Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

1981. április 4. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Á cselekvés ünnepe séges legszélesebb összefogásával, mozgósí­tásával irányítsák, szolgálják pártjuk révén a haza építéséért, s a nép gazdagításáért folyó munkát. A párt révén tovább erősöd­tek és mélyültek azok a kapcsolatok, ame­lyek népünket a nemzetközi kommunista mozgalommal, a haladás és a béke harco­sainak világméretű táborával összekötik. A szűkebb és a tágabb világ összefüg­gésének tudatát csak elmélyíti bennünk a hatalmas történelmi tapasztalattal rendel­kező szovjet testvérpárt nemrég lezajlott XXVI. kongresszusának egyik rendkívül je­lentős állásfoglalása, amely szerint a’szocia­lizmus építésében érvényesülő nemzeti sa­játosságok megismerésével, értékelésével és eredményeinek hasznosításával az egész nemzetközi munkásmozgalom, az emberi haladás egész ügye csak nyerhet és gazda­godhat. 3 óleső érzés mindezt annak biztos tu­datában hangsúlyozni, hogy népünk­ben megvan a cselekvőkészség. Hógy népünk megtanulta és megtapasztalta, hogy csak azt mondhatja a magáénak, amit szellemi vagy fizikai, tudományos, vagy művészeti, szervezési vagy politikai alkotó munkával megteremt; s azt tőle senki nem veheti el, mert itt a hatalom és annak minden gondja, minden vívmánya is a dol­gozó népé. Enélkül a történelminek nevez­hető tapasztalat nékül most nem lehetne népünk birtokában fejlődésének legfonto­sabb garanciája; a politikai érettség, a kö­zösségi felelősségérzet és a készség a mun­kára. Szükség is van erre a garanciára. Tör­ténelmi évfordulónkon nem ünneprontás akár csak futólagosán is emlékeztetni arra, hogy ebben a bonyolult világban sok a te­endőnk. Közülük akad majd jó néhány új, szokatlan, váratlan is talán, hiszen a fel­gyorsult idő korát éljük, a kapitalizmus számtalan válságtünete újra meg újra ve­szélyhelyzeteket idéz elő az egész emberi­ség számára. Létével és szándékával is mindazt pusztulással fenyegeti, amit a szo­cializmusért, a kizsákmányolásmentes vi­lág felépítéséért eszménkkel és munkánk­kal eddig megteremtettünk. Ezért ma, az ünnepen gondoljunk az ünnep után ránk váró cselekedetekre. Nem­csak a pihenőórák, sokkal inkább 36 szabad évünk tapasztalatai, tanulságai, eredménye; adhatnak'ehhez erőt. V ajon megvan-e még valahol az a szép ünneplő kabát? Ahányszor anyám képe jelenik meg előttem, mindig abban a kabátban látom őt. Pedig nem is az övé volt. Nekünk, ott a Kraszna- parti faluban , csupán né­hány óráig tartott a világ­háború. Szólt a villanyte­lepi sziréna és mi rohan­tunk át a szomszédba, Im­re bácsi jó tágas vermé­be, amire akkor ö'Jfrtlnőt- tek azt mondták, hogy az a legbiztonságosabb hely. Vittük a kispárnát, lábas­ban zsírt, nagy kanna vi­zet, ruhába göngyölt ke­nyeret. Ott voltunk egész éjszaka, aztán amikor óri­ási robajjal levegőbe röpí­tették a németek a falu büszkeségét, a vashídat, kijöttünk, hogy vége a há- háborúnak. Nem sokkal később go­lyók hangversenyeztek a háztetőkön: váratlanul jött a támadás, és mi már nem menekülhettünk, behúzód­tunk az ajtófélfa alá. Em­lékszem, Sára nagyanyám állt mellettem, szálfaegye­nes termetével, tekintetét az égre emelvén imákat mormolt. Ami ezután történt, az már mind béke volt. Naponta többször fel­szaladtunk a töltésre, vi­lágot látni. Mert nekünk ez volt a kilátó: a magas Kraszna-töltés, ahonnan tiszta időben még a he­gyek is előkéklettek a tá­volból. Azokban a napokban legtöbbször ilyen kép tá­rult elénk: túl a Krasz­nán, Bihain báró kastélya felől naphosszat Özönlőt­Kilátó tek az emberek a ponton- hídon. Volt, aki zsákba gyömölszölte amit szerzett, más a nyakába akasztotta a bársonyfotelt, akadt, aki jobb híján arannyal kere­tezett képeket tartott a fe­je fölé. Apánk is járt a kas­télyban. Ruhát, bútort, kincseket vártunk tőle. HazaáiliU&t'OtKégy fél zsák almával. Két nap alatt elropogtattuk. Máskor rheg még azzal sem. Dereng előttem, mi­lyen öröm uralkodott el az egész családon, amikor megtudtuk, apánkat is be­választották abba a bizott­ságba, amelyik szétosztja a faluban a Vöröskereszt útján érkezett csomagot. Ment is ő mindig, ha hív­ták, osztott is másoknak, de magának soha. Mondta anyánk, leg­alább téli holmit íratnál a gyerekeknek. Ö hajthatat­lan maradt, legfeljebb azt mondta, hogy tehetne ilyet! Azt a fekete kabá­tot is másnak, egy utca­béli asszonynak juttatták. Tőle kölcsönözte anyánk mindig, ha a városon volt útja. Ennyi év távolából ho­mályosainak a képek, az arcélek. A cukros kenye­ret azonban egyikőnk sem felejti el. Olyan lehetett az nekünk akkoriban, mint mostanság a sárgára érett banán. Amikor már volt, óriási karéj kenyeret szegtünk, bepergettük kristálycukorral, kiültünk a ház előtti kispadra, s míg magunkba gyűrtük ezt a fenséges eledelt, fel­száradtak homlokunkról is az izzadtságcseppek, amit a töltésoldalban sze­reztünk, rongylabda űzése közben. Mert azt kerget­tük órákon át, jó időben mezítláb, s akkor sem ro­hantak velünk az orvos­hoz, ha lerúgtuk a kör­möt a nagylábujjunkról. Éhesek voltunk mi ak­ikor sok mindenre, nem­csak az élelemre. Volt egy kopott harmonium az is­kolában, délutánonként ott maradtunk, és felváltva fújtattuk, nyúztuk... Jó volt belopózni néha a gyógyszerészék lakásába, ahol plafonig ért a sok szép, nehéz könyv. Kilop­tuk a tojást a szomszéd tyúkóljából, azért is be­engedtek bennünket a moziba . .. Emlékszem az első futballmeccsre, amit a volt kastély parkjában játszottak a nősök a nőt­lenekkel. De a legjobban arra emlékszem, apám fagylaltot vett: rózsaszín volt és kásás ... Hívatott egyszer az énektanár és kezembe nyomott egy fu­rulyát. Két hónap múlva már dalt játszottunk raj­ta. Milyen furcsa! Most, hogy mindez újra eszembe jut, ismét érezni kezdem annak az almának az il­latát, szinte hallom a cuk­ros kenyér friss héjának ropogását, és felfrissít an­nak a kásás fagylaltnak még az emléke is. Tavasz volt az, egész életem tavasza. Angyal Sándor Á ki történetesen népünk felszabadulá­sának napján született, az — a ma­ga harminchat évével — már ta­pasztalt, érett ember. Hát még azok a nem­zedékek, amelyek a felszabadulás'óta eltelt három és fél évtized megannyi élményét, tapasztalatát a magukénak mondhatják. Persze, megküzdöttek sok gonddal és bajjal is, hiszen a tapasztalatot nem ingyen osz­togatja az élet. De ez nélkülözhetetlen az eredményes alkotáshoz, a sikeres cselek­véshez. Márpedig április negyediké talán vala­mennyi nemzeti ünnepünknél inkább és egyértelműbben össznépi cselekvés ünne­pe. Hiszen történelmi értékű és -mértékű tett volt a felszabadulás ténye is, az az eléggé nem is méltatható fordulópont, ha­tárkő a századokon át szabadságáért vérét ontó magyarság életében, amely egyáltalán reményt nyújtott arra, hogy a nép történel­mének gyökeresen új szakasza kezdődhet el, hogy a sokféle elmaradottság felszámo­lásának rögös és sok buktatót is rejtő, de végül is a történelmi és társadalmi haladás útjára léphet. 1945. április 4-én hazánk területén már véget ért a népünket is végveszélybe sod­ró háború, de a nagy nap történelmi súlya és jelentősége nemzetünkben csak a követ­kező évek és évtizedek nyomán vált vilá­gossá. És ez nemcsak azért természetes, mert a népbutítás, az elmaradottság sok­féle bajától szenvedő népnek csak aránylag szűk része tudott akkor még a haladás iránti elkötélezettséggel európai, sőt világ­méretű áttekintéssel gondolkodni az akkori jelenről, s a lehetséges jövőről, hanem azért is, mert a felszabadulás utáni idők után bizonyosodott be, hogy 1945. április 4-e mi­lyen társadalmi felemelkedés lehetőségét és az útját nyitotta meg. Elmondhatjuk, ho^y még nem volt olyan időszak népünk történetében, amely olyan egyetemes, átfogó és a haza minden polgárát személy szerint is érintő változást hozott volna, mint felszabadult világunk 36 éve. Nem volt még történetünkben olyan 36 év, amelyben huzamosabb ideig ennyire a nemzetgyarapítás feladataira összponto­síthatta volna figyelmét és energiáit, tehet­ségét és jó szándékait ez a nép. A felszabadulás megteremtette annak lehetőségét is, hogy a haladás legélenjáróbb eszméit valló, s a haladásért korábban is legtöbb áldozatot hozó kommunisták kitel­jesítsék történelmi, feladatukat a népért, hpgy a szövetségi politika legszélesebb né­pi-nemzeti alapjain, a haladó erők lehet­NYÍRPILIS, 1981. MÁRCIUS Emberibben élnek Fent, a búzavirágszínű égen gólyák köröznek, ök is megjöttek a tavasszal. Haza­érkeztek Pilisre. A kiskapuk előtti lócán öregek ülnek, ar­cukon várakozás: a faluból elszállt fiatalokat várják ta­lán? Hiú remény, hisz’ hétfőt mutat a naptár. Hol van még a szombat, mert akkor lát­hatják újból a fiúkat, uno­kákat, akik Nyíregyházán, Debrecenben, Pesten keresik a szerencséjüket. Persze, mint e sorok írója tapasztal­ta. szép számmal vannak olyan fiatalok is, akik otthon, szülőfalujukban találták meg az értelmes életet. Itt van mindjárt Hardi Ist­ván, ez a fiatal, mosolygós arcú autószerelő. Nemrég jött haza Bátorból, ahol a Volán helyi kirendeltségén dolgo­zik. Gazt éget az udvaron, de jöttünkre abbahagyja a munkát, s beljebb tessékel. Szép, háromszobás, összkom­fortos lakás, saját erőből épí­tette. Igaz felvettek 100 ezer forintot az OTP-től, de saját zsebből 130 ezer forinttal tol­dották meg a kölcsönt. Het- venhárom őszén házasodtak össze, s rá egy évre már ki­öntötték a lakás alapját. — Elégedett a sorsával? Széles mosoly a válasz: Egyre többen jönnek haza — vélekedik a főkönyvelő. (Both Pál Ambrus felvételei) — Tökéletesen. Pedig azt mondják, az emberiséget az örökké elégedetlenek viszik előre. De mit csináljak, ha nekem majdnem minden si­került. — Sosem vágyott más életre? — Soha. Pedig higgye el, nem azért állítom ezt, mert boldogok a tudatlanok. Él­tem városban is, tanyán is, de mindkettőt idegennek tar­tom. Itt, a szomszédos Gánás- tanyán nőttem fel, az álta­lános után Miskolcra kerül­tem szakmát tanulni. Elég volt bőven az a három év, mihelyt megtudtam, hogy Nyíregyházán is el tudok he­lyezkedni, azonnal vonatra ültem. Űjabb három év kö­vetkezett, mikor Nyírbátor­ban is munkát találtam. Ha­zajöttem, azóta is Bátorba járok be, már több mint hét éve. Észre sem vesszük szinte, mikor varázsolta az asztalra a kávét, a kólát a háziasz- szony. Pedig most éppen van elég dolga, hiszen fodrász, s itt a műhelye a lakásban. Kellemes kölniillat, halkan duruzsoló hajszárító. A sa­rokban játékai közt kuporog az ötéves Pisti, békés családi kép. — Mondja meg, 28 éves koromra, ha városon mara­dok, elérem mindezt? — tö­ri meg a csendet Hardi Ist­ván. — Aligha. Igaz, itt ke­ményebben kell dolgozni a jólétért, de a kenyeret a vá­roson sem adják ingyen. Hasonló utat írt le eddig egy másik pilisi fiatalember, Turgyán Aladár is,'akit a kö­zös termelőszövetkezet piri- csei gépműhelyében találtunk meg. Csepelen tanulta a szakmát, s a három, évre to­vábbi kettőt húzott rá még munkásként. Kezdetben ha­vonta, később már hetente járt haza. Egyszer aztán gon­dolt egy nagyot, nem ment vissza Pestre. A bátori ME- ZÖGÉP-et választotta, majd a szülőfalu gazdasága követ­kezett. S most itt ülünk a szép, tavaszi napon, beszélgetünk. — Ne sértődjék meg a kér­désért, de parasztnak tartja magát? , , — Nem sértődök- Nézze meg a kezemet! Merő olaj, kenőcs, parasztkéz ez maga szerint? Három szakmám van, mind a gépekkel kap­csolatos. Itt a műhelyben munkás vagyok. De hazatér­ve, mikor disznót hizlalok, krumplit kapálok, azt csiná­lom, mint a parasztok. Talán az a legjobb válasz, hogy munkás-paraszt vagyok. — Mire vitte eddig? — Van családom, házam, kocsim, kis megtakarított pénzem. Itt a tsz-ben meg­becsülnek, úgy érzem, a falu­ban is. — Elégedett ember? — A magánéletemmel igen. De ha arra gondolok, hogy otthon Pilisen csak egyszer rendel hetente az orvos, .hogy itt a telepen negyven szere­lőre, traktorosra csak egyet­len zuhanyozó és egyetlen 200 literes boyler jut, persze, hogy mérges leszek. És so­pánkodik mindenki, hogy Ügy érzem megbecsülnek — mondja Turgyán Aladár rengeteg fiatal hagyja itt a környéket. Munkahelyet, kul­turált környezetet kell bizto­sítani, s jönnek vissza csa­patostul. Jócskán a délutánban já­runk már, igyekeznünk kell, hogy elérjük még a tsz-iro- dán Szilágyi Erzsébetet, a pi­lisi KISZ-alapszervezet tit­kárát. Jön velünk Aladár is, mert a pártvezetőség tagja, s ma tartják a soron követ­kező ülést. Ide készül Szilá­gyi Erzsiké is, mint KlSZ- titkár, de van még idő kis eszmecserére. A főkönyvelő szobájában beszélgetünk, aki maga'is pi­lisi, de Piricsén lakik, Tur­gyán Mihály a neve. — Huszonkét tagunk van, teljesen vegyes a társaság — mondja a KISZ-titkár, aki két éve érettségizett Bátor­ban, s itt az irodán talált munkát. — Sajnos a tagok jó része Pesten, Debrecen­ben dolgozik, s csak hétvége­Szilágyi Erzsébet, a KISZ- titkár ken járnak haza. Persze, így nagyon nehéz olyan progra­mot összeállítani, amin min­denki részt vesz. Kirándulás, vetélkedő, diszkó ... ilyesmi­ket rendezünk a klubban. — Maga még nagyon fia­tal, hol szeretne élni? Bizonytalan a válasz: — Pest vagy Debrecen ... — Furcsának tűnik talán, hogy pontosan én mondom, de jórészt el lehet fogadni az útrakelt fiatalok indokait, — így a főkönyvelő. — Szak­mát szereznek, de kevés az esélyük, hogy a környéken munkát is találnak. S' az is jobban jár a városban, aki a kényelmet szereti. Hogy en­nek ellenére, mégis egyre több fiatal jön haza, nagyon is kézenfekvő a magyarázata. Itt kevesebb pénzt költve, nyugodtabban élhet. S azt hiszem emberibben. Leszállt a puha, márciusi est. A pilisi vendéglőben sö­rért állnak sorban az embe­rek. A teremben csak egyet­len fiatal: Kiss József, a boltvezető. Ö is Pesten dol­gozott korában, de hazajött, mert mégiscsak ez a táj az otthona. Balogh Géza A Hardi család

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents