Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. április 26. S Az oszlopok eltűnnek az emelkedés mögött, csak az elkésett lovasok alakja húz el előttünk. A percek hosszúra nyúlnak a gyors mozgás szemlélésében. Most jobb felől impozáns dübörgéssel vonul fel a tüzérláger. A megnyúlt lovak kétségbeesetten fekszenek a homokba. Trénszekerek dübörögnek el a felkavart porú úton. Cservonij ott áll mellettem, és a látvány szépségétől önfeledten eltátja a száját. Látom rajta, hogy együtt él a rohanással. Most a szanitéc bricskák döcögnek el. — Eh, a halál helyettesei. Elkéstek, ebadták — mondja keserűséggel. — Gyorsan megy — nézem az órámat —, hét perc... — Vajon miért van riadó? — fordul hozzám sokat váró szemmel Cservonij. A kérdés értelmét én rögtön elértem. Cservonij szerény kérdése mögött körülbelül ez van: . . . Vorosilov elvtárs jött ide. Vajon nem kényszerítet- tek-e bennünket addig, hogy a türelem és béketűrés politikájának hátat kellett fordítani ... Nem a polyákok ... — Na és ha így lenne, Cservonij elvtárs? — kérdezem fontoskodóan. Cservonij szinte belesápadt az izgalomba. Én direkt folytattam a megkezdett gondolatot. ■ — Nos, és ha az angoloknak sikerült volna? Ha a lengyelek elfeledkeztek volna önmagukról, és ... No és? — Uhí — válaszol nekem Cservonij kigyulladó tekintettel, és ebben a válaszban benne van: — Ne félj parancsnok elvtárs, minden rendben volna. Sorakoznának az ezredek, brigádok és divíziók. Felülne a kubáni kozák a lovára, felülne a rjazanyi paraszt a „vasfazékra”, és felmászna a komszomolista a hajó árbocára, felszáílna, mint sas, a repülőgépünk... és az internacionalista munkásszolidaritás megmutatná, hogy most már nem lesz 1914. — Nyolc perc és tizenhét másodperc. Távolról hallatszik a széles hurrá. A szemlélők végiglovagolják a frontot. — És ha tényleg, parancsnok elvtárs, a polyákok valamit kigondolnának... Nyolc perc és tizenhét másodpercre ... Nem! Még előbb. Előbb ott volnánk, és tudnánk mi a dolgunk, mert mi tudjuk, hogy a győzelem azé, akié a többség igaza ... Márpedig ... és Cservonij akcentusában benne lobog egy új világ bizalma. ÁPRILIS DÚSA LAJOS: Ecsedi macskák Van virulás már itt is, az átokverte vidéken, mert a gyümölcsfák most ideszülik a nemrég volt nyomorúság el sose képzelt álmait is. Van virulás. De az izzadtságmeg a cefreszag otthonosan leng. Fáradtság, rossz virtus a lápi lidércfény és bicskát nyitogat még dülöngélve az ostoba est. Iszkol a macska-szegénység. Surran az utcáról be a házba. Bent a szobában a lábak alatti homály puha, nagy birodalma és míg alszik az ember ott ül rettenetes nagy sárga szemekkel a zárt szemhéjak alatt. BODNAR ISTVÁN: Tájkép csata után A három gyermekével magára hagyott fiatalasszony a sötét, hószagú hajnalban vonszolja a két kisebbiket csapzottan a bölcsőde felé; a tágranyílt fekete táska oldalát verdesi hajtva őt sebesebb iramra, s az irdatlan ágakról peregve nesztelen dér lepi be a szétvert kis csapat lábnyomait Rosztovi tavasz. Domasnyikov festménye. yári hajnalodás. Az ' tf. ég még sötétebb az acélnál, de kelet felé távoli tüzek visszfényei előzik meg a nap feljöttét. A fák között még sűrű a homály, és a sátrak sorai fehérlenek csupán. A hajnal még alig érezhető ... csak kelet felől, a gyakorlótér túlsó felén álldogáló magányos fák tövével egyiránt dereng. A repülőhangár még nem bontakozott ki az általános homály szürkeségéből. A gyakorlótér sima síkja a fantasztikus messzibe szalad. Én szolgálatban vagyok. Ezred- ügyeletes. Körüljárom az ezred körletét. Most az istállóktól jövök. Szmirkov elvtárs majd hajnalig ült velem szemben a stáb sátrában. Vele jártuk be a lágert. Beszélgettünk. Emlékeztünk. Ütközetekre ... nagy marsokra ... borús emlékekre. Szmirkov eszkadronpa- rancsnok volt a mi ezredünk- ben 1919—21-ben. Régi Bu- gyonnij-lovas. Most gyárigaz- gató-helyettes Moszkvában. Régi famunkás, kommunista. Most itt van gyakorlaton. — Eh, ha ilyen lovaink lettek volna akkor... emlékszel rá... — Hát bizony ... — Hol vannak azok az el- kínzott, viszketeg ette állatbőrök? Ezek itt valóságos táltosok azokhoz képest. — Bizony, volt idő... nehéz napok. Szmirkov bebújt a „tartalékosok” sátrába még egyet szundikálni az ébredésig, én meg elhatároztam, hogy megvizsgálom: alszanak-e az őrszemek meg az ügyeletesek. — A polgárháború törvényei, azok forradalmi törvények ... — cseng a fülemben Szmirkov szava. Ezt ő tegnap este mondta a mítin- gen. Tegnap míting volt az ezredekben. Ismerkedés. A gyakorlatra jött régi parancsnokok ismerkedtek az ezred • katonáival. Majdnem mindenki ebből a brigádból, ebből a divízióból való... de mindnyájan, egytől egyig Bu- gyonnij-lovasok ... Meleg, szívélyes este volt. Az új vöröskatonák elbeszélgettek a régi parancsnokokkal, emlékeztek. Az ezred előtörténete került elő, és a fiatalok bizakodtak. — Lesz még idő, minekünk is ki kell szolgálni a bugyonnista nevet — mondták többen. Megyek a sátrak között. A tábor alszik. Homályba merülnek a sátrak, amelyek estefelé úgy tele vannak tudásvágyó katonákkal. Hallgatagon bámulnak le a falakról a szeretett vezetők képei. Szétvetett lábakkal áll az ez- redkörlet középső terén az ügyeletes, árván lógnak a karikák a köteleken. Az élelmiszer- és patronraktár előtt hajnalfázósan nagyott ásít az őrszem. A vöröslovasság pihen. Távol, a falon túl, hallani az élet zaját, a körül levő falvakban már ébred a nép, a föld és a nyár jókor kelti fiait. A sátrakból egészséges horkolás hallatszik, az árkokon tű’, levő istállókból ide hallatszik a lovak jól ismert nyerítése. Csendesen megyek, lopva, hogy a sarkantyúm ne csörögjön. Meg kell nézni az első vonalon, a fegyverállványoknál, a géppuskás kocsiknál, nem alszanak-e az ügyeletesek. A katonaszolgálat komoly, szisztematikus nevelés. Neveljük, formáljuk egymást, mint a kalapács a vasat ... az ifjúból katonát. — Nézek rátok, gyerekek — mondta tegnap a mítin- gen Szmirkov —, nézek rátok és elgondolom: szerencsés időben szolgáltok. Mi most a katonaság? A katonaság ma a kommunizmus egyeteme... A földről idekerült dolgozó ifjúból a katonaság komszomolcot, kommunistát, igazi szovjet- és kultúrmunkást teremt. Hát a mi időnkben mi volt? Mire tanítottak? Arra, hogy ho• 85 éve született Tunyogma- tolcson Zalka Máté, a legendás hírű Lukács tábornok. Ebből az alkalomból közöljük 1927-ben irt elbeszélését. gyan legyen a kutyakölyök- ből hajtókutya. Hogyan kell egymást ráncba szedni... Durvaságra, önzésre és uralkodásra tanítottak. És mi volt az ábécé? Altiszt ököl... Az ezrediskola körletében minden csendes. A fiúk édesen alszanak. Keményen megfogták őket az utolsó napokban. A jövő héten kibocsátás. Az első vonalon, a „gomba” mellett álmosan topog az ügyeletes. Megismerem mesz- sziről, alacsony, széles vállú termetéről. Cservonij elvtárs kürszánt. Komszomol szervező, kubáni kozák. Cservonij fázósan topog, megáll és kibámul a formát öltő szürke hajnalodásba. A horizont alján kardja élét végighúzza a hajnal, amitől a szürkeségnek vakítóan hihetetlen pompájú tűzereje támad. Cservonij odabámul ebbe a kimondhatatlan színfolyamba. Vajon mire gondol? Nem a kubáni pusztát hasonlítgatja-e a messzeségben, vagy a tegnap esti mítingre gondol? Ö válaszolt tegnap az „öre- gek”-nek a „fiatalok” nevében. Akkurátusán megmondta. Politikailag tartalmasán, stílusban szabatosan fejezte ki magát. — Mi, vöröskatonák, nagyon jól tudjuk és érezzük a pillanat feszültségét. A Szovjetunió körül megint hurkot akar szorítani az angol és vele a világimperializmus. Minden percben várjuk, mikor csendül a parancsszó, és a nyerget biztos kézzel szorítjuk rá a lovunk hátára. És próbálja meg csak az angol, a finn, vagy a román. Hiszen mindenki tudja azt, hogy a pólyák nem magától csinálja azt, amit csinál. És tudjuk, hogy ha nem volna a világ munkásságának forradalmi szolidaritása mellettünk, amely folyton tartja intő öklét a burzsoázia orra előtt — már régen folyna a vér. Felpattant Furminov. Megvillant a régi parancsnok szeme, és elkiáltotta magát. — Fiúk! Csak még azt akarom mondani: harcoltunk mi a polgárháborúban olyan csapattal, amelyik nem tudta pontosan, miért és hová, csak egyet tudott: a burzsujra... Éppen ezért az ellenségnek nem ritkán sikerült a mi sorainkban zavart csinálni. De a mai Vörös Hadsereg, amelyiknek ilyen sorkatonája van, megingathatatlan, mert ne felejtsétek el: a Vörös Hadsereg nemcsak fegyverrel harcol, hanem a kommunizmus és a szocialista forradalom ideológiájával is. A hátam mögött nehéz, gyors lépéseket hallok. Hátrafordulok. Küldönc a láger parancsnokságától. — Ügyeletes elvtárs, parancs! Kibontom a borítékot. Két szó: riadó, harcfelszerelés. — Elvtárs, riadó, teljes harcfelszerelés. Kürtösöket, egy-kettő! — Cservonij szolgálatba feszült arcán valami átvillan. Határozottan, keményen kiáltja: — Igenis! Már recseg is a kürtjei. Nemcsak nálunk. Körös-körül, a zöldellő fák közé bújt nagy, széles tábor megelevenedik. Egy lovas brigád, egy lovas és tüzér iskolacsapat fekszik itt a lágerben. — Riadó! Riadó! — recseg körös-körül. Cservonij fut a sátrak között, és költi a nehezen ébredőket. Mindenütt lótás-futás támad. Aki nem ismeri a hadsereg mechanizmusát, azt hi- hetné, ez olyan rendszer nélküli futkározás, de a gyakorlott szem azonnal meglátja: Minden az előírás szerint halad. Sebtében öltözött alakok rohannak a fegyverállványokhoz. Fegyverek, szíjak lódulnak a levegőbe, gúlák verik a fák alsóbb ágairól a levelet, és mindenki futólépésben az istállók felé... Gyors lábdobogás és felesleges kiabálás alig hallható. Minden arcon feszültség, egy cél: minél előbb a nyeregben lenni, minél előbb a gyakorlótérre érni. Elsőnek gurulnak a kézi géppuskás hin- tók, a négyes győzedelmi fogat villámgyorsan röpíti a kicsi, de nagyhatású gépfegyveres felszerelést. Gyorsan felrakják a vízhatlan vászonba csavart gépfegyvereket, patronosládákat... előre. Az istállók előtt lázasan folyik a nyergelés. A lovak izegnek-mozognak, lázasan forognak. Megesik egy kis karambol is, egymásba harapnak. Nagy nyerítés támad, de a katonák energikus szavára megjuhászodva tűrik a nyergeket. Aki felpattan a nyeregbe, azt az ideges állat, mint megfeszített íjból lőtt nyíl, ragadja tova. Persze, ilyesmi nem múlik el káromkodás nélkül. A lovakat amúgy testvériesen, bajtársiasan leszídja ilyenkor a katona. Rajok, szakaszok, deká- dok... egyes katonák. Gyorsan elővágtató parancsnokok tolonganak a gyülekezés helyére. Percek alatt világosodik. Mi az? Miért van riadó? Miért teljes felszerelés? Ki van itt? — Azt mondják a főparancsnok. — Nem, maga Vorosilov ... Thühű... A gyakorlótér síkját vágtató lovas csoportok töltik meg. A lovaik lépése megakad a porban. A lovasok előre vetett felsőtesttel dőlnek a rohanásba. Oszlopok robognak el, és az acélszürkévé vált égen csak a puskák hegyei látszanak és a nyeregben imbolygó lovas figurák — a lovak elvesznek a mozgás szüntelen patakjában. Kardok, nyerges szerszám, kengyelek ismert zörgése tölti be a levegőt. A riadójel utolsó taktusa- saihoz ér. Bölcsen van ám elrendezve a világ. Ök ketten látásból régen ismerték egymást, a játszótérről. Még óvodás korukból. Harag is volt közöttük, mert ott jó fiújáték volt megrántani a lányok varko- csát. Később ez a harag olyan számontartó szokássá lett bennük, amilyent soká cipel magával az ember. A kutyákat majdnem egyszerre kapták. Kezdetben, amikor még nagyon örültek nekik, sétáltatás közben is találkoztak. A szunyókáló haragból majdnem gyűlölet lett. Előbb azért, mert a kislány németjuhásza volt a nagyobb, később, mert a fiú mindenféle kunsztra tanította a maga kutyáját. Vereked- tette is a parkban, nyers fiúörömmel élvezve, hogy a kutyájától lassan félteni kell a többieket. Feledésbe merült volna ez is. A téli locspocsbán a nagymamák dolga lett a kutyasétáltatás és legfeljebb ha a villamoson látták messziről egymást. Nagy képű majom — gondolta a fiúról a lány és azt is észrevette, hogy annak mindig rendetlen a sála. — Felfújt béka — gondolta a fiú, és tudta, hogy a lánynak parányi szeplők vannak az orra körül. A fentiekből, gondolom, nyilvánvaló, hogy az én két félhősöm nem is törődött egymással. Bölcsen van berendezve a világ. Előbb a másik két hősömet mintázgattam, és semmi bajom nem volt velük. Ez utóbbiakkal viszont van. Hektar elkényeztetett kutyafiúként nőtt. Mindössze két buta tacskót ismert a társasházban, azokat is csak addig, amíg mindenféle haszontalan virággal be nem ültették az udvart. Kutya- szempontból ez egyértelmű volt a sokszagú udvar szánalmas halálával, és kiűzetvén a paradicsomból, a tacskók a végtelen távolságra kerültek. A parki verekedésekben volt némi öröm, de az is csak addig, amíg a fiatal istenség néha elengedte a pórázról. A nagymama sohase engedte el, rángatta, húzta, ha egy falnál megállt. Hektar nőtt, de gyerekes maradt, mint egy elkényeztetett felnőtt. Otthon azt híresztel- ték róla, hogy minden idegennek veszedelmes kutya, és akárhányszor vendég jött, ízes húsokkal vigasztalták. Herminának ennél is rosz- szabb volt a sorsa. Ő a harmadik emeleten nőtt. Egy idő után őt is a nagymama sétáltatta. Néha elengedte ugyan, de mindig csak olyankor, ha nem volt másik kutya a közelben. Nagyon féltették, félórákat tudtak beszélni a büszke pedigréjéról, de hát ő nem ismerte versenygyőztes őseit. Olykor messziről látott idegen kutyákat, a házban is hallotta a hangjukat néha, olyankor rohanni, száguldani szeretett volna, de a gazdák megbán- tottan rászóltak és neki nem maradt más, mint a szégyenkezés. A fentiekből nyilvánvaló, hogy a két kutya még any- nyira sem ismerte egymást, mint ,a két gyerek és így maradt volna ez mindörökké, ha a tavaszi szünet első napján a két nagymama nem egy időben szól az unokájára: — Egyszer igazán levihetnétek ti azt a kutyát... Késő délután volt, gyönyörű idő. Hektor négy lába nekifeszült a földnek, úgy vonszolta magával a gazdáját. Valahol az emlékei mélyén tudta, hogy őt elengedik most... ZALKA MÁTÉ: RIADÓ*
