Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
1981. március 15. Renoir Él egy aprótermetű öregasszony Nagyhalász községben: Bácskái Andrásné. öz-„ vegy, hetvenéves. Első pillantásra mint száz meg száz hasonló korú parasztasszony, ám az ő élete szinte valamennyiétől eltér. Szemüvege mögül műtött szemek figyelik a világot, kezében festett göngyölt rajzlapok, emlékeiben egy robottól terhes élet s rég egymást követő temetések fájdalmai. Férjhez ment négy gyerekre. Tízegynéhány éven belül eltemette előbb férjét, majd két alig húszéves lányát. Két fiút becsülettel felnevelt, fedél alá nősítette mindkettőt. Régen üres már a kis ház, melynek gyakran éjfélbevilágító ablakai mögött magányos, öreg napjait éli. Vará- zsos egyéniségével, ízes, szép beszédével rögtön rabul ejti filmkamerával, magnetofonnal, lámpákkal felszerelt háromtagú kis csoportunkat. Először meglepődik szándékunkon, mintha szabódna is kicsit, majd egyszerű természetességgel túlteszi magát a dolgon. Kíváncsiságból még megkérdezi, honnan szereztünk tudomást „istenveréséről”, s mire felvilágosítjuk, hogy újságban olvastunk a festegető Bácskái néniről — invitálására — már benn is vagyunk a kis lakásban. A padlón félig rendezett, festett rajzlapkötegek,, közöttük cserépköcsögökből ágaskodó ecsetek tüskeerdeje. Egy leterített műanyaglapon fes- tékes tubusok, gombfestékek, apró gyékényszőnyeg és egy félig festett rajzlap árulkodik, hogy Zsófi néni a földön térdelve festegeti szerte az országban, sőt már külföldön is kiállított, naív bájt sugárzó, utánozhatatlan hangulatú képeit. A szoba közepén várakozik állványra szerelt filmfelvevő kameránk. Egy gombnyomás és a magnetofon csillogó műanyagorsói forogni kezdenek a fényben ... — Nem elégített ki már... Megmondom őszintén, semmi. Sokat olvastam, sokat gondolkodtam úgy esténként, amikor teljesen magamra maradtam. — Na, mondom, most kitombolom magam! Azon veszem észre magam, hogy kezemben a toll, a papír, a ceruza, csinálom, festem, rajzolom — mondom, ott vagyok, ahol gyerekkoromban r Mindennap kikaptam — nem szégyenlem bevallani —, mert voltak nagyobb testvéreim és amikor be volt firkálva a szekrényajtó, az ablakpárkány, a kerítés, a fal, még meg is űztek miatta! Most pont ezt csinálom! — Mikor erre rájöttek a testvéreim, hogy ez itt üldögél magának késő esténként — mert látták, hogy világ van — kérdezték, ugyan mit tudsz még ilyen későn is csinálni? Semmit — mondtam. Titkoltam, tagadtam, elrejtettem, megégettem többet... ! — Hát egyszer aztán nyilvánosságra került,' hogy mit csinálok. Na, azért kaptam aztán tőlük! „Nem volt neked elég bajod?!” Van egy testvérem Nyíregyházán — ri- mánkodtam neki levélben: „Annus szerezzél már egy jó néhány nagy rajzlapot és alkalomadtán, ha jössz, hozd el...” Abból a kis járadékból nem mindig jutott rá — az az igazság. — Egyszer aztán jön bosz- szankodva, hogy „idehallgass! — mind a két szemed műtve van, hát nem való ez neked! Minek csinálod? Inkább aludj!” Mondom: nem alszom. Azt az öt-hat órát megalszom, elég az nekem! — Hát nem tudom magamból kiverni! Mondom — mi a fene isten verése ez rajtam, vagy mi ez, hogy nem tudok vele felhagyni...? Körülnézek ezeken a képeken ... Sok minden átzajlik, átérződik az emberen, amíg ennyi halmaz papírt feldolgoz ... De úgy el vagyok fáradva esténként, amikor a kertből feljövök, hogy jólesik egy kicsit oda letelepedni a földre és ott dolgozni ... • — Ott eldudorászok magamnak — eldalolgatok — ha bánt valami, elgondolkozok, vagy egy pár könnycsepp kijön a szememből és ezeknek a nyomán ki tudok indulni egy kép megfestéséhez... Ügy, hogy megszületett bennem valami... Hogy mi tud ebben boldogítani? — nem tudom! — Tetszik az benne talán, hogy kezembe veszek egy tiszta papírt és a saját művembe tudok gyönyörködni, vagy mást gyönyörködtetni, amit én alkottam — megmondom őszintén — amit én alkottam. És talán meg is vagyok könnyülve — ezt én nem tudom — talán le volt bennem rakódva, ott forrongott, mert mennél jobban bántottak, annál jobban dübörgött bennem. Sokszor vagyok úgy, hogy valamit meg akarok festeni, amit úgy igazán látok a természetben. Este leülök, olyan nyugtalan vagyok előtte. Mikor rákerül a papírra, megnyugodtam ... Akkor megvan a nyugalmam! — Látni nem láttam ezeket sehol, tanulni nem tanultam én ezeket sehol, ezek így jönnek kifelé belőlem ...! Hogy meddig csinálom? Hát, addig csinálom az biztos, amíg tán a szemem le nem hunyom — mert eze(cet már énbelőlem nem veri ki senki! Nem hinném! Nem hinném! Zsófi néni, elhallgat. Fejét lehajtja, kezei összekulcsolva pihennek ölében. Csend ül a szobán. Mindannyian hallgatunk, csak a magnetofon halk zaja hallik ... — Köszönjük Zsófi néni! — Képeiről várakozó filmkameránk fog mesélni. Kurecskó István (Az „Elrejtettem, megégettem” című film azóta több jelentős amatőrfesztiválon nyert díjat, szerepelt sikerrel.) Á színek francia nagymestere Az alábbi méltatást Moldován György, a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnázium magyarfrancia szakos tanára küldte lapunknak egyhónapos párizsi tanulmányújáról. „Talán az egyetlen nagy festő, aki sohasem, festett szomorú festményt”. (Octave Mirbeau: Renoir, 1841—1919.) 140 évvel ezelőtt, 1841. február 25-én LIMOGES-ban született PIERRE-AUGUSTE RENOIR, a XIX. századi nagy francia festő. Családjával 1845-ben érkezik Párizsba. Az elemi iskolában a szolfézs oktatója, GOUNOD a zene felé irányította volna a fiatal RENOIR-t, aki azonban nem követte mestere útmutatásait, de későbbi festészete átitatódik zenei elemekkel, melyek Haydnt és Mozartot idézik fel. Renoir 13 éves, amikor szülei egy porcelándíszítőre bízzák, hogy mesterséget tanuljon. Ez az első mesterség megtanítja őt arra, hogy tisztelni kell a művészetet, a művészeket, a hagyományt, keresni kell az ízlést; e felismeréseket egész életében megtartotta. Itt sajátítja el az egymásba folyó, de tiszta, átlátszó és világos színek alkalmazását, amelyek áttetszőén egymásra halmozódnak. Ekkor már rajzol a LOUV- RE-ban, másolja WATTEAU, LANCRET, FRAGONARD, BOUCHER gáláns témájú képeit és általában a 18. sz.-i festőkét, akikhez való vonzódását mindvégig megőrzi és e festők örökösének tekinti magát. 1862 tavaszán GLEYRE műhelyében találjuk Renoirt, itt találkozik MONET, BAZILLE, SISLEY és más festőkkel. Az impresszionizmus hitvallása ellenére Renoir nem téveszti össze a festészetet a „plein-air” divatjával, mert — mint mondja: „A festészet éppen olyan mesterség, mint az asztalosmunka vagy a fémművesség.” Egyik legjelentősebb fiatalkori festménye, a „le CABARégi gazdája-sem ismerte volna meg. Bordái már-már a bőrét lyukasztották, szőre összegubancolódott, szeme körül, mintha örökké sírna, udvart rajzoltak a rászáradt könnyek. Néhány éve még a gazdája vett neki csontot, a szobában aludt a cserépkályha melletti szőnyegen. Most a temetőben volt a vacka, a régi, halódó temetőben, ahol a sírokba itt-ott már az építők gépei haraptak, ahol már csak kifordult sírkövek, s a gyászokat túlélő néhány díszbokor, évelő virág őrizgette a temető hangulatát. Itt talált magának egy bedőlt falú kriptát, s innen rémitgette a játszó gyerekeket és a sóskát szedő, holtakkal perelgető öregasz- szonyokat. Akik látták fel-feltűnni a bokrok között, megijedtek tőle, pedig nem bántott senkit, csak — a temetőn átvezető ösvénnyel párhuzamosan — messze elkísérte az arra- járókat. Ha a sétáló megállt, földre lapult, és menekülésre készen várta a felé repülő éles követ. Esténként a környező utRET de la MERE ANTHONY” (1866) a BARBIZON-i falusi életmódot idézi fel. Egy másik vászna, a „LISE á rombrelle” (1867) nem más, mint tanulmány a fák közt átszűrődő fényről. Ahelyett, hogy vékony ecsetkezeléssel csökkentené az alak körvonalait, mint azt MONET, vagy akár MANET tette, RENOIR mfegőrzi az arc kerekdedségét, és egy elmosódó, könnyed ecsetkezeléssel az egészet puhává oldja fel. A félhomályban elmosódó szürke és kék szín szinte simogatja az arcot, és a fehér muszlinruha alól kitetsző vállakat. A BOULOGNE-i erdő korcsolyázóiról készült jelenetei a ritka témák közé tartoznak, mivel RENOIR ki nem állhatta a telet. 1873-han, DURAND-RUEL anyagi támogatása révén a MONTMARTRE-on rendezkedik be, és ekkor már „beérkezett” festő, megszabadul minden eddigi hatástól. 1874 tavaszán több híres festményt mutat be, amecákig merészkedett. A kapuk elé kirakott szemétből kapart ennivalót magának. Néha fél kenyér is került a szemétbe, azt a kripta környékén elásta. Ugatni sohasem hallották. Néha vonított csak, nagyra- nőtt téli éjszakákon,, szemrehányóan és keserűen, mintha rontani akarná az emberek álmát. Szeretetért koldult. A könyörgők mindig kitaszítottak. Bélyeget üt rájuk a kolduló szándék. Kitaszított volt az öreg kutya is, míg régvolt simításokat, becézést gyászolt, s régi gőgöt is, ha gazdája mellől dühös morgással támadt a vézna kóbor kutyákra. A gazdája halála után hetekig ácsorgott a régi ház ajtaja előtt. Aki szólt hozzá, azt messze kísérte, nyüszítve sírt a néha simító idegen kezek alatt, s ha szerencséje van, új gazdát is találhatott volna magának, de a balszerencse úgy hozta, hogy az úton egy autóbusz elé került. A vezető fékezett, a kerék nem ment át rajta, csak ki- perdítette az út szélére. Az oldala felszakadt. Kicsorgó lyek közül az egyik a „LA DANSEUSE” gyönyörűen érzékelteti a fiatal lány üdesé- gét, szinte légies könnyedségét, a szürke és kék színek, valamint a rózsaszín csillogásában. A másik a „LA LOGE” elfogadottan RENOIR fő re- remekművének tekinthető. Renoir lefesti a reggelt CORTOT utcai lakásának kertjében (LA BALANCOI- RE) majd a délutáni hangulatot egy másik festményén, a „Le MOULIN DE LA GA- LETTE”-on, amelyen a hangulat és a mozgalmasság egysége a legtökéletesebb. Ezt az egységet nemcsak a villogó, káprázatos, különösen impresszionista technikájának köszönheti, hanem az egymásba olvadó és egymásra halmozó színeknek. Renoir festményei előtt nap mint nap ezrek és ezrek csodálják a nagy festő csodálatos művészetét. Párizs, 1981. február. vére gubancossá tette valaha fényes szőrét, és attól kezdve a néhai idegen simítások is elmaradtak. Félt már mindenki tőle, s mert a félelem kegyetlenné tesz, kövekkel dobálta, akinek nyomába szegődött. Verekedő, mogorva jószág lett belőle, fejedelme és ura a kóbor kutyáknak. Az utcáktól félt a baleset óta. A környező házak kutyái kijártak a temetőbe, éjszakánként ő is megpróbált néha az ismerős kerítésekig lo- pózni, de a nappali barátságot elfelejtő dühös, acsarkodó ugatás fogadta. Olykor kövek is repültek a kerítés mögül. — Veszedelmes dög — mondták az emberek, ha só- várgó vonítását hallották, de a gyerekek még az embereknél is rosszabbak voltak, mert háborúsdit játszottak a volt sírok között, s a magányos kutyát ellenségessé tette a játék. Tél volt Napokig ki sem bújt a vackából. A gyerekek egyre közelebb merészkedtek a kriptához, néha egészen a bejáratig. Hógolyókat dobáltak a lyukba és csak a dühös morgás késztette őket menekülésre. Egyikük akkor kitalálta, hogy egy nagy követ kell a bejárat elé hengeríteni, hogy ne tudjon kijönni onnan. Kétszer is nekikészültek, Az első nagyecsedi állami népiskola Érdekes fényképdokumentum került elő a közelmúltban Nagykanizsáról Molnár Jánosné Téglás Ella ny. tanárnő szívességéből. A képen az első nagyecsedi állami elemi népiskola egykori tantestülete látható. A felvétel 1903. szeptember 1-én készült. Középen Téglás Lajos igazgató ül, akiről néhány sorban érdemes megemlékezni. 1863-ban született a Háromszék megyei Nagyajtán. A nagy- enyedi kollégiumban tanult, tanárai Brassai és Herepei ismert tudósok voltak. 1903-ban került az akkor újonnan épült egyemeletes nagyecsedi iskolához igazgatónak. A községben tevékeny társadalmi-kulturális munkát végzett. Szakcikkei a Néptanítók Lapjában és egyéb folyóiratokban jelentek meg. Ónálló munkája a Tanügyi reformok, melyet 1912-ben adott ki. 1929-ben halt meg. Nemzedékeket tanított a betűvetésre. A képen állnak: Herczeg Péter tanító, Orosz István tanító, Nagy Lajos tanító, Tukacs ref. lelkész. Ülnek: Szőke Kornélia tanítónő, Oroszné Manó Anna, tanítónő, Téglás Lajos igazgató, Téglás- né Egyed Gizella igazgató h. Manó Margit tanítónő. (Nyéki Károly) Moldván György A kutya KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Renoir: Le Moulin de la Galette (részlet)
