Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
Címképünk: Házsor. A cikkei záró kép címe: Ismerősök béri tartalommal teljesek. Kerítéscsúcsai a kemény hétköznapok görnyedését, a mindennapi újrakezdést (Koránkelő) éppúgy kifejezik, mint az előítéletekbe zárt népi lélek hagyománytiszteletét (Betlehemes fiú, Búcsúsok). A nyírségi parasztság hétköznapjai ünneppé magasztosul- tan jelennek meg képein. — így zendül fel Bartók, Kodály zenéjében, Mestrovic monumentális formáiban Ke- let-Európa paraszti sorsa, Garda Lorca expresszív, realitás fölötti verseiben a véres balladába merevült spanyol paraszti élet, Chagall képeiben mesévé szelídítve az orosz népiség jelképe. Logikus, szűkszavú fogalmazásában balladai egyszerűséggel zúg Európa közös embersége, a mélyebb, teljesebb humánum. A sokféle módszerű művészi kutatómunka nyomán Pál Gyula a mély népi rétegekbe tud behatolni, a jelen alá szoruló, mélyben alakuló erőket ábrázolj a rendkívül expresszív sűrítő módszerével. Tömör, biztos kezű összefoglaló. Ahogyan a szabolcsi nép jelképét megtalálja, úgy a formai konstruktivitás erejét is beleolvasztja érzelmi kohójába. Nem ejti meg a részletek felületes vonzereje, lemond a színek kiáltásáról. Egy indulattal, azonos érzelmi hőfokon tudja ecsetjét vezetni — anélkül, hogy hival- kodóvá válna — gondosan, de sohasem aprólékosan megmunkálva a felületet. Biztos kézzel fogja egybe a halkan beszélő barnák, fakó vörösek, kopott okkerek, szürkék ezer változatát; mint finom hangszeren, egybezendül minden szín a kemény főtémát kísérve. Ritmusa, tömegelrendezése a népi életből szakad ki, mint testből a gyermek, innen hiteles egyszerűsége. Az egyszólamúság vált teremtő és magasrendű erővé művészetében, ez a képesség tette őt mai festészetünk kiemelkedő egyéniséggé. A kiállítás rendezője finom ráérzéssel csoportosította, sorakoztatta egymás mellé a képeket: egy-egy téma variációinak belső összefüggéseit — időbeli és lélektani rétegeit — feltárva. így zendül- nek összehangzó harmóniában hirdetve a népért szóló, a népről beszélő művész alkotói teljességét. Muraközi Ágota Délutáni látogatók Művészeti Alap 1980-as vásárlásaiból rendezett tárlat közel 300 festményével (kisplasztikájával), mintegy hátteret ad Pál Gyula budapesti bemutatkozásának. Ez a seregszemle igen egyenetlen művészi és emberi teljesítményeket tár a néző elé, szomorú kétségeket hagyva bennünk afelől: ez lenne hát a mai magyar képzőművészetünk keresztmetszete? Ebből a zavaros háttérből üdítő érzés belépni Pál Gyula erős, tiszta áramlatú világába. Saját mondanivalójával jött, a maga hangján szólt. Ezt mindnyájan éreztük eddig is. Azonban alkotói hűségét és mélységét ez a gyűjteményes kiállítása mutatta náltsága éppúgy felzendül ebben a fegyelmezett és bensőséges fogalmazásban, mint szabadságuk és méltóságuk belső fegyelme. (Anyám, Anna néni, Várakozó asszonyok, Örökváltság Nyíregyházán.) Alakjai fekete mérföldkövek a szabolcsi nép életében. Eddig értek el útjukon. Nosztalgiamentes hangon, de kegyelettel mond ítéletet múltjukról. A Várakozó asszonyok című képe a parasztasszonyok türelmes életét, örökkévaló teljességét ébreszti szívünkben. Befejezett, kialakult életforma, monotóniába zárt teljesség, csaknem időn kívül álló állandóság sugárzik tompa fekete alakjaiból. Házai, kerítései is népi, emHAVAS HAJNAL Az ötórás harangszó is szinte fuldoklik a szélkavarta hóesésben. Várjuk a buszt. — Késni fog, biztosan késni — mondja egy kucs- más. ö idegen, azaz nem napos utas, talán ezért is akar beszélgetni. A rendes bejárók mogorván néznek maguk elé, ki-ki apró szigetet tapos magának, s azon topog, akár egy hajótörött. — Tiszta jég van a hó alatt — erőlködik tovább a kucsmás. Hallgatunk. Különös az ember, szinte haragszunk az idegenre, nem külön- külön, hanem együtt, pedig mi is csak arcról ismerjük többnyire egymást, ö üveget vesz elő a zsebéből, meghúzza. Érezni a kisüsti vegyes szagát, és mert mindönknek jólesne egy korty ilyenkor, még konokabbul hallgatunk. Nem mintha nem lenne otthon, de munka előtt tiltja a szonda. Még aki korttyal köszönti a hajnalt, harap utána valamit, hogy ne érezzen a szag. Háttal állunk a szélnek, és úgy teszünk, mintha nem látnánk semmit, pedig a kucsmás kezében ott bizonytalankodik az üveg, tudjuk, hogy elég lenne ránézni, most kínálna rögtön. Ketten, ők mindig együtt utaznak, halkan beszélgetni kezdenek. Nem egymásnak, a kucsmásnak szánják: — Még hogy késik ... — Volt nagy idő, de busz nem maradt ki... — Tudják azok, hogy munkába megy az ember ... Benfentesnek lenni mindig jó. Mondják, hogy ezen a héten melyik fiú jár a busszal. A kucsmás makacs ember. ö már rászánta magát, hogy beszélgetni fog: — Én meg a munkából jövök. — Foghegyes mondat, mert alig múlt öt óra, még rendes ember aligha jön ilyenkor bárhonnan is... — Maga? — Ez a szó meg csupa megvetés. — Én. — A kucsmás most csak annyit mond, mert megérzi, hogy most már mi vagyunk a kíváncsiak. Megvillantja az üveget újra. — Honnan? — Éjjeliőrségből. Csak most hamarább jött a portás, mert hogy üzentek, hogy unokám lett __ — Fiú? Lány? — Fiú hát... Talpunk alatt olvadni kezd a hó. A busz is késik már, de jobban tűrjük. A kucsmás menye úgy hordta ki a gyereket, hogy végig a kórházban volt vele. Mozdul az üveg újra. Habozva megállni látszik a levegőben. Maga a kínálás ez már. Mondjuk, hogy nem kérünk, munkába megyünk, de azért összefut a szánkban a nyál. A kucsmás is rendes embernek látszik, munkából jön, aztán unokája lett. — Csak nyalintsák meg... Megnyalintjuk. Mire az üveg visszaér az öreghez, a busz is befordul a sarkon. Megyünk. Nem a pálinka miatt, de elkezdődött, szép kedvvel kezdődött a nap. Bartha Gábor NÉMETH LÁSZLÓ: Villámfénynél Németh László Villámfénynél című társadalmi drámája a görög sorstragédiákkal rokon. Nemcsak azért, mert a nagy klasszikus tragédiák is „társadalmi drámák” — ha nem is a fogalom mai értelmében és felhangjaival —, hanem főleg azért, mert itt is a sors — „a környezet, az emberiség a cselekvő fél, a hős pedig vívódik, védekezik, menteni akarja becsületét.” (Benedek András tanulmányából.) A különbség csupán any- nyi, hogy ebben a modern sorstragédiában a végzet nem az istenek képében jelenik meg, itt a végzet is. emberszabású. A Csokonai Színház előadása, Orosz György rendezésében ezt a „klasszikus rokonságot” érzékelteti. Sajnos a nyíregyházi előadásokon éppen ez nem nyilvánvaló. Érthető okoknál fogva kimaradnak az olyan képzeletmozdító díszletelemek, amik nem férnek be a tanárképző főiskola kicsiny és alacsony színpadára, s amelyek a debreceni Hungária Kamaraszínházban szinte ráhangolják a nézőt a rendezés gondolati skálájára. A darab az 1930-as évek közepén játszódik, vidéki környezetben, mint Csehov legszebb remekei. Egy kisvárosi körorvos vergődik a család, a birtokmegóvó és gyarapító feleség, a „józan kispolgári életmód” szeretetnek álcázott csapdáiban, míg egy váratlan szerelem „villámfénye” el nem indítja a fölismert társadalmi küldetés, a közösségnek hasznos emberség útján. S bár ezt a szerelmét, a „polgári jóízlést” meghaladó korkülönbség miatt nem vállalja, jövendő pályája már kisza- batott. Ez az elfojtott szerelem, mint a görög tragédiák „isteni beavatkozása” fordítja körorvosunk sorsát progresszív célok felé, amit már pontosan nem ismerhetünk, mire lehull a függöny, de tudjuk, hogy beláthatatlan távlatok felé vezet. Nagy Imre körorvos szerepében Sárosdy Dezső gyötretik csapdák, s értelmes célok között. Jól érzi át az alkotó értelmiségi, a felelős férfi és az érzékeny ember jellegzetesen tragikus figuráját. Kitörései váratlanok és meglepőek időnként, de mert nem mindenütt indokoltak, harsányabbnak, „művibbnek” tűnnek a kelleténél. Tikos Sári és Simor Ottó, a Bakos házaspár szerepében biztos pillérei az előadásnak. Esetükben az erős tehetség és az átgondolt szereposztás szerencsés találkozásának lehettünk tanúi. Spányik Éva Annája is kitűnő. Pontosan tárja fel ezt a gazdagon jellemzett asszonyalakot, amely Németh László szinte minden művében megtalálható, s ennek a darabnak is kulcsfigurája. Menszátor Magdolna a „villámfényű” szerelem képében „ifjúkori álmaink nőideálját” játszotta el, aki órákig tudott csillogó szemmel hallgatni, míg világmegváltó terveinket ecseteltük. Könnyedén játszik, s mégis magabiztosan, szünetei, csendjei kifejezöek. A tavaly végzett Rosta Sándor is bizonyított. Nem túl szimpatikus figurája tulajdonképpen hálás szerep, ha úgy játsz- szák, mint ő. Mértéktartó öniróniával, s azzal a patikamérlegen adagolt csipetnyi elidegenítéssel, apait Németh Lászlónál tulajdonképpen nem szabad csinálni, de ami nélkül ezt a figurát ma már nemigen lehet eljátszani. Kitűnően rendezett, jó előadás a Villámfénynél, s külön dicséretet érdemel a tökéletesen érthető szép szövegmondás. Az író bonyolultnak tűnő, emelkedett költői nyelve sehol sem sérül, mégis meglepő egyszerűséggel peregnek az indulatoktól feszülő, „kardpengeként összevillanó” dialógusok. Mester Attila Á szabolcsi nép feste Pál Gyula kiállítása a Hűcsarnokban „Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. Mint a fegyenc, ki visszatérve falujába, továbbra is csak hallgat, szótlanul ül pohár bora előtt.” Pál Gyula 1928-ban született Kállósemjénben. Művészeti tanulmányait fizikai munkásként kezdte; 1947—48- ban a nyíregyházi Képzőművészeti Szabadiskolában, majd 1949—1954-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Hincz Gyula, Doma- novszky Endre, Barcsay Jenő és Bencze László vezetése mellett tanult. 1963-tól él Nyíregyházán, 26 éves rajzpedagógiai tevékenységét a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán 1976-ban fejezte be. 1968—1973 között a Magyar Képzőművészek Szövetsége Kelet-magyarországi Területi Szervezetének megyei titkára volt. 1958 óta szerepel az országos és külföldi kiállításokon. Alapító tagja a hajdúsági, a nyíregyházisóstói és a lengyelországi Baltyck Plener (swinouj- scie-i) nemzetközi művésztelepnek. Számos országos kiállításon, valamint megyei pályázaton nyert díjat. 1968-ban és 1969-ben Káplár Miklós- díjjal tüntették ki. Első egyéni kiállítását 1966-ban rendezték meg a budapesti Fényes Adolf Teremben. (Pilinszky János) Pályájának íve az elmúlt évtizedben tovább emelkedett, és most a budapesti Műcsarnokban rendezett kiállításával szinte teljes életművével állt elénk (83 db olajkép és egy teremnyi rajz, pasztell). Megdöbbentő és szépséges látvány: végtelen konok erő sugárzik a képekből felénk, emberi múlandóságunk és esendőségünk feletti győzelme diadalaként. A szomszédos termekben a meg a maga teljességében. Képeinek feketekendős női alakjai — mint megannyi fából faragott sírjel — balladai egyszerűségükkel súlyos veretű versszakai annak a témának, amit el kellett monda- niá. Alakjai, csoportjai expresszivitásukkal jelképrendszerré sűrűsödnek. Jellemükről lehullik ecsetje alatt az egyéni jel és közösségi témává tágul. Monoton méltóságukban, teljességükben ott feszül évszázadok szenvedése, szívósságuk, hűségük, harcos türelmük, belső készségük a termékeny átalakulásra. (Elvonuló asszonyok, Kapálok) Görög kórusok kemény hangzása, balladák érzelmi mélysége, végzetes determiKM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. február 1.
