ele­jén. A házban, melyben éltünk, bekvárté- lyozták Szergejt, a gimnáziumban lévő kór­ház felcserét, aki Olgával, az egyik ápolónő- vpl élt égyütf. 'Jólelkű legény' volt, mindig volt egyikét doboz sonka- vágy sajtkortzervé. Az akkori idők furcsa eszperantójával be­szélgettünk, s mint kandi kölyök egyet fir­tattam tőle: hogyan tudja elviselni, hogy napjai csonkolt sebesültek között telik, s hogy napszálltáig is csak operációdból áll ki az, ideje. Válasza valahogy így hangzott: Szer- gej nem műtét szeretni. Operáció rossz, há­ború rossz. Ember jó, azt szeretni Szergej és Olga. Sok Grisa és Iván hazamegy, igaz beteg, de élni! A törékeny óriássá válik, a gyenge meg­erősödik, a reménytelenül küzdő győztessé lesz, s sorra megszületnek azok, akik éppen azért, mert valamit nem egyszerűen csak el­viselnek, kiválóak. Mind többet tesznek, mint Bürget Lajos: Erőnk és hitünk ami kilátszik belőlük. És mind egyek ab­ban, hogy szűk világuknál messzebb látnak. Ami külön tetszik: ezt nem fogalmazgatják. Ezt élik. Éppúgy, mint pedagógus barátom Vaján, Dani Endre. Póztalan ember, aki több évtized után is két végén égő gyertya. Senki és soha nem kényszerítette arra, hogy este bemenjen a kollégiumba, hogy elalvás előtt végignézze az otthonról álmodni készülőket. Mégis bemegy, megsimogatja a kis fejeket, jó éjszakát kíván. Másnak kívánja, magának is szerzi. Kavargó képek sokaságából rajzolódik ki valami nagyon izgalmas. Egy emberféle, aki eleddig sosem volt. Nem különleges, nem más küllemre, mint elődei. Hol szép, hol csú­nyácska, néha finom arcú, máskor kemény. Vannak köztük derék daliák, s aprón ma­radt nagy lelkek. Közös bennük éppen az, hogy világuk kitágult, s anélkül, hogy néven neveznék, közösségi léptékkel gondolkodnak. Olykor kanyargós utat járnak be, mint Szi­lágyi Pálné, aki a cselédháztól indult, hogy a tanácsháza nagytermében legyen döntnök ügyek fölött, vagy éppen polgári otthonok egykor jól védett melegéből léptek a közélet porondjára. Ismert vagy éppen ismeretlen barátaink ők, munkássá lett földmívesek, mérnökké vált munkások, munkásnak ma­radt munkások, parasztnak maradt parasz­tok, embernek maradt emberek. , A hitük több, vagy az erejük? íme, még mindig válaszolatlan a kérdés. Néha megret­tenek, amikor olvasom a halálhíreket. Negy­ven vége felé, ötven elején hullanak a kor­társak. Egy pöccenés, egy pillanatnyi szövet­elhalás, s a szív megáll. De sokaktól vesz az ember búcsút, iskolatárstól, munkatárstól, harcostárstól vagy csak egyszerűen társtól! Náluk immáron biztos, hogy a hit, az ügybe vetett feltétlen hit volt a több, s az erő ke­vesebb. Van abban valami nagy igazság: a történelmet szívvel megélni, évtizedeken át, nem múlhat el nyomtalan. S hiába szépít meg sok mindent az idő, valami szívcsavaró még ma is van abban, ha felidéződik a rom takarítása, az állomási bombatölcsér betöl­tése, az eltűnés hírét hozó postás csengetése, aztán más csengetések, melyek a maguk ne­mében szintén történelminek mondhatók. A jobbra vágyók, az építeni akarók, az élni szándékozók, a mást teremtők, az igazságot követelők, az igazságtalanságot túlélők szíve nem bírhat el mindent büntetlenül. És jutnak eszembe a jók között is jók: a mándoki bádogos, a tiszai révész, a gátépítő vízügyes, a bútorgyári munkásnő, a tornyos- pálcái madarász, a gyarmati téglagyári mun­kás, a túristvándi tanító, a tiszabecsi ha­lász ... De jó is lenne egyszer mind felso­rolni őket! Szomorú a szívem, amikor látom egy-egy faluban, hogy halottak neveit őrzi egy emlékmű. Vajon miért nem jut soha az élőknek? Kiss bácsi jut az eszembe, Tisza- csécsén. Szobájában beszélgettünk, fejünk fölött obsitja. Huszár volt, egykor délceg és daliás. Diófáival együtt öregedett meg, vén lett maga is, termést már nem hozó. Hábo­rúkat élt meg — nemcsak túlélte őket! —, de két csata vagy csetepaté között mindig talált időt arra, hogy ültessen, metsszen, élni kényszerítse a természetet. A csatákért igen, a teremtésért nem kap obsitot. A jánki erdész magyarázta egykor az igaz­ságot: nincsen bizakodóbb ember annál, mint aki a jövőnek ültet fát. Ömaga legfeljebb azt látja, hogy a csemete növekszik, a suháng vastagszik. De a fa árnyát csak ritkán élvezi. Akikre emlékeztem, akikről írtam, a maguk életében mind-mind erdészek. Csemetét ül­tettek, s a jövőnek nevelik a fát. Hitük több, vagy erejük? Talán meddő elmélkedni erről, hiszen egyik nélkül mit sem ér a másik. A mához erő, a holnaphoz hit kell. Negyven­ötben, amikor Budán az utolsó fegyver is elhallgatott, egy ma nagyon idős színésznő, Lázár Mária így szólt a házában élő férfiak­hoz: „Fiaim, szedjétek elő a romok alól azt a ládát, amelyben a színpadi ruháim van­nak!” Az Űri utcában még füstölt a német teherautó, a Bástyasétányon még temetetlen voltak a halottak, a Sándor palota romjai között különleges alakulatok vizsgálták a pa­papírokat, de már érződött: a halálnak vé­ge, s az életbenmaradt játszani akar! Négy évtizede, eszmélő sihederkoromban történt: Rothmann úr búcsúzni jött. A ki­tört nagy háború futásra, kíméletlen vessző­futásra kényszerítette. Tudta, s de jól meg­érezte, sosem jön vissza többé. Akkor lát­tam apámat először s utoljára sírni. Ettől fogva lett csendes, hallgatag. A mi világunk­ból csak pár évet élt meg: betegen. A nem fronton hősi hálálták .közé. sorolom. Sokan voltak ők, ezren, talán tízezren, vagy még. többen. Elhagyta őket erejük és hitük. Értük is kár. • ízlelgetem a szép tavaszt. Mindenfelé ün­nep. Csúcspont, történelmi forduló, emléke­zés. Kis és nagy hősök történetei elevened­nek meg. De csak a.történetek élnek. Mi, itt élők vajon tudunk-e magunkba szállni? Ké­pesek vagyunk-e arra, hogy szívünk s erőnk mérlegre téve, hitünket nap mint nap pró­bálva híven játsszuk szerepünket? Ha végig­gondolom ismerőseimet, a névteleneket, a gyengéket, az erőseket, a szépeket és csúnyá­kat, a falusiakat és a városiakat: azt mon­dom, hogy igen. A történelem is hétközna­pokból áll. És akkor is tankönyvbe kívánko- zón éljük, ha nem tudunk róla. jav - 4 eiloa' .. ■ vol ■: ; Á béke első napján Az ártér bodzafáin már ujjnyi levélkék köszöntik a napot, a gát tövében ibo­lyaszőnyeg virít. A túlol­dalon varjak készülődnek a fészekrakáshoz, s egy­kedvűen ballag medrében a fehér habokat vető Ti­sza. Dél van, harangoznak. A táj csendes, csak néha töri meg egy-egy madár­kiáltás. A béke harminc- hetedik esztendejében já­runk ... — Itt halt meg apám, annál a nyárfánál — mu­tatja a helyet Kötél László gátőr, az 50 400-as szelvényszámnál állva, va­lahol Szabolcsveresmart és Fényeslitke között. — Vele volt az öcsém, meg két szovjet katona, ők is odavesztek. 1944 novemberét írták. A szovjet csapatok Kis- várda felől Révleányvár felé szorították a némete­ket, akik a túlsó parton Sárospatak alatt vetették meg a lábukat. A Tisza szabolcsi oldala már fel­szabadult, de a másik ol­dal még a hitleristák ke­zén volt. — Hídfőállást akartak építeni a szovjetek a zempléni részen, de előbb hidat kellett verniük a Ti­szán. Másképp nem tudtak volna átkelni a folyón. A túlsó részen azonban már dombosabb a föld, a né­metek észrevették a szov­jetek tervét. Iszonyú csata kezdődött. Azt mondják erre, sosem láttak még olyat, piros volt a Tisza. A hídfőállás kiépítését a németek csak késleltetni, de megakadályozni nem tudták. A szovjetek átkel­ve a folyón, gyorsan nyo­multak előre, a túloldal nagy része is szabaddá vált. — Itt a gátőrházban székelt a szovjet parancs­nokság. Apám ismerte a környéket, mint a tenye­rét, hiszen itt született, itt nőtt fel, apjától örökölte ezt az állást még a húszas években. Nagyapám meg a századforduló táján ke­rült ide. Én akkor negy­vennégyben katona vol­tam, de anyám mesélte, szíves, barátságos emberek voltak a szovjet katonák. Különösen az öcsémmel, Istvánnal barátkoztak ösz- sze, aki megkapta már a behívóját, de nem teljesí­tette a parancsot. Itt buj­kált a környék erdeiben a csendőrök elől, s csak a szovjetek érkeztével jött elő. Volt nagy csónakunk, apám értett is a kezelésé­hez, így a szovjet katoná­kat, míg meg nem kezdő­dött a nagy átkelés, gyak­ran vitte át a túlsó partra. A németek menekültek, de a magyarok letették a fegyvert, elegük volt a há­borúból. Honfitársai első csoportjáért két szovjet harcos kíséretében a gát­őr, Kötél István csónaká­zott át a folyón. A tiszte­ket hozta át először. Már visszafelé tartottak, ami­kor a németek észrevették a vizen az embereket. Ak- natüzet zúdítottak rájuk. A katonák azonban sértet­lenül úszták meg az átke­lést. A magyarok már a gáton álltak, s a visszaút­ra készült a két szovjet, a gátőr meg a fia, mikor ta­lálat érte őket. Egy akna előttük robbant, azonnal meghaltak mind a négyen. — Pedig itt Szabolcsban akkor már a harc befeje­ződött. A béke első nap­ján búcsúztak az élettől. Apámat meg áz öcsémet ide, az őrház tövébe te­mették, a két szovjet ka­tonát magukkal vitték a bajtársaik. Ma sem tudjuk, merre pihennek ... A gát tövében tábortűz lobog, úttörők sütik a sza­lonnát. Fényeslitkéről jöt­tek, a Párduc őrs tagjai. Figyelnek, még sohasem hallották ezt a történetet Kötél Lászlótól. Arcukon csodálkozás, életre kelt a történelem. A két igaz ügyért meghalt magyar apjuk, nagyapjuk barátja, ismerőse volt. Itt éltek közöttük Fényeslitke és Szabolcsveresmart alatt, a Tisza 50 400-as szelvény­számánál. B. G. Itt haltak meg mind a négyen. Elek Emil felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents