Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. április 19. Kedves ismeretlen! Amikor tollat fogott, úgy tartotta jónak, hogy ne árulja el kilétét. „Nem akarjuk, hogy az igazság miatt a bunkók ránkszálljanak” — írja, amikor ön szerint fontos kérdéseket vet fel. Sietek előrebocsátani, hogy a téma valóban fontos, amennyiben a falusi állattartók kedvéről, lehetőségeiről ír. Igaz, ön rögtön többesszámban beszél, de engedje meg, hogy csak a szerény magánvéleményemet fejtsem ki egyes nézeteivel kapcsolatban. A levél lényege ugyanis egy híresztelésen alapul, amely szerint amelni fogják a benzin árát, s ön már pontos dátumot is tud. A félelme, hogy így drága lesz autón elhozni a tápot, az utánfutóval a vásárokat járni, újabb sertéseket venni, eladni. Csodálkozom a tájékozottságán, s azon, hogy ennek ellenére az újság segítségét kéri. Én sem pontos dátummal, sem árral, sem más effélével nem tudok rendelkezésére állni. Mi több, — talán eretnek kijelentésnek hangzik —, azzal sem értek egyet, hogy most és mindörökké fagyasszuk be az árakat. Ne haragudjon, ha megkérem egy kis közös meditálásra. Induljunk ki abból, hogy hazánk Európa szívében a kisebb országok közé tartozik. Nézzünk körül, vegyünk kézbe bármilyen szerszámot, használati cikket. Látjuk, hogy annak az elkészítéséhez szűkebb hazánkban nem minden nyersanyag található meg. Ha ezt észrevesszük, akkor arra is rájövünk, hogy a hiányzó anyagokat valahonnan be kell szerezni. Már csak egy lépés annak a felismerése, hogy ezekért az anyagokért fizetni is kell, mégpedig áruval. Olyan cseréről van tehát szó, ahol az esetek többségében nem mi diktálunk. Rá kellett jönni arra is, hogy a világon található nyersanyagok mennyisége véges. Egyre költségesebb a kitermelésük, s természetes, hogy akik ezt végzik, egyre magasabb árat kérnek érte. Vagyis ha más nem, akkor már ez ellentmond az Ön „megnyugvási” elvének. Hallom a következő kérdését: hol van akkor a szocialista árucsere előnye? Ha csak az energiahordozókat nézzük, sikkor máris kézenfekvő a válasz: a biztonságban. A Szovjetunióból olcsóbban és garantáltan kapjuk a legfontosabb nyersanyagot. De ugyanígy említhetném mezőgazdasági termékeink biztos piacát. E rövid kis közgazdasági eszmefuttatás után térek vissza a levelére. Ügy hiszem, hogy ön és sertéstartó ismerősei igencsak kiszámolják a költségeket, tudják, mi éri meg, s mi nem. Elképzelem, hogy a nagyüzem segítségével összegyűjtik adott napon az állatokat. Ugyanígy van rá példa, hogy a takarmányt házhoz viszik, s más szolgáltatásokat nyújtanak. Ennek az eredménye pedig kettős: jól jár ön, mert kevesebbe kerül a hizlalás, de jól jár a vállalat is, mert neki sem kell többet fizetnie, mi több, végül újfent Ön jár jól, mert az árakat nem terhelik olyan költségek, amelyek miatt azokat emelni kellene. Ezt a körforgást szinte minden terméknél, az élet minden területén tetten lehet érni. Viszont azt is könnyű belátni, hogy tisztességesen akkor lehet jobb árat — ha úgy tetszik magasabb árat — elérni, ha többet is adunk. Ha csak a sertéshizlalásnál maradunk, akkor több húst és kevesebb zsírt, de ugyanígy lehetne sorolni a minőségi követelményeket bármely terméknél. Megváltozott környezetünkben nem az esetleges áremelkedésektől kell félni. Sokkal inkább abban látom a magam és az ön megnyugtatását, hogy a drágább nyersanyagért mi is drágábbnak ítélt, többet „tudó” terméket adjunk cserébe. A többi között éppen a magyar mező- gazdaság értékes termékeit — ami sokunk között az ön „asztala” is. • S végezetül: higgye el, nem olyan kényes kérdések ezek, amelyekről ne lehetne nyíltan beszélni. Nem érdemes a névtelenség homályába burkolózni, mert nálunk senki* sem akar „rászállni” az emberekre, hanem meggyőzni akarja őket a helyes célok érdekében. Kiss Ilona főiskolai adjunktussal az ízlésnevelésről A Napjainkban az életmód- és életforma- ~ kutatásoknál gyakran találkozunk az ízlés fogalmával. Ön ízlésneveléssel is foglalkozik. Volna kedve erről beszélgetni? — Hogyne, nagyon szívesen. • A Akkor hadd mutassam be olvasóinknak: ^ ön a nyíregyházi tanárképző főiskola, illetve az MSZMP megyei oktatási igazgatóságának filozófia-oktatója. Ezen belül mi a szakterülete, s mi az, ami különösen érdekli? — Elsősorban etikával és esztétikával foglalkozom, közelebbről oktatás-módszertani kérdések érdekelnek, A Beszélgetésünkben a marxizmus, vagy a v filozófia igen elvont kategóriái és mindennapi életünk jelenségei találkoznak. Konkrétan hol helyezkedik el az ízlés a filozófia tudományában? — Az esztétikai vizsgálódások témakörébe tartozik. A Gyakran mondjuk, hogy X-nek, vagy w Y-nak nincs ízlése. Helyes ez a kifeje~ - no zes? — Egyáltalán nem helyes, mivel ízlése mindenkinek van. Legfeljebb jó ízlésről, vagy rossz ízlésről beszélhetünk. A Akkor most határozzuk meg: mi az íz- w lés? — A köznyelv azt mondja: ízlések és pofonok különbözőek. Valóbein nincs előírt, úgynevezett sztenderdízlés. A tudományos meghatározás szerint az ízlés az egyén olyan műveleti rendszere, melyben- elválasztja az alkotások sorában az értékest az értéktelentől, illetve választását a tetszik—nem tetszik élménye kíséri, s mint ilyen, a választás szubjektív. Ebből a választás a legfontosabb, ily módon az ízlés társadalmi termék, társadalomhoz kötött. — Ehhez a meghatározáshoz mindjárt előítéletek egész sorát kellene megfogalmaznom, illetve eloszlatnom. Alapvetően azt kell leszögezni, hogy az ízlés nem csak szemléletbeli jelenség, hanem társadalmi termék, társadalomhoz kötött, a világtörténelmi folya-, mat „munkája”. Bizonyos történelmi korok,- társadalmi viszonyok termelték ki. Szívesen tekintik az ízlést a lelki élet adottságának, képességnek, hajlamnak, az ember egyik olyan többletének, ami még örökölhető is. Ezzel a szemlélettel az ízlést értékmérő képességnek tételezik fel, s ebből az következik, hogy aki egy magasabbrendű művészeti alkotást képes élvezni, arra azt mondják: van ízlése, aki viszont nem, annak alacsony szintű az ízlése. Egész sor dolog ellentmond ennek. De vegyük csak a történelmi korokat. Változó korok változó ízlést mutatnak, sőt, egy koron belül is más-más társadalmi csoporthoz tartozó embereknek másféle ízlésük lehet. — Szögezzük le: ízlés — illetve ízlésprobléma két különböző fogalom. Mert ha például a görögséget vesszük, nekik még nem volt ízlésproblémájuk, de ki merné állítani, hogy nem volt ízlésük? Viszont abban a zárt közösségben az ízlésmodell a közösség által megrendelt eszmériyeket, ízlést fejezte ki, másfajta műalkotás nem is volt, tehát fel sem merült a választás lehetősége. Vagy egy másik példa: egy szín — a bíbor. Voltak bizonyos történelmi korok, amikor senkinek nem jutott eszébe, hogy bíbor szín legyen az ízlése, mert magát a színt lefoglalta az egyházi, vagy a királyi bíbor. ^ Mióta beszélhetünk ízlésproblémáról? — A polgári társadalom megjelenése óta, illetve a művészeti alkotások tömegtermelésének kezdetétől, a XVIII. századtól. Marx szavait kölcsönvéve: amikor az egyén, a polgár leszakad a „közösség köldökzsinórjáról”, azaz kialakul a modern egyén, a személyiség, a másik oldalon viszont a műalkotások nagy tömege jelenik meg. Itt, az egyén és a mű találkozási pontján ragadható meg az ízlés problémája. A Váltsuk most aprópénzre, amiről.eddig beszéltünk. Napjaink ízléséről nagyszabású, négy évet átfogó felmérés készült nemrégiben. Mit mutatnak az adatok, milyen az ízlés szerkezete ma hazánkban? — Az MSZMP KB agitációs és propaganda bizottságának ajánlása alapján négy évet átfogó vizsgálatot végeztek; a szocialista tudat fejlődését kutatták, ezen belül az ízlés a műveltség egyik mutatója volt. — A munkások műveltségi szerkezetében három típust különböztetett meg a vizsgálat. Az elsőbe a zömmel betanított és segédmunkásokból álló csoport sorolható. Itt az ízlés a következő képet mutatja: leggyakrabban a munkához és az életformához kötött az ízlés, elsősorban a magánélet világát érinti, középpontjában a tévé áll. Életmódjukban elsődleges az anyagi javak megszerzése. Itt mindjárt utalnék az általános iskola funkciójára, arra, hogy ad-e az iskola elegendő alapot az aktív művelődési igény kialakítására? Nem ad. A másik csoportnál, a kvalifikált és az érettségizett szakmunkásoknál észrevehető a középiskola szerepe: sokkal nyitottabbak és aktívabbak a kulturális értékek és a társadalmi élet iránt. — Az értelmiségen belül két csoportot emelnék ki — megjegyezve, hogy az értelmiség ízlésszerkezete a legsokrétűbb, viszont itt más ízlésproblémák vannak. Például a műalkotásokhoz való aktív viszonyukat olyan probléma kís'éri, mint hogy bizonyos műalkotásokat — például a klasszikusokat, vagy a nyugatiakat — sokkal pozitívabban fogadnak, mint például a modern, vagy a mai magyar kultúra alkotásait. Kiemelném itt a technicista szemléletű értelmiségi csoportot — ide tartoznak a műszakiak, vagy a szakmá- - jukba beburkólózó pedagógusok. S van még egy érdekes csoport: a sznoboké. Hogy ez miért veszélyes? Mert a választás mögött nincs valóságos azonosulási tartalom, egyik azt nézi, mit tesz a másik, X azért jár hangversenyre, mert Y is jár. — Nagyon érdekes, amit a vizsgálat a parasztság tudati fejlődéséről megállapít. Felbomlott a hagyományos, zárt kultúra, új művelődési szokások alakultak ki, de ezek a régi sémákba épültek be. Ügy, hogy közben hiányoznak az új értékek. És itt megint hivatkozhatnék az oktató-nevelő munka egyoldalú, magas művészet-centrikusságára, amely megtanítja a Petőfi-verset, de nem ad készséget arra, hogy a közvetlen tárgyi világot hogyan formálhatja az ember értékessé. A Egyáltalán: megtanulható, vagy tanítha- w tó az ízlés? — Igen. tanulható, azaz elsajátítható, egészen kicsi gyermekkortól kezdve. Az első nevelési színtérbek tehát a családnak kellene lennie, a továbbiakban pedig az oktatási intézményekre várna nagy szerep, illetve a környezetre, s az emberek egymásrahatására. A Vegyük most az oktatási intézményeket: ^ tudtommal ízlésnevelést semmilyen iskolában nem tanítanak. — Ezen a címen nem. Általában minden iskolában — az általánostól a felsőoktatásig — az egyes tantárgyak keretében foglalkoznak ugyan ízlésneveléssel, de ez. erősen le~ szűkül az irodalmi, vagy művészeti alkotások elemzésére. A” legalaposabb ízlésnevelést az óvodában kapja a gyermek, ahol a készségek fejlesztésére még van elegendő idő, illetve lehetőség a különféle foglalkozásokon — például bábozás, környezetünk, ének-zene, stb. A Ügy tűnik, az óvoda az első és egyben w az utolsó intézményes állomása az ízlés fejlesztésének. — Teljesen osztom ezt a véleményt, azzal, hogy ez az első és utolsó helyes állomás. A Mi ennek a nevelési hiányosságnak a w legnagyobb veszélye? — Az, hogy az iskolai oktató-nevelő munka túlságosan is magas művészet-, vagy irodalomközpontú ízlésmodellt állít követendőnek. Nem az a baj, hogy a Petőfi-verset kell megtanulni, hanem az, hogy az oktatás mit nem vesz figyelembe. Azt, hogy az emberek nagy többségének napi ízlésproblémájában, választásában nem arra lesz szüksége, hogyan rímelnek a verssorok, hanem arra, hogyan rendezze be a lakását. Az oktatás struktúrája erre nem alkalmas és ezért véletlenszerű modellek lesznek a követendő példáiéi A Milyen területeken jelentkeznek min- ^ dennapi életünkben az ízlés problémái? — Közvetlen környezetünkön, a lakáson kívül az utcán, a munkahelyen, a közösségi helyeken, a közutakon, az országban. Ide tartozik, hogy van-e kép a lakásom falán — és mi az; hogy milyen színvonalú egy étterem; hogy milyen tiszta az ország. Ha rendszeresen takarítanának azok, akiknek ez a feladatuk, bizonnyal kevesebben vétenének a közízlés ellen. De egy telezsúfolt szemétkosár, vagy egy szemetes utca láttán nyugodt szívvel eldobjuk a szemetet, a csikket. Sőt, a megszokás természetéből adódóan még másnap is — bár közben takarítottak. Csak az a megoldás, ha rendszeresen megteremtik a környezet tisztaságát — és ezzel is jó ízlésre nevelnek azok, akiknek ez hivatalból feladatuk. — Nagyon érdekes terület: ízléses viselkedés ember — és ember között. Az emberi kapcsolatokban elsősorban az etikai-erkölcsi emgítélés az uralkodó, azaz a magatartás, a viselkedés. Ha kimentek valakit egy égő házból, nem nézem, hogy közben ízlésesen viselkedem-e? De vannak -a magatartásnak olyan szférái, amikor ízlésbeli problémák is adódnak, például az intim kapcsolatoknak a szemlélők számára kínos megnyilvánulásai — ha mondjuk egy szerelmespár csókolódzik az utcán, a buszon — vagy az alkoholista megbotránkoztató viselkedése. A A leggyakrabban talán öltözködésünk- ^ kel kapcsolatban hangzik el: ízléses, vagy ízléstelen. Mi a helyzet az ízléssel öltözködésünk divatjában? — Amikor a ruházkodás még nem volt ízlésprobléma, az öltözködés sem volt az. Egy jobbágynak eszébe nem jutott, hogy lehet ékszere is. Amikor Marlene Dietrich először jelent meg hosszúnadrágban, vagy Chanel asszony a kosztümjében, akkor az életvitel más területein is forradalmi változások következtek be. A szegekkel kivert cowboy- nadrág nem divatból keletkezett, hanem egy funkciót érvényesített, tudniillik azt, hogy az amerikai farmernek időtálló, kopásbíró, jó anyagra Volt szüksége. Ma ennek a funkciónak nincs semmi értéke — csak divat. A Es az Elfújta a szél, meg hasonló regé- ^ nyék, vagy a vadnyugati életet bemutató westernek ma miért tetszenek nagy tömegnek? — Az Elfújta á szél-t én szívem szerint boltban árusítanám, mert akkor nem volna olyan vonzó, ha hivatalos úton hozzá lehetne jutni. Ami pedig a vadnyugati filmeket illeti, azok mögött egy nagyon érdekes jelenség áll. Azért tetszik a nézők nagy tömegének, mert szereplőivel jobban azonosulnak, mint mondjuk egy mai magyar film szereplőivel. Mégpedig azért, mert ezeknek a filmeknek van egy számukra jobban elfogadható értékrendjük: az egyik, hogy az igazság rriindig győz, a másik pedig, hogy a beosztott mindig megmondja véleményét a főnöknek — mondjuk a seriffnek, s ezt a véleményt a főnök nem torolja meg. Az a világ egy demokratikusabb intézményi rendszert sugall a nézőnek. A Ízlés és értékrend között mi tehát a kap- ^ csolat? — Egy értékrend van: hogy az ízlés azonos legyen a fennálló társadalom értékrend- szerével, túl az esztétikai értékeken. Osztály- társadalmunkban az uralkodó osztály érdeke-" it igazoló értékek elfogadásán van a hangsúly, az az ízléses, ha az egyén azt választja. A Az egyik lényeges ízlésprobléma: a w giccs. Mi a véleménye a giccses ízlésről? pi—JJrcöl nem szívesen beszélek, - mert ,rie?b a ^Szakterületéin,- de a ■ giccs. -> bizonyos pontokon valóban’ kapcsolódik az ízlésneve- léshez. A művészeti alkotásokban jelentkező tömegtermelés ugyanis az értékek olyan fajta skáláját hozta létre az egészen magasren- dűektől a kevésbé értékeseken át egészen az értéktelenig, melyben mindenféle előfordul. Miután az egyénnek választania kell, s választásában meghatározó szerepet játszik az életmód, a gondolkodás, s mert az egyénnek az tetszik, a giccset is választhatja. A giccs — tulajdonképpen ízléstelen. De ez is választható, s vele jár, hogy hozzátartoznak egyének, akik igénylik a giccset. A Napjaink egyik nagy ízlésproblémája: w miért van szakadék az úgynevezett magas művészeti és a köznapi ízlés között? Gyakran hallani: ha csupa ízléses holmit engednének gyártani, nem lehetne gics- cseshez, ízléstelenhez hozzájutni. Lehet-e intézményesen ily módon formálni az ízlést? — Erre hadd mondjak egy példát. Lenin, aki végképp nem kedvelte Majakovszkijt, ugyanis a kedvence Tolsztoj volt, mégis legyőzte a saját ízlését, azaz, nem akarta a maga ízlését másokra erőltetni. Azt írta Lunacsarszkijnak egyik levelében, hogy vigyázzon, ne legyen ízlésdiktátor! Művelődéspolitikánk koncepciójára tehát az a jellemző, hogy nem erőltet rá nagy tömegekre egyetlen helyesnek vélt, vagy ítélt modellt. Napjaink művelődéspolitikája érzékeli a két szint közötti különbséget, s a koncepció kialakításánál ezt figyelembe veszi. A Demokrácia és kultúra című kötet egyik tanulmányában Pozsgay Imre művelődési miniszter arról beszél, milyen különbség van „az elért kulturális igényszint és a valóságos, de szunnyadó kulturális szükséglet között.” Az volna tehát a valóságos, ami még 'fir szunnyad? Vasárnapi ^NTERJÚ — Pontosabban: az a valóságos szükséglet, ami megfelel a társadalmi viszonyoknak, azaz: a szocialista társadalomnak megfelelő szocialista kultúra. A társadalmi szerkezet sokoldalúsága, tagoltsága ezt a kultúrát is sokoldalúvá, differenciálttá teszi, semmiképpen nem mutatja homogénnek. A Végül mindennek összegzése: miért van szüksége az embernek ízlésre? — Nem mondható, hogy az embernek ízlésre szüksége van, hanem azt mondhatjuk: az embernek van jó ízlése, vagy rossz ízlése. Mert az ember erkölcsi, politikai, munkát végző, tehát mindösszesen társadalmi lény, s az, ami megkülönbözteti a valóság más je.- lenségeitől — Marxot idézve —: az ember úgy tud termelni, hogy mindenütt a benne rejlő mértéket tudja alkalmazni, „az ember ezért a szépség törvényei szerint is alakít” Ebben az értelemben tartozik tehát az ízlés az ember lényegéhez. £ Köszönöm az interjút. Baraksó Erzsébet
