Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
1981. április 4. o Fizet majd a föld... Ha szép a határ... Képeinken: M&khándi Ferenc és Vakler István „Zúgjatok csak traktorok...” Nem tudom miért, de ha a kikelet meglegyint, az induló néhány sora mindig eszembe jut. Most is végtelen nagy táblában látom haragoszölden a káposztarepcét, kipattantak a fűzfarügyek. Az ég alján madárraj köröz, szét- rebbenti őket a merev szárnyú repülőgép. Műtrágyát szórnak az újfehértói határra. A gépudvar környéke még nedves, sáros. Sok a rozsdás vas, kibelezve, bénán áll olajos tócsájában néhány traktor. Rászólok Makhándi Fe- rencre, tegye már félre a villáskulcsot. Ö az én egyik emberem. Nem először találkozunk, tudom, hogy szűkbe- szédű, de annyit majd csak mond, ami hű vázlatát adja a cselekedeteinek. Kezdjük a politikával. — Politizálok, ha kell, de csak a magam módján. Inkább a munkával szeretnék másokra hatni. Én traktorosnak, szerelőnek születtem, jobban mondva parasztnak. Hiába ülök a gépre, a földet szeretem. A gép csak eszköz. Az esik jól, ha szép munka marad utánam, a gép után. Ha szép a határ, ha rendben van a föld, nekem az jó érzést okoz. Vastag izmú, tömör ember Makhándi Ferenc. Egyszer már láttam kiöltözve ünneplőben, most olajos, kopott ruházatát nézem. Illik a megfontolt mozdulataihoz, munkába feledkező természetéhez. De miért éppen a politikával kezdtük? Mert 25 éve párttag, mert tagja a nagyközségi pártbizottságnak és mert tudom, körülötte, általa ifjú párttagok, munkásemberek nevelődtek. Ennyit erről és most pergessünk néhány sor párbeszédet. — Mikortól tagja az új fehértói Vörös Hajnal Termelőszövetkezetnek ? — Régtől. 1951-től. Eleinte úgy voltam itt, mint a gépállomás kihelyezett dolgozója, traktoros. Aztán itt maradtam. — Miért lett traktoros, ha a földet szereti? — Már mondtam. A gép csak eszköz. Aztán nekem nem volt földem. — A szüleinek sem volt földje? — Negyvenöt után, amit kaptak. Örökség nem volt, a nagyszüleim pásztorsággal foglalkoztak. — Most szerelő, ha aratni kell, kombájnos. Melyik munkát szereti jobban? — Kombájnolni. Kint len- '>ni a szabadban, azt szeretem. Amikor beérik a termés és ömlik a szem a tartályba. Szóval ezt jobban szeretem. Hallgatja a beszélgetést egy fiatalember, Vakler István. A 28 éves szerelőt az adago- lóbeállító mellől szólítottam el, mert róla is többet szerettem volna tudni attól, hogy jó munkás. — Évekig voltam KISZ-tit- kár. Most pártvezetőségi tag vagyok, tagja a gazdasági vezetőségnek is. Én politizálok. — Miért? — Mert mindig van mit megbeszélni, mindig történik valami, ami ránk is vonatkozik. — Nem gondolt még arra, hogy rossz boltot csinált, amikor itt, az isten háta mögött vállalt munkát? — Erre én soha nem gondoltam. Szeretem a gépeket, ezért is tanultam ezt a szakmát. Amikor kitanultam a mesterségem, két évig az állami gazdaságban dolgoztam, akkor átjöttem a téeszbe. Részben azért, mert a szüleim is itt dolgoznak. A kollektíva itt nagyon jó. És amit akartam, élértem. — Mit akart? Házat, kocsit? — Házam már van. Kocsim még nincs, de az is lesz. A kereset jó. Úgy érzem, jó helyre kerültem. Higgye el, a város engem igazán nem vonz. Hát van ott valami más, ami itt nincs? Hiányzik egy ember, ifjú Petrus Sándor a beszélgető- partnerek közül. Most .katona, ősszel még nem volt az. Miért hiányzik? Mert tavaly decemberben elhatároztam, ha kitavaszodik, megnézem magamnak munka közben ezt a három embert. Oka, hogy a kukoricakombájnolási versenyben mindhárman helyezettek voltak. Vakler István SZK—5-ös kombájnjával első, ifjú Petrus Sándor második lett. Makhándi Ferenc a nagy teljesítményű gépek kategóriájában volt harmadik. Akkor azt kérdeztem, előfordult már, hogy máskor is nyertek valamit? Makhándi azt mondta: pontosan nem tudja, de legalább tizenötször volt már helyezett, nemegyszer első. Vakler kevesebbszer, de ő is nyert már versenyt, Petrus Sándor viszont fiatalságára hivatkozott. Most tehát látom munka közben a kombájnosokat. Azt, hogy miként aratták le a 850 hektár kukoricát, hektáronként 57 mázsás átlagterméssel, mégsem próbálom elképzelni. Tudom, hogy sok ~ső esett, uagy volt a sár, fagy, hó nehezítette a munkát. De azért csak van valami magyarázata annak, hogy ezeket az embereket mindig a legjobb kombájnosok között jegyzik. — Mi a titka a sikeres munkának? — Semmi olyan, amit más ne tudna. Mi azt tartjuk, akkor lehet jól kombájnolni, amikor legjobban porzik a gabona. Mi ezért még a reggeli-, az ebédidőt is a kabinban töltjük. Bekapjuk azt amit,an, közben menjen a gép. — Kell a pénz, vagy hajtják magukat? — Ha mi nem tudnánk magunktól, hogy mit kell tenni, akkor megette a fene. Zöldell a határ, tavasz van. Már akkora a vetés, hogy húsvétra a kisnyúl elbújhat benne. Nemsokára ismét aratnak. Fizet majd a föld, elsősorban azoknak, akik a földet igazán szeretik. Seres Ernő 1 kitüntetés átvételére hívó levelet a kis- várdai Császy Gimnázium és Szakközépiskola igazgatója, Kovács László- né kapta meg, s hívta is azonnal Klárit, hogy együtt örüljenek. A tanárnő futólag rápillantott a levélre, megnézte a dátumot s vissza is adta, hogy „most nem érek rá, mert várnak a diákok.” Alaposan csak este hétkor olvasta el — otthon. Talán ez a kis történet jellemezheti a legjobban Szűcs Andrásné középiskolai tanár oktató-nevelő munkáját. Nincs és nem is lehet számára fontosabb annál, mint amikor a diákok várják. Pedig sokfelé kell „elosztania” magát. Földrajz és történelem szakos tanár, kollégiumi nevelő, KISZ-tanácsadó, aztán a kisvárdai múzeum-baráti kör titkára, amellett háziasszony, feleség és a hétéves Viktória, meg az ötéves Antónia édesanyja. Az erőt, az energiát sokfelé, sokféleképpen el lehet osztani, a 24 órát is jól és rosszul, okosan gazdálkodva, vagy szétaprózódva, elveszve a feladatok között. Klári tanárnő szerint a titok: a jó munkaszervezés, a kiegyensúlyozott munkafeltételek és az egyén belső harmóniája. Munkáját mindig derűsen, hivatása — A gyár hőskora volt az, amikor én 1969-ben ide jöttem. Ha most utólag belegondolok, komoly képzelőerő kellett akkor ahhoz, hogy valaki elmondhassa: modern gyár lesz ez. De a közösség nagyszerű volt, annak ellenére, hogy ahányan voltunk, annyi felől érkeztünk. Együtt jöttünk műszakra az ötvenéves nénivel, aki nyugdíjalapjához a tíz évet akarta megszerezni csupán, s a tizenéves lányokkal, akiket a modern könnyűipar vonzott. Én egyszerűen dolgozni akartam, s hogy ez bekövetkezett, engem kielégített. A gyárba június 3-án léptem be, 4-én már teljesítménybéres tűzőnőként ültem a szalag mellé. — A lendület volt nagyszerű. Kettőig dolgoztunk, aztán folytattuk a KISZ-ben. Hamar felfigyeltek ránk. Régen a Bóni volt a fellegvár Nyírbátorban, s mi a mostani Csepel elődjével az újakat képviseltük. Hát persze, adtunk is rá, hogy tudják; itt egy új kollektíva születik ... A bizonyításra sok lehetőség adódott. Hamar kitűnt, a gyáralapítóknak nem adatik meg, hogy csupán dolgozzanak. Annál sokkal többről — Én kértem, hogy tanulhassak, de lehet, hogy másnap már küldtek volna. Kemény négy év volt az, ami 1977-ben érettségi bankettal zárult Nyíregyházán, ahová heti három alkalommal kötött a cipőipari szakközépiskola. Kettőkor zártuk a műszakot, a vonat fél háromkor indult. Ha szerencsém volt, elértem a féltízest, ha nem, akkor éjféltájban kerültem haza, s reggel kezdődött minden elölről. Egy biztos: ez a négy év engem edzett. Bihari Imréné: együtt dolgoztunk a szalagon, rengeteg minden történt a jó tíz év alatt. Marika lett a szószólónk, előbb KISZ-titkár, aztán tanácstag. Sokan nem tudnak, vagy nem szeretnek a nyilvánosság előtt szólni, azt várják, hogy más valaki mondja ki, amit ők éreznek. Marikának ehhez különleges adottsága van, bátran szól és jól képviseli mások ügyét is. Nagy akarat kell ehhez, amiből neki több van, mint nekünk... Mi újság, Marilla? Tóthné Kiss Mária a Minőségi Cipőgyár diszpécsere. Néhány napja volt a 30. születésnapja — egy hároméves kislány boldog anyukája. Itt született Nyírbátorban, ahol most is él és dolgozik. Innen indult a közéletbe, amelynek jelentős állomásai: 1970: gyári KISZ-titkár és tanácstag, 1975: a megyei párt vb tagja, 1980: a XII. kongresszus az MSZMP Központi Bizottsága tagjának választotta. — A közéleti megbízatások? Az első a KISZ-hez köt. Először féltem egy kicsit, aztán úgy gondoltam, semmit sem csinálok másként, mint azelőtt; jól kell dolgoznom, becsülni mások munkáját, a döntéseknél következetesnek lenni. Nincs rosszabb annál, ha valaki más ember lesz, pózol, mert egy tisztségre választották ... — A városi tanácsba szüleim lakóhelye miatt éppen egy olyan körzetből jelöltek, ahol többségében tsz-nyugdí- j ások éltek. Hiába voltam én a tanács legfiatalabb tagja, nem magamból kellett kiindulni, hogy én mit vállalnék, mit bírnék, hanem abból, mire képesek ezek az idős emberek. Ez sokszor feladta a leckét... ★ Csapos János párttitkár: — Tíz éve tőlem vette át a stafétát, mint KISZ-titkár. Egy éve volt még csak a gyárban, de mindenki tudta, végre itt egy talpraesett lány, aki tud dolgozni, szereti a gyárat és ki is meri nyitni a száját, .ha a fiatalokért kell szólni. — A gyárhoz, a városhoz köt engem minden, mert itt kaptam a lehetőségeket, amelyek meghatározták az életemet. Amikor először indultam a megyei párt vb-ülésé- re, elhatároztam, nem szólok hozzá, kiismerem előbb a légkört, hiszen a gyár és Nyírbátor méreteiben gondolkodtam addig. De nenj lehetett hallgatni, mert a vb arra is kíváncsi volt, hogy a tárgyalt téma milyen a gyakorlatban, hogyan látja az összegző megállapításokat az, aki a munkapad mellett dolgozik. Azóta is tapasztalom, számítanak a véleményemre. Ezért készülök mindig, beszélek munkásokkal, műszakiHapmányápulás — kézimunkával KISZ-díjas tanárnő szenvedélyes szeretetével végzi, roppant nagy energiával lendülettel, örökvi- dáman. Ügy érzi, a KlSZ-díj- jal három, plusz egy terület munkáját ismerték el. A történelemtanári, a kollégiumi nevelői és a KISZ-tanácsadói tevékenységét egyaránt. De benne van a kitüntetésben a mindezeket átható hagyományápoló munka, melyből maga is részt val, közgazdásszal, igazgatóval. Egy-két napi távoliét után a gyárban sokan megkérdezik: mi újság Marika? Ilyenkor tudom, az embereket érdekli a párt politikája... ★ Halászlaki Józsefné: — Mindketten itt voltunk már a gyár indulásánál is. Nekem az tűnt fel, hogy a Marikánál jóval idősebb emberek is hallgattak rá, kérték a véleményét. Talán a közvetlensége, a megnyerő modora tette. Sokfelé megfordul, többet tud, mint aki csak a gyárkapun belül jár. Ha olyasmit kérnek tőle, amiben nem tud segíteni, mindig van javaslata, kihez kell fordulni. Nem tudom, hogyan csinálja, de amióta férjhez ment, azóta is mindenre van ideje. ★ — Otthoni dolgaink nem különlegesek. Négyéves házasok vagyunk. Most építkeztünk, s engem ugyanúgy aggaszt, hogy elsüllyedt a mentő az új utcasoron, mint mindenkit, aki ott lakik. Tör- lesztjük az OTP-részleteket, mert készpénzből nekünk sem futotta az építkezésre. Any- nyiból szerencsésebb vagyok, hogy édesanyám, aki tsz-nyugdíjas, velünk lakik, így Erikát nem kellett bölcsődébe adni, s az anyai segítség sokszor könnyít a nehezén. A férjem a vízműnél gépész. Valamikor ő is aktív KISZ-es volt. Megértő és nem gond, ha be kell segítenie a női munkákba. Csak az idő mindig kevés, nekem azt kell a legjobban beosztani. — Ha Budapestre szól a meghívó, inkább hajnali négykor kelek, hogy reggel még betakarhassam Erikát, s egy pillantást vethessek a kis ruhákra; rendben hagytam mindent. Marik Sándor kér, s melyre diákjait is igyekszik rászoktatni. Az a szokás alakult ki a lánykollégiumban, hogy Szűcs tanárnőt bármikor meg lehet keresni, Szűcs tanár nénitől bármikor tanácsot lehet kérni, Klári néni este nyolc után is benéz a lányok szobájába: mivel töltik az idejüket, így alakult meg az egész kollégiumot átfogó kézimunka-szakkör, így sikerült egy sereg eredeti beregi keresztszemes motívumot összegyűjteni, így kaptak kedvet a lányok a varrásra, ebből adódott a kézimunka-kiállítás, az Alkotó ifjúság pályázat ötlete. Az összegyűjtött motívumokat feldolgozzák, átadják egymásnak, s a tanárnő irányításával a hagyományok ápolásának legnemesebb formájára vállalkoznak. A tanárnő — ha maLA rád szabad ideje — esténként feltesz egy Puccini-lemezt. Vagy egy Széchenyiről szóló cikket, albumot vesz elő tanulmányozni. Esetleg elmegy hangversenyre. Véletlenül került Kisváráéra a férjével, de most már patriótának val- ja magát. Nyolcadik éve dolgozik, ez az első munkahelye, s reméli, hogy egyben az utolsó is ... KM ÜNNEPI MELLÉKLET
