Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-08 / 57. szám

1981. március 8. o Mácsai-kiállítás a nyírbátori múzeumban Kiss Lajos múzeumigazgató Ki volt Kiss Lajos? Egyre kevesebben vannak Nyíregy­házán, akik személyesen is ismerték a magyar néprajz- tudomány „szögény embö- rét”, s még kevesebben, akik ismerik azt o 36 esztendős munkát, amelyet kezdetben a vármegyeháza, majd az Egy­ház utcai múzeumépület fa­lai között Kiss Lajos végzett. Ügy tűnik, mintha a nagyne­vű előd, az általa is nagyra- becsült mester, Jósa András életműve elfeledtette volna a nem kevésbé híres tanít­ványt, az akkor már Jósa ne­vét viselő intézmény harma­dik igazgatóját, a megyei könyvtár jogelődjének meg­teremtőjét. Igaz, mi nyíregy­háziak is mulasztást követ­tünk el abban, hogy nem ala­kult ki Kiss Lajosnak olyan kultusza, mint amilyent szü- ■ lővárosa, Hódmezővásárhely még életében megteremtett, s melyet 1965-ben bekövetke­zett halála után is melegen ápol: nem viseli utca s in­tézmény a nevét, de még szo­cialista brigádok sem tartják névadójuknak. Pedig kevés néprajzos tett oly sokat az alföldi szegény ember és sze­gény asszony megismerteté­séért, mint ő — éppen a két világháború közötti eszten­dőkben, amikor bátor kiállás volt a fennálló társadalmi rend ellen maga a témavá­lasztás is. Ki volt tehát Kiss Lajos, akinek születése — 1881. III. 13. — századik évfordulójá­ról megemlékeznek a hírköz­lő szervek, legfontosabb mű­veit ismételten kiadják, s akiről Hódmezővásárhelyen 1981. júniusában háromna­pos tudományos emlékülésen hangzanak majd el a meg­emlékezések? Mindenekelőtt a nyíregyházi múzeumnak három évtizeden át egysze­mélyes mindenese, néprajzi gyűjteményének, képtárának létrehozója, Jósa András életművének hűséges folyta­tója, o magyar múzeumtörté­net egyik kimagasló képvise­lője. Nyíregyházára kerülé­sét egy véletlennek köszön­hette: a hatvani vasútállo­más restijében 1912. október 27-én a 77 éves Jósa András­sal Budapestre utazó Mihalik Józsefnek, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfel­ügyelősége előadójának jutott eszébe a hódmezővásárhelyi köpcös fiatalember neve. Tudta róla, hogy szorgalmá­val hervadhatatlan érdeme­ket szerzett a hódmezővásár­helyi múzeum alapításában, s hogy az alföldi népéletnek máris jónevű ismerője, de tudta azt is, hogy Hódmező­vásárhely városa négy fize­tetten esztendő után mind­össze évi 400 koronával ho­norálja Kiss Lajos ügybuz­galmát. Ez az összeg pedig, ahogy mondani szokták, az éhen- haláshoz sok, a megélhetés­hez viszont édeskevés. Nyír­egyházán viszont utódra volt szükség, s Jósa hivatali te­kintélyével ki is vívta, hogy a vármegye évi 2600 koronás javadalmat, 700 korona lak­bért szavazzon meg az utód­nak. Kiss Lajos örömmel vette a meghívást, s a meg­bízatást is, amely Mihalikék részéről a néprajzi gyűjte­mény megteremtésére szólt. Még hat esztendeig dolgozott együtt a mester és tanítvány; Jósa egész megyét átfogó osztatlan tekintélye segítette A Szegény ember élete című, Nyíregyházán írott könyve első kiadásának borítója. Kiss Lajost meggyökereztet­ni a nyíri homokon, bevezet­te az ásatási technikába, megismertette vele az egész, egy-két történelmi relikviá­tól eltekintve csak régészeti emlékekből álló múzeumi anyagot. Cserébe viszont Kiss Lajos szorgalmas famulus- ként készítette az ásatások sírrajzait, rajzolta a nyíri föld világhírű bronzleleteit, rendezte a múzeum szak- könyvtárát, s látogathatóvá tette a vármegyeház két ki­sebb, s egy nagyobb szobájá­ban található Szabolcsvár- megyei Múzeumot. Jósa András 1918-ban be­következett halála után Kiss Lajos, bármekkora ambíció­val is lépett a „csodadok­tor” örökébe, csak lassan va­lósíthatta meg elképzeléseit. Neki is, mint elődjének és utódjának, egy kétfejű sár­kánnyal kellett az elkövetke­zendő harminc esztendő alatt megbirkóznia: az önálló mú­Kiss Lajos-emlékszoba a vásárhelyi Tornyai Múzeumban. zeumépület és a szükséges anyagiak hiányával. Az 1918. után néprajzi, majd képző- művészeti anyaggal is gyara­podó múzeumi tárgyak meg­felelő elhelyezésére csak tíz esztendővel később, 1928-ban került sor, amikor elkészült a vármegyeházat az Egyház utca felől lezáró új szárny; ennek földszinti nagytermét, valamint 5 szobáját kapta meg az 1918. óta Szabolcs vármegyei Jósa Mú­zeum nevet viselő intézmény. De időközben — még 1922- ben — létrehozott vármegyei könyvtár rendezése, gyarapí­tása és -kölcsönzése is Kiss Lajos feladatává vált ugyan­ebben az épületben. A Jósa múzeum a várme­gye tulajdonát képezve, an­nak anyagi támogatásával működött. De az alkalman­ként megszavazott támoga­tás — ez a rendszertelen és értékben jelentéktelen összeg — tervszerű munkát nem tett lehetővé. Változás csak 1932-ben történt, amikor az Országos Magyar Gyűjte­ményegyetem minisztériumi alapból évi 409 pengő állam-e segélyben részesítette a Jósa múzeumot. Ilyen körülmények között történt meg a múzeum nép­rajzi gyűjteményének meg­teremtése, a képtár törzs­anyagának Összehozása. A semmiből megalapozott nép­rajzi gyűjtemény Kiss Lajos távozásakor 2297 darabot számlált, a mainak kb. 1/5- ét tette ki, s ebben a gyara­podásban nem kis szerepe volt a múzeumot szerető ta­nítók, református lelkészek, iparosok, s egy-két értelmi­ségi buzgalmának, kiket Kiss Lajos nyert meg a múzeum­ügynek. A képzőművészeti gyűjte­mény gondolata vásárhelyi élmények hatására született meg. A vásárhelyi művészek­kel, élükön Tornyai Jánossal való barátsága Nyíregyházán sem szakadt meg, s az ő anyagi támogatásuk révén hozta létre 1921-ben a kép­zőművészeti gyűjteményt. Ekkor a vármegye egyszeri támogatásából, tehát vásár­lásból és a művészek ajándé­kaképp 51 alkotás került a múzeum tulajdonába, köztük Tornyai-, Rudnay-képek, de nem lévén állandó forrás, a gyarapodás is elapadt. A múzeum ekkor már vi­lághíres régészeti gyűjtemé­nyének is méltó gondozója volt Kiss Lajos. Működé­se három évtizede alatt ke­rült a múzeumba számos későbronzkori—koravaskori kincslelet, például az ófehér­tói; honfoglalás kori temetők anyaga Eperjeskéröl, Tisza- bercelről, Tiszalökről; a gesz- terédi nemzetségfői sír arany- szablyája és aranyai stb. Amíg a régészeti gyűjtemény Jósa halálakor 6950 darabot tett ki, Kiss Lajos működé­sének végére már 13 850 da­rabra rúgott. Kiss Lajos tudományos dolgozatainak derékhada a nyíregyházi Jósa múzeum­ban, az Egyház utcai épület ama szobájában Íródott, melynek falán ma emléktáb­la függ. E munkásságra nem az egyoldalúság a jellemző. Múzeumi ember volt, aki egyforma érzékenységgel je- gyezgette a pusztuló helyne­veket, gyűjtötte a vásárhelyi művészéletre vonatkozó ada­tokat, figyelt fel természeti értékekre — pl. a kállósem- jéni Mohostóra —, emléke­zett mesterre és jóbarátra — Jósára és Móra Ferencre —, egyszóval nyitott szemmel, egységben látta a világot. Nyíregyházi működésének egyik nagy érdeme, hogy a II. világháború alatt az alig pusztult, de a többszöri be­törések miatt szanaszét haji­gáit múzeumi anyagot három év fáradságos, munkájával ismét rendbe tette, tgy az 1945—48. közötti éveket a Jó­sa András Múzeum második alapításának tekinthetjük, Kiss Lajost pedig joggal mú­zeumalapítónak. Rövid ön­életrajzában többek között ezt írta: „Szegény sorsom és népi származásomból önként adódott, hogy minden írá­somban a szegény nép életét, sorsát, nyomorúságát dolgoz­tam fel, örök figyelmeztető­nek azok felé, akik nem akarták észrevenni és orvo­solni az emberhez méltó életkörülményeket... Ezen munkásságomat honorálta a demokratikus kormányzat, amikor Kossuth-díjjal tün­tetett ki 1948. március 15-én.” Ezért emlékezik tehát a múzeumi terület Kiss Lajos­ra, az ország egyik első Kos- suth-díjas tudósára születé­sének 100. évfordulóján. Mi, akik ma munkásságának folytatói vagyunk, reméljük, hogy az Egyház utcai emlék­táblán, a Jósa András Mú­zeum előadótermének fő fa­lán függő szép arcképén túl, legalább egy utcanév is meg­örökíti a jeles évfordulót. Németh Péter Mácsai István Munkáesy-dijas festőművész kiállítása március 29-én nyílik meg Nyírbátorban a Báthori István Múzeumban. A művész neve és munkássága nem ismeretlen a közönség körében. Jelenleg is három festménye látható a Báthori múzeum állandó gyűjteményében. Mácsai István azok közé a ritka művészek közé tartozik, akik­nek kapcsolata a közönséggel élő és eleven, szinte eltéphetetlen. 1950. óta kiállító művész, több önálló tárlata volt itthon és külföl­dön. Festői stílusa a kezdeti útkeresés után a hatvanas években alakult ki. Fű jellemvonása a természethű ábrázolás. Ez a sokak által vitatott és konzervatívnak látszó hagyományos festői stílus, a realizmus újbóli feltámasztása egyre inkább tért hódít korunk­ban, talán éppen a nonfiguratív ábrázolás ellensúlyozására. Mácsainál a látvány ábrázolása mögött erős hangulati tartalom, töprengő és elmélyült gondolatvilág, nemegyszer állásfoglalás, sőt ítélet rejtőzik. A látvány szépségével nem fedi el korunk valóságát, mely korántsem mindig szép, ha néha annak is látszik. Legújabb képein bizarr látomásait idézi elénk bravúros mesterségbeli tudással* Mácsai évtizedek óta ellenáll az egymást váltó művészeti stí­lusoknak. Egész munkássága küzdelem a múlandóság ellen, min­denben az állandót, a maradandót keresi. Átgondolt és precíz kom­pozíció, elegáns, harmonikus színvilág a biztosítéka festői kifejezés- módjának. Törekvése a közérthetőségre, a világos megfogalmazás­ra hitelessé teszi müveit. Kiállítása fontos esemény a megye kép­zőművészeti rendezvényeinek sorában. Ury Ibolya Mácsai István: Kapualj (tusrajz) Vendégvárás S zalmási Kiss Áron a nyitott ajtón át pillantott az előszoba falán barnálló faliórára és felsziszegett a fogai kö­zött: — Asszentségit! Bözsi, mindjárt fél öt, si­essünk egy kicsit! Még meg is kell beretvál- kozni. Az asszony az istállóban fejt, onnan vá­laszolt: — Vigyázz már, nehogy hasra ess a nagy sietségedben. Ha jönnek, itt lesznek. Nem voltak tavaly. óta, most itt lesznek. Vizet meg tanálsz a fürdőszobában. Régen ilyenkor már lekent egy pofont Bö­zsinek, mert sose szerette, ha nyelvelnek ve­le. Pedig jó asszony volna különben, egy ki­csit húsosabb a kelleténél, meg a fogát is megcsináltathatná legalább elől, de azért el­megy. — Te is siess, asszentségit, nehogy meg­aludjon a tej a rocskában, mert akkor nem veszik át a csarnokban. A gangon lerúgta lábáról a fűzetlen ba­kancsokat és mezítláb ugrált be a fürdőszo­bába, mintha verébbé változott volna. Hiá­ba, mégsem fogadhatja az öccsét meg a csa­ládját egyhetes szakállal. Feri biztosan nem állná meg szó nélkül, meg különben is, ha már annyi minden megváltozott itt körü­lötte, miért éppen a szakállal rontaná el az egészet. — Gyere már, hol az istenbe’ van a tiszta gatya? Meg egy jó ing is kellene. Az asszony már jött az istálló felől, hó­na alatL-a kékre festett rocskával. Hátrakö­tött kendő virított a fején. — Na, vajon hol lehet az inged? Bizto­san nem a konyhaszekrényben, te idétlen. Valójában tudta ő, hogy merre talál tiszta fehérneműt, dehát az úgy illik, ha az ember tisztálkodik, ott legyen körülötte az asszony. — Éppen úgy teszel, mintha a miniszter- elnököt várnád. Szalmási Kiss Áron belebújt a kemény­re vasalt ingbe, csak azután felelt: — Nem teszek sehogy, de ha a testvé­rem jön, az nekem valami. — Ugyan aztán miért? Tán’, mert a drágalátos öcséd kitanult a te verejtékeden és most taxin méltóztatik leereszkedni a bátyjához? Egész évben felfordulhatnánk felőle, mintha a világon se lennénk. Csak ilyenkor, ahogy érik a meggy... Az asszony megijedt attól, amit mon­dott. Vissza is szívta volna, de már késő volt. Maga sem tudta, miféle titkos erő köl­tözött beléje, hogy kimondja, ami a lelkét nyomja. Egyszer már próbálkozott ezzel a fájdalommal, de nem fejezhette be, mert Áron kocsmázás után volt és hamar lendült a keze. Egy hétig kéklett a folt a szeme al­ján. — Mit akarsz te evvel mondani megint? Áron szavai keményen pattogtak, akár­ha a mezőn szalonnasütésnél ki-kilő egy- egy darab parázs a tűzből. — Na, mondd csak, hogy mi vele a cé­lod? Az asszony tiszta fehér ruhán át kezdte szűrni a még habzó tejet a piros kupába. — Nem akarok én az égvilágon semmit se mondani neked, Áron. Minek is monda­nám? Közelebb lépett Áron. — Csak ki vele, hadd halljam! Nagyon szeretném hallani, hogy miféle kifogásod van neked az én családom ellen? Ügy gondolta Szalmási Kiss Áron, jó ezt most tisztázni, mielőtt megérkeznének a vendégek, nehogy őelőttük fakadjon ki a daganat — Tudod te azt nagyon jól Áron, hogy én csak az igazságot mondom. Mióta meg­jött a. távirat, hogy szombaton jönnek az öcsédék, megállás nélkül ugráltatod az em­bert. Televetted a spájzt sörrel meg kólával, annyi minden van ott, akár egy kocsmában. Tiszta ágyneműt húztam, fényesre sikáltam a fürdőszoba kövét, már a derekamat sem érzem, mert jön a nagy vendég... Végzett az asszony a tejszűréssel, fel­MM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents