Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
1981. április 19. 0 Az emlékeket nemcsak őrizni, de szétosztani is szép Ä táncosok Teri kéje A gulácsi tojásfestő Az igazi hímes: viasszal, kicével, hagymalével ...és 1946-ban, az április 4-i (elvonuláson — Gyerek? — Bár lett, lettek volna... Persze akkor az is más volt. A második háború? Én szerettem ezt a várost, ha szerényen is de megéltünk, de tudom, hogy mi pusztult abban a második háborúban. Az első bombázás után láttam az akkori Árpád utcát. Az ember azt hihette volna, hogy akkortól örök éjszaka következik... „Tele voltunk kedvvel" Nevet most Tériké néni szeme: — Meg ne mosolyogjon, de nem sokkal a háború után engem is államosítottak. No, ez annyi volt, hogy a volt trafikomban a kiskereskedelmi vállalat trafikosa lettem. — Élni, tenni, hinni... — Miben? — Nézze, fiam, én nagyon szerettem és most is szeretem az embereket, mert jók. A volt társaim, néha egy-egy hírből, vagy éppen képről rájuk is ismerek, ma a közéletben szereplő emberek. Akkor aranyos fiatalok voltak. Jó- kedvűek... — És Tériké néni? — Én, fiam, öregasszony vagyok, de befejezem. Visz- szamentem a kiskerhez. Onnan léttem aztán nyugdíjas. Apámat húsz, édesanyámat tizenhat éve eltemettem. Kopni kezdtek mellőlem az emberek, volt egy öcsém, hozzájuk mentem fel Budapestre, majd amikor ő meghalt, én kértem, hogy ide kerüljek a sóstói otthonba ... — Itt? — Mit csinálnék én már egyedül? Mindenem van, néha még úgy érzem, hogy szeTerike néni most a régi képekkel... A borítékra írt cím kedves volt, ha pontatlan is. Tarosa Lajosné — hajdani népi táncosok figyelem! — Tériké néni a régi szerkesztőségre emlékszik, na meg Farkas Pali bácsira (ezt is írhatom így), a hajdani „jóhoz szövetségesre”, az újságíróra. — Nyolcvanhat éves múltam. Lassan elmegyek ... — Ráérünk arra még! — Rá! Ki akarna menni még? Hanem a képek: azokat valahová hagyni kell. Tudja fiam, a második világháború után nagy évek voltak azok. Nehezek, persze, hogy nehezek. De fiatal volt a világ. És nehéz sors után is telekacagta körülöttem a csöndet... — A nehéz sors, Tériké néni? — ötéves koromban félárva maradtam. Lett aztán egy nagyszerű ember, a második apám. A mi korosztályunknak két nagy háború jutott, 1918-ban mentem férjhez, Borsa, Poroszló, Mátészalka, Nyíregyháza ... Forgalmista volt a férjem, MÁV- os az apám ... Törik a történet íve, Julika nővér jön, és neki is látnia kell az 1945 után készült képeket. Julika szemüveget tesz fel, mert nemcsak az idősek öregednek ... „Én itt vagyok középen..." — Én itt vagyok, pontosan a közepén a képnek ... Nem perdül a rokka, és bizony szakadós a szál, de azért visszatalálunk a volthoz. : r- Nyíregyháza? 1922-ben lett ""otthonunk éz a Város, szüleim és a férjem után. Mostohaapám MÁV-szertár- nok, a férjem vasutas volt. Forgalmista. Sportolt. Birkózott. Tüdővészben halt meg 1928-ban. Akkor kaptunk egy trafikot, mert élni kellett... Akkor úgy mondták, a trafik osztályra kerültem... — És a képek? — Ó, azok mind ezután lettek. Annyi baj, félelem, törődés után, mintha az isten vette volna a tenyerére a megmaradt életet. Tele voltak az emberek örömmel. _ •> — Tényleg tele voltunk, fiam, kedvvel. Hozzám, ha bejött egy szép lány a trafikba, én már csak azt néztem, hogy milyen táncos lehetne abból ... — Lett? — Lettek hát. Sokan. A „kiskertől” egy káderiskola után átkerültem az MSZT (Magyar Szovjet Társaság) kultúrfelelősének. No, akkor aztán jártuk a megyét, a várost ... Van is kép az iskolában __ — Mit kellett tanulni? retnek is. Tudja van egy építőbrigád, azok szoktak meglátogatni ... Amíg bírtam, kézimunkáztam, kötöttem, most már csak olvasok, mert remeg a kezem. Elmentek a hajdani társak — A hajdani társak? — Meghaltak, elmentek, és el is felejtették az embert. Ezt nem panaszként mondom, nem baj ez, ilyen az élet rendje. Jön a brigád, és én várom őket. Talán jennek most húsvétkor is. A képeket is csak azért küldtem el, mert... Törten marad a mondat. Kérdezem: — Mert? ... — Mi elmegyünk lassan. És akinek szép emléke van, az ne vigye magával, hiszen az emlékeket nemcsak őrizni, hanem szétosztani is szép. Hát ezért. Érti? Ügy gondolom, hogy értem. Bartha Gábor A nyúl, mintha csak sejtette volna, hogy húsvét dolgában járunk, kiült az út szélére. Kétszer is kiszállított a kocsiból, lefényképezni mégsem hagyta magát. Essen hát helyette is inkább szó a hí- mesekről! özv. Kertai Dáni- elné idestova ötven esztendeje festi a tojásokat Gulácson. Hogyan? A két-háromszáz tojást már napokkal előtte kezdi gyűjteni.- Festéket hagymaléből készít, s nagypénteken nekilát. Kicét a fia készít, ha kell. Cipőkrémes dobozból hajlít varrótűre vékonyka csövet. Az egy-két centis darabot aztán egy kézrevaló fapálcika végére keresztbe ráerősíti. Kell még egy kevés méhviasz és jöhetnek a tojások. A folyósra melegített viaszba mártott kicével kerülnek a minták a tojásra. Egyszerű az egész. Látszólag. Mert sokat gyakorolja, százféle mintát hordjon a fejében, aki a tojásfestésre vállalkozik. A viasz pillanat alatt dermed, s mire rajzolna vele az ember, már újra márthatja a kicét. A „megírt” tojások a hagymalébe kerülnek. A sárgás- óarany színű hímesekről aztán már csak a viaszt kell leszedni. Helyén fehéren ott a minta, hiszen a viasz alatti részt nem érte el a hagymalé! Húsvét másnapján pedig jöhetnek a locsolók. Tarisznyával, csuporral, vízipuskával. Előbbi a hímeseknek, utóbbi a locsolóvíznek. A bodzából gyártott vízipuskát a csuporból lehetett tölteni. Nem mindenki használta persze a 20—30 centis kóedugaty- tyús „fegyvert”, a vödrös locsolásnak pedig nemegyszer lett szomorú vége Gulácson is. A lány megfázott, s a tüdőgyulladást 50—60 éve ritkán sikerült meggyógyítani. Jobban örültek hát a vízipuskának, még inkább a locsolóversnek: Tegnapelőtt láttam a néném kakasát, Hogy megpetélte sárgagatyás tyúkját, Adja nekem néném annak a tojását, Bécsbe leszek diák megküldöm az árát. Hányféleképpen hangzott a rigmus, az falunként változott. Éppúgy, mint a hímesek mintája. Egyik helyen borotvával karcoltak a festékre, másutt petrezselyem nyoma volt a dísz. A berzsennyel festett tojás piros volt, ha tovább hagyták rajta a levelet, fekete lett. A gulácsi tojásfestő, Irma néni mindig viasszal hímezett. Erre tanította lányát, ezt tanulja a három unoka, s most már a két dédunoka is. Nagypénteken együtt látnak neki tojást írni az egyre több locsolónak — kicével. Cs. Cs. m Irma néni két-háromszáz tojást is „hímez” húsvétra. (Bojár Sándor (elv.) M ár zöldültek a bokrok, a nyírfa filléres leveleit rezgette a szél és friss füvet legelt a tehén az árok partján. Mi a tejesvesszőből fűzfasípot készítettünk. Levágtuk a vesszőt, a bicska nyelével körbeve- regettük a nedvdús ágacska bőrét, és lehúztuk. Vékonyan szólt a síp, de szólt. A tavasznak azért mi teljes szívünkből mégsem örültünk. Beteg volt anyánk. Nagyon, nagyon meggyötörte a baja, epét hányt, gyenge volt és fehér, mint a húsvétra meszelt fal. Ekkor történt, hogy egyik hajnalon kopogtak a konyhaablakon. Tudtuk, ismerős vert fel bennünket, mert nem ugatta meg a kutya. Apánk nyitotta meg az ajtót, aki amúgy is kelőben volt már a jószágetetéshez. Ki jött be? Az, akit minden évben egyszer ha láttunk, hiszen három községgel arrébb, tőlünk 18 kilométerre lakott. Bejött Erzsi nénénk és a jó reggelt után anyánkra szólt: — Beteg vagy Eszterünk? — Az vagyok, Erzsikénk. — Mid fáj Eszterünk? — Az epém Erzsink. Görcseim vannak és nem marad bennem étek. — Szegény Eszterünk, szakasztott úgy vagy, mint én. Nekem is fáj. Nekem is görcsöl, de én nem heverhetek. Mit szedsz Eszterünk? Anyánk mutatta a konyhaasztalon az üvegcsében lévő piros, zöld és fehér pirulákat. Erzsi nénénk kézHúsvéti vakáció bevette, forgatta, nézegette, majd megkérdezte: — És használ, Eszterünk? — Asziszem igen. Hiszen már egy hete van rajtam ez az átok. Lassan lekopik rólam. Ma már mosnom is kell, az este beáztattam. Erzsi nénénk eközben kivette kosarából a háziszőttes asztalkendőt, elénk tárta a kőttes kalácsok garmadát. Túrós táskát, diós és mákos beiglit, aminek mi mohón nekiestünk. Meglágyult tekintettel suhintott ránk messziről jött nagynénénk. Sóhajtott egy öblöset és ci- helődni kezdett. — Akkor én megyek, Eszterünk. Láttalak, hát megnyugodott a szívem. Ezeket a pirulákat meg elviszem. Tudod, én nem érek rá doktorokhoz járni és szakajsz- tott az a bajom, mint neked. Nagynénénk beseperte a pirulákat, karjára kapta a kosarát és olyan gyorsan hagyta el a házat, ahogyan jött. Apánk behozta a tele rocskát és amint szűrte a tejet, megkérdezte: — Erzsikénk? Kórusban mondtuk, hogy hazament, de hozott ám jó sok kalácsot... E ltelt egy év. Húsvé- tolni mentünk Erzsi nénémhez. Apánk szekérre pakolta az egész családot és a kétéves csikók, hámhoz még alig szokottan, röpítettek bennünket át három falu határán. Mi mar az udvaron játszottunk, amikor kiáradt hozzánk szüléink hangos kacagása. Csődültünk be a vígságot látni, az öröm okát tudni. Meg is tudtam, mi történt. Erzsi nénénk megverte a gyógyszerész urat. Akkor esett ez, hogy tőlünk hazament és napok múltán elfogyott az orvosság. Beszedte a pirulákat, elment hát újat kérni. Kérdezte a gyógyszerész: — Mit kér Csugrainé? — Tudom én azt, gyógyszerész úr. — Hát ha tudja, kérje! Erzsi néném nézte a polcokon a tégelyeket, üvegcséket) de nem látott ott se pirosat, se kéket. — Várok egy kicsit gyógyszerész úr — mondta — és meghúzódott a pálmafák mellett. Aztán, ha jött valaki, a pult mellett termett, nézte, hogy mit kap, mit vesz. Nagysokára sikerült meglátnia azt, amire vágyott. Színes tablettákat rakott egy beteg elé a gyógyszerész. Ez az! — csillant meg nagynéném szeme, de azért ami biztos, biztos, rákérdezett a szenvedőre: — Mije fáj lelkem? — Jaj néném, az epém! — Na látja gyógyszerész úr! Ez kell nekem, ezt tessék adni. — Nem tehetem, Csugrainé. Ilyet én csak vényre adhatok. Méreg. — Micsoda?! Velem ne passziózzon a gyógyszerész úr, mert kirázom a gatyájából. Nekem a pénzemért azt adjon, amit akarok! A gyógyszerész nem adott. Csak később. Nagyon későn. Akkor adta a pirosat és kéket, apaikor már sántított, amikor már fájlalta a fejét és az oldalbordáit és reszketett a keze. A kis asztal — amin előtte vizeskancsó és a poharak álltak — szóval az a kis asztal teljesen tönkrement. Ripityára tört a gyógyszerészen. Hát azért nevettek szüléink. Ezért tolódott ki a húsvéti vakációnk a rokonoknál, mert a két csikónak meg kellett tanulniuk szántani. A nagybátyám két ökre elment a perre, a kártérítésre, a tiri-tarka gyógyszerekre. Mr ezt egy cseppet sem bántuk. Már fészkelt a vadkacsa, a bíbic, szedtük a tojásokat és magas akácfákon raboltuk a szarkafészkeket. Erzsi nénénk feszt sütötte a kőttes kalácsokat és nagybátyánk a vadorzásra tanított, hurokkal fogva a vadnyu- lakat, fácánokat. Jó húsvét volt, kellemes vakáció ... Seres Ernő _____I KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
