Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. április 26. ^ Emlékezünk a nép „Kis-Kossuthff-jára Böszörményi lászlö ébresztése Tizenhat év a színpadon „Hiszek a szerepeimben44 A Vasárnapi Űjság 1909. március 28-i számának cikkírója 72 évvel ezelőtt azzal kezdte Böszörményi Lászlóról szóló méltatását, hogy „A mai fiatalabb nemzedék már alig tud ... valamit” róla, a kiegyezés körül folyt harcok leghevesebbjeire emlékeztető név egykori viselőjéről. Sajnos, igaza volt az újságírónak. De ha már emberöltőkkel ezelőtt is helytállóak voltak sorai, mennyivel inkább érvényesek ezek a szavak ma, amikor már az emlékét sem idézik! Egyik közművelődési intézményünk hajdan ugyan éppen az ő halhatatlanságát hirdette, ám — előttem ismeretlen okok miatt — már évekkel ezelőtt felhagyott ezzel a missziójával. Holott e név. egykori viselőjében múlt századi történelmünk kimagasló személyiségét, a Kemény Zsigmond szigorú mértékével mért pártvezetők egyikét tisztelhetjük. Nem ő volt ugyan kora legelső szónoka, de vitathatatlanul „... a legtöbb körülményismerettel s rendező ésszel” megáldottak közé tartozott. A képviselő A Szabolcs megyei Kopócsapáti (1950- ben egyesült a szomszédos Révaranyossal, így a mai térképeken már a két település összeolvadásából keletkezett Aranyosapáti helységnevet találjuk a helyén) 1824. november 19-i szülöttje rövidre szabott életében szerzett érdemeivel feltétlenül rászolgál! a közbizalomra. Szabadságharcos nfúltja. ügyvédi jó híre, kényuralomellenes magatartása széles körű ismeretséget, és a nagykál- lói választókerület [Nagy- és Kiskálló, Hu- gyaj (ma: Érpatak), Űjfehértó, Téglás, Bö- köny, Biri, Balkány, Geszteréd, Szakoly, Nyírgelse, Nyírmihálydi, Szent György- és Buda-Ábrány (ma: Nyírábrány), Balmazújváros, Nyírmártonfalva, Acsád és Kutyaba- gos (ma: Nyíracsád), Alsó- és Felsó-Józsa] képviselői mandátumát biztosította az akkor még mindössze 37 esztendős fiatalember számára. Az 1861. évi Szent György hava 2-ára összehívott országgyűlésen „határozati” honatya lett. Majd — „elvbarátainak” Teleki László hirtelen halála utáni meghátrálását követően — a szélsőbaloldalon állapodott meg. A história hatvanas évekbeli kihívásával kapcsolatos kérdésekben (a nemzeti önállásunk és belső fejlődésünk vonatkozásában) az emigrációs vonalat képviselte. Ellene volt minden, a negyvennyolcas törvények csorbítása árán, és a nemzetiségek háta mögötti kiegyezésnek. Tiltakozott „... minden oly törekvés ellen, melynek az volna czélja, hogy a többi nemzetiség rovására történjék bármi intézkedés”. Demokratikus rendezési elvet kívánt, és nem akart „... oly szövetkezést senkivel, hol az aristokrata fogalmak” jutottak volna érvényre. S mivelhogy hajthatatlan Kossuth-párti maradt, és politikai hitvallásának sarkköveiről: a negyvennyolcas alapról, nemzeti függetlenségünk, illetve a jogegyenlőség, a lelkiismereti szabadság, a közteherviselés, valamint a nemzetiségi jogok megadásának köBöszörményi László 1824. november 19—1869. március 24. vetéléséről soha nem mondott le, a közvélemény az 1865. évi és a négy évvel későbbi képviselőválasztáson is kiállt mellette. A lapszerkesztő Harci programjának terjesztésére Magyar Újság címen 1867. április elsejétől ellenzéki újságot is szerkesztett. Nem rajta múlt, hogy az eseményeket ezzel együtt sem tudta feltartóztatni. Az uralkodó hatalomnak — még mielőtt igazában kibontakozhatott volna — azonnal szemet szúrtak annak radikális, nemegyszer a szocialisztikus eszmékig hatoló gondolatai. Csak az alkalmat leste, hogy leszámolhasson vele. Ehhez Kossuth híres váci levelének közzététele szolgáltatta a megfelelő ürügyet. Ráth Károly, a királyi ügyek igazgatója, közvádló, perbe fogta, s 1868. július 14-én börtönbe is csukatta a népszerű politikust: a „hét vezér” egyikét, a nép „Kis-Kossuth"- ját, aki 1869. március 24-én •— néhány hónappal büntetésének letelte előtt — ott is fejezte be az imádott haza sorsa fölötti aggodalmában hamar ellobbant életét. ★ Az éppen 120 évvel ezelőtti országgyűlési képviselőválasztás révén országos hírnévhez jutott Böszörményi László ébresztését e példázatos pálya feltétlenül indokolja. S kívánatos, hogy mindenekelőtt a szülőmegye rója le a köztartozást az érdem előtt. Hermina ha lehet, még nyugtalanabb volt. Minden bokornál megállt volna, valósággal vonszolni kellett. A levegő tele volt madárkiáltással, szőrszálat meresztő illatüzenetekkel. — A felfújt béka a korcsával — gondolta a fiú, amikor meglátta a lányt. — Pont most, amikor nem bírok ezzel a döggel... — Az a nagyképű majom a huszonegy á-ból. És pont most lát, amikor nem bírok ezzel a döggel... — Megnőtt a béka — gondolta a fiú. A lány a fiú szerelését vette előbb észre, aztán a szempilláját. Hogy miért éppen azt, talán csak az április tudja, de a fiúnak szép szempillája volt Csendesedő ellenségességgel mentek volna el egymás mellett, de valami mást gondolt a két kutya. — Hektor! — Hermina! Teljes testével a póráznak feszült a két gyerek. — Vidd innen a ronda kutyádat! — Vidd el te azt a korcsot! A két kutya orra már majdnem összeért. A lányt valósággal arcul ütötte, hogy korcsnak mondják az ő Hermináját: — Korcs a tied! — A tied! Látszik a fülén! — A tiednek füle sincs ... Nem győzöm hangsúlyozni, hogy bölcsen van berendezve a világ. Azok, feledve a kutyákat, még egymásnak ugrottak volna, ha Hektor nem gondol valami mást De gondolt Rántott egy hatalmasat a pórázon, és az elszakadt. — Jaj! — sikította nagylá- nyosan a kislány, ám Hermina is gondolt valamit, rántott egy akkorát a pórázán, hogy az kicsúszott a gazdája kezéből. A két kutya egyszeriben németjuhásszá lett újra a hosszú bérházi sors után. Vágtatva tűntek el a bokrok között. — A fene! Látod mit csináltál? — Én? A tied szabadult el először... Vágtattak ők is. Gázoltak a nyírott fűben, átvágva minden tiloson, de a kutyák úgy eltűntek, mintha csodaszarvasok lettek volna a mondakincsből. Kifulladva ültek le egy padna. — Miattad van — szipogta a kislány. • — Engem úgy elvernek otthon — komorodott el végképpen a fiú ... — Mit csináljunk? — Csak várni lehet. Ültek hát. A lány csendesen sirdogált, a fiú vigasztalni akarta: — Ne félj! Visszajönnek... Csak még ... — Csak? Egy pillanatra majdnem elfelejtették a kutyáikat. A fiú szempillája valóban szép volt és a lány orra körül alig látszottak a szeplők. — Miattad jöttem pedig erre — hazudta, de hitte is, amit mond a fiú. — Te is? Sűrűsödött az este, de nem volt hűvös. — Nézd! Ott! A két kutya valóban ott bóklászott tőlük nem messze. — Összekötöm neked a pórázt. Nem is látszik. — Jó ... Mentek egymás mellett. Előttük csendesen a két megbékélt kutya. — Holnap lejössz? — Lejöhetek ... Mondat korábban többször. Bölcsen van berendezve a világ, és szép is az, ha az ember érti. Csak a két nagymama tanácstalan. Álmukban sem jut eszükbe, hogy miért szerették meg az unokáik annyira azokat a ronda kutyákat. Bartha Gábor Beszélgetés Huszti Péterrel Egy teljes óra van még hátra a függöny felgördülé- séig, de itt az öltözőben, ahol sor kerül erre a beszélgetésre, gondolatban már bizonyára a közelgő fellépés foglalkoztatja a színészt. — Az elmúlt másfél évtized alatt, mióta játszom, úgy tapasztaltam, vannak előadások, amelyek egyértelműen már előre meghatározták az egész napomat — mondja Huszti Péter. — Olyan nagy szerepekre gondolok, mint Peer Gynt, Jágó, Hamlet vagy mások. Egyetlen estén egy teljes élet! Szellemileg és fizikailag erősen igénybe vett. Ma viszont éppen ezért fura helyzetbe kerülve játszom a színpadon a Mégis kinek az élete? című darabban. Egy ágyhoz kötött, béna szobrászt alakítok, s csak a fejem és az arcom vesz részt a játékban, nincsenek mozgások vagy gesztusok. Mégis sokkal jobban kifáradok, mintha egész idő alatt szaladgálnék. — Lehet-e valamilyen módon védekezni, felkészülni az intenzív szerephatások ellen? — Ha csak tehetem, gyalog jövök be a színházba, ez jó órás sétát jelent fellépés előtt, és így sokkal inkább koncentrálok a közelgő feladatra. — Miként ébredt fel Huszti Péterben a színház iránti érdeklődés? — Családomnak nem volt semmiféle kapcsolata a színházi világgal. Arra viszont jól emlékszem — pesti születésű vagyok —, a ház körül pokrócos színházi előadásokat rendeztünk, én voltam a főszervezője. Határozottabb élményeim voltak már az általános iskolában, szavaltam ünnepélyeken. S később részt vettem a Rákóczi gimnázium — Tizenhat éve színész. Ennyi idő után értékelhető a megtett út? — Lehetséges, hogy többet hiszek a színészetről, mint ami valójában. Színész vagyok, de a pályám külsőségeivel még ma sem tudok mit kezdeni. Zavarban vagyok ennyi idő után is, ha valahol rám ismernek. Ennek nem szabadna így lennie, hiszen az emberek, úgy érzem, szeretnek. Mégis, igazán csak a színpadon érzem jól magam. De hát a színésznek a csillagokban kellene élnie. A szerepeimet illetően, mindig izgalmas feladatokat kaptam és sokat. Már főiskolás koromban is itt játszottam a Madách Színházban remek darabokban ... A sikert viszont már nem látom ilyen tisztán. Feltételezhetően öt-hat olyan szerepem volt, amivel elégedett lehetek. Igazi bukásban csak egyszer volt részem, rögtön az első — Nekem hinnem kell abban, amikor egy királyt, vagy éppen egy hóbortos lovagot, netán egy béna szobrászt alakítok. Hinnem kell a figurában, amit életre keltek. A klasszikus remekek is csak akkor szólnak hozzám, ha mögöttük ott van az engem nyugtalanító ember figurája. Nos, úgy vélem, minderre már fel lehet fűzni egy színészi pályát. Persze nem diadalmenetben.- Az eltelt 15 évet folyamatként nézem, amikor is igyekeztem minden szerepből magam kibányászva megtalálni egyéniségemet. Vívódásaim mindig a szerepekből adódtak, abból, hogy mit nem tudok megoldani. — Megismeri önmagát az ember és a színész? — Ez a pálya történetesen olyan, hogy ha figyeljük önmagunkat, sok olyasmit felfedezhetünk, amely megdöbbent bennünket. Miféle tulajdonságok lappanganak lelkünk mélyén! S miután már jó néhány drámát eljátszottam, háromféle halálnemet Shaw Pigmalion című színművében Psota Irénnel pezsgő színjátszó életében. Sokáig emlegették kitűnően sikerült Bánk bán-előadásunkat. Mindezek ellenére orvos akartam lenni. A színház iránti szeretetet belém oltotta az édesanyám, kiskoromtól fogva vitt az előadásokra. Egyszer aztán váratlanul szakadt fel belőlem: rendező leszek. Jelentkeztem is a főiskolára, de még a kapuban lebeszélt a rendezésről Vár- konyi Zoltán, aki már látott valahol fellépni. így kerültem az ő színészosztályába, és elmondhatom, sokat köszönhetek neki. A pályámat és a színházon kötődő viszonyomat ő és Ádám Ottó színházigazgató-főrendező határozták meg. fellépésemkor, még harmadéves főiskolásként. Kudarcok? Ügy fogadtam őket, ahogy kell. Hiszen egyetlen szezonban sem lehet kétszer egyformán játszani. S ha nem is kaptam visszajelzéseket, voltak szerepeim, amelyeket nem sikerült megoldanom, olykor kínszenvedés volt végigjátszanom őket. — És a Hamlet-alakitása? — A Hamlet egyértelműen negatív kritikát kapott. Ám én mégis úgy éreztem, ebben a szerepben végigjártam a mennyországot és a poklot. — Mérlegre tehető-e hál a színész pályája? szenvedve végig, ha választhatnék, csak vígjátékokban, karakterszerepekben lépnék fel. Imádom, ha nevetnek körülöttem. Ez annál is érdekesebb, mert szinte kizárólag hősszerepeket játszom. A humort isteni adománynak tekintem az életben is, a színészetben is. Engem sok mindenen átsegített. Képes vagyok magam némi öniróniával figyelni. A drámai szerepek rám sajátos módon visz- szahatnak. Hetekig, hónapokig hordom magamban egyikmásik szörnyű drámai figura mélységeit, és gyötrődöm minden este. — A felesége is színész. Befolyásolja ez a munkáját? — Rendkívül szemérmes vagyok minden szempontból. Nehezen tanulok, mások előtt semmiképpen nem. íratlan törvény otthon: nem esik szó a színházról. Ezt meghatározza a napi élet, a gyerekek. Darabokról, szerepekről, legfeljebb csak utólag beszélgetünk. — S mi az, ami a színházon túl még leköti maradék energiáit? — Tanítok a főiskolán, színészetet. Tavaly végzett egy osztályom. Rendkívül élvezem ezt a munkát. Ezenkívül szeretek úszkálni, utazgatni. Turistaként és színészként sok helyre eljutottam. Ha tehetem, sokat olvasok és van néhány dolog, amit meg szeretnék írni. Irományaim a színházi vjlág körül forognak. Azokról az emberekről szeretnék írni, akik meghatározták a pályám, Pécsi Sándorról, Kiss Manyiról és mindazokról, akiket szerettem, mert bár kezdő színész voltam, barátjukká fogadtak. És azokra is gondolok, akik itt élnek körülöttem és sokat kaptam és kapok tőlük színészként, emberként egyaránt. Szémann Béla
