Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. április 26. (TT Márton Comes monostora Messzelátszó erődként áll a magaslaton a jaki templom. Második képünkön: a díszes főkapu. Aki a történelmünk messzi századairól hallott fogalmakat megelevenedve, térbeli valóságként át akarja élni, egy kis varázslathoz folyamodjék! Mi kell e varázslathoz? Utazzon el a Dunántúl nyugati végére, Szombathelyre, onnan a mintegy tíz kilométernyire fekvő Jákra. S mikor a Sokoró patak völgyében települt falukhoz ér, feledkezzen meg a mai járművekről, a tévéantennákról és telefondrótokról, úgy nézzen föl a községet uraló dombra, amelyről messzire látszik egy kéttornyú templom tömör, mozdíthatatlan, mintegy a tér s az idő fölé emelkedő tömbje. Bánk bán kora Mielőtt megközelítené és körüljárná a vándor ezt a monumentális hatású, időmarta, faragott kockakövekből emelt, megviselten is remek kőfaragásokkal, szobrokkal ékesített építményt, idézze föl a múltját! Két évtizeddel a tatárjárás előtt, vagyunk. Másfél évtizede II. Endre ül a trónon, akinek feleségét, meráni Gertrudot az összeesküvők — Bán bán története! — immár meggyilkolták. A király csak nemrég tért vissza a Szentföldre vezetett — eredménytelen és költséges — keresztes hadjáratából, s rövidesen kiadja az Aranybullát az elégedetlen szabadok — ettől fogva mondhatni köznemesek — követelésére. Ekkor, 1220 körül a Ják — avagy ahogy az oklevelek írják: Tyak, Thyak, Ghak, netán Chak — nemzetségbeli Nagynak mondott Márton Comes a nemzetsége után elnevezett központjában bencés monostort alapít, amelyet Szent Györgynek, a harcos szentnek a tiszteletére szentelnek. Rangos kőfaragók A templom sokáig s több szakaszban épült. Mesterek váltják egymást a munkában — bizonyára a tatárjárás miatt is. Kőfaragói azt követően az erdélyi Gyula- fehérváron tűnnek fel, illetve mások az 1256. évi felszentelés utáni időben Ausztriában jeleskednek. Lássuk remekműveiket. Mai valójában igaz, a múlt századi lelkes helyreállító, a romantikus lelkű építész, Schulek Frigyes szellemét is őrzi a templom. Sok romlott kőfaragványt újjal pótolt, ügyelve, hogy olyan legyen, mint a régi (akkor még nem volt szempont az, hogy az eredetit világosan meg lehessen különböztetni a pótlástól). Ö emeltette a két torony mai vaskos, enyhén domborodó kősíkját is. Mindennek ellenére feltárulkozik előttünk a régmúlt. Pompás szobrok Közeledve egy melléképítményt, egy kisebb templomot is látunk. Ez a Szent Ja- kob-kápolna, amelyet Csontháznak is neveznek, de valószínűleg azért épült még a XIII. században, mert az idő tájt a szerzetesek nem szolgáltathattak a laikus lakosságnak olyan szentségeket, mint a keresztelés, az eske- tés vagy a temetés. Ez a „világi” templom nyilván nem szerzetes papjával szolgálta ezt. A kápolna felől elénk tárul teljes szépségében a templom főkapuja. Elképzelhetjük, amint ünnepeken az előkelő nemzetség urai, asz- szonyai pompás viseletűkben megjelentek itt! A régi embereket, egyháziakat s világiakat segítenek elképzelni a századok pusztító hatása után is pompás szobrok a kapu körül s a templom oldalain a kis fülkékben. És a kőfaragások még pompázatosabb és változatos díszítésvilága mértani alakzataikkal, növényt és állatot utánzó formáikkal! Oroszlán és sárkány, bárány és madár... A templom belseje nem kevésbé lenyűgöző, s ott még elhalványult festés is gazdagítja a képet. A toronyalj déli oldalán öt alakot ábrázolt a festő, közepén valószínűleg a monostoralapító Co- mest, Jáki Nagy Mártont örökítve meg rokonai között a művészettörténészek s*- rint. Kilépve s messze tekintve a vasi tájon, régmúlt hadak lovas vonulását, a föld népe szorgos kézi munkálkodását képzeljük el a magyar középkor századai távolában. Németh Ferenc Azon gazdasági növényeinkről, amelyek nemcsak ma, hanem a történelmi múltban népünk kultúrájának részei voltak, az elmúlt évtizedekben megkezdődött a monografikus igényű, sok tudományág felől közelítő feltáró munka. Így került sorra a kukorica, a dohány, a paprika és a zöldségnövények. A burgonya szinte kínálta magát, hiszen termesztése legalább olyan régi, mint az előzőeké, jelentősége pedig mindig és mindegyiküket felülmúlta. Vajon miért nem ezzel kezdték? — vetődik fel a kérdés. A szerző erre nem tér ki, de aki tudja, hogy a burgonyatermesztés mennyi vesződséggel, rejtett buktatóval jár, az következtethet arra, .hogy a vele kapcsolaA XIII. századi kőfaragók kezenyomát őrzi az időközben lefejezett trónoló, gyermekét ölében tartó Madonna és a többi szobor. (A szerző felvételei) Á mérkőzés Kása Ferenc legutóbbi filmjének bemutatása óta közel négy esztendő telt el. Most itt a kissé megkésett folytatás, A mérkőzés, mely több vonatkozásban az életmű permanenciáiról tanúskodik. A legfontosabb az, hogy a rendező — érdeklődéséhez és szokásához híven — megint a politikum szférájában vizsgálódik és ismét alapvető társadalmi kérdésekben nyilvánít véleményt. Olyan példabeszédet mond el a történettel, melynek „téziseit” érdemes közelebbről és alaposan megvizsgálnunk. Mielőtt érdemben szólnánk az alkotásról, megjegyezzük, hogy A mérkőzés minden bizonnyal nagyon meg fogja osztani a befogadókat. Lesznek majd, akik eszmei szempontból elhibázottnak tartják, s bizonyára olyanok is akadnak, akik egyáltalán nem. vonják kétségbe Kosa Ferenc „üzenetének” hitelét. E sorok írója nem szeretné a döntőbíró szerepét játszani, ugyanakkor tartózkodni óhajt véleménye virágnyelven való megfogalmazásától. Arra kérem az olvasót, hogy tekintse az itt következő fejtegetést egy hozzászólásnak a vitához s egyfajta értelmezési lehetőségnek a további eszmecseréhez. Meggyőződésem ugyanis, hogy nagyon sokan személyes sorsukkal, megszenvedett tapasztalataikkal, ideológiai és morális meggyőződésükkel ütköztetik meg A mérkőzés ábrázolta világot és a drámai cselekmény legfőbb tanulságait. Először idézzük fel a szó szoros értelmében véres mese fordulatait. cikket ír az önkényeskedő Rigó Dezső felháborító eljárásáról. Az írás nem lát napvilágot, mert Rigó közbelép, sőt letartóztatja Bállá szerkesztőt. A hivatalos eljárás során az újságíró elveszti a fejét, dulakodni kezd Csete rendőr hadnaggyal, majd lezuhannak az emeletről. Csete súlyosan megsérül, később meg is hal. Közben pedig folyik „a mérkőzés” Rigó és Bállá között is. Az események alakulásában nagy szerepet játszik Dongó, a csodacsatár, Bállá áldozatos felesége, valamint éberen figyelő kamaszfia. Végül Ku- rücz, a rendőr-főkapitány veszi kezébe a kibékíthe- tetlennek látszó konfliktus elsimításának ügyét, de akciójának szörnyűséges a következménye. A börtönből kiszabadított szerkesztő fia kést márt Dongóba, majd elmenekül otthonról. Azért taglaltam a szokásosnál kissé hosszabban a vásznon megelevenedő eseményeket, mert kritikai mondandóm bizonyítására szeretném őket felhasználni. A mérkőzés alapgondolata, hogy tudniillik a hatalommal nem szabad visszaélni, megföllebbezhetetlenül igaz. (Más kérdés, de nem kerülhetjük meg azt sem, hogy mennyiben egyedi, konkrét és csak egyetlen idő-koordinátába helyezhető a szituáció, avagy „teríthető”-e a mondanivaló érvényessége. Véleményem szerint Kosa egyértelműen a lezárult múltról szándékozott filmet készíteni — annak érdekében, hogy a törvénytelenségek . ne ismétlődhessenek meg soha többé.) Időpont: 1956 nyara, helyszín: egy vidéki kisváros. A futballmérkőzésen, melynek részletei a nyitó képsorban megelevenednek, nagy a tét: az NB II-ben való bentma- radás. Egy bírói ítélet miatt elszabadul a pokol a pályán és a nézőtéren (nem mellékes körülmény, hogy a játékvezető nem tévedett akkor, amikor érvénytelenítette a szabálytalan gólt). A labdarúgó-szakosztály vezetője — aki egyszersmind fontos beosztásban dolgozik a rendőrségen — a meccs után felelősségre vonja a bírót, s brutális erőszakkal halálát okozza. A megyei lap szerkesztője véletlen tanúja az esetnek, s mivel az illető az igazság mellett elkötelezett ember, elhatározza, hogy leleplező Ami viszont 1956 társadalmi közérzetét illeti: a magam személyes tapasztalatai sehogyan sem vágnak egybe A mérkőzés-ben bemutatott élethelyzetekkel. Ez a nyomasztó légkör korábbi esztendőkre jellemző, az ellen- forradalmat megelőző nyáron a Rigó Dezsők már nem kortyolhattak ilyen nagyokat a hatalomból. Ezzel függ össze A mérkőzés helyenként za- varbaejtő didaktikussága (mely most nem, vagy nem elsősorban esztétikai tartalmú probléma, hanem politikai konklúziókat hordozó megoldás). Rigó az abszolút rossz. Bállá az abszolút jó megtestesítője. Megnyilatkozásaik szélsőségesek (mint ahogy végletesek a film csattanóra kihegyezett fordulatai is). Már hallom is az ellenérvet: akkor, olyan körülmények között így mondtak igent és nemet. Valóban így lenne? Vitatkoznék ezzel a szemlélettel, s meg kell kérdőjeleznem a rendőr-főkapitánynak „igazságosztási” törekvését is. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a nagy tekintélyű vezető — akiről a félelmetes és mókás mozzanatokat egyaránt tartalmazó vacsorán kiderül, hogy hamarosan még magasabb pozíció várja — két falat vagy korty között, csak úgy „mellékesen” rendezi el a dolgokat. Nem lehet tudni pontosan, hogy kinek vagy minek a nevében jár el így. Valamilyen testület „irányvonalát” követi? Vagy valamiféle intézmény szószólója? Netán a párt bízta meg azzal, hogy a kádereket helyes útra terelje? Esetleg másokkal való konzultálás nélkül maga dolgozta ki ezt a taktikát? Szükség lenne alaposabb motivációra. A humor gyilkos ebben a tragikomikus hang- szerelésű jelenetben, de szívesen vettük volna, ha Kosa feltárja Kurucz rejtett kártyáit is: így, ennek hiányában a „mindenkire szükség van” elve didaktikus ballaszt terhét hordozza. Néhány szó a stílusról: A mérfcőzés-ben sokféle réteg keveredik egymással, a harsány szatíra színei épp úgy, mint a komor sorstragédiáé. A szintézis hiánya miatt nem emelünk kifogást — hol van ma mór „tiszta” műfaj? —, azt azonban sajnáljuk, hogy néhány epizód túlbonyolított (beszélgetések Balláék családi fészkében, a labdarúgócsapat bankettje stb.). Sára Sándor felvételei a feladathoz igazodóak. A színészek közül elsősorban Koncz Gábor tetszett, Szilágyi Tibor viszont a kelleténél kissé „robbanóbbra” vette a figurát. Adjon, isten mindnyájunknak jobb mérkőzéseket — s főképpen a sportszerű játék lehetőségét... Veress József Szabolcsi példákkal Könyv a hazai burgonyatermesztésről tos gazdálkodásismereti és néprajzi munka milyen bonyolult lehet. Tisztában van ezzel Kása László, hiszen könyve minden fejezetén látszik a hangyaszorgalmú előkészítő munka. Lenyűgözően széles alapokon nyugszik ez a mű, és amit átfog, az méltó is ehhez a rés nélküli fundamentumhoz. Megismerkedhetünk az Újvilágból származó növény nem éppen rög nélküli útjával Európán át hazánkig. E kitekintés megmutatja, hogy elterjedését eleinte másutt is idegenkedés kísérte. Magyarországon is gyakran rendeletileg kellett „megbarátkozni” termesztésével, élvezetével. Később azonban már a történelem része. Olcsón élelmezi a kialakuló városok lakóit, termesztését a háborús konjunktúrák mindig fellendítik. Művelésmódja fejlődésének feldolgozásában még a mezőgazdasági szakember sem találhat hibát. A betegségek és a kártevők fellépéséről írt fejezet is szakmunka. A közelmúlt paraszti burgonyatermesztéséről értekező fejezet nagyarányú helyszíni gyűjtőmunkáról árulkodik, és itt gyakran bukkanunk megyénk helységneveire: Kisvárda, Gávavencsellö, Dögé. Nemcsak a termötáj, de az ország legrégibb tapasztalatú helyei. Itt aztán előbukkan a szerző nyelvész vénája is. Számtalan félig-meddig elfeledett nyelvi alakkal találkozhat az olvasó, amelyet már csak passzív szókincsében őriz. Kevés csűr maradhatott átböngészetlen. A felkutatott régi művelőeszközök sokfélesége lenyűgöző. * Nem kellett volna sok évnek eltelnie ahhoz, hogy egy ilyen igényű monográfia csak forrásmunkákra támaszkodjék. Idős emberek az adatközlők, és roskatagok, avíttak a tárgyi emlékek. Dicséretes tehát a szerző vállalkozása. Van azonban valami, amit hiányolunk a könyvből, és ez Teichmann Vilmos méltatása. Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy ezt puszta lokálpatriotizmusból tesszük, hadd soroljam megyénkén túlnövő érdemeit: gülbaba, kisvárdai rózsa. Ezeket a burgonyafajtákat nemzedékek termelték, fogyasztották. A nemesítésükkel, fenntartásukkal nem kevesebbet, mint egy életet töltött Kisvárdán ez a tudós, aki méltó társa, és munkatársa volt Westsik Vilmosnak, a homoki gazdálkodás nagy öregjének. Mindazonáltal értékes könyvet lapozgathat az olvasó, és az érdeklődők köre nagyon széles lehet. Ajánljuk a kutató szakembereknek, néprajzosoknak, általá-' ban a múlt műkedvelő búvárainak, de a bennük idézett adatközlő öreg parasztembereknek is. Valamennyien haszonnal forgathatják, (Kása László: A burgonya Magyarországon, Bp. Akadémia, 1980.) Esik Sándor i KM